Az Élet Igéje, 2014. július

„Mondom nektek: Ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön, és úgy kérik, megkapják mennyei Atyámtól. Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.”(Mt 18,19-20)

Úgy vélem, ez egyike Jézus igéinek, melyek hallatán felujjong a szívünk. Mennyi szükséglet van az életben, mennyi jogos és igaz vágy, amelyeket nem tudsz kielégíteni, nem tudsz csillapítani! Mélységesen meg vagy győződve arról, hogy csak egy égi közbeavatkozás, egy mennyei kegyelem tudná kielégíteni mindazt, amire egész lényed vágyik. S ekkor fénylően, tisztán és acélos bizonyossággal hallod Jézus ajkáról ezeket a reménnyel és ígérettel teli szavakat:

„Mondom nektek: Ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön, és úgy kérik, megkapják mennyei Atyámtól. Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.”

Biztosan olvastad az evangéliumban, hogy Jézus nem is egyszer bátorít, imádkozzunk, és beszél arról is, mit kell tennünk, hogy megkapjuk, amit kérünk. Jézusnak most idézett szavai szerint ahhoz, hogy kérésünkre választ kapjunk a mennyből, több személyre, közösségre van szükség. Azt mondja: „Ha ketten közületek”. Ketten. Ez a legkisebb létszám, amely már közösséget alkot. Jézus számára nem annyira a hívek száma a fontos, mint inkább az, hogy többen legyenek.

Már a zsidóság is tudta, hogy Isten nem veti meg a közösség imáját, de Jézus valami újat mond: „Ha ketten közületek egyetértenek”. Több személyt akar, de azt kívánja, hogy váljanak eggyé: egyetértésükre, egységükre teszi a hangsúlyt, azt akarja, hogy legyenek egymásra hangolva.

Természetesen meg kell egyezniük abban, amit kérnek, de ennél többről van szó: kérésüknek a szívek összhangjára kell támaszkodnia. Jézus azt állítja, hogy a személyek közötti kölcsönös szeretet a feltétele annak, hogy megkapjuk, amit kérünk.

„Mondom nektek: Ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön, és úgy kérik, megkapják mennyei Atyámtól. Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.”

Azt kérdezheted: De miért hatol el jobban az Atyához az egységből fakadó imádság? Talán mert ez az imádság letisztultabb. Hiszen mire is korlátozódnak gyakran imáink? Csupán egy sor önző kérésre. S így inkább hasonlítunk egy királytól kéregető koldusra, mint egy gyermekre, aki atyjához fordul.

Ha viszont másokkal együtt kérünk, akkor bizonyosan kevésbé állunk az egyéni érdekek befolyása alatt. A másokkal való kapcsolatban az ember alkalmasabbá válik arra, hogy jobban megérezze és megossza szükségleteiket. Sőt két vagy három személy azt is jobban megérti, hogy mit kell kérniük az Atyától. Ha tehát azt akarjuk, hogy imánk meghallgatást nyerjen, a legjobb, ha ahhoz tartjuk magunkat, amit Jézus mond:

„Mondom nektek: Ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön, és úgy kérik, megkapják mennyei Atyámtól. Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.”

Maga Jézus mondja meg nekünk, mi a titka annak, hogy ez a fajta ima hatékony. Szavainak kulcsa ez: „összegyűlnek az én nevemben”. Amikor így jövünk össze, akkor Ő van jelen közöttünk. S mindazt, amit Vele együtt kérünk, könnyebben megkapjuk. Hiszen Jézus – Aki jelen van ott, ahol a kölcsönös szeretet egyesíti a szíveket – maga kéri velünk együtt az Atyától a kegyelmeket. El tudnád képzelni, hogy az Atya ne hallgassa meg Jézust? Hiszen az Atya és Krisztus egy.

Nem érzed, hogy milyen csodálatos ez? Nem nyújt biztonságot számodra? Nem önt reményt beléd?

„Mondom nektek: Ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön, és úgy kérik, megkapják mennyei Atyámtól. Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.”

Most bizonyára azt szeretnéd tudni, hogy Jézus akarata szerint mit kell kérned. Ő maga világosan megmondja: „Bármit” (Mt 21,22). Nincs semmiféle korlát.

Ezentúl tehát vedd be ezt az imádságot is életed programjába! Családod, te magad, barátaid, a közösség, amelynek tagja vagy, hazád, a téged körülvevő világ talán azért nem részesült eddig számtalan kegyelemben, mert te nem kérted.

Egyezz meg szeretteiddel, azokkal, akik megértik és megosztják veled eszményeidet: készek akartok lenni arra, hogy úgy szeressétek egymást, ahogyan az evangélium parancsolja. Így kiérdemlitek, hogy Jézus közöttetek legyen, és aztán kérjetek! Kérjetek korlátlanul! Kérjetek a liturgikus együttléteken, kérjetek a templomban, kérjetek bárhol vagytok; kérjetek mielőtt valamiben döntenétek; kérjetek minden ügyetekben!

De ne úgy kérjetek, hogy Jézusnak csalódnia kelljen közömbösségetek miatt, miután ekkora lehetőséget adott számunkra. S akkor az emberek többet fognak mosolyogni, a betegek reménykednek majd, a gyermekek védettebben nőnek fel, a családi élet harmonikusabbá válik, és kevesek is alkalmassá lesznek, hogy a nagy problémákkal megküzdjenek. S mindezek által elnyerjük a mennyországot, mert az élők és holtak szükségleteiért való imádság is az irgalmasság cselekedete. S az utolsó ítéleten ezt kérik majd számon tőlünk.

Chiara Lubich

Az Élet Igéje, 1981. szeptember

Az Élet Igéje – 2014. június

, Reskovits Ágnes

„Íme, én veletek vagyok mindennap, a világ végéig.” (Mt 28,20)

 Evangéliumának legelején Máté azt írja, hogy Jézus az Emmánuel (vö. Mt 1,23), a ‘velünk-az-Isten’. Az ő történetéről számol be. Az evangélium legvégén pedig Jézus szavait idézi, az ígéretét, hogy mindig velünk marad, a Mennybe való visszatérése után is. A világ végezetéig ‘velünk-az-Isten’.

Jézus akkor mondta ezt tanítványainak, amikor rájuk bízta a feladatot, hogy menjenek el az egész világra hírül adni üzenetét. Úgy küldte őket, mint bárányokat a farkasok közé, és tudta, hogy ellenállásba ütköznek majd, és üldöztetést szenvednek (vö. Mt 10,16-22). Ezért nem akarta magukra hagyni őket küldetésükben. Megígérte nekik – éppen akkor, amikor eltávozott tőlük –, hogy velük marad! Nem fogják többé látni, nem hallják majd a hangját sem, nem is érinthetik, mégis ott lesz velük, mint korábban, sőt még annál is jobban. Eddig ugyanis csak meghatározott helyeken volt jelen: Kafarnaumban, vagy a tónál, vagy a hegyen, vagy Jeruzsálemben; mostantól fogva viszont ott lesz mindenütt, ahol tanítványai vannak.

Jézus figyelme mindannyiunkra kiterjed, akik hétköznapi gondok között élünk. Mivel Ő a megtestesült Szeretet, azt gondolta: „Mindig az emberekkel szeretnék lenni, szeretnék megosztani velük minden aggodalmat, szeretném megvigasztalni őket; ott szeretnék járni velük az utcán, belépni az otthonukba, jelenlétemmel újra és újra örömöt szerezni nekik…”

Ezért akart velünk maradni és éreztetni közelségét, erejét, szeretetét.

Lukács evangéliuma elbeszéli, hogy a tanítványok, miután látták Őt fölmenni az Égbe, „nagy örömmel tértek vissza Jeruzsálembe” (Lk 24,52). Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy megtapasztalták, amit mondott.

Mi is eltelünk örömmel, ha valóban hiszünk Jézus ígéretében:

„Íme, én veletek vagyok mindennap, a világ végéig.”

Jézus földi életének végét jelzik a tanítványaihoz intézett utolsó szavai. Ezek jelentik egyben az Egyház életének kezdetét is, melyben sokféle módon van jelen: az Eucharisztiában, Igéjében, szolgáiban (a püspökökben és a papokban), a szegényekben, a kicsikben, a kitaszítottakban… minden felebarátban.

Mi szívesen hangsúlyozzuk Jézus különleges jelenlétét, melyet maga ajánlott fel nekünk szintén Máté evangéliumában: „Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.” (Mt 18,20) Ezen a jelenléten keresztül mindenhol ott szeretne lenni.

Ha éljük mindazt, amit parancsol, különösen az új parancsot, akkor megtapasztalhatjuk ezt a jelenlétét a templomokon kívül is, az emberek között, mindenhol.

Amit ehhez tőlünk kér, az a szolgáló, megértő, kölcsönös szeretet, amely osztozik a testvér fájdalmaiban, vágyaiban és örömeiben; az a tipikusan keresztény szeretet, mely mindent betakar, mindent megbocsát.

Éljünk így, hogy mindenkinek lehetősége nyíljon már itt a földön találkozni Vele!

Chiara Lubich

Az Élet Igéje, 2002. május, Új Város 2002/5

Az Élet Igéje – 2014. május

„… Krisztus nevében kérünk: engesztelődjetek ki az Istennel!” (2Kor 5,20)

Pál így buzdítja a korintusiakat abban a részben, mely az egész Evangélium szívét alkotó nagy örömhír közlése után következik: Isten Krisztusban kiengesztelődött a világgal (vö. 2Kor 5,19).

Fia kereszthalálával Isten végső tanújelét adta irántunk való határtalan szeretetének. Krisztus keresztje által kiengesztelt bennünket Önmagával.

Hitünknek ez az alapigazsága ma is teljesen aktuális. Ez az a kinyilatkoztatás, melyre az egész emberiség vár; igen, Isten mindenkihez közel van szeretetével, és szenvedélyesen szeret minden embert. A világnak szüksége van erre az örömhírre, de csak akkor tudjuk átadni, ha előbb újra meg újra elismételjük magunknak egészen addig menően, hogy átérezzük: körülölel bennünket ez a szeretet, akkor is, amikor éppen az ellenkezőjét gondolnánk.

„… Krisztus nevében kérünk: engesztelődjetek ki az Istennel!”

Az Isten szeretetébe vetett hit azonban nem maradhat kinek-kinek benső ügye, amint azt Pál is hangsúlyozza: Isten ránk bízta, hogy másokat is kiengeszteljünk Vele (vö. 2Kor 5,18), s nagy felelősséget ébresztett minden keresztényben, hogy tanúságot tegyen Isten szeretetéről teremtményei iránt. S hogy hogyan?

Egész viselkedésünknek hitelessé kell tennie azt az igazságot, amit hirdetünk. Jézus világosan megmondta, hogy mielőtt ajándékunkat az oltárra vinnénk, ki kell békülnünk azzal a felebarátunkkal, akinek valami panasza van ellenünk (vö. Mt 5,23-24).

S ez mindenekelőtt közösségeinken – családjainkon, csoportjainkon, társaságainkon, egyházainkon – belül érvényes. Az a hivatásunk ugyanis, hogy ledöntsünk minden falat, ami akadályozza az egyének és a népek között az egyetértést.

[…]

„… Krisztus nevében kérünk: engesztelődjetek ki az Istennel!”

„Krisztus nevében” azt jelenti: az Ő helyetteseként lépjünk Krisztus nyomdokaiba; éljünk Vele; éljünk úgy, mint Ő, és szeressük egymást, amint Ő szeretett bennünket! Ne közösítsünk ki senkit, és tegyük félre az előítéleteket! Legyünk nyitottak arra, hogy befogadjuk és értékeljük felebarátaink pozitívumait, legyünk készek az életünket is adni egymásért! Ez Jézus legfőbb parancsa, a keresztények ismertetőjegye, mely ma ugyanúgy érvényes, mint Jézus első követőinek korában.

Ezt az igét élni azt jelenti, hogy békességszerzővé válunk.

Így minden gesztusunk, minden szavunk, minden tettünk, melyet szeretet itat át, olyan lesz, mint Jézusé.

Hozzá hasonlóan az öröm, a remény, az egyetértés és a béke hordozói, vagyis annak a világnak az előhírnökei leszünk, mely kiengesztelődött Istennel (vö. 2Kor 5,19), s melyre minden teremtmény vár.

Chiara Lubich

Az Élet Igéje 1997. január, Új Város 1997/1.

Az Élet Igéje, 2014. április

„Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást!” (Jn 13,34)

Talán te is szeretnéd tudni, hogy mikor mondta ezt Jézus. Akkor beszélt erről, amikor szenvedésére készült. Búcsúbeszédet mondott, mely egyben végrendelete is. Ebből származnak ezek a szavak.

Gondolhatod, hogy éppen ezért milyen fontosak!

Az emberek soha nem felejtik el azt, amit apjuk a halálos ágyán mondott. Akkor ennek még inkább így kell lennie Isten szavaival!

Te is vedd tehát komolyan Jézus szavait, és próbáljuk meg együtt mélyebben megérteni, hogy mit is akar mondani!

„Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást!”

Jézus a halálra készül, és amit mond, abból lehet érezni, hogy ez hamarosan be is fog következni. Küszöbön álló távozása ugyanis mindenekelőtt egy probléma megoldását teszi szükségessé. Hogyan maradhatna itt övéi között, hogy vezesse az Egyházat?

Tudod, hogy Jézus jelen van a szentségekben. Például megjelenik a szentmisében, az Eucharisztiában.

Azonban Jézus megjelenik ott is, ahol a kölcsönös szeretetet élik. Azt mondta: „Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.” (Mt 18,20)

A kölcsönös szeretetet mélyen megélő közösségben tehát megvalósul Jézus jelenléte, és érezteti hatását. Az ilyen közösségen keresztül Jézus továbbra is közli magát a világgal, továbbra is befolyást gyakorol rá.

Mi a véleményed? Nem csodálatos ez? Nem támad fel benned a vágy, hogy azonnal elkezdd élni ezt a szeretetet a többi kereszténnyel, a felebarátaiddal együtt?

János evangélista írja le ezeket a szavakat. Számára a szeretet parancsa az Egyház első számú, legfontosabb parancsolata, hiszen az Egyház hivatása éppen az, hogy kommunió, közösség, egység legyen.

„Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást!”

Jézus rögtön ezután így szólt: „Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” (Jn 13,35)

Ha Jézus tanítványai igazi megkülönböztető jegyét akarod keresni, ha tudni akarod, miről lehet megismerni őket, csakis a kölcsönös szeretet megélésében fogod ezt megtalálni. A keresztények e jelről ismerik meg egymást. És ha ez hiányzik, a világ sem tudja felfedezni az Egyházban Jézust.

„Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást!”

A kölcsönös szeretet egységet teremt. De mire képes az egység? „Legyenek mindnyájan egyek, hogy a világ higgyen” (Jn 17,21) – teszi hozzá Jézus. Az egység Jézus jelenlétét tanúsítja, és magával ragadja a világot, hogy kövesse Őt. Akkor hisz a világ, ha az egységgel és az egymás iránti szeretettel találkozik.

„Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást!”

Ugyanakkor a búcsúbeszédben Jézus magáénak is nevezi ezt a parancsot.

Az Övé, tehát különösen kedves a szemében.

Nem úgy kell értelmezned, mintha egyszerűen csak egy lenne a sok szabály, a sok parancs közül. Jézus itt egyfajta életmódra utal, azt akarja mondani, hogy erre állítsd be az életedet. Az első keresztények erre a parancsra alapozták életüket. Péter ezt mondta: „Mindenekelőtt tartsatok ki egymás odaadó szeretetében” (1Pt 4,8).

Mielőtt dolgozni, tanulni kezdenél, mielőtt misére mennél, mielőtt bármibe belekezdenél, bizonyosodj meg, hogy kölcsönös szeretet uralkodik-e közted és a veled élők között! Ezen az alapon minden értékes. E nélkül az alap nélkül semmi sem kedves Istennek.

„Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást!”

Jézus még azt is mondja, hogy ez a parancs új. „Új parancsot adok nektek.”

Mit jelent ez? Talán addig nem ismerték ezt a parancsot? Nem így van. Az új azt jelenti, hogy új időknek szól.

Miről van tehát szó?

Gondold meg, Jézus meghalt értünk! Tehát egészen a legvégsőkig szeretett bennünket. Vajon milyen az ő szeretete? Biztosan nem olyan, mint a miénk. Az ő szeretete „isteni” szeretet volt, és ma is az. Azt mondja: „Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket.” (Jn 15,9) Ugyanazzal a szeretettel szeret tehát bennünket, mellyel Ő és az Atya szeretik egymást.

Nekünk is ugyanazzal a szeretettel kell szeretnünk egymást, hogy megvalósíthassuk az „új” parancsot.

Ilyen szeretettel azonban, mint ember, nem rendelkezhetsz. Boldog lehetsz azonban, mert részesedhetsz benne, mint keresztény. De ki az, aki megajándékoz vele? A Szentlélek önti a lelkedbe és minden hívő lelkébe.

Hasonlóság van tehát az Atya, a Fiú és köztünk, keresztények között, éppen azért, mert mindannyian ennek az isteni szeretetnek vagyunk részesei. Ez a szeretet az, amelyik bekapcsol bennünket a Szentháromság életébe. Ez a szeretet tesz Isten fiaivá bennünket.

Mint valami nagy áramkör, ez a szeretet köti össze a mennyet és a földet. Ez a szeretet emeli a keresztény közösséget Isten magaslatára és ez hozza le az isteni valóságot a földre, oda, ahol a hívők szeretik egymást.

Mi a véleményed? Nem istenien szép mindez? Nem gondolod, hogy rendkívüli módon lenyűgöző a keresztény élet?

Chiara Lubich

Az Élet Igéje, 1980. május

Chiara Lubich és más keresztények: Éljük az Igét 2., Új Város, Budapest, 2008, 141–143.

Az Élet Igéje - 2014. március

„Ha parancsaimat megtartjátok, megmaradtok szeretetemben, amint én is megtartottam Atyám parancsait, és szeretetében maradok.” (Jn 15,10)

A negyedik Evangélium hosszan leírja, hogy Jézus milyen szavakkal fordult apostolaihoz az utolsó vacsora után. (Jn 13,31-17,26) Ebből a részből választottuk mostani igénket. Jézus azt hangsúlyozza, hogy ha megtartjuk parancsait, akkor megmaradunk szeretetében. Az előző vers gondolata idéződik fel bennünk, amikor Jézus így szól apostolaihoz: „Ha szerettek engem, megtartjátok parancsaimat.” (Jn 14,15)
Ebből világosan kiderül, hogy a parancsolatok megtartásának oka, gyökere a Jézus iránti szeretetből kell, hogy fakadjon.
A Jézus iránti szeretet és parancsolatainak megtartása tehát összefügg egymással. Ez a szeretet ugyanis arra ösztönöz, hogy egyre hűségesebben éljük szavait. Igéjének élése által viszont megmaradunk szeretetében, vagyis egyre jobban növekszik bennünk az iránta való szeretet.

„Ha parancsaimat megtartjátok, megmaradtok szeretetemben, amint én is megtartottam Atyám parancsait, és szeretetében maradok.”

Tehát megmaradni az Ő szeretetében. De valójában mit akar mondani ezzel Jézus?
Kétségkívül azt, hogy az iránta érzett igazi barátságunk jele és bizonyítéka parancsolatainak megtartásában rejlik. Ez a feltétele annak, hogy Jézus is viszonozza barátságunkat, és biztosítson bennünket a magáéról. De – úgy tűnik – még valami mást is szeretne mondani: azt, hogy parancsolatainak megtartása a Jézusra jellemző szeretetet hívja életre bennünk. Megismerteti velünk azt a szeretetet, mely Jézus egész földi életét áthatotta; mely által teljesen egy volt az Atyával, s mely ugyanakkor arra késztette Őt, hogy azonosuljon, eggyé váljon minden testvérével, főként a legkisebbekkel, leggyengébbekkel, legkitaszítottabbakkal.
Jézus szeretete meggyógyította a lélek és a test minden sebét, örömöt és békét ajándékozott minden szívnek, s megszüntetett minden megosztottságot azáltal, hogy a testvériséget és az egységet építette minden ember között.
Ha életre váltjuk szavait, Jézus fog élni bennünk is, s minket is szeretetének eszközévé tesz majd.

„Ha parancsaimat megtartjátok, megmaradtok szeretetemben, amint én is megtartottam Atyám parancsait, és szeretetében maradok.”

Hogyan éljük tehát e hónap igéjét? Úgy, hogy szem előtt tartjuk a célt, melyet elénk állít, és határozottan elindulunk felé: olyan keresztény életre törekszünk, mely nem elégszik meg parancsolatainak kicsinyes, rideg és felületes megtartásával, hanem nagylelkűen tesz eleget azoknak. A szenteket ez jellemezte. Ők valóban az élő Isten Igéjének megtestesítői.
Ebben a hónapban válasszunk ki egy igét, Jézus egyik parancsát, és próbáljuk meg életre váltani!
S mivel az Új Parancsolat („Szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket”) a szíve és összefoglalása Jézus minden igéjének, éljük ezt teljes odaadással!

Chiara Lubich

Az Élet Igéje 1994. május, Új Város 1994/5.

Az Élet Igéje - 2014. február

"Bol­do­gok a tisz­ta­szí­vű­ek, mert meg­lát­ják az Is­tent." (Mt 5,8)

Jé­zus a he­gyi be­széd­del kez­di meg ta­ní­tói mű­kö­dé­sét. A Genezáreti-tó mel­let­t Kafarnaum kö­ze­lé­ben fel­ment egy hegy­re, le­ült - ahogy ak­ko­ri­ban a ta­ní­tók szok­ták -, és be­szélt a tö­meg­nek a bol­dog­sá­gok­ról. Az Ószö­vet­ség több­ször is hasz­nál­ja a "bol­dog" ki­fe­je­zést: azo­kat tün­te­ti ki ez­zel a jel­ző­vel, akik valamilyen mó­don va­ló­ra vál­tották az Úr Igé­jét.
Jé­zus a ta­nít­vá­nyok szá­má­ra rész­ben már is­mert bol­dog­sá­go­kat idé­zi, azt azon­ban elő­ször hall­ják, hogy a tisz­ta­szí­vű­ek nem­csak föl­me­het­nek az Úr he­gyé­re (vö. Zsolt 24,4) - amint azt a Zsol­tár meg­ének­li - , ha­nem meg is lát­hat­ják Is­tent. Mi­lyen te­hát az a ma­ga­sabb ren­dű tisz­ta­ság, mely ek­ko­ra ju­tal­mat ér­de­mel? Jé­zus be­szé­dei bő­sé­ges ma­gya­rá­za­tot ad­nak er­re. For­dul­junk te­hát hoz­zá, hogy a hi­te­les tisz­ta­ság for­rá­sá­ból me­rít­hes­sünk!
"Bol­do­gok a tisz­ta­szí­vű­ek, mert meg­lát­ják az Is­tent."
"Ti már tisz­ták vagy­tok a ta­ní­tás ál­tal, ame­lyet hir­det­tem nek­tek" (Jn 15,3): Jé­zus sze­rint ez a meg­tisz­tu­lás leg­ha­té­ko­nyabb esz­kö­ze. Elsősorban nem a val­lá­si szer­tar­tá­sok gya­kor­lá­sa tisz­tít­ja meg a lel­ket, ha­nem az Ige. Jé­zus Sza­va nem olyan, mint az em­be­re­ké. Ben­ne ugyan­az a Krisz­tus van je­len, aki - bár más mó­don - je­len van az Eu­cha­risz­ti­á­ban is. Az Ige ré­vén Krisz­tust fo­gad­juk ma­gunk­ba, s ha en­ged­jük őt cse­le­ked­ni, meg­sza­ba­dít a bűn­től, va­gyis tisz­tá­vá te­szi a szí­vün­ket.
A tisz­ta­ság te­hát a meg­élt Ige gyü­möl­cse: ab­ból fa­kad, hogy élet­re vált­juk Jé­zus igé­it, me­lyek meg­sza­ba­dí­ta­nak ra­gasz­ko­dá­sa­ink­tól. Ezek ugyan­is el­ke­rül­he­tet­le­nül ki­ala­kul­nak ben­nünk, ha lé­tünk nem Is­ten­ben és ta­ní­tá­sá­ban gyö­ke­re­zik. Elő­for­dul­hat, hogy a tár­gyak, a te­remt­mé­nyek vagy ön­ma­gunk rab­ja­i­vá vá­lunk. Ha vi­szont egye­dül Is­ten áll szí­vünk kö­zép­pont­já­ban, min­den más el­ve­szí­ti je­len­tő­sé­gét.
Hogy sikerrel járjunk, jó, ha a nap fo­lya­mán több­ször is az­zal a fo­hásszal for­du­lunk Jé­zus­hoz, Is­ten­hez, ame­lyet a Zsol­tár­ban ol­vas­ha­tunk: "Te vagy, Uram, az egyet­len kin­csem!" (vö. Zsolt 16,2) Is­mé­tel­jük el gyak­ran, fő­ként, ami­kor a kü­lön­bö­ző ra­gasz­ko­dá­sok olyan ál­mo­kat, ér­zé­se­ket, szen­ve­dé­lye­ket éb­resz­te­nek ben­nünk, me­lyek el­ho­má­lyo­sít­hat­ják tisz­tán­lá­tá­sun­kat és meg­foszt­hat­nak sza­bad­sá­gunk­tól.
Ked­vünk tá­mad meg­néz­ni bi­zo­nyos rek­lá­mo­kat vagy tv-mű­so­ro­kat? Nem! Mond­juk ezt: "Te vagy, Uram, az egyet­len kin­csem." Ez az el­ső lé­pés. Ha új­ra ki­fe­je­zés­re jut­tat­juk Is­ten irán­ti sze­re­te­tün­ket, si­ke­rül­ni fog ki­lép­ni ön­ma­gunk­ból, s így is­mét tisz­ták le­szünk.
Ész­re­vesszük, hogy egy em­ber vagy egy mun­ka aka­dályt gör­dít kö­zénk és Is­ten kö­zé, s ve­szé­lyez­te­ti ve­le va­ló kap­cso­la­tunk át­tet­sző­sé­gét? Itt a pil­la­nat, hogy új­ra ki­mond­juk ne­ki: "Te vagy, Uram, az egyet­len kin­csem." Ez se­gí­te­ni fog ab­ban, hogy meg­tisz­tít­suk szán­dé­ka­in­kat és vissza­sze­rez­zük a bel­ső sza­bad­sá­got.

"Bol­do­gok a tisz­ta­szí­vű­ek, mert meg­lát­ják az Is­tent."
A meg­élt Ige sza­bad­dá és tisz­tá­vá tesz, mi­vel sze­re­tet. Hi­szen a sze­re­tet az, mely is­te­ni tü­zé­vel meg­tisz­tít­ja szán­dé­ka­in­kat és egész ben­sőn­ket. A Bib­lia sze­rint ugyan­is az ér­te­lem és az aka­rat a szív leg­mé­lyén la­ko­zik.
Az a sze­re­tet azon­ban, amit Jé­zus kér, és ami le­he­tő­vé te­szi en­nek a bol­dog­ság­nak az élé­sét, a köl­csö­nös sze­re­tet, mely ak­kor szü­le­tik meg, ha va­la­ki - mint Jé­zus - kész éle­tét ad­ni a töb­bi­e­kért. Ez a sze­re­tet ma­gá­val ra­gad­ja a má­si­kat; köl­csö­nös­sé­get és olyan lég­kört te­remt, mely­nek leg­főbb is­mer­te­tő­je­gye pon­to­san az át­tet­sző­ség és a tisz­ta­ság. Mind­ez Is­ten je­len­lé­té­ből fa­kad, és csak­is Ő ké­pes ar­ra, hogy tisz­ta szí­vet te­remt­sen ben­nünk (vö. Zsolt 51,12). A köl­csö­nös sze­re­te­tet él­ve az Ige ki­fej­ti ben­nünk ha­tá­sát: meg­tisz­tít és meg­szen­tel.
Az el­szi­ge­telt ember nem tud so­ká­ig el­len­áll­ni a vi­lág csá­bí­tá­sa­i­nak, a köl­csö­nös sze­re­tet vi­szont olyan kö­ze­get biz­to­sít szá­má­ra, mely­ben ké­pes meg­őriz­ni tisz­ta­sá­gát és hi­te­les ke­resz­tény életét.
"Bol­do­gok a tisz­ta­szí­vű­ek, mert meg­lát­ják az Is­tent."
A min­dig új­ra vissza­szer­zett tisz­ta­ság gyü­möl­cse ez: "lát­hat­juk" Is­tent, va­gyis meg­ért­jük, hogy Ő mű­kö­dik sze­mé­lyes éle­tünk­ben és a tör­té­ne­lem­ben, meg­hall­juk szí­vünk­ben szó­ló hang­ját és fel­fe­dez­zük őt min­de­nütt, ahol je­len van: a sze­gé­nyek­ben, az Eu­cha­risz­ti­á­ban, Igé­jé­ben, a test­vé­ri kö­zös­ség­ben, az egy­ház­ban.
Meg­íz­lel­jük je­len­lét­ét már itt a föl­dön, ahol  "a hit­ben élünk, a szem­lé­lés még nem osz­tály­ré­szünk" (2Kor 5,7), mind­ad­dig, amíg majd örök­re, "szín­ről szín­re" lát­hat­juk őt (1Kor 13,12).

Chiara Lubich

Az Élet Igéje - 2014. január

„Krisztus, az Egyház egyetlen alapja” (vö. 1Kor 3,11)

A világ sok részén január 18. és 25. között tartják az imahetet a keresztények egységéért, más helyeken Pünkösdre teszik ezt az alkalmat.
Ebben az évben az imahét mottója a következő: „Talán megoszlott Krisztus?” (1Kor 1,13) Az ilyenkor kiválasztott bibliai részhez Chiara Lubich minden évben magyarázatot fűzött. Ezt a hagyományt folytatva ajánljuk azokat a gondolatokat, amelyeket 2005. januárjában a következő ige magyarázataként írt: „Krisztus, az Egyház egyetlen alapja” (vö. 1Kor 3,11)*. Ez segíthet elmélyülnünk az idei évre választott igében is.

„Krisztus, az Egyház egyetlen alapja” (vö. 1Kor 3,11) *

Kr. u. 50-ben Pál Korintusba ment. Ez a nagy görög város kereskedelmi kikötőjéről volt híres, és sokféle szellemi irányzatnak adott otthont. Az apostol 18 hónapig hirdette itt az evangéliumot, egy virágzó keresztény közösség alapjait teremtve meg ezzel. Utána mások folytatták az evangélium hirdetését. Az újonnan megtért keresztények viszont hajlottak arra, hogy inkább a Krisztus üzenetét hordozó emberekhez ragaszkodjanak, mint magához Krisztushoz. Így pártoskodás ütötte fel a fejét közöttük: „én Pállal tartok” – mondták egyesek, mások pedig, szintén a számukra kedves apostolra utalva: „én Apollóval tartok”, „én Péterrel”.
A közösséget zavaró megosztottság láttán Pál határozottan megállapítja, hogy az Egyházat – melyet egy épülethez, pl. templomhoz hasonlít – sokan építik ugyan, de csak egyetlen alapon nyugszik: élő alapköve Jézus Krisztus.
Ebben a hónapban, a keresztények egységéért végzett imahét alkalmával az Egyházak és egyházi közösségek együtt idézik fel, hogy egyedüli alapjuk Krisztus, és hogy csak akkor juthatnak el a teljes és látható egységre maguk között, ha Hozzá csatlakoznak, és megélik az egyetlen evangéliumot.

„Krisztus, az Egyház egyetlen alapja”

Krisztusra építeni életünket azt jelenti, hogy egy vagyunk Vele, úgy gondolkodunk, ahogyan Ő, azt akarjuk, amit Ő, úgy élünk, ahogyan Ő élt.
De hogyan építsünk Rá, hogyan verjünk Benne gyökeret? Hogyan legyünk egy Vele?
Úgy, hogy valóra váltjuk az evangéliumot.
Jézus az Ige, Isten megtestesült Igéje; Ő az Ige, aki magára vette az emberi természetet. Mi is akkor leszünk igazi keresztények, ha olyan emberek leszünk, akiknek egész életét Isten Igéje alakítja.
Ha éljük igéit, sőt, ha igéi éltre kelnek bennünk, olyannyira, hogy „élő igékké” alakítanak át minket, akkor egy vagyunk Vele, szorosan Hozzá tartozunk. Akkor nem az „énünk” él többé, vagy a „mi”, hanem az Ige él mindannyiunkban. Ezzel hozzájárulunk ahhoz, hogy valóra váljon a keresztények közötti egység.
Ahogy a testnek lélegeznie kell ahhoz, hogy éljen, ugyanúgy a léleknek is, hogy éljen, Isten Igéjét kell élnie.
Az első gyümölcsök egyike az, hogy Jézus megszületik bennünk és közöttünk. Ez gondolkodásmódunk megváltozásához vezet: a körülményekkel, egyénekkel vagy a társadalommal kapcsolatban Krisztus lelkületét oltja szívünkbe, legyünk akár európaiak, ázsiaiak, ausztrálok, amerikaiak vagy afrikaiak.
[…]
A megélt ige megszabadít minket az emberi korlátozó tényezőktől, örömet, békét és egyszerűséget ad, az élet teljességét, fényt. Azért van így, mert az ige által Krisztushoz csatlakozunk, az Ige pedig lassan-lassan átalakít minket, hogy másik Ő legyünk.

„Krisztus, az Egyház egyetlen alapja”

Van viszont egy ige, amely magában foglalja az összes többit: a szeretet, az Isten és a felebarát iránti szeretet. Jézus szerint ebben áll „az egész törvény és a próféták” (Mt 22,40).
Minden ige Isten Igéje, még ha más és más módon és emberi szavakkal van is kifejezve. És mivel Isten a Szeretet, ezért minden Ige szeretet.
Hogyan éljünk tehát ebben a hónapban? Hogy kerüljünk szoros közelségbe Krisztussal, aki „az Egyház egyetlen alapja”? Úgy, hogy szeretünk, ahogyan Ő tanított minket.
„Szeress, és tégy, amit akarsz” – mondta szent Ágoston, szinte összefoglalva ezzel az evangéliumi élet törvényét. Mert ha szeretünk, nem tévedünk, és egészében teljesítjük Isten akaratát.

Chiara Lubich

* 1Kor 3,11: „A lerakott alapon kívül, amely Jézus Krisztus, mást senki nem rakhat.”
Megjelent: Új Város 2005/1. szám

Az Élet Igéje - 2013. december

„Titeket pedig gyarapítson és gazdagítson az Úr a szeretetben, egymás és mindenki iránt.”
(1Tessz 3,12)

Szent Pál a rá jellemző közvetlenséggel gyakran nemcsak jókívánságait fejezi ki a keresztény közösségeknek, hanem különleges kegyelmekért is folyamodik az Úrhoz. (vö. Ef 3,18; Fil 1,9 )
Most a tesszalonikai hívek számára kéri az egyre növekvő, túlcsorduló kölcsönös szeretet kegyelmét. Nem arról van szó, hogy a közösségben hiányzik a kölcsönös szeretet, s ezért burkoltan szemrehányást tesz nekik, hanem inkább fel akarja hívni a figyelmüket arra, hogy a szeretet benső törvénye az, hogy nőttön-nő.
„Titeket pedig gyarapítson és gazdagítson az Úr a szeretetben, egymás és mindenki iránt.”

A keresztény élet legfőbb jellemzője a szeretet. Ezért, ha  nem gyarapszik, az egész keresztény élet elsorvad, sőt el is hal.
Nem elég, hogy a kegyelem fényénél megértettük a felebaráti szeretet parancsát; nem elég, hogy az Evangéliumhoz való megtérésünk kezdetén lelkesedéssel tapasztaltuk magával ragadó erejét és lendületét, hanem folytonosan fel kell frissítenünk, mozgásba kell hoznunk, állandóan növelnünk kell. Ez csak úgy lehetséges, ha egyre nagyobb készséggel és nagylelkűséggel használjuk ki a mindennapi élet adta alkalmakat.
„Titeket pedig gyarapítson és gazdagítson az Úr a szeretetben, egymás és mindenki iránt.”

Szent Pál szerint a keresztény közösségeket az igazi család frissességének és melegségének kellene átjárnia.
Érthető tehát, hogy az apostol figyelmeztetni akar azokra a veszélyekre, melyek gyakran fenyegetik a közösségek életét: az individualizmusra, a felületességre, a középszerűségre.
De Szent Pál egy másik súlyos, az előbbiekkel szorosan összefüggő veszélytől is meg akarja óvni a közösséget, attól, hogy kényelmes, nyugodt, de zárt életet éljenek. Nyitott közösségeket szeretne, hiszen a szeretet sajátossága éppen az, hogy nemcsak hittestvéreinket szeretjük, hanem odafordulunk mindenkihez, s fogékonyak vagyunk minden ember problémájára és szükségleteire. A szeretet sajátossága, hogy képes befogadni bárkit; hogy mindenkiben a pozitívumot keresi, és az egyetemes jó megvalósítása érdekében együtt tud működni minden jószándékú emberrel.
„Titeket pedig gyarapítson és gazdagítson az Úr a szeretetben, egymás és mindenki iránt.”

Hogyan éljük tehát az e havi Igét?
Úgy, hogy a családunkban, munkahelyünkön, a különböző egyházi és plébániai közösségeinkben törekszünk a növekedésre a kölcsönös szeretetben.
Ez az Ige túláradó szeretetet kér tőlünk; olyan szeretetet, mely túllép a középszerűségen, és át tudja törni rejtett egoizmusunk falait.
Ha végigtekintünk a szeretet különböző arculatain (tolerancia, megértés, kölcsönös elfogadás, türelem, szolgálatkészség, irgalom embertársaink valós vagy vélt hiányosságai iránt, a javak megosztása stb.) fel fogjuk fedezni, milyen sok alkalom nyílik arra, hogy megéljük ezeket.
Ha közösségünkben a kölcsönös szeretet légköre uralkodik majd, akkor biztos, hogy melegséget fog sugározni mindenki felé. Így azok is, akik még nem ismerik a keresztény életet, tapasztalni fogják vonzását; szinte észrevétlenül magával ragadja őket ez a légkör, s érzik, hogy ugyanennek a családnak a tagjai.

Chiara Lubich

Az Élet Igéje, 1994. november

A lélek, mint az isteni tűz része

Jézus olyan korban lépett színre, amikor a dogmáiba merevedett zsidóság véres bálványimádata és fenevad kultusza oly mértékben extremizálódott, hogy isteni intervenciónak kellett bekövetkeznie. A zsidóság elveszítette a spirituális kapcsolatot az égiekkel, és odáig fokozódott a materialista tévelygése, hogy ha csak tehette, manifesztálta a bűnt, gonoszsága az ördöggel vált egyenértékűvé.

A keresztre feszítés sátáni orgiája volt ennek a tetőpontja. Csak érdekességképpen: a későbbiekben is megfigyelhetőek a zsidóság blaszfémiái, például a gnosztikusoknál, ahol már olyan tébolynak lehetünk tanúi, hogy egyszerűen megtagadják az egyistenhitet. A Megváltó csodálatosan mély erkölcsi tanításai az isteni jóságról szólnak. Ezzel szemben a zsidóság materialista és alapvetően (al)világi gondolatokat fogalmaz meg és fogad el az élet szabályainak. Ezek a gondolatok nagymértékben hatást gyakorolnak a nem-zsidó népekre is. A pénz imádata, testi örömök, bujaság, mértéktelenség már kikezdte a gyenge lelkű és erkölcsű népeket. Elfelejtették azt, hogy a léleknek tökéletes tisztaságra kell törekednie és, hogy ne tudjon eltávolodni Istentől, újra és újra egyesülnie kell vele. Extázisnak hívjuk ezt az egyesülést. Ebből következik a lelki kiegyensúlyozottság, másképpen lelki nyugalom (ataraxia). 

Kizárólag az erény az élet célja. Pozitív értelmezésű igénytelenség vezet el a célhoz, az ataraxia állapotba, magához Istenhez. A gyönyör, amit a test keres, az semmi. Ezek egy szempillantás alatt szerte tudnak foszlani, hiszen a jelenkort szemlélve, többségükben bűnös eredetűek, mondjuk ki: nem Istentől valóak! A lelki gyönyör az abszolút pozitívum, ellenben a testi gyönyör nem fontos tényező. Csak egyfajta igény kielégítése, ezért minél kevesebb az igény, annál könnyebben érhetjük el a gyönyört. A lélek hatalma nem csak a testi gyönyörök felett áll, hanem a testi gyötrelmek felett is. Túl van a fizikai értelemben vett megtapasztalásokon. A gyönyör semmiképpen nem tartozik az anyagi javak közé, csak annyira, mint az egészség, gazdagság és szabadság. Ezért a betegség, a szegénység és rabság, de még a halál sem tartozik a legszörnyűbb állapotok közé. Az élet célja nem más, mint a lélek tökéletessé tétele! Jézus Krisztus mély tanításai alapján. Száműzve a felforgatókat, a kísértőket, a sötétség zsoldosait. Égi magasságokba emelve a lelkünket, eljutni a centrumba, transzcendenciába. Mert a lélek nem hal a testtel! A lelkünk az isteni tűz része.

Balassa Viktor

Az Élet Igéje - 2013. november

„Legyetek egymás iránt jóindulatúak, könyörületesek, és bocsássatok meg egymásnak, amint Isten is megbocsátott nektek Krisztusban!” (Ef 4,32)

Konkrét és lényegre törő ez az életprogram. Önmagában is elég lenne ahhoz, hogy másfajta, testvéribb, szolidárisabb társadalmat építhessünk. A kis-ázsiai keresztényeknek javasolt átfogó terv része ez. Az ottani közösségekben megszületett a béke a világ népeit képviselő két csoport, a zsidók és a pogányok között, akik addig megosztottságban éltek.
A Krisztus által nekünk ajándékozott egységet mindig elevenen kell tartanunk, és le kell fordítanunk olyan konkrét társadalmi viselkedésformákra, amelyeket teljes mértékben a kölcsönös szeretet határoz meg. Innen kapjuk az ötleteket, hogyan is alakítsuk kapcsolatainkat:

„Legyetek egymás iránt jóindulatúak, könyörületesek, és bocsássatok meg egymásnak, amint Isten is megbocsátott nektek Krisztusban!”

A jóindulat azt jelenti, hogy a másik javát akarjuk. „Eggyé válunk” a másikkal, önmagunktól teljesen üresen közeledünk hozzá, félretesszük az érdekeinket, az ötleteinket, az eloítéleteket, amelyek elhomályosítják a látásunkat. Mindezt azért, hogy így magunkra vehessük felebarátunk minden terhét, gondját, fájdalmát, és osztozni tudjunk az örömeiben.
Azt jelenti, hogy behatolunk a szívébe annak, akivel találkozunk, hogy megértsük gondolkodásmódját, kultúráját, hagyományait, és valamiképpen magunkévá tegyük azokat. Próbáljuk igazán megérteni, hogy mire is van szüksége, és felfedezni azokat az értékeket, amelyeket Isten minden egyes emberi szívbe elültetett. Mindez röviden azt fejezi ki, hogy a körülöttünk lévokért élünk.
A könyörületességen azt értjük, hogy el akarjuk fogadni a másikat olyannak, amilyen. Nem amilyennek mi szeretnénk, más jellemvonásokkal, a miénkkel egyezo politikai nézetekkel és vallási meggyozodéssel, a nekünk annyira szemet szúró hibái vagy szokásai nélkül. Nem! Ki kell tágítani a szívünket, hogy képes legyen befogadni mindenkit, különbözoségével, korlátaival és ügyetlenségével együtt.
A megbocsátás abban áll, hogy a másikat mindig újnak látjuk. A legszebb, a leginkább meghitt kapcsolatokban – a családban, az iskolában, a munkahelyen – is van boven súrlódás, nézeteltérés, ütközés. Végül már nem is szólunk egymáshoz, kerüljük a találkozást. Idonként pedig valóságos gyulölet verhet gyökeret a szívünkben az iránt, aki másként gondolkodik. Komoly és áldozatos odafigyelést kíván tolünk, hogy mindenkire úgy tekintsünk nap mint nap, mintha nem ismernénk, mintha egészen új ember lenne. Hogy egyáltalán ne emlékezzünk a sértésekre, inkább borítsunk be mindent szeretettel, szívbol megbocsátva, mint Isten, aki megbocsát és elfelejt.
Az vezet igazi békére és egységre, ha jóindulatot, könyörületességet, megbocsátást nemcsak egyénileg gyakorolunk, de együtt is, a kölcsönösségben.
Ahogy a parazsat idonként meg kell mozgatni a kandallóban, hogy be ne borítsa a hamu, ugyanúgy idorol idore fel kell éleszteni a kölcsönös szeretetet, és megújítani a kapcsolatainkat mindenkivel, letisztítani róla a közömbösség, a fásultság, az önzés hamuját.

„Legyetek egymás iránt jóindulatúak, könyörületesek, és bocsássatok meg egymásnak, amint Isten is megbocsátott nektek Krisztusban!”

Ennek a magatartásnak tényekben, konkrét cselekedetekben kell megnyilvánulnia.
Jézus is úgy mutatta meg, mi a szeretet, hogy meggyógyította a betegeket, jóllakatta a tömegeket, halottakat támasztott fel, megmosta tanítványai lábát. Tettek és tettek: ez a szeretet.
Emlékszem egy afrikai családanyára. Átélte, hogy kislánya, Rosangela elveszítette az egyik szemét, mert egy agresszív fiú nádszállal megsebezte, és aztán még ki is csúfolta. A fiú szülei nem kértek bocsánatot, és ez a hallgatás, a kapcsolat hiánya keseruséggel töltötte el az anyát. „Ne bánkódj – mondta neki Rosangela, aki már megbocsátott –, szerencsére a másik szememmel látok!”
Késobb Rosangela édesanyja mesélte: „Egy reggel a kisfiú édesanyja értem küldött, hogy menjek át segíteni, mert rosszul érzi magát. Az elso reakcióm ez volt: Na, szép! Most hozzám jön segítségért, pedig van más szomszédjuk is! Pont hozzám, azok után, amit a fia velünk muvelt!
A következo pillanatban viszont az jutott eszembe, hogy a szeretetnek semmi nem állhat az útjába. Sietve átmentem hozzájuk. Az anyuka nyitotta ki az ajtót, és ájultan zuhant karjaimba. Kórházba vittem, s mellette maradtam, míg az orvosok gondjukba nem vették. Egy hét múlva, ahogy hazakerült, eljött hozzánk és mindent megköszönt. Nagy szeretettel fogadtam, sikerült teljesen meg is bocsátanom. Azóta már helyreállt a kapcsolat köztünk, sot, egészen megújult.”
A mi napjainkat is kitöltheti a szeretetünket kifejezo konkrét, találékony és alázatos szolgálat. Látni fogjuk, ahogy a testvériség és a béke növekszik majd körülöttünk.

Chiara Lubich

Az Élet Igéje, 2006. augusztus, Új Város, 2006/7-8

Az Élet Igéje - 2013. október

„Ne tartozzatok senkinek semmivel, csak kölcsönös szeretettel, mert aki felebarátját szereti, teljesíti a törvényt.” (Róm 13,8)

A Rómaiakhoz írt levél ezt megelőző részében (Róm 13,1-7) Szent Pál a polgári hatóságok iránti kötelességeinkről beszélt (engedelmesség, tisztelet, adófizetés stb.), és aláhúzta, hogy ezek teljesítésének is szeretetből kell fakadnia.
Könnyen megérthetjük, hogy milyen kötelességeink vannak ezen a téren, mert ha elmulasztjuk teljesíteni őket, a törvény által előírt büntetésben részesülünk.
Ennek kapcsán beszéljünk most egy másik kötelességről, melyet már egy kicsit nehezebb megérteni, arról, amely Jézus ránk hagyott parancsának megfelelően minden felebarát iránti kötelességünk. Ez pedig a kölcsönös szeretet, amely különböző módokon nyilvánulhat meg: nagylelkűségben, szolgálatkészségben, bizalomban, kölcsönös megbecsülésben, őszinteségben stb. (vö. Róm 12,9-12).

„Ne tartozzatok senkinek semmivel, csak kölcsönös szeretettel, mert aki felebarátját szereti, teljesíti a törvényt.”

Ez az ige két dolgot tesz világossá számunkra.
Először is úgy mutatja be a szeretetet, mint adósságot, mint olyan valamit, ami iránt nem maradhatunk közömbösek, amit nem lehet elodázni, ami ösztönöz, sürget bennünket és nem hagy békén mindaddig, amíg meg nem fizettük.
Azt mondja, hogy a kölcsönös szeretet nem valami ráadás, amely nagylelkűségünk gyümölcse, és teljesítése alól kibújhatunk anélkül, hogy a törvény előírásaiba ütköznénk. Ez az ige arra sürget minket, hogy minél hamarabb váltsuk életre, különben eláruljuk keresztény méltóságunkat, hiszen Jézus arra hívott meg bennünket, hogy szeretetének eszköze legyünk a világban.
Másodszor pedig azt üzeni ez az ige, hogy a kölcsönös szeretet minden más parancsolatnak is a kiindulópontja, lelke és végcélja.
Ebből az következik, hogy ha jól akarjuk teljesíteni Isten akaratát, akkor nem elég parancsolatainak rideg, jogi értelemben vett megtartása, hanem mindig szem előtt kell tartanunk azt a célt, amelyet parancsolatai által elénk tűz. Például, ha jól akarjuk élni a hetedik parancsolatot, nem szűkíthetjük le csupán arra, hogy nem lopunk, hanem komolyan el kell köteleznünk magunkat a társadalmi igazságtalanságok megszüntetéséért folytatott küzdelemben. Csak így mutathatjuk meg, hogy igazán szeretjük felebarátainkat.

„Ne tartozzatok senkinek semmivel, csak kölcsönös szeretettel, mert aki felebarátját szereti, teljesíti a törvényt.”

Hogyan éljük tehát az e havi igét?
A felebaráti szeretetnek végtelenül sok árnyalata van. Most főleg egyet emelnénk ki, azt, amely úgy tűnik, leginkább előtérbe kerül ebben az evangéliumi mondatban.
Ha a kölcsönös szeretetet tartozásként értelmezzük – ahogy Szent Pál mondja –, akkor olyan szeretetnek kell lennie bennünk, mely elsőként szeret, ahogyan Jézus tette velünk. Ez a szeretet tehát kezdeményez, nem vár, nem halogat.
Éljünk így ebben a hónapban! Törekedjünk elsőként szeretni minden embert, akivel találkozunk, akivel telefonon beszélünk, akinek levelet írunk, vagy akivel együtt élünk! Szeretetünk legyen konkrét, megértő, előzékeny, türelmes, bizalommal teli, állhatatos és nagylelkű!
Azt fogjuk tapasztalni, hogy lelki életünkben minőségi ugrás következik be, nem is beszélve arról az örömről, amely betölti majd szívünket.

Chiara Lubich

Az Élet Igéje, 1990. szeptember, Új Város 1990/9.

Az Élet Igéje, 2013. szeptember

„Ne szeressünk se szóval, se nyelvvel, hanem tettel és igazsággal!” (1Jn 3,18)

Szent János írja ezt. Figyelmezteti a közösségeket, hogy ügyeljenek bizonyos emberekre, akik szavaikkal ugyan megvallják Jézusba vetett hitüket, de ezt a hitet nem követik tettek. Sot haszontalannak és fölöslegesnek tartják ezeket a tetteket, mintha Jézus már mindent elvégzett volna. Az o hitük így üres és terméketlen, mert hiányzik belole az az elengedhetetlen hozzájárulás Jézus muvéhez, amit O személyesen tolünk kér.

„Ne szeressünk se szóval, se nyelvvel, hanem tettel és igazsággal!”

Tettekkel szeressünk! Az apostol azt mondja, hogy az igazi hit bizonyítéka, ha úgy szeretünk, ahogy Jézus szeretett bennünket, ahogy O tanította nekünk. Ennek a szeretetnek egyik legfobb jellemzoje a konkrétság. Jézus nem szép szavakkal szeretett, hanem ahol csak járt, jót tett, mindenkit meggyógyított, készséggel rendelkezésére állt mindenkinek, aki hozzá fordult, kezdve a legelesettebbeken, a legszegényebbeken, a társadalom kivetettjein, és az életét adta értünk.

„Ne szeressünk se szóval, se nyelvvel, hanem tettel és igazsággal!”

A tetteken kívül igazsággal is szeretnünk kell, mondja az apostol. A keresztény szeretet igyekszik konkrét tettekben megnyilvánulni, és a szeretet igazságából akar meríteni, amit Jézusban találunk meg. Az o érzéseinek és az o tanításának megfelelo tettekre törekszik. Oly módon és olyan mértékkel kell hát szeretnünk, ahogy azt Jézus megmutatta nekünk.

„Ne szeressünk se szóval, se nyelvvel, hanem tettel és igazsággal!”

Hogyan éljük tehát ezt az életigét? A mondanivalója teljesen világos. Meghív a hiteles keresztény életre, melyet Jézus annyira hangsúlyozott. Vajon nem erre vár a világ is? Talán nem a jézusi szeretet tanúságtevoit szeretnék látni a mai emberek?
Tettekkel szeressünk tehát és ne szavakkal! Kezdjük a legalázatosabb szolgálatokkal nap mint nap a mellettünk lévo felebarátok felé!
Szeressünk igazsággal! Jézus mindig az Atya akarata szerint cselekedett, nekünk is mindig Jézus szavai szerint kell élnünk. Jézus azt akarja, hogy ot lássuk minden felebarátban, ugyanis amit a felebarátunkkal teszünk, azt úgy tekinti, hogy vele tettünk. Továbbá azt kéri, hogy úgy szeressük a többieket, mint önmagunkat, egymást pedig úgy szeressük, hogy készek legyünk az életünket adni egymásért.
Szeressünk hát eszerint, hogy mi is Jézus eszközei lehessünk a világ üdvösségére!

Chiara Lubich

Az Élet Igéje - 2013. augusztus

„Ha azokat szeretitek, akik szeretnek titeket, mi a jutalmatok? Hiszen a bűnösök is szeretik azokat, akik őket szeretik.” (Lk 6,32)

Erre a hónapra az Élet Igéjét Lukács evangéliumából választottuk. Ez Jézus egyik mély értelmű kijelentése, melyet a Máté evangéliumban leírt hegyi beszédhez lehetne hasonlítani. Ebben a részben – ahogy tudjuk – Jézus leírja, hogy mit kíván tőlünk Isten Országa, s jellemzi azokat is, akik ehhez az Országhoz tartoznak: ők arra törekednek, hogy a mennyei Atyát utánozzák.
Ebben a szentírási szakaszban Jézus arra hívja meg tanítványait, hogy a mennyei Atya szeretetével szeressenek. Ha gyermekei akarunk lenni, akkor úgy kell szeretnünk felebarátainkat, ahogyan Ő.

„Ha azokat szeretitek, akik szeretnek titeket, mi a jutalmatok? Hiszen a bűnösök is szeretik azokat, akik őket szeretik.”

Az egyik vonás, mely leginkább jellemzi az Atyaisten szeretetét: az abszolút ingyenesség. Szeretete egész más, mint a világ szeretete. Amíg ez utóbbi a kölcsönösségre és a szimpátiára épül (azokat szeretjük, akik minket szeretnek vagy szimpatikusak nekünk), addig a mennyei Atya szeretete teljesen érdek nélküli; függetlenül attól, hogy fogják-e viszonozni, teljesen odaajándékozza magát teremtményeinek. Olyan természetű szeretet ez, mely kezdeményez, mely mindent odaad, amije van. Ebből következik, hogy épít és átalakít.
A mennyei Atya nem azért szeret bennünket, mert jók vagyunk, mert olyan szép a lelkünk, hogy kiérdemeljük figyelmét és szeretetét. Éppen ellenkezőleg: szeret minket, s ezáltal létrehozza bennünk a jóságot, a kegyelemből fakadó lelki szépséget, barátaivá, fiaivá tesz minket.

„Ha azokat szeretitek, akik szeretnek titeket, mi a jutalmatok? Hiszen a bűnösök is szeretik azokat, akik őket szeretik.”

Az Atyaisten szeretetének másik jellemző vonása az egyetemesség. Mindenkit szeret, megkülönböztetés nélkül. Szeretete határtalan, minden mértéket felülmúl.
Egyébként Isten szeretetét nem is nevezhetnénk ingyenesnek és teremtő erejűnek, ha nem éppen azok felé fordulna, akik valamiben hiányt szenvednek, ha nem akarna betölteni minden űrt.
Ezért szereti tehát a mennyei Atya azokat a gyermekeit is, akik hálátlanok, távol vannak tőle, vagy lázadnak ellene, sőt ők azok, akikhez leginkább vonzódik.

„Ha azokat szeretitek, akik szeretnek titeket, mi a jutalmatok? Hiszen a bűnösök is szeretik azokat, akik őket szeretik.”

Hogyan fogjuk tehát élni az e havi igét?
Úgy, hogy a mennyei Atya igazi gyermekeiként élünk és utánozzuk szeretetének főleg azt a két jellemző vonását, melyről az imént beszéltünk: az ingyenességet és az egyetemességet. Arra fogunk tehát törekedni, hogy elsőként, nagylelkűen, együttérzéssel szeressünk, hogy szeretetünk nyitott legyen mindenki iránt, de főleg azok iránt, akiknek a környezetünkben tartalmatlan, üres az életük. Olyan szeretetre kell törekednünk, mely nem az eredményességet nézi. Azáltal, hogy másokat is részesítünk a Tőle kapott természetes és kegyelmi ajándékokban, azon fáradozunk majd, hogy Isten nagylelkűségének eszközeivé váljunk.
Ha hagyjuk, hogy Jézusnak ez az igéje vezessen minket, akkor új szemmel és új szívvel fogunk tekinteni minden felebarátunkra, akivel kapcsolatba kerülünk, és a hétköznapi élet adta helyzetekre is. S bárhol legyünk (a családban, az iskolában, a munkahelyünkön, a kórházban stb.), arra érzünk majd ösztönzést, hogy a szeretetet, azt az isteni szeretetet terjesszük mindenütt, melyet Jézus hozott a földre. Egyedül ez a szeretet képes arra, hogy megváltoztassa a világot.

Chiara Lubich

Az Élet Igéje, 1992. február, Új Város 1992/2.

Az Élet Igéje - 2013. július

„Az egész törvény ebben a mondatban teljesedik be: szeresd felebarátodat, mint önmagadat.” (Gal 5,14)

Ez Pál apostol tanítása: rövid, csodálatos, tömör, megvilágosító.
Azt mondja el, hogy a keresztény magatartás alapja és ösztönzője a felebarát iránti szeretet.
Ennek a parancsnak a megvalósításában látja az apostol a törvény tökéletes beteljesítését. A törvény ugyanis azt mondja, hogy ne kövess el házasságtörést, ne ölj, ne lopj, ne kívánd másét… és tudjuk, hogy aki szeret, az mindezt nem csinálja: aki szeret, nem öl, nem lop…

„Az egész törvény ebben a mondatban teljesedik be: szeresd felebarátodat, mint önmagadat.”

Ám aki szeret, az nemcsak egyszerűen kerüli a rosszat. Aki szeret, megnyílik mások felé, akarja és teszi a jót, odaajándékozza magát: oda tudja adni életét azért, akit szeret.
Ezért írja Pál, hogy a felebarát iránti szeretet által nemcsak megtartjuk a törvényt, hanem „be is teljesítjük”.

„Az egész törvény ebben a mondatban teljesedik be: szeresd felebarátodat, mint önmagadat.”

Ha az egész törvény a felebarát iránti szeretetben áll, akkor a többi parancsot olyan eszköznek kell tekintenünk, mely megvilágosít és vezet bennünket, hogy az élet szövevényes helyzeteiben meg tudjuk találni az utat a mások iránti szeretethez. A többi parancsból ki kell tudnunk olvasni Isten szándékát, akaratát. Azt akarja, hogy azért legyünk engedelmesek, tiszták, önmegtagadóak, szelídek, irgalmasok, szegények, hogy jobban megvalósítsuk a szeretet parancsát.

„Az egész törvény ebben a mondatban teljesedik be: szeresd felebarátodat, mint önmagadat.”

Itt feltehetnénk a kérdést: hogy lehet az, hogy az apostol nem beszél az Isten iránti szeretetről?
Tény, hogy az Isten és a felebarát iránti szeretet nem versengenek egymással. Sőt az egyik – a felebarát iránti szeretet – kifejeződése a másiknak, az Isten iránti szeretetnek.
Hiszen Istent szeretni annyit jelent, mint tenni az akaratát. S az akarata az, hogy szeressük felebarátunkat.

„Az egész törvény ebben a mondatban teljesedik be: szeresd felebarátodat, mint önmagadat.”

Hogyan váltsuk életre ezt az igét?
Világos: úgy, hogy szeressük felebarátunkat, igazán szeressük. Ez azt jelenti, hogy odaadjuk magunkat neki, de érdek nélkül.
Nem szeret az, aki eszközként használja felebarátját saját céljai érdekében, legyen az akár a legmagasztosabb lelki cél, amilyen például a saját szentté válása. Felebarátunkat kell szeretnünk, nem saját magunkat.
Biztos, hogy aki így szeret, az tényleg szent lesz, „tökéletes, mint az Atya”, mert a lehető legjobbat vitte végbe: rátalált az Isten akaratára, megvalósította, s így tökéletesen beteljesítette a törvényt.
Életünk végén talán nem kizárólag erről a szeretetről fognak bennünket megítélni?

Chiara Lubich

 Az Élet Igéje, 1983. június

Fáradt ember keresztútja

Jézust halálra ítélik (önuralom)
        I.
A Getszemáni kert álmatlan éjszakája és idegkimerültsége után, tompán, fájó fejjel, égő szemekkel emberek elé állni - nyugodtan szólni, amikor beszélni kell, s hallgatni, amikor némaság a méltó válasz...
    Uram, a te nyugalmad kiérdemelte a kegyelmet, hogy én is tudjak uralkodni idegességemen, kimerültségemen, álmatlanságomon az emberek előtt. Tudjak nyugodtan szólni, s ha kell, hallgatni akkor is, ha idegeim pattanásig feszülnek.

        II.
Jézus vállára veszi a keresztet (a mindennap keresztje)

Ilyen fáradtan, kimerülten veszed válladra a keresztet: megkezded azt a munkát, melyet a mennyei Atya a mai napra számodra kijelölt.
    Te tudod, Uram, mit jelent munkába indulni anélkül, hogy az ember kialudta volna magát. Oly jó lenne egy napot kihagyni..., nem tenni semmit..., nem tudni semmiről... De nem lehet, vár a mai nap feladata. Vállamra veszem a nap terhét, veled együtt indulok...

        III.
Jézus először roskad le a kereszt alatt (nehéz...)

A teher a földre nyom... A te keresztedbe benne nehezedett a mi terhünk is. A világ terhét vonszolod meg-megingó lábbal...
    Az én tehercipelésemnek, földrezuhanásaimnak azért van végtelenbe nyúló értéke, mert azt az Isten fölsebzett válla és tántorgó lába szentelte meg. Jézus kiérdemelte, hogy érdemszerző legyen.

        IV.
Jézus édesanyjával találkozik (Máriával)

Vannak tiszta, nyugodt, harmonikus lelkek. Oly jó velük találkozni, közelségük olyan megnyugtató, szeretetük oly erőt sugárzó... Mária csak szemével tudja végigsimítani fia fájó homlokát, de az ô jelenléte új erőt ad a fáradt kereszthordozónak.
    Mária, édesanyám, engedd, hogy lüktető homlokomat kezedbe hajtsam...

            V.
Cirenei Simon átveszi a keresztet (fáradtan is segíteni)

Simon egész napi kimerítő munka után igyekszik hazafelé, amikor a kereszthordozó Jézussal találkozik. S mégis fölkíséri a Golgotára...
    Uram, szabadíts meg a fáradtság, az idegesség önzésétől... Mert fáradt vagyok, nem kívánhatom, hogy mindenki körülöttem forogjon, mindenki énrám legyen tekintettel, mindenki engem szolgáljon, s nem menthetem föl magam a szeretet kötelessége alól: fáradtan is szeretnem, szolgálnom, segítenem kell...
    Ha találkozom vele, fölkísérni -- még napi munkám után is -- Jézust a Golgotára, keresztjét hordozva...

        VI.
Veronika letörli kendőjével Jézus verítékét (a többi ember fáradtsága)

Együtt élek emberekkel. Őket is hajszolja az élet. Ők is sokszor fáradtak, kimerültek, idegesek. Milyen kevés kell ahhoz, hogy Veronika lehessek...
    Egyszer egy derűs szó, máskor egy kis hallgatás, ,,nyelés'', egy kis elnézés -- talán csak annyi, hogy nem nyitom ki a rádiót, vagy csöndesen teszem be az ajtót,... halkan beszélek,... nem panaszkodom folyton saját bajaimról,... nem érzékenykedem,... helyet adok a villamoson...
    Az emberek kimerültségében Krisztus fáradságát tisztelem.

        VII.
Jézus másodszor roskad le a kereszt alatt (csüggedés)

Uram, időnként oly csüggedés fog el... Hiába minden küszködés, úgy érzem, nem jutok előre. A mindennap taposómalmából áll az életem. Napról napra kezdem elölről a munkát, s mindig elmarad egy csomó tennivaló. Napról napra elindulok jószándékaimmal, s minden nap meghozza ugyanazokat a hibákat és bűnöket, mint a tegnapi...
    Uram, elfelejtettem a csüggedés óráiban, hogy a te megismétlődő eleséseid megszentelték, érdemszerzővé tették az én taposómalmomat, a te fölkeléseid megadják a kegyelmet, hogy egy-egy lépéssel mégis csak előbbre juthassak hibáim ellenére a küzdelemben.

        VIII.
Jézus szól a síró asszonyokhoz (emberi vigasz - kevés)

Uram, keresztutadon nemcsak korbács és durvaság kísér, vannak olyanok is, akik sajnálnak, siratnak. Jól esik ez a szívnek - de a lényegen nem változtat. A keresztet mégis egyedül kell fölvinni a Golgotára.
    Amikor fáradtan botorkálok a szenvedés útján, akad egy-egy meleg szív, aki részvéttel van, vigasztal, sajnál. Jó ez, ha megkapom, de nem keresem. Problémám lényegét nem oldja meg úgy sem. A szenvedéssel végső fokon mégis négyszemközt maradok, s a keresztnek egyedül kell az ,,igen''-t kimondanom.

        IX.
Jézus harmadszor esik el a kereszt alatt (kétségbeesés)

A legmélyebb zuhanás... Jó volna így maradni... Már nem is érzed a rúgásokat, a korbácsok ütését. Csak ne kellene tovább menni... Csak meg lehetne most itt halni...
    Uram, e szörnyű mélységekbe való leszállásod által ments meg engem a kétségbeeséstől... Ó, te ismered a sötétség mélyét, melyből nem látszik kivezető út. De van. Igaz, hogy a Golgotán át visz... de húsvét hajnalán mégis csak fény ragyog...

        X.
Jézust megfosztják ruháitól (magányosság)

A Golgota kimagaslik a tömegből, s ott állsz rajta, Jézusom, kifosztottan, egyedül, dermesztő magányosságban.
    Barátaid elmaradoztak, anyádat, Veronikát, Jánost hiába keresi a távoli tömegben szemed. Hóhérok, vadállatok vesznek körül - s ők még fájóbbá teszik magányosságodat...
    Uram, lelkemen úgy átfáj néha magányosságom...
    Olyan jó lenne, ha valaki meghallgatna, meg tudna érteni... ha valakivel föl tudna oldódni egyedülvalóságom. De éppen a szenvedés, a fáradtság, a kimerültség órái a legmagányosabbak. A te elhagyatottságod szentelje meg, s tegye értékessé azokat az órákat, amikor fáj a magány.

        XI.
Jézust a keresztre szegezik(álmatlanság)

Végre lefekhetsz, Uram, ziháló melled megnyugodhat, fáradt tested elpihenhet. Ó, de a keresztre kellett ráfeküdnöd, hogy fájó szögek hasítsák át, s feszítsék ki fáradt tagjaidat.
    Hányszor kereszt az én pihenésem is, Uram. Nem tudok pihenni... Aludnék, de zajok, hangok hasítanak belém, mint szögek - aludnék, de idegeim feszülnek, mint tested a fán...
    Legyen megnyugvásom ilyenkor a Megfeszített képe...

        XII.
Jézus meghal a keresztfán (még az Isten is elhagy)

A nap és a hold elsötétedik, éjszaka száll a Golgotára, s éjszaka száll a lelkedre: Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?...
    Amikor a szenvedés, kimerültség útjait járom, hányszor érzem, Uram, én is: nem tudok már imádkozni sem. Sötétség, szárazság kínoz, s úgy érzem, éppen ilyenkor hagy el az Isten...
    Uram, a te golgotai éjszakádból él a világ, s amikor a tökéletes engedelmesség áldozatát bemutattad, akkor voltál a legkedvesebb az Atyának...
    Jézusom, taníts meg arra, hogy aki szenved attól, hogy nem tud imádkozni, az már jól imádkozik, és hogy nagyon közel van az Isten ahhoz, akinek fáj az Ő távolléte...

        XIII.
Jézus testét leveszik a keresztről (tehetetlenség)

Megdöbbentő dolog ez: az Istenember holtan, tehetetlenül függ, leszögezve... Szeretetből, a mi tehetetlenségünk miatt. Aki mindenre képes, az erőtlenné tette magát.
    Hányszor kínoz engem is tehetetlenségem... A fáradtság, az erőtlenség leszögezi tagjaimat, agyamat, akaratomat... A lélek kész, de a test erőtlen...
    Krisztusom, te is erőtlenségedben voltál a legerősebb, a világ Megváltója, a Gonoszság Fejedelmének legyőzője. Ha egyesítem veled gyöngeségemet, én is részt veszek veled a világ megváltásában...

        XIV.
Jézust a sírba teszik (a teljes megnyugvás)

Eljött a teljes pihenés ideje. Vége a harcnak, küzdelemnek, fáradtságnak, szenvedésnek. A nagy életmű kész.
    Minden, ami fáj, elmúlik egyszer... A megfáradt vándor hazatér. S a pihenés nem öntudatlan semmibe süllyedés egy néma temetőben a föld mélyén - ó, nem. A mennyei Atya vár ölelésre, letöröl szememről minden könnyet, elsimít homlokomról minden barázdát. Krisztus kézenfog, s a sok szürke, fáradt, egyszerű emberrel együtt bevezet országába:
    ,,Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek a nektek készített országot.'' Amikor türelemmel, szeretettel, áldozatkészen, keresztemmel egyesítve hordoztátok a mindennap fáradságát, a szenvedés keresztjét, - talán nem is gondoltatok arra, hogy az én passióm folytatódik bennetek a világ végéig...
    Ilyeneké a mennyek országa...
                                                                                                                                             Arató Miklós Orbán 

Az Élet Igéje, 2013. június

„De ha jót cselekesztek és ugyanakkor türelmesen szenvedtek, ez értékes Isten előtt."

(1Pét 2,20)

Amikor Péter apostol arról beszél a közösségeknek, hogy hogyan lehet konkrétan megélni az evangélium igazi lelkületét, különös módon odafigyel a közösség minden egyes tagjának életkörülményeire, életállapotára.

Itt éppen azokhoz a rabszolgákhoz szól, akik megtértek, s akiknek – mint ahogy az akkori társa­dalomban élő minden rabszolgának – teljesen igazságtalanul sok meg nem értést és bántalmazást kellett elszenvedniük. Tágabb értelemben e szavak minden olyan emberre vonatkoznak, aki valamikor és valahol meg nem értéseket és igazságtalanságokat kénytelen elviselni felebarátai részéről, legyenek azok felettesei vagy vele egyenrangúak.

„De ha jót cselekesztek és ugyanakkor türelmesen szenvedtek, ez értékes Isten előtt."

Az apostol azt kéri ezektől az emberektől, hogy ne az ösztönösen fakadó viselkedéssel válaszoljanak ezekben a helyzetekben, hanem a Jézus által tanúsított magatartás szerint cselekedjenek. Ő arra buzdít, hogy szere­tettel válaszoljanak, kegyelmet, azaz Isten által megengedett lehetőséget látva a nehézségekben és meg nem értésekben, hogy bizonyságot tegyenek az igazi keresztény lelkületről. Ily módon, a szeretet által Krisztushoz tudják majd elvezetni azt is, aki meg nem értést tanúsít velük szemben.

„De ha jót cselekesztek és ugyanakkor türelmesen szenvedtek, ez értékes Isten előtt."

Vannak néhányan, akik ezekből vagy ezekhez hasonló szavakból kiindulva azzal vádolják a kereszténységet, hogy a minden körülmények közötti megbocsátás hirdetésével elaltatja az em­berek lelkiismeretét, és nem ösztönzi őket eléggé az igazságtalanságok elleni harcra.

Ez azonban nem így van. Jézus nem azért kéri tő­lünk, hogy szeressük azokat is, akik nem értenek meg vagy bántanak bennünket, mert érzéketlenné akar tenni az igazság­talanságokkal szemben, sőt! Azért kéri ezt, mert meg akar tanítani bennün­ket egy valóban igaz társadalom építésére. Ez úgy lehetséges, ha az igazi szeretet lelkét visszük mindenhová azáltal, hogy mi kezdünk el elsőként szeretni.

„De ha jót cselekesztek és ugyanakkor türelmesen szenvedtek, ez értékes Isten előtt."

Akkor hát hogyan éljük az e havi Igét?

Ma is sokféle módon megnyilvánulhat, hogy nem értenek meg, hogy bántanak bennünket: Kezdve a tapintatlanságtól és udvariatlansá­gtól egészen a rosszakaratú ítélkezésig, há­látlanságig, sértésekig, az igazi és súlyos igazságtalanságokig menően.

Nos, minden ilyen alkalommal is arról a szeretetről kell tanúságot tennünk, amit Jézus hozott a földre, mely mindenkire vonatkozik, azokra is, akik bántanak minket.

Ez az Ige arra akarja felhívni a figyelmünket, hogy az igazság és a jog törvényes védelme mellett soha ne felejtsük el, hogy keresztényként elsődleges kötelességünk, hogy szeressük a másik embert, hogy azt az új, megértő, szívélyes és irgalommal teli magatartást tanúsítsuk iránta, mellyel Jézus fordult felénk. Így, még ha védjük is igazunkat, nem fog megromlani a kapcsolatunk, és soha sem fogunk a neheztelés vagy a bosszúállás kísértésébe esni.

Ha így teszünk, Jézus szeretetének eszközei­ként mi is Istenhez tudjuk majd vezetni testvérünket.

Chiara Lubich

Az Élet Igéje - 2013. május

„Adjatok, és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe.” (Lk 6,38)

Megtörtént-e veled, hogy ajándékot kaptál egy barátodtól, és érezted, hogy viszonoznod kell? Nem is annyira azért, hogy megszabadulj egy kötelezettségtol, hanem igaz, hálával teli szeretetbol? Biztosan elofordult már.
Ha veled így történt, képzelheted, hogy van ez Istennel, aki maga a szeretet.
O mindig viszonoz minden ajándékot, amit embertársainknak adunk az O nevében. Az igazi keresztények igen gyakran tapasztalhatják ezt. Újra és újra, minden egyes alkalommal meglepodünk, mert az ember soha nem szokik hozzá Isten kimeríthetetlen találékonyságához. Sorolhatnék ezer meg ezer példát, írhatnék egy egész könyvre valót, hogy meglásd, mennyire igaz a szentírási hasonlat: „jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe”. Isten ajándékának boségét, Isten nagylelkuségét jelzik ezek a szavak.
„Már leszállt az éj Rómában. Egy alagsori lakásban néhány lány, aki az evangélium tanítása szerint akart élni, éppen jó éjszakát kívánt egymásnak és aludni készült. Hirtelen a csöngo hangja verte fel a házat. Ki lehet ilyen késoi órában? Egy férfi állt az ajtóban. Végso kétségbeesésében elmondta, hogy másnap családjával együtt kiteszik az utcára, mert nem tudja kifizetni a lakbért. A lányok összenéztek, s szó nélkül kinyitották a fiókot, ahol külön borítékban tartották a fizetésük maradványait és a számlákra félretett közös tartalékot. Gondolkodás nélkül mindent nekiadtak. Azon az éjszakán boldogan aludtak. Érezték, hogy valaki más majd gondoskodik róluk. S tényleg, még hajnalban megszólalt a telefon.
– Azonnal jövök taxival – mondta a már ismert férfihang. Csodálkoztak, hogy taxival jön, és vártak. Már a férfi arcán lehetett látni, hogy megváltozott a helyzet.
– Tegnap este, ahogy hazaértem, az a hír fogadott, hogy örökséghez jutottam, amire én egyáltalán nem számítottam. A szívem diktálja, hogy felezzem meg veletek.
Az összeg éppen a kétszerese volt annak, amit a lányok odaadtak nagylelkuen.”

„Adjatok, és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe.”

Te is tapasztaltad ezt? Ha nem, akkor ne feledd, hogy tiszta szándékkal, érdek nélkül kell adni mindenkinek, aki kér, anélkül, hogy bármit is remélnénk viszonzásként.
Próbáld meg! De nem azért, mert eredményt remélsz, hanem mert szereted Istent.
De hiszen nekem nincs semmim! – feleled.
Ez nem igaz. Ha akarjuk, kimeríthetetlen kincseink vannak: szabad idonk, szívünk, mosolyunk, tanácsaink, muveltségünk, békénk, szavaink. Azért, hogy akinek van, adjon annak, akinek nincs, hogy megértse…
Én azt se tudom, kinek adjak – mondod most.
Nézz körül! Emlékszel a betegre ott a kórházban; az özvegyasszonyra, aki mindig egyedül van? Osztálytársadra, aki megbukott az év végén, és attól minden önbizalmát elvesztette? Öcsédre, aki még gondoskodásra szorul? Barátodra a börtönben? Vagy a munkahelyeden veled dolgozó fiatal kollégára, aki bátortalan és ügyetlen? Bennük vár Krisztus.
Tedd magadévá a keresztények új életformáját! Ezt sugallja az egész evangélium, mint gyógyírt az emberek elszigeteltségére és örökös aggodalmaskodására. Hagyj fel azzal, hogy a földi javakban keresd a biztonságot, és hagyatkozz egyedül Istenre! Ekkor derül majd ki, hogy mennyire hiszel benne, és hited megerosödik Isten adományaival.
Logikus: Isten nem azért tesz így, hogy meggazdagodjunk. Azért teszi, hogy mások is utánozzanak, amikor látják, hogy adakozásunk nyomán mennyi kis csoda történik.
Azért tesz így Isten, mert minél többel rendelkezünk, annál többet tudunk adni, mint kezeloi Isten javainak – hiszen minden az Övé! Hogy a közösségben, amelyben élünk, egymás rendelkezésére bocsássuk vagyonunkat, hogy rólunk is elmondhassák, mint a jeruzsálemi oskeresztényekrol, hogy nem volt közöttük szegény…
Nem gondolod, hogy ezzel valóban lelket adhatsz a szociális forradalomnak, amelyre a világ vár?
„Adjatok, és akkor ti is kaptok…” E szavakkal Jézus biztosan a mennyei jutalomra gondolt elsosorban, de ami itt a földön történik, az már annak elovételezése és biztosítéka.

Chiara Lubich

Az Élet Igéje, 1978. június
Megjelent: Chiara Lubich és más keresztények: Éljük az Igét, Budapest, 2008, 41-43. o. és Új Város, 2008/10

Az Élet Igéje - 2013. április

„Testvérek, ne panaszkodjatok egymásra…” (Jak 5,9)

Hogy jobban megérthessük az e havi igét, figyelembe kell vennünk, hogy milyen körülmények hatására született. Azokban a közösségekben, amelyekhez Jakab apostol a levelét intézte, több nehézség adódott: botrányok, társadalmi megkülönböztetés, a vagyon önző kezelése, a munkások kizsákmányolása, inkább a szavakra, mint a tettekre épülő hit stb. Mindez neheztelést és ellentétet váltott ki közöttük, és elégedetlenséget szült az egész közösségben.

„Testvérek, ne panaszkodjatok egymásra…”

Tehát már az apostolok idejében is észre lehetett venni azt, amit ma is látunk közösségeinkben: hitünket élve gyakran nem azok a legnagyobb nehézségek, amelyek kívülről, azaz a világból érkeznek, hanem azok, amelyek belülről származnak, bizonyos helyzetekből és a testvérek viselkedéséből, amikor nem a keresztény ideál szerint élnek. Ez pedig rossz közérzetet, bizalmatlanságot és csüggedést eredményez.

„Testvérek, ne panaszkodjatok egymásra…”

Ezek a súlyos vagy kevésbé súlyos ellentmondások és következetlenségek abból fakadnak, hogy nem mindig világos a hitünk, és még nagyon tökéletlen bennünk a szeretet az Isten és a felebarát iránt. A keresztény első reakciója mégsem lehet türelmetlenség vagy könyörtelen ítélet, hanem csak az, amit Jézus tanít. Ő türelmes várakozást, megértést és irgalmat kér, ami segíti kifejlődni a belénk vetett jó magját, ahogy ezt a konkolyról szóló példabeszédében is magyarázza. (Mt 13,24-30.36-43)

„Testvérek, ne panaszkodjatok egymásra…”

Hogyan éljük tehát e hónap igéjét? Ugyanis a keresztény élet egyik súlyos problémáját tárja fel előttünk. Mi is különböző közösségekhez tartozunk (családhoz, plébániához, egyesülethez, munkahelyi közösséghez, civil szervezethez), sok mindent tapasztalunk, ami szerintünk nem helyes: az emberek temperamentuma, látásmódja, cselekvésmódja, következetlensége, ami fájdalommal tölt el, és visszautasítást vált ki belőlünk.
Íme, mindez alkalom lehet arra, hogy jól éljük a hónap igéjét. Ahelyett, hogy zúgolódnánk vagy ítélkeznénk – ahogy kísértésünk támadhat rá –, türelmesnek és megértőnek kell maradnunk, és csak ezt követően igazíthatjuk ki egymást, amennyire lehetséges. Azzal pedig mindenképp a kereszténységről teszünk tanúságot, ha az esetleges szeretetlenségre és az odaadás hiányára a mi nagyobb szeretetünkkel és odaadásunkkal válaszolunk.

Chiara Lubich

Az Élet igéje, Új Város, 1989/12.

Az Élet Igéje - 2013. március

„Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek!” (Jn 8,7)

Miközben Jézus a templomban tanított, az írástudók és farizeusok egy asszonyt vezettek elé, akit házasságtörésen értek. „Mózes azt parancsolta a törvényben, hogy az ilyet meg kell kövezni. Hát te mit mondasz?” (Jn 8,5) – kérdezték tőle.
Így akartak csapdát állítani neki. Ha ugyanis Jézus a megkövezés ellen szól, úgy megvádolhatják, hogy szembeszegül a törvénnyel, amely szerint a népnek meg kell köveznie a bűnöst, és azoknak kell először követ vetniük rá, akik tetten érték. Ha viszont Jézus a halálbüntetés mellett dönt, szemére vethetik, hogy ez ellentétben áll azzal, amit Isten tanít a bűnösök iránti irgalmasságról.
Jézus teljes nyugalommal lehajolt és ujjával írni kezdett a földön, aztán fölegyenesedett és így szólt hozzájuk:

„Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek!”

Ennek hallatára azok egymás után mind eloldalogtak, kezdve a véneken. A Mester ekkor e szavakkal fordult az asszonyhoz: „Hova lettek? Senki sem ítélt el?” „Senki, Uram!” – felelte az asszony. „Én sem ítéllek el. Menj, de többé ne vétkezzél!” (Jn 8,10-11)

„Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek!”

Jézus válasza természetesen nem azt jelenti, hogy elnézi a bűnt, jelen esetben a házasságtörést. „Menj, de többé ne vétkezzél!” – mondja. E szavak világosan megfogalmazzák, mi Isten parancsa.
Jézus egyszerűen csak a képmutatást akarja leleplezni, azokat, akik bíráskodnak testvéreik felett anélkül, hogy beismernék saját bűnösségüket. Így emeli ki a jól ismert mondást: „Ne ítéljetek, hogy meg ne ítéljenek! Amilyen ítélettel ítéltek, olyannal fognak megítélni titeket.” (Mt 7,1-2)
Jézus szavai azokra is vonatkoznak, akik könyörtelenül megítélnek másokat, nem számolva azzal, hogy a vétkes esetleg meg is bánhatja bűnét. Viselkedéséből egyértelmű: Ő irgalmas azokhoz, akik hibát követnek el. Amikor a házasságtörő asszony vádlói egymás után távoztak, „ketten maradtak – mondja Szent Ágoston, Hippo püspöke –, a nyomorúság és az irgalom.”*

„Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek!”

Hogyan váltsuk életre ezt az igét?
Bárki álljon is előttünk, emlékezzünk rá, hogy bűnösök vagyunk! Mindnyájan vétkeztünk, s még ha úgy tűnik is, hogy nem követtünk el súlyos hibát, figyelembe kell vennünk, hogy talán nem ismerjük elég jól embertársunk nehéz körülményeit, amelyek miatt ilyen mélyre süllyedt és távol került Istentől. Vajon mi hogy viselkedtünk volna hasonló helyzetben?
Mi is sokszor megszakítottuk a szeretetkapcsolatot, amely egyesít Istennel, és nem maradtunk meg a hűségben.
Ha Jézus, az egyetlen ember, aki mentes a bűntől, nem vetett követ a házasságtörő asszonyra, akkor ezt mi sem tehetjük meg senkivel.
Legyünk tehát irgalommal mindenki iránt, fékezzük meg indulatainkat, amelyek arra késztetnének, hogy könyörtelenül ítélkezzünk mások felett! Tudnunk kell megbocsátani és felejteni. Ne maradjon szívünkben ítélkezés, szemrehányás csírájában sem, mert abból harag és gyűlölet fakadhat, készen arra, hogy eltávolítson testvéreinktől. Új szemmel tekintsünk mindenkire!
Ha szeretet és irgalom lakik a szívünkben a bírálat és az ítélkezés helyett minden felebarátunk iránt, ezzel segítjük majd, hogy új életet kezdjen, és bátorítjuk az újrakezdésre is.

Chiara Lubich

*Kommentár János evangéliumához, 33,5

Az Élet igéje, Új Város, 1998/3.