Isten Szeretet.[1]
Ennek a rendíthetetlen bizonyosságnak kell vezetnie életünket, akkor
is, ha kételkedni kezdenénk a nagy természeti katasztrófák láttán;
szembesülve az erőszakkal, amelyre az emberiség képes; vagy saját
sikertelenségünket, bukásunkat, a bennünket érő fájdalmakat tapasztalva.
A
múltban és a jelenben Isten számtalanszor tanújelét adta szeretetének:
nekünk adta a teremtett világot, az életet (és benne mindazt a jót,
amit magában hordoz), Fia által megváltott minket, és megadta nekünk a
megszentelődés lehetőségét a Szentlélek által.
Isten
mindig kimutatja irántunk való szeretetét. Itt van mellettünk, elkísér
minket, és lépésről lépésre fenntart bennünket az élet próbatételeiben.
Erről biztosít minket ez a zsoltár is, amelyből mostani életigénket
vettük: Isten mérhetetlen nagyságáról, megközelíthetetlen fényességéről
és hatalmáról beszél, de az ezzel egyidejűleg megnyilvánuló
gyengédségéről és jóságáról is szól. Csodás tetteket művel, ugyanakkor
egy édesanyánál is gondosabb, figyelmes Atya.
„Az Úr fenntartja a botladozót, és fölemeli, akit megaláztak.”
Időnként
mindannyiunknak nehéz, fájdalmas helyzetekkel kell szembenéznünk – akár
személyes életünkben, akár másokkal kapcsolatban –, és sokszor
tehetetlennek érezzük magunkat.
Gyakran
önzéssel és közömbösséggel kerülünk szembe, és az erőnket felülmúlni
látszó események fegyverletételre kényszerítenek bennünket.
Mennyi
fájdalommal kell szembenéznünk életünk során! Milyen nagy szükségünk
van arra, hogy valaki gondoljon ránk! Ezekben a pillanatokban segíthet
nekünk az életige.
Jézus
hagyja, hogy megtapasztaljuk képtelenségünket. Nem azért, hogy
elbátortalanodjunk, hanem hogy megtapasztaljuk kegyelmének rendkívüli
hatalmát, amelyet éppen akkor mutat meg nekünk, amikor saját erőnk
kevésnek bizonyul. Így abban segít minket, hogy jobban megértsük az Ő
szeretetét. De ennek van egy feltétele: az, hogy teljesen bízzunk
benne, ahogyan egy gyermek bízik az édesanyjában. Annyira rá kell
hagyatkoznunk, hogy érezzük: az Atya karjaiban vagyunk, aki olyannak
szeret bennünket, amilyenek vagyunk, és akinek minden lehetséges.
Még
saját hibáink tudata sem állíthat meg minket, mert Isten, aki Szeretet,
minden elesésünk után talpra segít bennünket, ahogyan a szülők teszik
gyermekükkel.
„Az Úr fenntartja a botladozót, és fölemeli, akit megaláztak.”
Ha
ez a bizonyosság erősít minket, képesek leszünk arra, hogy minden
vágyunkat, minden gondunkat rábízzuk, ahogy a Szentírás is mondja:
„minden gondotokkal forduljatok hozzá, mert neki gondja van rátok”[2].
A
Mozgalom kezdetén, amikor a Szentlélek tanítása nyomán elkezdtük
megtenni az első lépéseket a szeretet útján, számunkra is mindennapos
volt, hogy ’minden gondunkkal hozzá forduljunk’, akár többször is a nap
során.
Emlékszem,
hogy azt mondogattam, hogy amint nem tudjuk kézben tartani a parazsat,
hanem azonnal eldobjuk, különben megéget, ugyanúgy, ugyanolyan gyorsan
kell az Atyára bíznunk minden aggodalmunkat. Nem emlékszem olyan
esetre, amikor a szívébe helyeztünk valamit, és ne emlékezett volna meg
róla.
De
nem mindig könnyű hinni a szeretetében. Próbáljuk meg mégis ezt ebben a
hónapban, minden ügyünkben, még a legkuszább helyzetekben is! Minden
alkalommal meglátjuk majd, hogy Isten közbelép, nem hagy el minket,
hanem gondot visel ránk. Egy korábban ismeretlen erőt fogunk
megtapasztalni, mely új, eddig nem ismert tartalékokat szabadít majd
fel bennünk.
Chiara Lubich
