ÉLETIGE 2000. DECEMBER

A SZERETET VIRRASZT

"Virrasszatok és imádkozzatok szüntelen." (Lk 21,36)

Jézusnak ezt a fölhívását abban a részben találjuk, ahol Lukács az Úr második eljövetelérõl ír. Ez a teremtett világ számára majd akkor történik, amikor legkevésbé várná, de fizikai halálunkkal is bekövetkezik, mert az mindnyájunk számára a szemtõl szembe való találkozás lesz az Úrral.

"Virrasszatok és imádkozzatok!" — ismétli majd Jézus az Olajfák hegyén, hogy fölkészítse övéit a szenvedés botrányára. Ebben a két szóban tehát megtalálható annak titka, hogyan nézzünk szembe életünk legdrámaibb eseményeivel, de ugyanígy a mindennapok elkerülhetetlen megpróbáltatásaival is.

Éberség és imádság egymástól elválaszthatatlanok: nincs virrasztás imádság nélkül, sem imádság lelki készenlét nélkül. Már a pusztai aszkéták is az elsõ idõktõl fogva minden módon arra törekedtek, hogy összekapcsolják ezt a két erényt, azért, hogy semmilyen váratlan kísértés ne ragadhassa el õket. És sok eszközt kitaláltak, hogy megmaradjanak a szüntelen virrasztás és imádság magatartásában.

De bennünket ma, a modern élet sodró ritmusában milyen remény véd meg, hogy el ne bóduljunk a szirénhangok sokaságától? Mégis, az Evangéliumnak ezek a szavai nekünk is íródtak.

"Virrasszatok és imádkozzatok szüntelen."

Jézus ma sem kér olyat tõlünk, amire ne lennénk képesek. S lehetetlen, hogy a buzdítással együtt ne adja meg a módját is annak, hogy igéje szerint tudjunk élni.

Akkor hát: hogyan lehet ébernek maradni és résen lenni? Hogyan lehet az állandó imádság magatartásában megmaradni? Talán megpróbálkoztunk már minden lehetséges erõfeszítéssel, védekezésül minden és mindenki elõl bezárkóztunk... De nem ez a megoldás, és hamar észrevesszük, hogy elõbb vagy utóbb engedni kényszerülünk.

Más a megoldás. Az Evangéliumban és az emberi tapasztalatban egyaránt megtaláljuk azt.

Amikor az ember szeret valakit, a szíve mindig virraszt, miközben várja, és minden pillanat, ami nélküle telik el, valójában õérte van. Az virraszt jól, aki szeret. A szeretet jellemzõje a virrasztás.

Ezt tanítja számunkra a balga és okos szüzekrõl szóló példabeszéd is. Aki olyan valakit vár, akit szeret, az éber. Nem erõlködik, hogy ébren maradjon, mert erõsebb a szeretet érzése, ami talpon tartja, és késszé teszi a találkozás pillanatára.

Így van a családban is: amikor a családtagok távol vannak egymástól, a viszontlátás várásában élnek. A találkozás ujjongó üdvözlésében benne van a nap minden örömteli fáradozása.

Így tesz az édesanya vagy az édesapa, amikor egy kicsit lepihen beteg gyermeke mellett. Alszik, de a szíve virraszt.

Így cselekszik, aki szereti Jézust. Mindent érte tesz, Akivel minden pillanatban találkozik akaratának egyszerû megnyilvánulásaiban, és Akivel ünnepélyes módon találkozni fog azon a napon, amikor eljön.

Ebben a hónapban a liturgia — miközben a harmadik évezred kezdetét ünnepljük — felkészít bennünket az élõ imára, amely gazdag várakozásokban, ajándékokban, és abban a nagy Ajándékban, amit Jézus megszületése jelent földünknek.

"Virrasszatok és imádkozzatok szüntelen."

A folyamatos imádság is teljes egészében a szeretet kérdése, mert az imádságnak szentelt pillanatoktól kezdve a mindennapi létezés egésze — fölajánlva — imádsággá, Istennel való csöndes párbeszéddé válhat.

A mosoly, amit odaajándékozol, a munka, amit végzel, az autó, ahogy vezeted, az étel, amit elkészítesz, a program, amit megszervezel, a könny, amit szenvedõ testvéredért hullatsz, a hangszer, amin játszol, a cikk, vagy levél, amit megírsz, az örömteli esemény, amiben örömmel részt veszel, a ruha, amit kitisztítasz… Ha szeretetbõl tesszük, minden, minden imádsággá válhat.

Tehát ahhoz, hogy éberek legyünk és szüntelenül imádkozzunk, az szükséges, hogy szeretetben legyünk: vagyis szeressük az õ akaratát és minden felebarátot, akit mellénk ad.

Ma szeretni fogok. Azaz: szüntelenül virrasztok és imádkozom.

Chiara Lubich

ÉLETIGE 2000. NOVEMBER

"Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak." (Mt 5,7)

Ha létezik a Szentírásban olyan ige, mely bármelyik másiknál jobban kifejezésre juttatja Istennek Jézus Krisztusban tett kinyilatkoztatását, akkor az az irgalmasság.

A Sinai-hegyen tett isteni megnyilatkozásban az Úr felfedte Mózes elõtt: "Jahve irgalmas és könyörülõ Isten, hosszantûrõ, gazdag kegyelemben és hûségben. Kegyelmét megtartja ezrek számára." ¹

A nagy nap, vagyis a Messiás születésének közeledtével pedig, Mária hírül adja Erzsébetnek, hogy a Mindenható megemlékezett irgalmáról ², s Az, aki õbenne megfogant, mindennek bizonyítéka. Jézusban, aki Isten és Mária fia, találkozik Isten atyai és anyai szeretete, melyet oly találóan kifejez az irgalmasság zsidó hagyomány szerinti megfogalmazása. E szerint az irgalmasság Isten önmaga iránti hûségét kinyilatkoztató, mélységes jóságra utaló magatartás, valamint a lényébõl fakadó, mindenki iránt megélt anyaság.

De vajon mi az, ami az irgalmasságot ilyen trónra emeli, hogy az még az igazságosságot is megelõzi? ³ S Jézus miért hangsúlyozza ezt az erényt olyannyira, hogy személyes üdvösségünk feltételeként említi?

"Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak."

Ahogy II. János Pál is kiválóan elmagyarázza, az irgalmasság "a szeretet elengedhetetlen dimenziója, olyan, mintha annak második neve lenne" ⁴. Számára a Nyolc Boldogság szavai szintézisét adják az egész Jó Hírnek, mely az Isten megváltó szeretetérõl szóló kinyilatkoztatás, mindenki számára szóló meghívás, hogy "legyünk irgalmasok, mint az Atya" ⁵, s mint az, aki az Atya leghûségesebb hasonmása: Jézus.

A "Miatyánk" kezdetû imádságban a Nyolc Boldogság – akkor is, ha más szavakkal, de – visszatér: "Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezõknek". Ez a törvény meg van írva az Égben, hogy vétkeink akkor nyernek bocsánatot, ha meg tudtunk bocsátani testvéreinknek.

Az irgalmasság és a megbocsátás gondolata átjárja az egész Evangéliumot. Alapjában véve Jézus célja nem más, mint az, amit kinyilatkoztatott nekünk fõpapi imájában, a szenvedése elõtti éjszakán: minden ember egysége egy nagy családban, melynek példaképe a Szentháromság. Jézus egész tanításában arra törekszik, hogy minden szeretetével átadja nekünk azt az eszközt, mellyel megvalósítható ez a magasztos közösség közöttünk és Istennel. Az irgalmasság ugyanis a szeretet csúcsa, mely beteljesíti azt, és tökéletessé teszi.

"Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak."

Próbáljuk meg tehát minden kapcsolatunkban ezt a mások iránti szeretetet az irgalmasságban megélni.

Az irgalmasság olyan szeretet, mely be tud fogadni minden felebarátot, különösen is a legszegényebbet, azt, aki erre leginkább rászorul. Olyan szeretet ez, mely nem méricskél, bõséges, egyetemes és konkrét. Ez a szeretet a kölcsönösségre törekszik, mely az irgalmasság végsõ célja. Irgalmasság nélkül csak az igazságosság létezne, mely megteremti ugyan az egyenlõséget, de nem a testvériséget.

Manapság gyakran esik szó arról, hogy nem jár kegyelem annak, aki valamilyen súlyos bûntettet hajtott végre. Inkább van szó bosszúról, mint igazságosságról.

Mi azonban, miután megtettünk mindent azért, hogy helyrehozzuk az okozott kárt, át kell, hogy adjuk a szót a megbocsátásnak, mely egyedül képes arra, hogy a rossz okozta sebeket egyéni és társadalmi szinten begyógyítsa. "Bocsássatok meg, és nektek is megbocsátanak." ⁶

Így hát bármilyen sérelem ér bennünket, bárminemû igazságtalanság, bocsássunk meg, s nekünk is meg fognak bocsátani. Legyünk mi az elsõk, akik elkezdik élni az irgalmasságot, és az együttérzést.

Akkor is, ha nehéznek és merésznek tûnik, kérdezzük meg minden felebarátunk elõtt: vajon az édesanyja hogyan viselkedne vele? Olyan gondolat ez, mely segít majd, hogy Isten szíve szerint értsünk meg másokat, és Isten szíve szerint tudjunk élni.

Chiara Lubich

¹ Kiv 34,6-7
² Vö. Lk 1,54
³ Vö. Jak 2,13
⁴ Dives in misericordia, n. 7.
⁵ Vö. Lk 6,36
⁶ Lk 6,37

ÉLETIGE 2000. OKTÓBER

"Könnyebb a tevének átmenni a tû fokán, mint a gazdagnak bejutni az Isten országába" (Mt 19,24).

Ez az ige alapvetõ fontosságú annak megértéséhez, hogy hogyan viszonyul Jézus a gazdagsághoz.

Erõs, paradox kép ez, a szemita stílusra jellemzõ. A gazdagság és Isten országa egymással összeegyeztethetetlen, és hiábavaló lenne felhigítani ezt a tanítást, melyet több helyen is megtalálhatunk Jézus igehirdetésében, mint pl. amikor azt mondja, hogy nem lehet Istennek és a mammonnak (vagyis a gazdagságnak) is szolgálni ¹. Vagy amikor úgy tûnik, hogy olyan valamit kér a gazdag ifjútól, ami az embernek lehetetlen, Istennek azonban nem ².

De próbáljuk megérteni ennek az Igének a valódi értelmét, mégpedig magától Jézustól, abból, hogy hogyan viselkedett a gazdagokkal.

Õ jómódú embereket is meglátogatott. Zakeusnak pl., aki javainak csak a felét osztotta szét, ezt mondta: "Ma üdvösség köszöntött erre a házra" ³. Az Apostolok cselekedetei pedig beszámol arról, hogy a születõ Egyházban spontán módon, szabad elhatározásból jött létre a vagyonközösség ⁴.

Jézusnak tehát nem az volt a szándéka, hogy olyan közösséget hozzon létre, mely csupán az Õ követésére hivatott, saját vagyonukról teljesen lemondó emberekbõl áll.

Mégis ezt mondja:

"Könnyebb a tevének átmenni a tû fokán, mint a gazdagnak bejutni az Isten országába."

Akkor hát mit ítél el Jézus? Minden bizonnyal nem a földi javakat önmagukban, hanem a hozzájuk való ragaszkodást.

Hogy miért?

Ez világos: azért, mert minden Istené. A gazdag ezzel szemben úgy viselkedik, mintha vagyona a sajátja lenne.

Tény, hogy a gazdagság könnyen elfoglalja Isten helyét az ember szívében; elvakít, és hajlamossá tesz minden bûnre. Pál Apostol ezt írja: "Akik meg akarnak gazdagodni, kísértésbe esnek, sok esztelen és káros kívánság kelepcéjébe, amelyek romlásba és kárhozatba döntik az embert. Minden baj gyökere ugyanis a pénz utáni sóvárgás. Így néhányan, akik törik magukat utána, már elpártoltak a hittõl, és sok bajba keveredtek." ⁵

Hogyan viselkedjen tehát az, aki birtokol valamit? Fontos, hogy a szíve szabad legyen, teljesen nyitott Istenre( hogy érezze, csak kezelõje saját javainak, és tudja, hogy azt - II. János Pál szavaival élve - társadalmi jelzálogkölcsön terheli. ⁶

A földi javakat – minthogy azok önmagában véve nem rosszak – nem lenéznünk kell, hanem helyes módon kell élnünk velük.

Nem a kezünknek, hanem a szívünknek kell távol maradnia tõle. Tudnunk kell azt mások javára használni.

Aki gazdag, másokért az.

"Könnyebb a tevének átmenni a tû fokán, mint a gazdagnak bejutni az Isten országába."

Valaki megjegyezhetné: én nem is vagyok gazdag, tehát ezek a szavak rám nem vonatkoznak.

De vigyázzunk csak! A tanítványok a következõ kérdést tették fel Krisztusnak nyomban ez után a megállapítása után: "Hát akkor ki üdvözülhet?" ⁷ És ez világosan elárulja, hogy ezek a szavak mindenkihez szóltak.

Aki mindenét otthagyta azért, hogy Krisztust kövesse, még annak is ezer dologhoz ragaszkodhat a szíve. Még egy koldus is, aki káromkodik, mert valaki a batyujához nyúl, gazdagnak számíthat Isten szemében.

És mégis, az Egyház történetében sok gazdag nem hátrált meg, hanem a legradikálisabb szegénység útján követte Jézust. Ilyen volt Eletto is, akit jól ismertem: magas, szép, intelligens és gazdag fiatalember, aki, amikor Isten hívta õt, egy pillanatig sem habozott. Soha nem fordult hátra. Úgy tûnt, mintha a gazdagság számára egyáltalán nem létezne. Mindenét odaadta, és még az életét is. Alig 33 évesen egy tóban érte õt utol a halál, miközben egy fiú kérésére, az iránta való szeretetbõl csónakázni ment vele. Ott a tó partján egy egyszerû sírkõ-felirat õrzi szavait: "Egyedül Istent választottam, és semmi mást".

Elettónak, amikor megjelent Jézus színe elõtt, minden bizonnyal nem ezeket a szavakat ismételték: "Könnyebb a tevének átmenni a tû fokán, mint a gazdagnak bejutni az Isten országába."

Chiara Lubich

---

¹ vö.: Mt 6,24
² vö.: Mk 10,27
³ Lk 19,9
⁴ vö.: Apcsel 4,32
⁵ 1 Tim 6,9-10
⁶ vö.: Sollicitudo Rei Socialis c. enciklika, Róma 1987. 12. 30., 42. o.
⁷ Mt 19,25

ÉLETIGE 2000 SZEPTEMBER

"Kívülrõl semmi sem kerülhet be az emberbe, ami beszennyezhetné. Hanem ami belõle származik, az teszi az embert tisztátalanná." (Mk 7,15)

Jézus ezeket a szavakat az Õt hallgató tömeghez intézi, akik jól ismerték az Ószövetségben és a rabbinikus tanításban elõírt feltételeket, melyek teljesítésével közeledni lehetett a templom szent területéhez. Mosakodásból és a tárgyak megmosásából összetett rituálé volt ez, amit Márk e szavak elõtt ír le Evangéliumában¹. Ennek a külsõ megtisztulásnak nem kellett volna másnak lennie, mint a belsõ, lelki tisztaság kifejezõdésének. A gyakorlatban azonban a rituális cselekmények igazi jelentése feledésbe merült, és csak a számtalan sok szabály minden részletre kiterjedõ és formális betartására összpontosították figyelmüket.

"Kívülrõl semmi sem kerülhet be az emberbe, ami beszennyezhetné. Hanem ami belõle származik, az teszi az embert tisztátalanná."

Még ha ez a kijelentés teljesen összhangban is van a zsidó törvénykezéssel, Jézus állásfoglalása mégis nagyon bátor és merész a maga korában, mert az árral szemben halad. Õ a próféták nagy hagyományához csatlakozik, akik mindig is hiteles vallásosságra buzdították a népet. Vagyis arra hívták õket, hogy lelkük mélyén éljék meg azt, és ne csupán a külsõségek miatt aggódjanak, kerülvén a tisztátalannak nyilvánított tárgyakkal és ételekkel való fizikai kapcsolatot.

Jézus tehát, ahogyan egész beszéde és magatartása mutatja, nem akarja eltörölni a törvényt, hanem teljessé akarja tenni: ² visszavezetni mély jelentéséhez és céljához, mely abban áll, hogy az ember közelebb kerüljön Istenhez.

"Kívülrõl semmi sem kerülhet be az emberbe, ami beszennyezhetné. Hanem ami belõle származik, az teszi az embert tisztátalanná."

"…ami belõle származik, az teszi az embert tisztátalanná".

Ebben a második részben Jézus a valódi tisztátalanságra utal. Nem az szennyezi be az embert, ami belé kerül, hanem az, ami belõle származik. A bensõjébõl, a szívébõl fakadnak azok a gondolatok, "rossz szándékok", melyek gyökerei minden "erkölcstelenségnek, lopásnak, gyilkosságnak, házasságtörésnek, kapzsiságnak, rosszindulatnak, csalásnak, kicsapongásnak, irigységnek, káromkodásnak, kevélységnek és léhaságnak".³

Jézus, bár pozitívan értékeli a teremtést, és bár tudja, hogy az ember Isten képmására teremtetett, mégis ismeri az embert és rosszra való hajlamát. Ezért követeli meg tõlünk a megtérést.

E szavakból, melyeknek próbálunk a mélyére hatolni, egyértelmû és világos Jézus erkölcsi szigorúsága. Õ tiszta és õszinte szívet akar teremteni bennünk, melybõl, mint a tiszta forrásból, jó gondolatok és kifogástalan cselekedetek fakadnak.

"Kívülrõl semmi sem kerülhet be az emberbe, ami beszennyezhetné. Hanem ami belõle származik, az teszi az embert tisztátalanná."

Hogyan éljük tehát ezt az Igét?

Ha nem a dolgok, a tárgyak, az étel, nem mindaz, ami kívülrõl származik, távolítanak el az Istennel való barátságtól, hanem saját énünk, a szívünk, a döntéseink, akkor egyértelmû, hogy Jézus konkrétan azt akarja, hogy vizsgáljuk meg, alapjában véve mi is mozgatja tetteinket és magatartásunkat.

Jézus számára – tudjuk – egyetlen indíttatás létezik, a szeretet, mely tisztává teszi minden tettünket.

Aki szeret, az nem vétkezik, nem öl, nem rágalmaz, nem lop, nem árulja el barátait.

Tehát? Hagyjuk, hogy a szeretet vezessen bennünket huszonnégy óráról huszonnégy órára, az Isten és a testvéreink iránti szeretet. Így száz százalékosan keresztények leszünk.

Chiara Lubich

---

¹ Vö. Mk 7,3-4
² Vö. Mt 5,27
³ Mk 7,21-22

ÉLETIGE 2000. AUGUSZTUS

"Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön nem fog éhezni, és aki bennem hisz sohasem szomjazik meg."

---

"Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön nem fog éhezni, és aki bennem hisz sohasem szomjazik meg." (Jn 6,35)

János leírja evangéliumában, hogy Jézus a kenyérszaporítás után, Kafarnaumban tartott nagy beszédében többek között ezt is mondta: "Ne azért az eledelért fáradozzatok, mely veszendõ, hanem azért az eledelért, amely megmarad az örök életre, amelyet majd az Emberfia ad nektek." ¹

Hallgatóinak egyértelmû, hogy a mannára utal, mely egyben a "második" mannára való várakozást is jelenti, mely a Megváltó eljövetelekor száll majd alá a Mennybõl.

Nem sokkal ezután, ugyanebben a beszédben Jézus úgy mutatkozik be a tömegnek - mely még nem érti Õt -, hogy Õ maga a Mennybõl alászállott igazi kenyér, s ezt a hitünkkel kell elfogadnunk:

"Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön nem fog éhezni, és aki bennem hisz sohasem szomjazik meg."

Jézust már úgy látjuk, mint a kenyeret. Ez ugyanis földi életének legfõbb célja. Kenyérré lenni, hogy megegyék. Kenyérré lenni, hogy átadja nekünk életét, hogy önmagává formáljon minket. Eddig tehát világos ennek az Igének a lelki tartalma, az ószövetségi vonatkozásaival együtt. Szavai azonban titokzatosabbá és kellemetlenebbé válnak, amikor Jézus ezt mondja magáról: "A kenyér pedig, amit én adok, az én testem a világ életéért"² és "Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok az õ vérét, nem lesz élet tibennetek"³.

Az Eukarisztia hírüladása ez, mely sok tanítványt megbotránkoztatott és eltávolított Jézustól. De épp ez a legnagyobb ajándék, melyet Õ az emberiségnek akar adni: saját jelenlétét az Eukarisztia szentségében, mely betölti a test és a lélek szomjúságát, s a Jézussal való bensõséges egység által az öröm teljességében részesít minket.

Ha e kenyérrel táplálkozunk, nem vágyunk semmilyen más eledelre. Minden szeretet és igazság utáni vágyunkat kielégíti az, aki maga a Szeretet, aki maga az Igazság.

"Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön nem fog éhezni, és aki bennem hisz sohasem szomjazik meg."

E kenyér tehát Vele táplál már itt lent, de azért kaptuk, hogy a bennünket körülvevõ emberiség lelki és fizikai éhségét csillapítsuk.

Krisztus üzenetét nem annyira az Eukarisztia által ismeri meg a világ, hanem sokkal inkább a keresztények életébõl, akik az Oltáriszentségbõl és az Igébõl táplálkoznak, akik életükkel és szavaikkal adják hírül az Evangéliumot, s ez által teremtik meg Krisztus jelenlétét az emberek között.

A keresztény közösség élete az Eukarisztiának köszönhetõen válik Jézus életévé, vagyis olyan életté, amely képes Isten szeretetét és életét adni a többieknek.

"Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön nem fog éhezni, és aki bennem hisz sohasem szomjazik meg."

A kenyér hasonlatával Jézus megtanít minket a felebarátunk iránti szeretet legigazibb, "legkeresztényibb" módjára.

Mit jelent ugyanis szeretni?

Szeretni annyit jelent, hogy "eggyé válunk" mindenkivel, eggyé válunk mindabban, amire a többiek vágynak, a legkisebb és a legjelentéktelenebb dolgokban, azokban is, melyek számunkra kevésbé fontosak, de a többieket érdeklik.

Jézus azáltal, hogy kenyérré lett számunkra, ragyogó példáját adta ennek a szeretetnek. Kenyérré válik, hogy belépjen mindenkibe, hogy ehetõvé váljék, hogy eggyé váljon mindenkivel, szolgáljon, szeressen mindenkit.

Egyszóval, váljunk eggyé mi is, egészen addig, hogy egy falat kenyér legyünk a másik számára.

Ez a szeretet: oly módon eggyé válni a többiekkel, hogy érezzék, hogy szeretetünk táplálja õket, hogy megvigasztalja, felemeli és megérti õket.

Chiara Lubich

---

¹ Jn 6,27
² Jn 6,51b
³ Jn 6,53

ÉLETIGE 2000. JÚLIUS

"AMIKOR GYÖNGE VAGYOK,
AKKOR VAGYOK ERÕS"

"Amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erõs" (2 Kor 12,10).

Szent Pál leírja, hogy nagy kinyilatkoztatásokban volt része, de Isten azt is megengedte, hogy nagy megpróbáltatásai legyenek, melyek közül az egyik – egészen rendkívüli – mindig elkísérte és folyamatosan gyötörte. Talán egy betegségrõl volt szó, vagy egy állandóan zavaró, fizikai tényezõrõl, ami azon túl, hogy rendkívül kellemetlen volt, akadályozta tevékenységében és egészen világosan kifejezésre juttatta emberi korlátait.

Pál ismételten könyörgött az Úrhoz, hogy szabadítsa meg ettõl a szenvedéstõl, míg végül feltárulkozott elõtte ennek a megpróbáltatásnak a miértje. Isten hatalma teljességgel gyöngeségünkben nyilvánul meg. A gyöngeség egyetlen célja, hogy teret adjon Krisztus erejének. Ezért mondhatja Pál:

"Amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erõs."

Az eszünk lázad egy ilyen mondat ellen, mert abban kirívó képtelenséget lát, vagy legalábbis egy merész, látszólagos ellentmondást. Pedig ez a keresztény hit egyik legmélyebb igazságát fejezi ki, amit Jézus életével és különösen halálával tesz érthetõvé számunkra.

Mikor teljesítette Jézus az Atyától rábízott mûvet? Mikor váltotta meg az emberiséget? Mikor gyõzött a bûn fölött? Amikor meghalt a kereszten, megsemmisülve, miután így kiáltott: "Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?" Jézus, amikor leggyöngébb volt, éppen akkor volt a legerõsebb.

Jézus megalapíthatta volna Isten új népét pusztán egy beszédével, vagy egy jelentõsebb csodájával, vagy valami rendkívüli cselekedetével. De nem így tett, mert az Egyház Isten mûve, és a fájdalomban és csakis a fájdalomban virágoznak ki Isten mûvei. Ezek szerint a mi gyöngeségeinkben is, törékenységünk megtapasztalásában is egyedüli lehetõség rejlik: megtapasztalhatjuk a meghalt és föltámadt Krisztus erejét, és Pállal mondhatjuk:

"Amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erõs."

Mindnyájan átéljük a gyöngeség, a csalódottság, az elbátortalanodás pillanatait. Gyakran kerülünk olyan helyzetbe, hogy el kell viselnünk mindenféle fájdalmat: ellenségeskedést, súlyos helyzeteket, betegségeket, haláleseteket, belsõ megpróbáltatásokat, értetlenséget, kísértéseket, kudarcokat… Mit tegyünk? Ha következetesek akarunk maradni a kereszténységhez, és teljes odaadással akarjuk élni, hinnünk kell abban, hogy ezek különösen értékes pillanatok.

Miért? Mert éppen az, aki képtelennek érzi magát arra, hogy kiálljon bizonyos próbákat, amelyek fizikumát vagy lelkét érik, mivel nem számíthat saját erejére, abba a helyzetbe kerül, hogy rábízza magát Istenre. És Õ – akit vonz ez a bizalom – közbelép. Amikor Õ cselekszik, nagy dolgokat tesz, amelyek még nagyobbnak tûnnek, éppen, mert kicsinységünkbõl fakadnak. Áldjuk tehát ezt a gyöngeséget, mert általa tudunk helyet készíteni Istennek, és ezáltal nyerünk Tõle erõt, hogy "minden remény ellenére is higgyünk" (Róm 4,18) és konkrétan szeressünk mindvégig.

Amint Svájcban történt egy kábítószeres fiú szüleivel, akik nem adták föl, és megpróbáltak minden eszközzel segíteni fiukon. Mégis hiába. Egy nap nem jött haza többé. A szülõkben a bûntudat, félelem, tehetetlenség és szégyen érzései kavarogtak. De ugyanakkor ez egy találkozás volt társadalmunk egyik tipikus sebével, amelyben a Keresztre Feszítettet láthatták meg, és új erõt merítettek, hogy folytassák, hogy reménykedjenek és szeressenek.

Legyõzve a kimerültséget és a tehetetlenséget, a családtagok soha nem tapasztalt energiát éreztek szívükben és elindultak a szolidaritás útján. Szerveztek egy családokból álló csoportot, amely megpróbált szembenézni ezzel a helyzettel. Segítettek, zsömlét és teát vittek a fiataloknak a Platzspitzre, amely akkoriban Zürichben a drog alvilága volt. Ott egy napon újra megtalálták rongyos, elgyötört fiukat. Más családok segítségével együtt el tudták kezdeni, és végig tudták járni fiuk gyógyulásának hosszú útját.

Chiara Lubich

ÉLETIGE 2000 JÚNIUS

"Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai."

"Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai." (Róm 8,14)

Ez az Ige adja annak a himnusznak a szívét, amit Pál a keresztény élet szépségérõl, újdonságáról, szabadságáról énekel. Ez az élet a keresztségnek és a Jézusba vetett hitnek a gyümölcse, amely teljesen Jézusba olt bennünket, és általa a szentháromságos élet dinamizmusába.

Jóllehet Pál a keresztények "fogadott fiúságáról" beszél (vö. Róm 8,15; Gal 4,5), de ezt csak azért teszi, hogy megkülönböztesse a természetes fiúságtól, ami csak Isten egyszülött Fiát illeti meg.

A mi kapcsolatunk az Atyával nem pusztán jogi kapcsolat, mint a fogadott fiaké, hanem egész létünket érintõ. Olyan, ami megváltoztatja egész természetünket, olyan, mint egy újjászületés. Mert egész életünket új alapelv irányítja, új lélek, aki nem más, mint Isten Lelke. És nem lehet, hogy ne énekeljük vég nélkül Pállal a halál és feltámadás csodáját, amit a keresztség kegyelme mûvel bennünk.

"Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai" (Róm 8,14)

Ez az Ige elmond valamit abból, hogy mit kezdjünk keresztény életünkkel, amelybe Jézus Lelke dinamizmust hozott, egy olyan "feszültséget", amit Pál a test és lélek közötti ellentétbe sûrít. Amikor Pál testrõl beszél, az egész (test és lélek) embert érti annak teljes törékenységével és egoizmusával, amely folyamatosan harcban áll a szeretet törvényével, sõt azzal a Szeretettel, amelyet Isten a szívünkbe árasztott (vö. Róm 5,5). Azoknak ugyanis, akiket a Lélek vezet, mindennap meg kell vívniuk "a hit jó harcát" (1Tim 6,12), hogy el tudják fojtani a rosszra való hajlamokat, és a keresztségben megvallott hit szerint tudjanak élni.

De hogyan?

Jól tudjuk, ahhoz, hogy a Szentlélek mûködjék, a mi részünkre is szükség van. Pál, amikor ezt az Igét írta, mindenekelõtt Krisztus követõinek arra a kötelességére gondolt, ami pont az önmagunk megtagadása, az egoizmus legkülönfélébb formái elleni harc.

De ebbõl az önmagunknak való meghalásból születik az élet. Minden vágás, minden metszés, minden, önzõ énünknek kimondott nem, új fény, új öröm, szeretet és bensõ szabadság forrása: kitárt kapu a Lélek számára. Azzal, hogy nagyobb szabadságot hagyunk a Szentléleknek, aki szívünkben van, Õ bõségesebben tud elárasztani ajándékaival, és vezethet bennünket az élet útjain.

"Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai" (Róm 8,14)

Hogyan éljük akkor ezt az Igét?

Mindenekelõtt egyre jobban tudatosítanunk kell a Szentlélek bennünk való jelenlétét: bensõnkben végtelen kincset hordozunk, de nem számolunk eléggé vele. Rendkívüli gazdagság birtokában vagyunk, de ez többnyire kihasználatlan marad.

Ahhoz pedig, hogy mindig meghalljuk és kövessük hangját, nemet kell mondanunk mindarra, ami Isten akarata ellen van, és igent mondani az Õ akaratára. Nemet mondani a kísértéseknek, határozottan ellenállni a rossz sugallatoknak. Igent mondani azokra a feladatokra, amelyeket Isten ránk bízott, igent arra, hogy minden felebarátot szeressünk, igent azokra a megpróbáltatásokra és nehézségekre, amelyekkel szembetaláljuk magunkat…

Ha így teszünk, a Szentlélek vezetni fog bennünket úgy, hogy keresztény életünknek megadja azt az ízt, azt az erõt, azt a hatást, azt a ragyogást, ami nélkülözhetetlen ahhoz, hogy hiteles legyen.

Így a mellettünk lévõk majd észreveszik, hogy nemcsak vér szerinti, természetes családunk gyermekei vagyunk, hanem Isten fiai.

Chiara Lubich

ÉLETIGE 2000. MÁJUS

"Ha bennem maradtok és tanításom tibennetek, kérjetek, bármit akartok: megkapjátok" (Jn 15,7).

A búcsúbeszéd – az Utolsó Vacsora alkalmával – igen gazdag tanításban és bátorításban, amit Jézus testvéri és atyai szívvel minden idõkre ad tanítványainak. Ha Jézus minden szava isteni szó, akkor ezek különös hangsúllyal rendelkeznek, mivel a Mester és az Úr élettanítását sûrítik végrendeletbe, amely a keresztény közösségek magna chartája lesz.

Tehát ennek megfelelõen, azzal a vággyal közelítsünk ennek a hónapnak az életigéjéhez – amely Jézus végrendeletének egy része –, hogy fölfedezzük mély és rejtett értelmét, hogy aszerint alakíthassuk egész életünket.

Amikor az ember Szent János evangéliumának ezt a fejezetét olvassa, az elsõ, ami szemébe ötlik a szõlõtõ és a szõlõvesszõk képe. Ez igen közeli egy olyan népnek, amely századok óta szõlõmûveléssel foglalkozik, és jól tudja, hogy csak az a vesszõ lesz szépen zöldellõ és fürtökben gazdag, amely erõsen a szõlõtõkéhez kapcsolódik, míg a levágott, elszárad és meghal. Nincs jobb kép, hogy elmondjuk milyen a természete Krisztussal való kapcsolatunknak.

De van még egy szó, amely erõteljesen visszhangzik az Evangéliumnak errõl az oldaláról: "benne maradni". Abban az értelemben, hogy szilárdan kötõdni Jézushoz, és bensõségesen beleoltódni, mert ez a föltétel ahhoz, hogy megkapjuk azt az éltetõ nedvet, ami az Õ saját életével éltet bennünket. "Maradjatok bennem és én tibennetek", "Aki bennem marad és én õbenne, bõ termést hoz". "Aki nem marad bennem, azt kivetik" (Jn 15,4 kk). Tehát ennek a szónak: "benne maradni" lényegi jelentõséggel és értékkel kell rendelkeznie a keresztény élet számára.

"Ha bennem maradtok és tanításom tibennetek, kérjetek, bármit akartok: megkapjátok" (Jn 15,7).

"Ha". Ez a "ha" szócska egy olyan föltételt jelez, amelyet bárkinek lehetetlen lenne megtartani, ha Isten elõbb nem találkozott volna vele. Sõt, ha nem szállt volna le egészen addig a pontig az emberi létbe, hogy teljesen eggyé váljon az emberrel. Õ az, aki elsõként – hogy úgy mondjuk – beoltódik testünkbe a keresztséggel, és éltet kegyelmével.

Aztán rajtunk a sor, hogy életünkben megvalósítsuk azt, amit a keresztség létrehozott, és fölfedezzük azt a kimeríthetetlen gazdagságot, amit belénk helyezett.

Hogyan? Úgy, hogy életre váltjuk az Igét, gyümölcsöztetjük, szilárd helyet készítünk számra életünkben. Benne maradni azt jelenti, hogy úgy cselekszünk, hogy szavai bennünk maradjanak. Nem úgy, mint a kövek a kút mélyén, hanem mint magok a földben, hogy a megfelelõ idõben kikeljenek és termést hozzanak. De benne maradni különösen azt jelenti – ahogy maga Jézus magyarázza az evangéliumnak ebben a szakaszában – hogy az Õ szeretetében maradni (vö. Jn 15,9). Ez az az éltetõ nedv, ami a gyökerekbõl a tõkébe jut, és tovább, a legtávolabbi vesszõkig. A szeretet, ami minket Jézushoz köt, teljesen eggyé tesz vele, tagjai leszünk, "átültetve" az Õ testébe. A szeretet abban áll, hogy éljük parancsait, amelyeket a kölcsönös szeretet nagy és új parancsa foglal össze.

Jézus – azért, hogy megerõsítsen minket, hogy bizonyosságot nyerjünk, hogy bele vagyunk oltódva –, megígéri, hogy minden kérésünk meghallgatást nyer.

"Ha bennem maradtok és tanításom tibennetek, kérjetek, bármit akartok: megkapjátok" (Jn 15,7).

Ha Õ kér, akkor nem lehet, hogy ne kapja meg, amit kért. És ha mi teljesen egy vagyunk vele, akkor Õ maga lesz, aki kér bennünk. Tehát, ha hozzákezdünk imádkozni és kérni valamit Istentõl, elõbb kérdezzük meg magunktól, megvan-e a "ha"? Azaz: éltük-e az Igét? Mindig szeretetben maradtunk-e? Kérdezzük meg: az Õ élõ igéi vagyunk-e? Szeretetének konkrét jele mindenki felé, akivel csak találkozunk? Lehet, hogy kértünk ugyan, de hiányzott a szándék, hogy megfeleljen az életünk annak, amit Isten kér.

Jogos lenne akkor, hogy õ meghallgasson? Imádságunk nem lenne más akkor, ha Jézussal való egységünkbõl fakadna, és ha Õ maga mondaná bennünk a kéréseket Atyjához?

Tehát kérjünk csak bármit, de elõbb azon fáradozzunk, hogy az Õ akaratát éljük, az Õ szavait, azért, hogy már ne mi éljünk, hanem Õ éljen mibennünk.

Chiara Lubich

2000. április 21. - Nagypéntek

Jézus:
Jöjjetek Velem, hogy együtt járjuk a keresztutat, és általa megerősíthesselek benneteket.

I. Pilátus az igazságot kutatva ítél el Engem, mert nem tudja, hogy Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet mindazok számára, akik hisznek és bíznak Bennem s szeretnek.

II. Készségesen, a szeretet odaadásával vettem vállamra a keresztet üdvösségetekért s az Atya kiengeszteléséért.

III. Elesésem által akartam megszentelni fájdalmaitokat, hogy így is segítségetekre legyek botladozásaitokon.

IV. E találkozás megsebzi Édesanyám fájdalmas Szívét, de egyben erősítő is e szeretettel és szenvedéssel teli találkozás - Neki is, Nekem is.

V. Simon kényszerűségből segít. S Te hogyan hordozod a keresztet?
Ne szégyelljétek elfogadni másoknak a jóakaratú segítségét. Alázat kell ahhoz, hogy mások segítségét el tudjátok fogadni.

VI. Minden Krisztus-követő feladata volna, hogy lelkében kialakuljon isteni képmásom.
Egymást szeretettel segítve haladjatok ezen az úton.

VII. A megismert igazság útján sokszor tévelyegtek és bizonytalan a járásotok. Ezért gyakran bukdácsoltok, elestek, de alázat kell ahhoz, hogy elfogadjátok a kegyelem segítségét.

VIII. Vigasztaljátok a szomorkodókat a feltámadásba vetett hittel, reménnyel, szeretettel. Engesztelő szeretettel vigasztaljátok nagyon megbántott Szent Szívemet!

IX. Újra meg újra elestek, ugyanazokba a hibákba, bűnökbe visszaestek, de újra meg újra erős elhatározással törekedjetek megjavulni. Soha ne adjátok föl a bűn és a rossz elleni küzdelmet!

X. A világ szörnyű erkölcstelensége, züllöttsége ma is ide juttat. Ez misztikus szenvedésem napjaitokban.

XI. A keresztrefeszítésben meg kell látni, hogy minden Isten akaratából történik. Mindenben meglátni és elfogadni az isteni akaratot: ez tesz benneteket egészen hasonlóvá Hozzám.

XII. Halálom győzelem a bűn és a halál felett. Így önmagamban egyesítem az eget és a földet, az istenit és az emberit, s az embereket is egymással.

XIII. Édesanyám nagy fájdalma volt, mikor halott Fiát tartotta kezében, ölében.

XIV. A halál, a temetés fájdalmát csak a feltámadásba vetett remény képes feloldani és enyhíteni.
Mindig rendíthetetlenül higgyetek feltámadásomban!

ÉLETIGE 2000 ÁPRILIS

A KERESZTREFESZÍTETT- FÖLTÁMADOTT

"Én pedig, ha fölmagasztalnak a földrõl, mindenkit magamhoz vonzok" (Jn 12,32).

Elragadó Jézusnak ez az Igéje. Benne van a kereszténység kulcsa. Közel volt a zsidók húsvétja, és a Jeruzsálembe érkezett zarándokok tömegében volt néhány görög, akik kérték, hogy "láthassák Jézust". A tanítványok elmondják ezt Jézusnak, és Õ, közelgõ haláláról beszélve válaszol nekik. Majd hozzáfûzi, hogy halála ahelyett, hogy a tanítványok szétszóródását okozná – amint megeshetett volna –, "mindenkit" magához fog vonzani. Nemcsak övéi, hanem bárki, zsidó vagy görög hinni fog benne; mindenki, fajra, társadalmi helyzetre, nemre való tekintet nélkül.

Jézus üdvözítõ mûve ugyanis egyetemes érvényû – a görögök jelenléte épp ennek az egyetemességnek a jele.

"Én pedig, ha fölmagasztalnak a földrõl, mindenkit magamhoz vonzok"

Mit jelent, hogy "fölmagasztalnak a földrõl"?

Ez a kifejezés János evangélista számára egyszerre jelenti a "keresztre való fölemelést" és a "megdicsõülést". János ugyanis Krisztus szenvedésében és halálában Isten emberiség iránti szeretetének megnyilvánulását látja. De ez a szeretet annyira hatalmas, hogy kiérdemli a föltámadást, és azt eredményezi, hogy mindenki Jézushoz vonzódik. A fölmagasztalt Krisztus körül jön létre Isten új népének egysége.

Nem lehet többé elválasztani a keresztet a dicsõségtõl, nem lehet elválasztani a Keresztrefeszítettet a Föltámadottól. Isten egyazon misztériumának – aki a Szeretet – két kifejezõdése ez.

És ez a Szeretet vonz. A Keresztrefeszített-Föltámadott az ember szívében mély és személyes vonzást fejt ki. Egyrészt e vonzás által Jézus meghívja övéit, hogy megosszák vele dicsõségét, másrészt rámutat, hogy mindenkit úgy szeressenek, mint õ, az élet odaadásáig.

"Én pedig, ha fölmagasztalnak a földrõl, mindenkit magamhoz vonzok"

Hogyan éljük ezt az Igét? Hogyan válaszoljunk egy ekkora szeretetre? Ha Jézus mindenkiért meghalt, akkor mindenki jelölt arra, hogy kövesse Õt. Sõt, még többrõl van szó: mindenki jelölt arra, hogy másik Jézus legyen. Ezért minden emberre ilyen szemmel nézzünk, vagyis a szeretetnek azzal a tekintetével, amely túlmegy minden látszaton.

Legyenek azok keresztények, mohamedánok, buddhisták, vagy más meggyõzõdésûek, mindenkit szeretnünk kell! Olyan szeretetrõl van szó, mely kész az életét adni. És ha nem is kérik tõlünk, hogy fizikai életünket adjuk, azt gyakran kérik, hogy haljunk meg önszeretetünknek.

Amikor "fölemeljük" a keresztre énünket, amikor meghalunk önmagunknak, hogy élni hagyjuk Krisztust, akkor mi is megláthatjuk Isten Országának kiterjedését.

Azt mondják, hogy a világ azé, aki szeret, és aki ennek jobban bizonyítékát adja. És ki szerette jobban Jézusnál? De így szerethetik azok is, akik megpróbálják utánozni õt azzal, hogy teljesen a felebarátnak adják magukat egy érdek nélküli és egyetemes szeretettel.

"Én pedig, ha fölmagasztalnak a földrõl, mindenkit magamhoz vonzok"

Ebben a hónapban próbáljuk meg a szívünkben összegyûjteni és gyakorlattá váltani a Keresztrefeszített-Föltámadott felbecsülhetetlen tanítását. Ez majd fényt vet a fájdalom szerepére, ami elõtérbe kerülhet életünkben, és rámutat e fájdalom rendkívüli termékenységére.

Mindennapjainkban, amikor kisebb vagy nagyobb szenvedések érnek bennünket: kétely, kudarc, értetlenség, elmérgesedett kapcsolat, munkával összefüggõ nehézség, betegség, szerencsétlenség vagy aggodalmak, próbáljuk meg elfogadni ezeket, és fölajánlani Jézusnak, mint szeretetünk kifejezõdését.

Egyesítsük szenvedésünk csöppjét az õ szenvedésének tengerével, hogy így ez is sokak javára legyen. Miután fölajánlottuk, próbáljuk meg, hogy ne gondoljunk többet rá, hanem valósítsuk meg azt, amit Isten szeretne tõlünk ott, ahol vagyunk: a családban, a gyárban, az irodában, az iskolában…, különösen arra törekedjünk, hogy szeressük a körülöttünk lévõket.

És mivel Jézus mindenkiért meghalt, és mindenkit meghívott követésére, oly módon tegyük ezt, hogy a mi szeretetünkben minél több ember találkozhasson Krisztus szeretetével. És akkor Õ lesz, aki magához vonz, úgy, hogy mi szeretjük egymást, és közben mindenki között kivirágzik az egyetemes testvériség.

Chiara Lubich

ÉLETIGE 2000 március

"Ez az én szeretett Fiam, õt hallgassátok!"

"Ez az én szeretett Fiam, õt hallgassátok!" (Mk 9,7)

Márk evangélista – és vele együtt Máté és Lukács is – beszámolnak arról, hogy Jézus egy nap maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, és fölvitte õket egy magas hegyre. Ott egyszer csak különös dolog történt. Jézus elváltozott elõttük, ruhája hófehérré vált, és megjelent Mózes és Illés, akik beszélgettek Jézussal. Felhõ borította be a három apostolt, és a felhõbõl egy hang hallatszott, a mennyei Atya hangja, aki éppen ezekkel a szavakkal fordult hozzájuk:

"Ez az én szeretett Fiam, õt hallgassátok!"

Már Jézus küldetésének kezdetén, amikor a Jordánban megkeresztelkedett, ugyanez a titokzatos hang hallatszott: "Te vagy az én szeretett fiam, benned telik kedvem"¹. Ez alkalommal az Atya Jézus tanítványaihoz fordul és mindnyájunkhoz, hogy meghívjon bennünket, hogy hallgassunk a Fiúra. Ennek az igének a kulcsszava tehát: hallgatni a Fiút. És mikor beszélt a Fiú? Hol találjuk az Õ szavát? Az evangéliumokban. Nyissuk ki, olvassuk szeretettel. Az Evangélium Jézus Szava.

Õ azonban más módon is beszél hozzánk. De mit tegyünk, hogy felismerjük hangját, megkülönböztessük más hangoktól, és hogy ráhangolódjunk az Õ hullámhosszára? Van egy erõs pillanat, amikor beszél a lelkünkhöz: amikor imádkozunk. És minél inkább törekszünk, hogy szeressük Istent szívünkben, annál jobban hallatja hangját és elvezet bennünket létünk legmélyére.

De a nap folyamán minden találkozás alkalom lehet arra, hogy meghalljuk szavát. Az szükséges hozzá, hogy a szeretet csöndjébe helyezzük magunkat a felebarát elõtt, hogy így befogadjuk a másikat, bárki legyen is az, mert – ahogy Jézus kinyilatkoztatta² – õ maga az, aki ott rejtõzik minden emberben.

Mennyire megváltoznának kapcsolataink, ha jobban gyakorolnánk a meghallgatásnak ezt a ritka minõségét, ami olykor az egyetlen lehetséges mód arra, hogy kimutassuk figyelmünket a mellettünk lévõ embertársunk felé, akkor is, ha ismeretlen! Tehát ebben van a titok: ahhoz, hogy készségesek legyünk Isten hangjának meghallgatására, késznek kell lennünk a testvér meghallgatására.

"Ez az én szeretett Fiam, õt hallgassátok!"

Jézus hangja világos és mással össze nem téveszthetõ, erõs és egyértelmûen hallható, amikor Õ jelen van közöttünk kölcsönös szeretetünk által. Jelenléte két vagy három személy között, akik egyek az Õ nevében³, olyan, mint a szívünkben szóló Isten hangjának hangszórója.

Azért lesz könnyebb meghallani, mert jobban összhangban vagyunk az Õ gondolataival, az Õ tanításával.

Ezen kívül Lukács evangéliumában található Jézusnak egy mondata arra vonatkozóan, hogy hallgassunk azokra, akiket Õ küld: "Aki titeket hallgat, engem hallgat"⁴. Ez a hetvenkét tanítvány volt. Ma, a katolikus Egyházban ez a mondat azokra vonatkozik, akikre Jézus különös módon rábízta üzenetét, vagyis szolgáira, akik Isten Igéjét hirdetik.

De ott vannak Jézus azon "tanúi" is, akik azzal, hogy meghallgatják Igéjét és a legradikálisabban gyakorlatra váltják, mindig újra visszhangozzák azt a világban, és megnyitják a szíveket arra, hogy halljanak.

Így, akkor is, ha csak egy hang van, sokféle módon szól hozzánk: szívünk bensejében és testvéreink szava által, egy templom szószékérõl, Evangéliumának lapjairól, vagy a "tanúságtevõk" karizmáiban.

Ennek a hónapnak az Igéje segíteni fog bennünket abban, hogy meghalljuk és éljük azt, amit Jézus mondani akar nekünk.

Chiara Lubich

---

¹ Lk 3,21-22; Mk 1,9-11; Mt 3,13-17
² Vö. Mt 25,40
³ Vö. Mt 18,20
⁴ Lk 10,16

ÉLETIGE 2000 FEBRUÁR

Eggyéválni

---

"A gyöngék közt gyöngévé lettem, hogy megnyerjem a gyöngéket. Mindenkinek mindene lettem, hogy mindenkit megmentsek" (1 Kor 9,22).

Pál apostol rendkívüli küldetéssel rendelkezett. Azt a viselkedést, magatartást, amivel ezt megvalósította, így lehetne kifejezni: mindenkinek mindenévé lett. Megpróbál megérteni mindenkit, hogy behatoljon minden egyes ember gondolkodásmódjába. Ezért zsidóvá lesz a zsidókkal, és a nem zsidókkal – vagyis azokkal, akiknek nincs Istentõl kinyilatkoztatott törvényük – olyanná válik, mint, akinek nincs törvénye.

Mindannyiszor alkalmazkodik a zsidó szokásokhoz, amikor az arra szolgál, hogy akadályokat elmozdítson, hogy lelkeket kibékítsen. Másrészt, mivel a görög-római világban mûködik, magára veszi ennek a környezetnek az életformáját és kultúráját. Ezt mondja:

"A gyöngék közt gyöngévé lettem, hogy megnyerjem a gyöngéket. Mindenkinek mindene lettem, hogy mindenkit megmentsek".

De kik ezek a "gyöngék"? Itt olyan keresztényekrõl beszél, akik – mivel tudásuk ingatag és elégtelen – könnyen megbotránkoznak. Így történt például a bálványoknak feláldozott húsok kérdésében. Ezeket vajon meg lehet enni vagy nem? Pál tudja, hogy csak egy Isten van, és a bálványok nem léteznek. Következésképpen nem léteznek bálványoknak feláldozott húsok. De a "gyöngék", akik hozzászoktak egy bizonyos gondolkodásmódhoz és kevéssé képzettek, az ellenkezõjét gondolhatják és meg lennének zavarva. Pál belehelyezkedik ezeknek a keresztényeknek a törékeny mentalitásába, és hogy ne zavarja meg õket, arra gondol, hogy nem kell ennie azokból a húsokból.

"A gyöngék közt gyöngévé lettem, hogy megnyerjem a gyöngéket. Mindenkinek mindene lettem, hogy mindenkit megmentsek".

De mi készteti Pált erre a magatartásra? Az, hogy az általa hirdetett keresztény szabadságban észreveszi az igényt, sõt a követelményt, hogy mindenkinek a szolgájává váljon: testvéreinek és minden felebarátjának, mert az õ példaképe a Keresztrefeszített.

Isten, amikor megtestesült, közelivé vált (felebarátja lett) minden embernek. De a kereszten szolidáris lett mindnyájunkkal, bûnösökkel, a mi gyöngeségeinkkel, szenvedéseinkkel, szorongásainkkal, tudatlanságunkkal, elhagyottságunkkal, kérdéseinkkel, terheinkkel… Pál is így akar élni, és ezért mondja:

"A gyöngék közt gyöngévé lettem, hogy megnyerjem a gyöngéket. Mindenkinek mindene lettem, hogy mindenkit megmentsek".

És mi hogyan élhetjük ezt az igét? Azt tudjuk, hogy életünk és napjaink célja, hogy elérkezzünk Istenhez. És nem egyedül, hanem testvéreinkkel együtt. Isten nekünk keresztényeknek is hasonló hivatást ad, mint Pálnak. Nekünk is, mint az apostolnak "meg kell nyerni" másokat, hogy "minden áron megmentsünk mindenkit".

Milyen úton érhetjük ezt el? "Eggyé kell válni" felebarátainkkal, legyenek azok kicsinyek vagy felnõttek, egyszerû vagy képzett emberek, gazdagok vagy szegények, férfiak vagy nõk, hazánk fiai vagy idegenek. Ott vannak azok, akikkel az utcán találkozol, telefonon beszélsz, akikért a munkádat végzed…

Mindenkit szeretni kell, de elõnyben kell részesíteni a leggyöngébbeket. "Gyöngévé válni a gyöngékkel, hogy megnyerjük a gyöngéket". Odafordulni ahhoz, aki lanyha a hitben, ahhoz, aki közömbös, aki ateistának vallja magát, aki a vallást leszólja.

Ha eggyé válunk velük, meg fogjuk tapasztalni Pál tévedhetetlen apostoli módszerét: tanúságot teszünk Istenrõl, aki majd magával ragadja õket.

Ezért azt bátorkodom mondani neked, aki ezt olvasod: olyan feleséged (vagy férjed) van, aki nem annyira szereti az Egyházat, és szívesen nézi a tévét órákon át? Társulj hozzá, ahogy tudsz, amennyire tudsz, érdekeljen az, amit õ legjobban szeret.

A gyermekednek a futball a bálványa, és semmi más nem érdekli, még azt is elfelejtette, hogyan kell imádkozni? Még szenvedélyesebben érdekeljen a sport, mint õt. Olyan barátnõd van, aki szeret utazni, olvasni, tanulni, és szélnek eresztett minden vallási alapelvet? Próbáld megérteni az ízlését, az igényeit. Válj eggyé, eggyé mindenkivel, a bûnt kivéve. Ha bûnt követnek el, te tartsd távol magad. Meglátod, hogy az eggyé válás nem elveszett idõ, mindent megnyerünk.

Egy nap – és nem lesz túl soká – meg akarják tudni azt, ami téged érdekel. És, hálásan fölfedezik, imádják és szeretik majd azt az Istent, aki rugója volt keresztény magatartásodnak.

Chiara Lubich

ÉLETIGE 2000. január

"Áldott legyen az Isten, aki Krisztusban megáldott minket" (vö. Ef 1,3)

Ez a mondat egy Istent dicsõítõ és hálaadó himnuszból való. Ábrahám, Izsák és Jákob Istene: Jézus Krisztus Atyja, aki Jézust föltámasztotta a halálból Jézussal "minket is — akik az õ alkotása és teste vagyunk — föltámasztott és vele együtt maga mellé ültetett a mennyben".

Isten Ábrahámnak adott áldása ("benned nyer áldást a föld minden népe") Jézusban teljesedik be.

Jézus magára vonzotta az Atya áldását, hiszen olyan szeretetbe öltözött, amelyre az Atya nem tudott nem válaszolni, mivel õ maga az Atya testté lett Szava. Jézus az õ élõ Szava, az õ igéje, aki magára vette emberi természetünket, hogy köztünk legyen és közölje velünk az igazi Életet. Azért jött, hogy egy testté tegyen bennünket önmagával és nekünk adja Lelkét, aki által Istent így szólíthatjuk: Atya, Abba!

És mi hogyan élhetnénk az Atya áldásához méltó módon? Hogyan vonzhatnánk magunkra azt az áldást, ami örömet és termékenységet ad mindannak, amit gondolunk és teszünk? Úgy hogy "fiakként élünk a Fiúban", azáltal, hogy mint õ élõ Ige vagyunk. Élve az Igét ugyanis Igévé, Krisztussá alakulunk.

"Áldott legyen az Isten, aki Krisztusban megáldott minket" (vö. Ef 1,3)

Az Evangélium nem pusztán egy vigasztalást nyújtó könyv, amihez az ember fájdalmas pillanataiban menekül, hogy választ kapjon belõle, hanem egy kódex, ami az élet törvényeit tartalmazza az élet minden pillanatára. Olyan törvényeket, amelyeket nem elég olvasni és ismerni, hanem át is kell ültetni a gyakorlatba, olyan mélyen magunkévá tenni, hogy úgy éljünk, mint Krisztus, hogy másik Krisztus legyünk minden pillanatban.

Nem gondolhatunk az Igére úgy, mint az emberi bölcsesség egy tiszta, egyszerû, kedves kifejezõdésére. Az Isten Igéje több, mint emberi üzenet. Amikor Isten beszél, önmagát mondja ki, önmagát adja. "Isten soha sem ajándékoz önmagánál kevesebbet", mondja Ágoston. És mivel Isten a Szeretet, minden Igéje: szeretet. Aki befogadja és éli az Igét, azt az Ige szeretetté teszi, mint ahogy Isten a Szeretet.

Az Ige által tehát meg kellene változni minden kapcsolatunknak: az Istennel és a felebarátainkkal való kapcsolatainknak, mert az Ige dinamikus és teremtõ erõvel rendelkezik. Az Igét élve megszületik, fölépül a keresztény közösség azok között, akik szeretik egymást és egyetlen népet alkotnak: Isten népét.

És erre a népre száll Isten áldása, azaz mindnyájunkra. Olyan mértékben, amilyen mértékben testvérként bánunk egymással, mint az egyetlen Atya gyermekei, legyõzve minden individualizmust, elõítéletet és megosztást. És ez az amit tennünk kell — ebben a hónapban, amelyben a világ különbözõ részein keresztények egybegyûlnek ünnepelni és könyörögni a keresztények egységéért tartott imahéten — létrehozni ezt az egyetlen népet.

Tudatában lévén ennek a meg nem érdemelt ajándéknak, próbáljunk meg a harmadik évezred elején úgy élni együtt, mint Isten élõ igéi. Túl azon, hogy ez Isten dicsõségére szolgál, életünkkel egy átható könyörgést mondunk Isten egy másik ajándékáért: az egyházak közötti teljes és látható egységért.

Chiara Lubich