vasárnap

Az élet igéje – 2022. május

 

„Új parancsot adok nektek: szeressétek egymást!” (Jn 13,34)

 

Az utolsó vacsorán hangzik el ez az ige. Jézus tanítványaival összegyűlt az asztal körül, épp az előbb mosta meg a lábukat. Néhány óra múlva elfogják, halálra ítélik és keresztre feszítik. Amikor már csak kevés idő van hátra és közel a cél, akkor szokás elmondani a legfontosabb dolgokat, amit az emberek „végrendeletként” hagynak.

János evangéliuma ennek kapcsán nem az Eucharisztia alapításáról szól, hanem ehelyett a lábmosást írja le. És ennek fényében kell értelmeznünk az új parancsot. Jézus először cselekszik és csak azután tanít, ezért tud tekintéllyel szólni.

A felebarát iránti szeretet parancsa már az Ószövetségben is szerepelt: „Szeresd felebarátodat, mint saját magadat” (Lev 19,18). Jézus ennek egy új aspektusára világít rá, a kölcsönösségre: a kölcsönös szeretet teremti meg és jellemzi a tanítványok közösségét.

Ez a szentháromságos, isteni életben gyökerezik, amelyben a Fiúnak köszönhetően az ember is osztozni képes. Chiara Lubich egy példát említ, egy képet, amely számunkra is megvilágítja ezt: „Jézus ugyanis amikor a földre jött, nem a semmiből jött, mint mi, hanem a Mennyből. És mint egy bevándorló, amikor egy távoli országba érkezik, alkalmazkodik ugyan az új környezethez, de megőrzi saját szokásait, saját öltözékét viseli, és továbbra is beszéli a saját nyelvét, így Jézus is kétségkívül alkalmazkodott a földi, az emberi élethez, de – mivel Isten volt – magával hozta a szentháromsági életet, és ez a szeretet, a kölcsönös szeretet.” [1]

 

„Új parancsot adok nektek: szeressétek egymást!”

 

Itt bepillanthatunk Jézus üzenetének a lényegébe, amely az első keresztény közösségek frissességét idézi, és amely ma is a jellegzetessége lehet a különböző csoportjainknak, szervezeteinknek. Ahol megvalósul a kölcsönösség, ott megtaláljuk az életünk értelmét, és erőt merítünk, hogy a fájdalmas és szenvedéssel teli pillanatokban is továbbmenjünk, támaszt találunk az elkerülhetetlenül adódó nehézségekben, és örömet tapasztalunk.

Nap mint nap sok kihívással kell szembenéznünk: a járvány, a széthúzás, a szegénység, a harcok: képzeljük csak el egy pillanatra, hogy mi történne, ha sikerülne a mindennapokban megvalósítanunk ezt az igét. Új távlatokat nyitna, feltárulna előttünk Isten terve az emberiségről, és ez reménnyel töltene el. De ki akadályoz meg abban, hogy felébresszük magunkban ezt az Életet, és testvéri kapcsolatokat építsünk, melyeket kiterjeszthetünk az egész világra?

 

„Új parancsot adok nektek: szeressétek egymást!”

 

Márta fiatal önkéntes, aki fogvatartottakat készít fel az egyetemi vizsgára. „Amikor járni kezdtem a börtönbe, az volt a benyomásom, hogy ezek az emberek nagyon törékenyek és tele vannak félelmekkel. Kapcsolatokat kezdtem építeni, először szakmailag, aztán barátilag is, a kölcsönös tisztelet és meghallgatás talaján. Hamar megértettem, hogy nem csak én segítem a rabokat, hanem ők is támogatnak engem. Éppen felkészítettem az egyik diákot egy vizsgára, amikor meghalt az egyik rokonom, ő pedig épp akkor kapta meg a bírósági végzést az elítéléséről. Mindketten nehéz időket éltünk. Az órák alatt láttam, hogy nagy fájdalom forrong benne, amelyet sikerült megosztania velem. Együtt hordoztuk ezt a szenvedést, és ez segített továbbmenni. A vizsga után odajött hozzám, megköszönte, és azt mondta, hogy nélkülem nem sikerült volna. Egyrészt a családomban véget ért egy élet, másrészt pedig éreztem, hogy itt sikerült megmentenem egy másikat. Megértettem, hogy a kölcsönösségből igazi kapcsolatok születhetnek, barátság és mély tisztelet.”[2]

 

Letizia Magri

 

[1] C. Lubich, Maria trasparenza di Dio, Città Nuova, Roma 2003, pp. 72–73.

[2] vö. http://www.unitedworldproject.org/workshop/unesperienza-al-di-la-delle-sbarre-relazioni-di-cura-reciproca/

péntek

Az élet igéje – 2022. április

 

„Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!”
(Mk 16,15)

 

Márk evangéliuma a feltámadt Jézus egyetlen megjelenéséről beszél az apostolok között, és ennek kapcsán írja le utolsó szavait.

Asztalnál ülnek, ahogy ezt gyakran láttuk Jézussal együtt is a szenvedése és a halála előtt, de most ez a kis közösség levert. Csak tizenegyen maradtak a tizenkettőből, akiket Jézus maga köré gyűjtött, a kereszt idején pedig a jelenlévők közül egyikük megtagadta, sokan meg elmenekültek.

Ezen utolsó és nagyon fontos találkozás alkalmával a Feltámadott megdorgálja őket, mert nem volt nyitott a szívük, amikor a feltámadásról tettek tanúságot nekik[1], de ezzel együtt megerősíti kiválasztottságukat: törékenységük ellenére megint éppen őrájuk bízza az evangélium hirdetését, az örömhír hirdetését, aki Ő maga, az élete és az igéi.

Ez után az ünnepélyes beszéd után a feltámadott Jézus visszatér az Atyához, de „itt is marad” a tanítványaival, és a szavaikat csodás jelekkel erősíti meg.

 

„Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!”

 

Az a kis közösség, akiket Jézus az ő küldetésének folytatására küldött, nem tökéletes emberekből áll, hanem olyanokból, akiket mindenekelőtt arra hívott, hogy vele „legyenek”[2], hogy megtapasztalják a jelenlétét, türelmes és irgalmas szeretetét. Majd e megtapasztalásból erőt merítve küldi aztán őket arra, hogy „minden teremtménynek hirdessék” Isten közelségét.

A misszió sikere pedig nem a személyes képességeiken múlik, hanem a Feltámadott jelenlétének köszönhető, aki a tanítványaira és a hívők közösségére bízza magát, ahol az Evangélium oly mértékben bontakozik ki, amennyire megélik és hirdetik.[3]

Mi keresztények azt tehetjük tehát, hogy az életünkkel és a szavainkkal kiáltjuk a világba Isten szeretetét, bátran és nagylelkűen kilépve önmagunkból, hogy finom tisztelettel felajánljuk másoknak is a Feltámadt Jézus kincseit, mert ez hozhat reményt a szívekbe.

 

„Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!”

 

Mindig Jézusról kell tanúságot tennünk, soha nem önmagunkról, sőt azt kérik, hogy „tagadjuk meg önmagunkat”, hogy énünk egyre „kisebbedjen”, Ő pedig növekedjen. Helyet kell készítenünk magunkban a Szentlélek erejének, aki a testvériség megélésére késztet: „Követnünk kell a Szentlelket, aki mindig készségessé tesz arra, hogy amikor találkozunk egy testvérünkkel, eggyé váljunk vele, tökéletesen szolgáljuk őt. Ő megadja az erőt ahhoz, hogy szeressük azokat is, akik valamiféleképpen ellenünk vannak. Irgalmat ad szívünkbe, hogy tudjunk megbocsátani, és meg tudjuk érteni, hogy mire van szükségük. Ő tölt el tettrekészséggel, hogy alkalmas időben megosszuk másokkal lelkünk legszebb kincseit. […] Szeretetünkkel Jézus szeretetét tesszük láthatóvá és adjuk tovább. […] Isten szeretetével a szívünkben, és Isten szeretete által messzire juthatunk, és nagyon sokakat részesíthetünk saját felfedezésünkben. […] amíg a másik, akit a bennünk lévő Isten szeretete gyengéden megsebzett, eggyé nem akar majd válni velünk: így kölcsönössé válik a segítség, az ideálok, a tervek, az érzelmek. Csak ekkor beszélhetünk majd, és mondanivalónk a kölcsönös szeretet talaján ajándékká válik.”[4]

 

„Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!”

 

„Minden teremtménynek”: ez a távlat tudatára ébreszt, hogy az egész teremtett világ nagy mozaikjához tartozunk, és erre korunkban különösen is érzékenyek lettünk. A fiatalok pedig élen járnak az emberiség új útjain, és az evangélium tanításának megfelelően tettekkel erősítik meg azt, amit a szavaikkal hirdetnek.

Robert Új-Zélandból ezt a tapasztalatot osztotta meg a világhálón[5]: „Lakóhelyünkön az egyik akcióval Porirua kikötőjének a helyreállítását támogatjuk Új-Zélandban, Wellington déli részén. Ehhez a kezdeményezéshez csatlakozott a helyi önkormányzat is, a maori katolikus közösség és a bennszülöttek is. A célunk az, hogy támogassuk ezt a törzset a kikötő helyreállításában, és tiszta vizet biztosítsunk, ami újra lehetővé teszi a kagylógyűjtést és a halászatot úgy, ahogy szokták, anélkül, hogy a szennyezettségtől kellene tartaniuk. Nagy sikere volt ennek a kezdeményezésnek, és igazi közösségi szellemet teremtett.

Nagy kihívás, hogy ez ne csak egy egyszeri esemény legyen, hanem hosszú távon is sikerüljön fenntartanunk, mert az lenne igazi segítség, az hozhatna valóban változást ezen a téren.”

 

Letizia Magri

 

[1] vö. Mk 16,9-13

[2] vö. Mk 3,14-15

[3] vö. II. Vatikáni Zsinat, DEI VERBUM kezdetű dogmatikus konstitúciója az isteni kinyilatkoztatásról, 8.

[4] C. Lubich, Az élet igéje, 2003. június, Új Város, 2003/6.

[5] A teljes szöveg és hasonló tapasztalatok olvashatók az alábbi oldalon: http://www.unitedworldproject.org/workshop

kedd

Az élet igéje – 2022. március

 

„Bocsásd meg vétkeinket,
miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek” (Mt 6,12)

 

Az e havi életige a Miatyánkból származik, abból az imádságból, amelyet Jézus tanított nekünk. Mélyen a zsidó hagyományban gyökerezik ez az imádság, mert a zsidók is „mi Atyánknak” szólították és szólítják ma is Istent.

Első olvasásra döbbenetesek ezek a szavak: hogy kérhetjük mi Istentől azt, hogy törölje el a vétkeinket, úgy, ahogy arra mi is képesek vagyunk az ellenünk vétők iránt? Így hangzik ugyanis a görög szöveg. Részünkről viszont a megbocsájtás mindig behatárolt, felületes és esetleges.

Ha Isten a mi mértékünkkel mérne, az igazi büntetés lenne.

 

„Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.”

 

E szavak főként azt fejezik ki, hogy tudatában vagyunk annak, hogy Isten megbocsájtására van szükségünk. Jézus adta e szavakat a tanítványai, tehát minden megkeresztelt ember szájába, hogy a szív egyszerűségével tudjunk az Atyához fordulni.

Ez abból a felfedezésből születik, hogy testvérek vagyunk a Fiúban, testvérei és követői Jézusnak, aki elsőként élte le az életét egyre teljesebb odaadásban az Atya szerető akarata iránt.

Csak ha befogadtuk Isten ajándékát, az ő mérhetetlen szeretetét, akkor kérhetünk bármit is az Atyától, azt is, hogy tegyen egyre hasonlóbbá magához, még abban is, hogy nap mint nap nagylelkűen megbocsátunk testvéreinknek.

A megbocsájtás minden egyes tette szabad és tudatos választás a részünkről, melyet nagy alázattal minden egyes alkalommal meg kell újítanunk. Soha nem válik szokássá, hanem újra és újra odaadást kér. Jézus azt kéri, hogy minden nap úgy imádkozzunk ezért, mint a mindennapi kenyerünkért.

 

„Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.”

 

Hányszor megesik, hogy a körülöttünk élők megbántanak valamivel, a családban, az utcán, a munkahelyen vagy az iskolában, és nehéz jó szívvel folytatnunk a kapcsolatot. Mit tegyünk hát? Ilyenkor kérhetjük a kegyelmet, hogy utánozni tudjuk az Atyát: „[…] Élesszük fel reggelente a szívünkben a teljes »amnesztiát«, azt a szeretetet, amely mindent betakar, amely be tudja fogadni a másikat olyannak amilyen, korlátaival, nehézségeivel együtt! Ahogy egy édesanya tenne gyermekével, ha hibázik: mindent elnéz neki, mindig megbocsát, mindig remél. Úgy közeledjünk mindenkihez, hogy új szemmel nézünk rá, mintha sohasem követte volna el az adott hibát! Kezdjünk újra mindig, tudva, hogy Isten nemcsak megbocsát, hanem el is felejt, és tőlünk is ezt kívánja!”[1]

Nagyon magasztos ez a cél, de bizalomteljes imával egyre inkább megközelíthetjük.

 

„Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.”

 

A Miatyánk imádság végig többes szám első személyben szól, a testvériséget tükrözi. Nemcsak magamnak kérek, hanem a többieknek is a többiekkel együtt. A többiek szeretete segít abban, hogy meg tudjak bocsájtani, és szeretetből én is magamra vehetem a testvér hibáját, mert lehet, hogy rajtam is áll, lehet, hogy nem tettem meg mindent, hogy befogadjam, megértsem.

Olaszországban, Palermóban a keresztény közösségek ökumenikus párbeszédben élnek, és ez megkívánja, hogy túlmenjenek néhány nehézségen. Biagio és Zina meséli: „Egy lelkész barátunk meghívott bennünket a gyülekezetükből néhány családhoz, akikkel még nem ismertük egymást.

Vittünk magunkkal pár dolgot az ebédhez, de ők értésünkre adták, hogy nem nagyon örülnek ennek a találkozásnak. Így Zina finoman csak megkínálta őket valamivel, amit készített, és végül mégis együtt ebédeltünk. Ebéd után aztán kezdték sorolni, hogy milyen hibát látnak a mi egyházunkban. Nem akartunk szócsatába kezdeni, hanem megkérdeztük, hogy vajon az egyházunk melyik hibája, melyik különbözősége akadályozhat meg bennünket abban, hogy szeressük egymást. Vitához szokott barátaink elcsodálkoztak ezen, és lefegyverezte őket a válaszunk. Az evangéliumról kezdtünk aztán beszélgetni, arról, ami összeköt, és ez sokkal több, mint ami elválaszt. Letelt az idő, és amikor búcsúzni kezdtünk, nem akartak elengedni. Ekkor kezdeményeztük, hogy mondjuk el együtt a Miatyánkot, és miközben imádkoztuk, nagyon erősen éreztük Isten jelenlétét. Meg kellett ígérnünk, hogy újra meglátogatjuk őket, mert szerették volna, hogy a gyülekezetük többi tagját is megismerjük. És ez így folytatódik évek óta.”

 

Letizia Magri

 

[1] C. Lubich, Az élet igéje, 2004. december, Új Város, 2004/12.

Az élet igéje – 2022. február

 

„Aki hozzám jön, nem utasítom el.” (Jn 6,37)

 

Ez a kijelentés Jézus és a néptömeg párbeszéde során hangzik el. Miután oly bőségesen megszaporította a kenyeret, felkeresik őt és még egy jelet kérnek tőle ahhoz, hogy higgyenek benne.

Jézus kinyilatkoztatja, hogy ő maga Isten szeretetének a jele, sőt hogy ő a Fiú, akit azért küldött az Atya, hogy minden teremtményt befogadjon és visszavezessen a házába, különösen az ő képére és hasonlatosságára teremtett embereket. Ugyanis az Atya volt a kezdeményező, ő ültette el mindenki szívében a vonzódást Jézus iránt[1], a vágyat egy teljességben megélt élet iránt, azaz hogy közösségben éljünk Istennel és a felebarátokkal.

Jézus tehát nem fog visszautasítani senkit sem, bármilyen messze érezné is magát Istentől, mert az Atya akarata az, hogy senkit ne veszítsen el.

 

„Aki hozzám jön, nem utasítom el.”

 

Ez valóban örömhír! Isten mindenkit végtelenül szeret, az ő gyengédsége és irgalma minden férfira és nőre kiterjed. Ő türelmes és irgalmas Atya, aki bevár mindenkit, aki elindult a belső hangra hallgatva.

Mi néha gyanakodva kérdezzük: Miért is kellene Jézusnak befogadnia engem? Mit akar tőlem? Jézus pedig valójában csak azt kéri, hogy magához ölelhessen bennünket, megszabadítva a szívünket mindattól, ami aggaszt, hogy bizalommal fogadjuk az ő ingyenes szeretetét.

Ez a meghívás aztán felelősséggel is jár, mert ha Jézus részéről ilyen gyengéd szeretetet tapasztalunk, akkor az arra indít, hogy mi is befogadjuk őt a felebarátainkban[2], bárki legyen is az: férfi vagy nő, idős vagy fiatal, egészséges vagy beteg, hazánkbeli vagy idegen. Nem utasítunk el senkit.

 

„Aki hozzám jön, nem utasítom el.”

 

Québecben (Kanada) egy igét élő keresztény csoport sok családot befogadott, akik a világ különböző részeiről érkeztek: Franciaországból, Egyiptomból, Szíriából, Libanonból, Kongóból. Mindannyiukat befogadták, segítették a beilleszkedésben is. Így rengeteg kérdésükre kellett válaszolniuk, rengeteg űrlapot kitölteni, különféle kérvényeket a menekült státusz, a letelepedés, aztán a gyerekeik iskoláztatása miatt, elkísérni őket, hogy eligazodjanak a lakóhelyükön. És fontos volt, hogy francia tanfolyamot és munkát is találjanak nekik.

Az egyik szíriai család, akik Kanadába menekültek a háború elől, összetalálkozott egy másik, épp most érkezett szíriai családdal, akik még nagyon tájékozatlanok voltak. A közösségi hálón keresztül működésbe hozták a szolidaritási hálót, és sok barátjuk összeadta a szükséges holmikat: ágyakat, kanapékat, asztalt, székeket, evőeszközt, berendezési tárgyakat, könyveket, játékokat a gyerekeknek, amit más gyerekek ajándékoztak oda. Így több is összejött a szükségesnél, és ők is adni tudtak a lépcsőházukban lakó szegényebb családnak. Nagyon találó volt a helyzetükre az akkori életige: „Szeresd felebarátodat, mint saját magadat!”

 

„Aki hozzám jön, nem utasítom el.”

 

Igen, úgy válthatjuk életre Istennek ezt az igéjét, ha tanúságot teszünk minden felebarátunk előtt Isten szeretetének gyengédségéről egyénileg és közösségileg is.

Chiara Lubich irgalmas szeretetről szóló elmélkedése is segít ebben. Azt írja, hogy „a szeretet kitágítja szívünket és kitárja karunkat a nyomorúságban élők, a koldusok, a meggyötörtek és a megtért bűnösök felé.

Ez a szeretet képes befogadni a tévelygőt, legyen az barát, testvér vagy ismeretlen, és végtelen sokszor megbocsájt neki. […] Ez a szeretet nem méricskél és nem is méretik meg.

Nagylelkűbb, egyetemesebb, konkrétabb annál, mint amit a lélek korábban birtokolt. Az ilyen ember szívében ugyanis Jézuséhoz hasonló érzelmek születnek meg, s azt veszi észre, hogy amikor találkozik valakivel, ezek az isteni szavak tolulnak ajkára: »Szánom a népet.« (vö. Mt 15,32) […]

Az irgalom a szeretet végső megnyilvánulása, beteljesedése. A szeretet pedig túlmutat a fájdalmon, mert a fájdalom csak a földi élet jellemzője, a szeretet viszont megmarad a másik életben is. Isten többre becsüli az irgalmasságot az áldozatnál.”[3]

 

Letizia Magri

[1] vö. Jn 6,44

[2] vö. Mt 25,31-45

[3] C. Lubich, Amikor az ember megismerte a fájdalmat, in Az egység lelkisége, Új Város, Budapest 2020, pp. 144-145.

szombat

Az élet igéje – 2022. január

 

„Láttuk csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy imádjuk őt.” (Mt 2,2)

 

Ezekről a szavakról csak Máté evangéliuma számol be. Néhány „tudós” szájából hangzottak el, akik messziről, jobbára titokzatos módon érkeztek a Kisjézus látogatására.

Egy kicsiny csoportról van szó, akik egy halvány fényt követve nagyon hosszú utat tettek meg egy erősebb, egyetemes Fény, a világban már megszületett és jelen lévő Király felé. Nem is tudunk róluk ennél többet, de keresztény életünkre vonatkozóan nagyon elgondolkodtató ez a részletgazdag esemény.

Idén ezt a mondatot választották a közel-keleti keresztények az egység imahetének mottójául. Jó lehetőség ez arra, hogy együtt induljunk tovább, kölcsönösen befogadva egymást, és mindenekelőtt Isten tervét, hogy az ő szeretetéről tegyünk tanúságot a földön minden ember és minden nép előtt.

 

„Láttuk csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy imádjuk őt.”

 

A közel-keleti keresztények így írnak az imahétre készült dokumentumban: „A Júdea egén feltűnt csillag a remény régen várt jele, amely a bölcseket – és valójában a föld minden népét – oda vezérli, ahol az igaz Király és Megváltó megnyilatkozik. Ajándék ez a csillag, Isten szerető jelenlétének jele az egész emberiség számára. […] A keletről elindult bölcsek – mágusok, csillagászok, tudósok, akik tanúságtevői a népek Istentől született egységének – az újszülött királyt keresték, míg a célnál megpillanthatták és megismerhették a világ Megváltóját újszülöttként. A kis betlehemi barlangban gyűlnek össze, hogy tiszteletüket tegyék, és átnyújtsák ajándékaikat. A különböző kultúrájú, fajtájú és nyelvű keresztények közös vonása, hogy Krisztust keresik, és mindannyian arra vágynak, hogy imádhassák. Ezért a keresztények küldetése az, hogy mint ama csillag, jellé legyenek, amely az Istenre sóvárgó emberiséget vezérli, mindannyiukat Krisztushoz vezeti, és Isten eszközévé teszi, amelynek segítségével Isten minden nemzet egységét megvalósítja.”[1] A bölcsek csillaga mindenkinek ragyog, mindenekelőtt azok számára gyullad ki, akik hagyják, hogy a szeretet bevilágítson lelkiismeretük mélyére. Mindannyian tágra nyithatjuk a szemünket, hogy felismerjük, és követésére indulhatunk a cél felé, hogy igazán találkozzunk Istennel és a testvéreinkkel a mindennapjainkban, és mindenkivel megosszuk kincseinket.

 

„Láttuk csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy imádjuk őt.”

 

Nagyon fontos, hogy imádjuk Istent, és belássuk előtte, kik is vagyunk: kicsik és törékenyek, akik mindig rászorulunk az ő irgalmára, és ezért mi is őszinte irgalommal fordulunk mások felé. A csak Istent illető tiszteletünk az imádásban fejeződhet ki teljesen.

Chiara Lubich szavai segítségünkre lehetnek ebben: „Mit jelent »imádni« Istent? Olyan cselekedetről van szó, amely csak Őt illeti meg. Imádni azt jelenti, hogy azt mondjuk Istennek: »Te vagy a minden«. Más szóval: »az vagy, aki vagy«, én pedig végtelenül kiváltságos vagyok, hogy ezt felismerhettem. Imádni azt jelenti, hogy […] »én semmi vagyok«; és ezt nemcsak szavakkal mondjuk ki. Ahhoz, hogy imádjuk Istent, semmivé kell válnunk, hogy Ő győzedelmeskedjen bennünk és a világban. […] Van egy biztos út, amelyen eljuthatunk annak megvallásához, hogy mi semmik vagyunk és Isten a minden. Ahhoz ugyanis, hogy megsemmisítsük gondolatainkat, nem kell másra gondolnunk, csak Istenre, és az evangéliumban kinyilatkoztatott gondolatait kell magunkévá tennünk. Ahhoz, hogy megsemmisítsük akaratunkat, nem kell mást cselekednünk, mint megtenni az Övét, amit a jelen pillanat mutat meg nekünk. Ahhoz, hogy megsemmisítsük rendetlen érzéseinket, elég, ha az iránta való szeretet van a szívünkben, és szeretjük felebarátainkat, megosztva velük vágyaikat, gyötrelmeiket, problémáikat, örömeiket. Ha mindig »szeretet« vagyunk, akkor – anélkül, hogy észrevennénk – nem létezünk a magunk számára. És mivel semmiségünket éljük, létünkkel aláhúzzuk Isten felsőbbségét, azt, hogy Ő a minden. Ezzel nyitottá válunk Isten igazi imádására.”[2]

 

„Láttuk csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy imádjuk őt.”

 

Fontoljuk meg a közel-keleti keresztények befejező gondolatait: „A bölcsek meglátták az Üdvözítőt, és együtt imádták. Majd, miután álmukban utasítást kaptak, más úton tértek vissza hazájukba. Hasonlóképpen a közös imádságban megélt közösségnek arra kell ösztönöznie, hogy új utakon térjünk vissza életünkbe, egyházunkba és világunkba. […] Az evangélium mai szolgálatához szükség van az emberi méltóság védelme iránti elkötelezettségre, különös tekintettel a legszegényebbekre, leggyengébbekre és a peremre szorultakra. […] Az egyházak közötti új út a látható egység útja, amelyet áldozatosan, bátran és tántoríthatatlanul keresünk, hogy minden nappal egyre inkább »Isten legyen minden mindenekben« (1Kor 15,28).” [3]

 

Letizia Magri

 

[1] vö. https://www.meot.hu/dokumentumok/2021kereszteny/ImahetiFuzet2022.pdf

[2] C. Lubich, Az élet igéje, 2005. február, Új Város 2005. február

[3] uo.

szerda

Az élet igéje – 2021. december

 

Boldog, aki hitt annak a beteljesedésében, amit az Úr mondott neki!” (Lk 1,45)

Az élet igéje ebben a hónapban is egy boldogságról szól. Egy asszony, Erzsébet ezzel az örömteli és ihletett köszöntéssel fordul egy másik asszonyhoz, Máriához, aki eljött hozzá segíteni. Mindketten gyermeket várnak, és mindketten mélyen hívők, akik miután befogadták Isten Igéjét, a maguk kicsinységében megtapasztalták annak teremtő erejét.

Mária az első, akit boldognak nevez Lukács evangéliuma, mert ő megtapasztalta az Istennel való bensőséges kapcsolat örömét. Boldognak nevezi őt az evangélista, és ezzel elindít egy gondolatsort Isten kimondott Igéjéről, a befogadó hitről, Isten kezdeményezéséről és az ember szabad csatlakozásáról.

 

Boldog, aki hitt annak a beteljesedésében, amit az Úr mondott neki!”

 

Mária a megtestesítője az igazi hitnek abban, amit Isten „Ábrahámnak és utódainak örökre megígért”[1]. Annyira kiüresítette magát, annyira alázatosan és nyitottan hallgatja az Igét, hogy az Isten Igéje testet tud ölteni méhében, és így beléphet az emberiség történelmébe.

Egyikünk sem tapasztalhatja meg Mária szűzi anyaságát, de az Isten szeretetébe vetett bizalmát mindannyian utánozhatjuk. Ha nyitott szívvel fogadjuk az Igét, akkor ígéretei bennünk is valóra válhatnak, és a mi életünket is termékennyé tehetik, nem számít, hogy egyszerű polgárok vagyunk, apák, anyák, diákok, dolgozók, politikusok, fiatalok vagy idősek, egészségesek vagy betegek.

De mi történik, ha nem elég erős a hitünk, mint Zakariásnak[2]? Akkor is bízzuk magunkat Isten irgalmára. Ő újra és újra megkeres minket, hogy felfedezzük a hűségét és áldjuk a nevét.

 

Boldog, aki hitt annak a beteljesedésében, amit az Úr mondott neki!”

 

A Szentföldön ugyanazon dombok között, nem is olyan régen egy ugyancsak mélyen hívő anya az evangéliumból merítve a megbocsájtás és a párbeszéd művészetére tanította a gyerekeit. Margaret mesélte: „Amikor a szomszéd gyerekek beszéde rosszul esett, azt mondta nekünk, a gyerekeinek, hogy hívjuk be őket. És adott nekik az éppen kisült lepényből, hogy vigyenek haza is belőle. Azóta baráti kapcsolatban vagyunk ezekkel az emberekkel.”[3] Kicsinyke prófétai jel ez egy hatalmas kultúra bölcsőjében, amely a szenvedés jelképe lett a békére és testvériségre vágyó emberiség számára.

Chiara Lubich is hitre bátorít bennünket: „Jézus után Mária mondta ki a legtökéletesebb igent Istennek. Mindenekelőtt ebben áll életszentsége és nagysága. S amíg Jézus az Ige, a megtestesült Ige, addig Mária – az Igébe vetett hite által – a megélt Ige. Ő azonban olyan, mint mi, egyenlő velünk, mert teremtmény. […] Vele együtt higgyünk abban, hogy Jézus minden ígérete be fog teljesedni! Van, hogy egy-egy igéje olykor képtelenséget követel tőlünk, ha kell, vállaljuk a kockázatot is, mint Mária! Azzal, aki hisz az Igében, mindig rendkívüli dolgok történnek. Könyveket lehetne írni a kisebb és nagyobb csodákról, melyek ezt igazolják. […] Amikor a hétköznapok folyamán a Szentírást olvasva találkozunk Isten Igéjével, nyissuk ki szívünket és fogadjuk be! Higgyük, hogy amit Jézus kér vagy ígér, az megvalósul! Hamarosan felfedezzük majd […], hogy Ő megtartja ígéreteit.” [4]

 

Boldog, aki hitt annak a beteljesedésében, amit az Úr mondott neki!”

 

A karácsonyra készülve emlékezzünk Jézus meglepő ígéretére, hogy jelen lesz azok között, akik elfogadják és megélik a kölcsönös szeretet parancsát: „Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben – az evangéliumi szeretetben –, ott vagyok közöttük.”[5]

Bízzunk ebben az ígéretben, hogy ma is újra születhessen Jézus az otthonainkban, az utcákon a kölcsönös befogadás, a másik mély meghallgatása, vagy a testvéri ölelés által, mint Mária és Erzsébet esetében.

 

Letizia Magri

 

[1] vö. Lk 1,55

[2] vö. Lk 1, 5-22; 67-79

[3] vö. https://ujvarosonline.hu/lelkiseg/szemtol-szembe-interju-margaret-karrammal-a-fokolare-mozgalom-uj-elnokevel

[4] C. Lubich, Az élet igéje, 1999. augusztus, Új Város, 1999. 8-9. szám, 16. o.

[5] vö. Mt 18,20

hétfő

Az élet igéje – 2021. november

 

„Boldogok a békességszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni.” (Mt 5,9)

 

Máté evangéliuma a korabeli zsidó környezetből származó keresztényeknek íródott. Ezért használ sok olyan kifejezést, amely az ő kulturális és vallási hagyományukra jellemző.

Az ötödik fejezet úgy mutatja be Jézust, mint az új Mózest, aki fölmegy a hegyre, hogy Isten törvényének összegzését hirdesse: a szeretet parancsát. Hogy a kellő ünnepélyességet is megadja ennek a tanításnak, azt mondja az evangélium, hogy Jézus úgy tanított, mint egy mester.

Ám ennél is többről van szó: Jézus elsőként tanúsítja azt, amit hirdet. Ez teljesen nyilvánvaló, amikor a boldogságokról beszél, mert egész élete ezt példázza. Felhívja a figyelmet a keresztény szeretet radikalizmusára, annak gyümölcseivel, áldásával és örömével együtt. Szó szerint a boldogságával.

 

„Boldogok a békességszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni.”

 

A Bibliában a béke, héberül Shalom az ember teljes harmóniáját fejezi ki önmagával, Istennel és mindazzal, ami körülveszi őt. Ma is sokan köszöntik így egymást, az élet teljességét kívánva ezzel. A béke mindenekelőtt Isten ajándéka, de a mi odaadásunktól is függ.

Az összes boldogság közül talán ez kívánja a legnagyobb aktivitást, arra hív, hogy a közömbösségből kilépve az egyetértés megteremtésén munkálkodjunk. Kezdjük magunkon és a saját környezetünkben, lendítsük mozgásba az elménket, a szívünket és az izmainkat! Odaadást kér, hogy törődjünk a többi emberrel, gyógyítsuk be személyes szinten és a társadalomban is az önzésünk okozta sebeket és traumákat, melyek megosztanak minket, és munkálkodjunk ezen minden erőnkkel.

Amint Jézus, Isten Fia, aki azzal töltötte be küldetését, hogy a kereszten odaadta az életét azért, hogy újra egyesítse az embereket az Atyával, és elhozza a földre a testvériséget. Ezért mindenki, aki a békét építi, Jézusra hasonlít, és Isten fiának nevezik, mint Jézust.

 

„Boldogok a békességszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni.”

 

Jézus nyomdokaiban járva minden napunk a „békesség napja” lehet, ha véget vetünk a kisebb-nagyobb háborúknak, amelyek folyamatosan zajlanak körülöttünk. Ennek az álomnak a megvalósításához nagyon fontos, hogy építsük a barátság és a szolidaritás hálóit, nyújtsunk segítő kezet, és fogadjuk is el azt.

Ahogy Denise és Alessandro meséli: „Amikor megismertük egymást, nagyon jól éreztük magunkat együtt. Összeházasodtunk, és az elején minden rendben volt, a gyerekek születésekor is. Idővel aztán jöttek a hullámok. Semmiféle párbeszéd nem volt közöttünk, és minden téma vita forrása lett. Úgy döntöttünk, hogy együtt maradunk, de mindig visszaestünk ugyanabba a hibába, és csak keserűség és ellentét volt közöttünk. Egy ismerős házaspár azt ajánlotta, hogy vegyünk részt egy tanfolyamon, amit nehézségekkel küzdő pároknak szerveztek. Ott nemcsak felkészült szakemberekkel találkoztunk, hanem »családok családjára« találtunk, akikkel meg tudtuk osztani a problémáinkat. Nem voltunk már egyedül! Újra fény gyúlt az életünkben, de ez csak az első lépés volt. Otthon aztán megint nem volt könnyű, és időnként még elesünk. Az segít, hogy törődni szeretnénk egymással, mindig újra akarunk kezdeni és kapcsolatban akarunk maradni ezekkel az új barátainkkal, hogy együtt tudjunk előre haladni.”

 

„Boldogok a békességszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni.”

 

Jézus békéje „új szívet és új látásmódot is kér tőlünk, hogy mindenkiben az egyetemes testvériségre hivatott embert szeressük és lássuk” – mondja Chiara Lubich.

És hozzáfűzi: „Még a házsártos szomszédokban is? Abban a kollégámban is, aki karrierem útjában áll? Azokban is, akik másik párthoz tartoznak, vagy a kedvenc focicsapatom ellen drukkolnak? A más vallású vagy más nemzetiségű emberekben is?

Igen. Mindannyian fivéreim és nővéreim ők. A béke pontosan itt kezdődik, abban a kapcsolatban, amelyet felebarátaimmal építek. »A rossz az emberek szívében születik« – írta Igino Giordani. – »Tudatára kell ébrednünk, hogy ahhoz, hogy elhárítsuk a háborús veszélyt, ki kell vetnünk magunkból azt az agresszív, mások kihasználására és az önzésre épülő lelkületet, amelyből a háború fakad.«[1]

Ha mi megváltozunk, a világ is meg fog változni. […] mindenekelőtt helyezzük fénybe azt, ami összeköt bennünket, így hozzájárulhatunk a béke kultúrájának megteremtéséhez, és együtt dolgozhatunk az emberiség boldogulásáért. […] Végül mindig a szeretet győz, mert erősebb mindennél. Próbáljunk meg így élni ebben a hónapban, hogy a béke és az igazságosság kultúrájának kovásza lehessünk. Így megszületik bennünk és körülöttünk az új emberiség.”[2]

 

Letizia Magri

 

[1] I. Giordani, L’inutilità della guerra, /A háború nem megoldás/ Róma 2003, 2. kiadás, 111. o.

[2] C. Lubich, Az élet igéje 2004. január, Új Város 2004/1.

péntek

Az élet igéje – 2021. október

 

„Tudjuk, hogy az Istent szeretőknek minden javukra válik” (Róm 8,28)

Pál apostol rómaiaknak írt leveléből származik az ige, melyet ebben a hónapban megélni javasolunk. Hosszú, gondolatokkal és tanításokkal teli szövegről van szó, amelyet Pál Rómába menetele előtt írt, hogy előkészítse látogatását, mert személyesen még nem ismerte ezt a közösséget.

A nyolcadik fejezet különösen is aláhúzza az új, Lélek szerinti életet, az örök élet ígéretét, amely az emberekre, a népekre és az egész teremtett világra vár.

„Tudjuk, hogy az Istent szeretőknek minden javukra válik”

Ennek a mondatnak minden szava mély jelentőséggel bír.

Pál kijelenti, hogy főleg kereszténységünkből fakadóan megismertük Isten szeretetét, és tudjuk, hogy minden, ami velünk, emberekkel történik, részét képezi Isten nagy üdvösségtervének.

Pál azt mondja, hogy minden ennek a tervnek a megvalósulására szolgál: a szenvedés, az üldöztetés, a bukás és a személyes gyengeségeink is, de főleg Isten Lelkének a működése a szívünkben, ha befogadjuk őt.

A Szentlélek meghallja az emberiség és a teremtett világ vajúdását, velünk sóhajtozik[1], és ez a biztosítéka, hogy Isten terve meg is valósul.

Számunkra ez azt jelenti, hogy válaszoljunk cselekvő szeretettel a szeretetére, bízzuk magunkat az Atyára minden szükségben, és tegyünk tanúságot az új égbe és új földbe vetett hitünkről[2], melyet azoknak készít, akik bíznak Benne.

„Tudjuk, hogy az Istent szeretőknek minden javukra válik”

Hogyan valósítsuk meg ezt a komoly kijelentést személyes életünkben, a mindennapokban?

Chiara Lubich ezt tanácsolja: „Mindenekelőtt soha nem szabad megállnunk a dolgok pusztán külső, anyagi, profán szemlélésénél, hanem hinnünk kell, hogy minden tény olyan üzenet, mellyel Isten kifejezi szeretetét irántunk.

Az élet gyakran egy olyan szőtteshez hasonlít, melyből csak a csomókat és a kusza szálak összevisszaságát vesszük észre. Meg fogjuk azonban látni, hogy valójában mennyire más: egy olyan csodálatos minta, melyet Isten szeretete sző majd hitünkre alapozva.

A következő lépés az, hogy bizalommal és teljesen hagyatkozzunk rá erre a szeretetre minden pillanatban, legyen szó akár kis, akár nagy dolgokról. Sőt, ha képesek leszünk rábízni magunkat Isten szeretetére a hétköznapi élethelyzetekben, akkor Ő megadja majd nekünk az erőt ahhoz, hogy a nehezebb pillanatokban is rá tudjuk bízni magunkat: egy nagy megpróbáltatás vagy betegség idején, és a halál pillanatában.

Próbáljunk meg így élni, de ne érdekből, azért, hogy Isten felfedje terveit, és így vigasztalást nyerjünk tőle, hanem csak szeretetből. Meg fogjuk látni, hogy ez a bizalomteli ráhagyatkozás végtelen fény és béke forrása számunkra és sok más ember számára.”[3]

Bízzuk magunkat Istenre a nehéz döntésekben is, ahogy O. L. meséli Guatemalából: „Szakácsként dolgoztam egy szeretetotthonban. A folyosóról behallatszott, hogy egy néni vizet kér. Bár nekem tilos elhagynom a konyhát, mégis megkockáztattam, és kedvesen odaadtam neki egy pohár vizet. Felragyogott a szeme. Megivott egy fél pohárral, aztán megszorította a kezemet: »Maradjon velem tíz percre!« Magyaráztam, hogy nekem nem lehet, mert az állásomat kockáztatom vele. De a tekintete meggyőzött, és vele maradtam. Megkért, hogy mondjuk el együtt a Miatyánkot. Aztán pedig arra, hogy énekeljek valamit. Az a dal jutott eszembe, hogy »nem viszünk magunkkal semmit, csak a szeretetet…«. A többi lakó csak figyelt bennünket. Az asszony boldog volt és annyit mondott: »Isten áldjon meg téged, gyermekem!« Rövid idővel utána pedig elhunyt. Mindenképpen el kellett bocsátaniuk, mert elhagytam a konyha területét. A családom távol él, szükségük van a támogatásomra, mégis béke és öröm van bennem, mert válaszoltam Istennek, és az az asszony nem maradt egyedül élete legfontosabb pillanatában.”

 

Letizia Magri

 

[1] vö. Róm 8,22-27

[2] vö. Jel 21,1

[3] Chiara Lubich: Az élet igéje, 1984. augusztus

szerda

Az élet igéje – 2021. szeptember

 

„Ha valaki első akar lenni, legyen a legutolsó, mindenkinek a szolgája.” (Mk 9,35)

 

A tanítványok Jézussal Kafarnaumba tartanak, és útközben hevesen vitatkoznak egymás között. Amikor azonban Jézus megkérdezi, hogy mi a vita tárgya, nincs bátorságuk válaszolni, talán azért, mert egy kicsit szégyenkeznek is: azon vitatkoztak ugyanis, hogy ki a nagyobb közülük.

Jézus már kétszer is beszélt nekik titokzatos szenvedéséről, de Péter és a többiek számára túl nehéz volt ezt megérteni és elfogadni. Valójában csak Jézus halálának és föltámadásának megtapasztalása után fedezték fel, hogy ki is Ő valójában: Isten Fia, aki szeretetből odaadja az életét.

Ezért Jézus leül, odahívja őket maga köré, hogy segítsen nekik tanítványokká válni, és elmagyarázza, milyen is az „evangéliumi elsőbbség”.

 

„Ha valaki első akar lenni, legyen a legutolsó, mindenkinek a szolgája.”

 

Jézus megbízik a tanítványokban törékenységük és félelmeik ellenére is, és meghívja őket, hogy kövessék őt, társai legyenek a küldetésében, azaz mindenkit szolgáljanak. Pál apostol buzdítása jut erről eszünkbe a Filippi keresztényekhez: „Semmit se tegyetek vetélkedésből vagy hiú dicsőségvágyból! Inkább mindenki alázatosan a másikat tartsa magánál kiválóbbnak. Senki ne keresse csak a maga javát, hanem a másét is. Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt.” [1] Szolgáljunk, de nem úgy, mint a rabszolgák, akik rá voltak kényszerítve, hanem szabad emberként, aki nagylelkűen fölkínálja képességeit, erejét, aki nem csak egy csoport, egy rész szolgálatában áll, hanem kivétel és előítéletek nélkül mindenki iránt odaadást tanúsít, akinek szüksége van a segítségére.

Ez számunkra is, korunkban is egy meghívás, hogy nyitott szívvel és elmével felismerjük mások szükségleteit és gondjukat viseljük, fáradozzunk azon, hogy hiteles emberi kapcsolatokat építsünk, hogy gyümölcsöztessük a talentumainkat a közjóért, újrakezdve minden nap a bukások ellenére is. Meghívás ez, hogy az utolsó helyet foglaljuk el annak érdekében, hogy mindenki közelebb kerülhessen közös jövőnk, az egyetemes testvériség megvalósulásához.

 

„Ha valaki első akar lenni, legyen a legutolsó, mindenkinek a szolgája.”

 

Chiara Lubich ezt az igét kommentálva elmondta, hogy is váltsuk gyakorlatra: „Válasszuk mi is Jézussal az utolsó helyet abban a számtalan helyzetben, amit a mindennapi élet teremt. Fontos feladat elvégzését bízták ránk? Ne érezzük magunkat valakinek, ne engedjünk teret a büszkeségnek és a gőgnek. Jusson eszünkbe, hogy a legfontosabb: szeretni felebarátunkat. Használjunk ki minden új helyzetet, hogy jobban szolgáljuk felebarátainkat. Ne feledkezzünk meg a jelentéktelennek tűnő dolgokról sem: személyes kapcsolatainkról, szerény hétköznapi kötelességeinkről, a segítésről a szülőknek, a családi békéről és harmóniáról, a gyermekek neveléséről…

Igen, bárhogy is alakulnak a dolgaink, ne feledjük, hogy a kereszténység elsősorban azt jelenti, hogy szeretünk, és különös módon szeretjük az utolsókat.

Ha így élünk, akkor életünk folytonosan Isten Országát fogja építeni itt a földön. Az ilyeneknek Jézus minden egyebet ráadásként ígért meg: egészséget, javaikat és bőségben minden dolgot…, hogy szétosszuk a többiek között, és így Isten gondviselésének kitárt karja legyünk sokak számára.” [2]

 

„Ha valaki első akar lenni, legyen a legutolsó, mindenkinek a szolgája.”

 

Közös otthonunk megóvása is nagyon időszerű módja a közjó szolgálatának, és ezt a világon sokakkal egyetértésben tehetjük. Évek óta kiemelt területe közös keresztény tanúságtételünknek is. Szeptember 1-én, a teremtés imavilágnapján kezdődik és október 4-éig, Assisi Szent Ferenc emléknapjáig tart a teremtés időszaka. Egyre több egyház részvételével fordítunk ilyenkor különös figyelmet a teremtett világ gondozására.

A taizéi közösség az idei alkalomra a következő imádságot ajánlotta: „Szerető Istenünk, add, hogy a jelenlétedben maradjunk, és add meg felismernünk végtelen szépségedet mindabban, amit teremtettél, mindabban, ami tőled, a te kimeríthetetlen közelségedből származik. Add, hogy jobban odafigyeljünk a többiekre és az egész teremtésre. Taníts meg fölfedeznünk az értékét, és add, hogy a te békéd hordozói legyünk az emberiség családjában.” [3]

 

Letizia Magri

 

[1] Fil 2,3-5

[2] C. Lubich, Az élet igéje, 1985. szeptember

[3] vö. https://www.taize.fr/it_article24642.html

vasárnap

Az élet igéje – 2021. augusztus

 

„Aki ugyanis kicsivé lesz, mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában.”
(Mt 18,4)

 

Ki a legnagyobb, ki a leghatalmasabb, ki a győztes a társadalomban, az egyházban, a politikában, a piaci életben?

Ez a kérdés húzódik meg a kapcsolatok mögött, irányítja a döntéseket és meghatározza a stratégiákat. Ez az uralkodó logika, és észrevétlenül is eszerint gondolkodunk, amikor pozitív és hatékony eredményeket szeretnénk elérni a környezetünk javára.

Máté evangéliuma bemutatja Jézus tanítványait, akik befogadták a mennyek országának üzenetét, és szeretnék megtudni, hogyan lehetnek Isten új népének főszereplői: „Ki lesz a legnagyobb?”

Jézus most is egy váratlan válasszal áll elő: egy kisgyermeket állít a csoportosulás közepére, és ezt a tettét félreérthetetlen szavakkal meg is magyarázza.

 

„Aki ugyanis kicsivé lesz, mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában.”

 

A versengő és saját magával megelégedő mentalitással szemben Jézus a társadalom leggyengébb alanyát állítja elénk, azt, aki nem dicsekedhet megvédendő szerepekkel, aki mindenben függő helyzetben van, és spontán módon mások segítségére bízza magát. Ez azonban nem a passzivitásról szól és nem is arról, hogy le kell mondanunk a felelős és javaslattevő magatartásról, hanem inkább arról, hogy amit teszünk, azt akarattal és szabadon vigyük végbe. Jézus azt kéri, hogy legyünk kicsivé, hogy szándékosan és teljes odaadással határozottan váltsunk irányt.

 

„Aki ugyanis kicsivé lesz, mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában.”

 

Így írja le Chiara Lubich az evangéliumi gyermek jellegzetességeit: „[…] a gyermek bizalommal hagyatkozik apjára és anyjára, hisz a szeretetükben. […] A hiteles keresztény olyan, mint amilyen a gyermek, hisz Isten szeretetében. Határtalan bizalommal van a mennyei Atya iránt, karjaiba veti magát. […] A gyermekek mindenben szüleiktől függenek. […] Mi is, mint »evangéliumi gyermekek«, mindenben az Atyától függünk, […] Ő tudja, hogy mire van szükségünk, és még mielőtt kérnénk tőle, már meg is adja. Még Isten országát sem mi hódítjuk meg, hanem az Atya kezéből kapjuk ajándékként.”

Chiara azt is aláhúzza, hogy a gyermek teljesen az apjára hagyatkozik, és mindent tőle tanul meg. Így „az »evangéliumi gyermek« mindent Isten irgalmába helyez, elfelejti a múltat, nap mint nap új életet kezd, nyitott a Szentlélek sugallataira, mindig kreatív. A gyermek egyedül nem tud megtanulni beszélni, szüksége van valakire, aki megtanítja. Jézus tanítványa […] mindent Isten igéjéből tanul meg, egészen addig, mígnem az evangélium szerint fog beszélni és élni.

A gyermek utánozni szokta az apját. […] Így tesz az »evangéliumi gyermek« is: mindenkit szeret, mert az Atya »fölkelti napját jókra és gonoszokra, esőt ad igazaknak és bűnösöknek«; elsőként szeret, mert Ő már akkor szeretett minket, amikor még bűnösök voltunk; ingyen, érdek nélkül szeret, mert a mennyei Atya is így tesz.” [1]

 

„Aki ugyanis kicsivé lesz, mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában.”

 

Vincent és családja Kolumbiában nagyon szigorú megszorítások közt élte át a járvány és a karantén próbatételét. Így ír erről: „Amikor megkezdődött a szükségállapot, hirtelen nagyon megváltoztak hétköznapjaink. Feleségem és a két nagyobb gyermekem vizsgára készült az egyetemen, miközben a legkisebb képtelen volt megszokni az online oktatást. Senkinek nem volt ideje a másikkal foglalkozni. Ezt a robbanásig feszülő káoszt látva arra gondoltam, itt a lehetőség, hogy megtestesítsük a szeretet művészetét, amit az evangélium szerint rendezett »új életünk« kapcsán gyakorolni szeretnénk. Rendet tettem a konyhában, ebédet készítettem, és elkezdtem megtervezni az étkezéseket. Nem vagyok gyakorlott szakács, és a takarítás sem az erősségem, de láttam, hogy ezzel csökkenhetne a mindennapos szorongás. Aztán, ami egyszeri szeretet cselekedetnek indult, hónapokon át tartott. Amikor a többiek is teljesítették vállalásaikat, beálltak takarítani, elrakni a ruhát és rendet tenni. Együtt állapíthattuk meg, mennyire igazak az evangélium szavai, és hogy a találékony szeretet megsúgja, hogyan kerül minden egyéb a helyére.”

 

Letizia Magri

 

[1] C. Lubich, Az élet igéje 2003. október, Új Város 2003. 10. szám.

csütörtök

Az élet igéje – 2021. július

 

„Bízzál lányom! A hited meggyógyított téged.” (Mt 9,22)

 

Jézus úton van, és nagy tömeg veszi körül. Egy kétségbeesett édesapa arra kéri, hogy menjen, és mentse meg haldokló kislányát. Elindul, és az úton még valaki odajön hozzá. Egy sok éve vérfolyásban szenvedő asszony átfurakodik a tömegen. Betegsége súlyos következményekkel jár, mert behatárolja a családi és a társas kapcsolatait. Az asszony nem szólítja meg Jézust, nem beszél, hanem közel megy hozzá és bátorkodik megérinteni a ruhája szegélyét. Nagyon világos az elképzelése: „Ha csak megérintem is a ruháját, meggyógyulok a szenvedésből, amely gyötör.”

Jézus pedig megfordul, ránéz, és megerősíti ezt: hite meghozta neki az üdvösséget. Jézus tekintete által nem csak a testi egészséget, hanem az Isten szeretetével való találkozást is elnyeri.

 

„Bízzál lányom! A hited meggyógyított téged.”

 

Máté evangéliumának ez a története számunkra is váratlan távlatokat nyit. Isten mindig elénk siet, de a mi kezdeményezésünket is várja, hogy ne maradjunk le a vele való találkozásról. A hit útja, még ha sok botlás, hiba, törékenység és csalódás közepette járjuk is, nagyon értékes. Ő az igazi Élet Ura, és ezt az életet akarja kiárasztani ránk, a gyermekeire, ami olyan méltóság az ő szemében, amelytől semmilyen körülmény nem foszthat meg. Ezért mondja ma nekünk is Jézus:

 

„Bízzál lányom! A hited meggyógyított téged.”

 

Chiara Lubich egyik írása segíthet megélni ezt az igét. Így elmélkedik róla: „A hit által az ember arról tesz tanúságot, hogy nem önmagában bízik, hanem Abban, aki erősebb nála. […] Jézus »leányának« nevezi a meggyógyított asszonyt, és ezzel kifejezi azt, amit valójában adni szeretne neki: a testi egészségen kívül az isteni élettel is meg akarja ajándékozni, ami teljesen megújíthatja őt. Mert Jézus csodatételeinek az a célja, hogy az emberek befogadják az üdvösség és a megbocsátás Általa szerzett ajándékát; az Atya ajándékát, aki Ő maga, és aki közösségre lép az emberrel, s átalakítja őt. […] Akkor hát hogyan éljük ezt az igét?

A legsúlyosabb helyzetekben is hagyatkozzunk teljes bizalommal Istenre! Természetesen ez a gesztus nem mentesít bennünket a felelősség alól, s nem tekinthetünk el attól sem, hogy megtegyünk minden tőlünk telhetőt. […] De az is előfordulhat, hogy hitünknek kell próbát kiállnia. Pontosan ezt mutatja a vérzésben szenvedő asszony esete, aki számára nem jelent akadályt a tömeg, mely elválasztja a Mestertől. […] Olyan hittel kell tehát rendelkeznünk, melyet a próbatételek sem ingatnak meg. S bizonyítanunk kell Jézusnak azt is, hogy milyen végtelen gazdagságot jelent számunkra az az isteni élet, amellyel megajándékozott. Legyünk hálásak érte, és válaszoljunk Neki!” [1]

 

„Bízzál lányom! A hited meggyógyított téged.”

 

Ez a bizonyosság lehetővé teszi, hogy vigaszt nyújtsunk, amikor gyengédséggel közeledünk ahhoz, aki szenvedés, szükség, sötétség vagy bizonytalanság közepette él.

Ez történt egy venezuelai édesanyával is, akinek volt bátorsága megbocsájtani: „Kétségbeesett keresésemben részt vettem egy találkozón, amely az evangéliumról szólt. Jézus igéjét magyarázták: »Boldogok a békességszerzők, mert Isten fiainak nevezik őket«[2], »Szeressétek ellenségeiteket«[3].Hogy bocsájthatnék én meg annak, aki megölte a fiamat? De ez bogarat ültetett a fülembe, és végre felülkerekedett bennem az elhatározás, hogy megbocsájtok. Most már tényleg »Isten gyermekének« mondhatom magam. Nemrég elfogták azt az embert, aki megölte a fiamat, és beidéztek szembesítésre. Nagyon kemény helyzet volt, de működött a kegyelem. A szívemben nem volt gyűlölet és harag, hanem csak nagy könyörület és jószándék, hogy ezt az embert Isten irgalmába ajánljam.”

 

Letizia Magri

 

 

[1] C. Lubich, Parola di Vita luglio 1997, in eadem, Parole di Vita, a cura di Fabio Ciardi (Opere di Chiara Lubich 5; Città Nuova, Roma, 2017) pp. 583-585.

[2] Mt 5,9

[3] Lk 6,35

kedd

Az élet igéje – 2021. június

 

„Nem mindenki, aki azt mondja nekem: »Uram, Uram!«, megy be a mennyek országába, csak az, aki megteszi Atyám akaratát, aki a mennyben van.” (Mt 7,21)

 

Máté evangéliumának ez a mondata a Hegyi beszéd végén hangzik el. Jézus ebben a beszédében kinyilvánítja a boldogságokat, majd pedig arra hívja hallgatóit, hogy ismerjék fel Isten szerető közelségét, és cselekedjenek eszerint: ismerjék fel, hogy ha az Atya akaratát tesszük, az azonnal elvezet az ő Országába, a teljes közösségre vele.

 

„Nem mindenki, aki azt mondja nekem: »Uram, Uram!«, megy be a mennyek országába, csak az, aki megteszi Atyám akaratát, aki a mennyben van.”

 

De vajon mi Isten akarata? Hogyan ismerhetjük fel?

Chiara Lubich így írja le felfedezését: „[…] Isten akarata, Isten hangja, mely folyamatosan szól és hív bennünket. Egy isteni aranyszál, jobban mondva aranyszőttes, mely átjárja egész földi életünket és nemcsak a földi életünket. Isten ilyen módon fejezi ki szeretetét. Szeretetét, mely válaszra vár, hogy csodáit megvalósíthassa életünkben. Isten akarata az, amivé nekünk válnunk kell. A mi igazi létünk. A teljes megvalósulásunk. […] Ismételjük tehát minden pillanatban, Isten minden akaratával kapcsolatban, akár fájdalmas, akár örömteli, akár közömbös: »legyen meg«. […] Ez a két egyszerű szó hatalmas lendületet fog adni, mint egy ugródeszka, ahhoz, hogy szeretettel, tökéletesen és teljes odaadással tegyük, amit tennünk kell. […] Így pillanatról pillanatra kiteljesítjük életünk csodálatos, egyetlen, megismételhetetlen mozaikját, melyet Isten őröktől fogva elgondolt mindannyiunk számára. Ő, Isten, akinek csak szép, nagy, hatalmas dolgokat tulajdonítanak, amelyben minden pici rész, mint például egy szeretet-tett értelmet nyer és ragyog, mint ahogy a pici tarka virágoknak is megvan a helyük a természet egészének végtelen szépségében.”[1]

 

„Nem mindenki, aki azt mondja nekem: »Uram, Uram!«, megy be a mennyek országába, csak az, aki megteszi Atyám akaratát, aki a mennyben van.”

 

Máté evangéliuma szerint a keresztények legfőbb törvénye az irgalom, ez adja meg Isten iránti szeretetünk és minden vallási cselekedetünk teljességét.

Ez az ige a konkrét cselekedetek által segít megnyitni a bizonyosan személyes és bensőséges kapcsolatunkat Istennel a testvérek felé. Arra indít, hogy önmagunkból kilépve kiengesztelődést és reményt vigyünk másoknak.

 

Heidelbergi gyerekek mesélik az alábbiakat Németországból: „Hogyan mondhatnánk el a társainknak, hogy a boldogság kulcsa önmagunk odaajándékozása másoknak? Ebből a kérdésből kiindulva született meg a kezdeményezésünk »egy óra boldogság« címmel. Az ötlet nagyon egyszerű, arról van szó, hogy havonta legalább egy órára tegyünk boldoggá valakit. Azokkal kezdtük, akikről úgy gondoltuk, hogy a legnagyobb szükségük van a szeretetünkre, bejelentkeztünk, és mindenütt tárt kapukkal vártak. Így jutottunk el egy parkba, ahová tolószékes idős embereket vittünk sétálni. Aztán az egyik kórházba, ahol beteg gyerekekkel játszottunk és mozgássérültekkel sportoltunk. Ezek az emberek nagyon örültek, de ahogy az akció címe is mondja, mi még boldogabbak voltunk. És a barátaink, akiket magunkkal hívtunk? Először kíváncsian figyeltek, de mióta ők is megpróbáltak örömet szerezni, egyetértenek velünk, hogy boldoggá tesz, ha boldogságot ajándékozunk.”

 

Letizia Magri

 

[1] C. Lubich, telefonkörkapcsolás, 1992. február 27., in Conversazioni in collegamento telefonico, szerk. M. Vandeleene (Opere di Chiara Lubich 8/1; Città Nuova, Roma 2019) pp. 446-448.

Az élet igéje – 2021. május

 

„Szeretet az Isten; aki a szeretetben marad, Istenben marad, és Isten őbenne.” (1Jn 4,16)

 

„Szeretet az Isten.” A Szentírásban ez Istennek a legragyogóbb meghatározása. Csak két helyen szerepel, és csak ebben a szövegben, amely levél, buzdítás, és a negyedik evangéliumot tükrözi. Szerzője ugyanis egy tanítvány, aki János apostol lelki örökségét gondozza. Az első század egyik keresztény közösségének ír, amelynek már akkor szembe kellett néznie a legfájdalmasabb próbatétellel, hogy széthúzás és megosztottság volt köztük hit és a tanúságtétel kérdésében is.

Szeretet az Isten. Ő mint Háromság önmagában megéli a közösség teljességét, és ezt a szeretetet árasztja ki teremtményeire. Akik befogadják, azoknak hatalmat ad, hogy gyermekei legyenek[1], és az ő természetét örököljék, képesek legyenek szeretni. Az ő szeretete pedig ingyenes, és megszabadít minden félelemtől és félénkségtől.[2]

Ahhoz azonban, hogy a megígért kölcsönös közösség megvalósulhasson – mi Istenben és Isten mibennünk –, ahhoz „meg kell maradnunk” ebben a tettrekész, lendületes és találékony szeretetben. Ezért hívja meg Jézus a tanítványait a szeretetre egymás iránt, az életük odaadására, és hogy amijük van, azt osszák meg a rászorulókkal. Ilyen szeretetet élve tudja megőrizni a közösség az egységet, és tud hű maradni prófétai küldetéséhez.

 

„Szeretet az Isten; aki a szeretetben marad, Istenben marad, és Isten őbenne.”

 

Számunkra is sokatmondó és világos ez az üzenet, mert néha elborítanak a kiszámíthatatlan és nehezen érthető események, mint a járvány és más személyes vagy közösségi tragédiák. Félünk, elveszettnek érezzük magunkat, és erősen kísért, hogy magunkba zárkózzunk, körbebástyázzuk magunkat, és őrizkedjünk azoktól, akik fenyegetik a biztonságunkat, ahelyett hogy hidat építenénk a találkozásoknak.

Hogy lehet hinni Isten szeretetében ilyen körülmények között? Lehetséges tovább szeretni?

Josiane távol volt hazájától, Libanontól 2020 augusztusában, amikor tudomást szerzett arról a borzalmas robbanásról, amely a bejrúti kikötőben történt. Így mesélt erről a társainak, akikkel az élet igéjét élik: „Fájdalom, harag, félelem, szomorúság és tehetetlenség árasztotta el a szívemet. És feltört belőlem a kérdés: Nem volt még elég az, amit Libanon már megélt? Arra a földig rombolt városnegyedre gondoltam, ahol én is születtem és éltem, a meghalt, a megsebesült és az elmenekült rokonaimra, a jól ismert épületekre, az iskolákra és a kórházakra, amelyek most mind romokban állnak.

Megpróbáltam az édesanyám és a testvéreim mellé állni, válaszolni arra a rengeteg üzenetre, amellyel az emberek a közelségükről, szeretetükről és az imáikról akartak biztosítani. Próbáltam meghallgatni mindenkit az újra felszakadt mély seb láttán. Szeretném hinni és HISZEM is, hogy a találkozás a szenvedőkkel újra arra hív, hogy szeretettel válaszoljunk, azzal a szeretettel, amelyet Isten ültetett a szívünkbe. A könnyeken túl fényt is találtam a libanoniakban, főleg a fiatalok fölálltak és körülnéztek, nekilendültek, hogy segítsenek azoknak, akik a segítségükre szorulnak. Új remény született bennem, hogy vannak olyan fiatalok, akik komolyan szeretnének belépni a politikába is, mert meggyőződésük, hogy a párbeszédben, az egyetértésben rejlik a megoldás, hogy fölfedezzük, valóban testvérek vagyunk.”

 

„Szeretet az Isten; aki a szeretetben marad, Istenben marad, és Isten őbenne.”

 

Ennek az életigének a megéléséhez nagyon hasznos tanácsot ad Chiara Lubich: „Nem lehet többé elválasztani a keresztet a dicsőségtől, nem lehet elválasztani a Keresztrefeszítettet a Feltámadottól. A Szeretet-Isten titkának két nézőpontja ez.[3] […] Az Istennek tett felajánlásunk után igyekezzünk nem magunkra gondolni, hanem tegyük azt, amit Isten akar tőlünk ott, ahol vagyunk: […] próbáljuk meg mindenekelőtt szeretni a többieket, mellettünk levő felebarátainkat.

Ha így teszünk, akkor szokatlan és nem remélt dologban lehet részünk: elárasztja lelkünket a béke, a szeretet, a tiszta öröm, a fény. […] Ezzel a tapasztalattal gazdagodva hatékonyabban tudnánk segíteni minden testvérünknek, hogy megtalálják a boldogságot a könnyek között, és derűvé változtassák a gyötrelmet. Az öröm, a boldogság eszközei leszünk így sokak számára, a boldogságé, melyre úgy vágyik minden emberi szív.”[4]

 

Letizia Magri

 

[1] vö. Jn 1,12; 1Jn 3,1

[2] vö. 1Jn 4,18

[3] vö. 1Jn 4,10

[4] C. Lubich, Az élet igéje 1984. január

csütörtök

Az élet igéje – 2021. április

 

„Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért.” (Jn 10,11)

 

A bibliai kultúra képei, a pásztorok nomád életének nyugodt ritmusa úgy tűnik, nagyon távol áll a mi hatékonyságra és versengésre törekvő mindennapjainkétól. Ennek ellenére mi is szükségét érezzük, hogy megálljunk, megpihenjünk valahol, és találjunk valakit, aki elfogad úgy, ahogy vagyunk.

Jézuson azt látjuk, hogy ő kész mindenki másnál jobban befogadni minket, felüdülést kínál, sőt kész az életét is odaadni bármelyikünkért.

János evangéliumának ebben a hosszú fejezetében, ahol ez az életige szerepel, Ő arról biztosít bennünket, hogy Isten minden egyes ember életének történetében ugyanúgy jelen van, ahogy azt a próféták szava által Izraelnek megígérte. [1]

Jézus a pásztor, a vezér, aki ismeri és szereti juhait, az ő megfáradt és gyakran eltévelyedett népét. Ő nem egy idegen, aki nem törődik a nyájjal, nem is egy rabló, aki lopni jön, nem is egy bandita, aki leöli és szétszéleszti a nyájat vagy egy kereskedő, aki pusztán érdekből cselekszik.

 

„Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért.”

 

Jézus biztosan a tanítványait tekinti nyájának, azokat, akik megkapták a keresztség ajándékát, de nem csak őket. Jézus minden embert ismer, nevén szólít, és mindenkiről gyengéden gondoskodik.

Ő az igazi pásztor, aki az igazi életre vezet, és értünk jön minden egyes alkalommal, amikor eltévelyedünk[2]. Sőt még az életét is odaadta, hogy beteljesítse az Atya akaratát, hogy eljussunk a személyes közösségre vele, és helyreálljon közöttünk a bűntől halálosan megsebzett testvériség.

Mindannyian felismerhetjük Isten hangját. Halljuk meg, amikor hozzánk fordul, és kövessük bizalommal! Főleg pedig biztosak lehetünk a szeretetében, hogy megért és feltétel nélkül megbocsát nekünk Ő, aki azt mondja:

 

„Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért.”

 

Amikor legalább egy kicsit megtapasztaljuk az ő csendes, de határozott jelenlétét az életünkben, akkor felébred a szívünkben a vágy, hogy ezt megosszuk másokkal, törődjünk többet velük, fogadjuk be őket. Jézus példájára megpróbálhatjuk jobban megismerni a családtagjainkat, a munkatársainkat, a szomszédokat, és odafigyelhetünk a mellettünk élők igényeire.

Engedjük szabadjára a szeretetünk fantáziáját, vonjunk be másokat, és hagyjuk, hogy minket is bevonjanak mások. A magunk kicsinységében, így mégis hozzájárulhatunk egy nyitott és testvéri közösség építéséhez, amely türelemmel és bátran oda tud állni sokak mellé.

Erről az evangéliumi mondatról elmélkedve, Chiara Lubich így ír: „Jézus nyíltan beszél önmagáról: »Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért.« (Jn 15,13) És mindvégig kész is erre az áldozatra. Az Ő szeretete ajándékozó szeretet, mely valóban kész feláldozni, odaajándékozni életét. […] Isten tőlünk is (legalább a szándékot és az elhatározást illetően) olyan szeretetet, olyan tetteket kér, melynek mértéke az ő szeretete. […] Csak az ilyen szeretetet nevezhetjük keresztény szeretetnek: mely nemcsak valamiféle szeretet; nem egy máz csupán, hanem olyan szeretet, amely még az életét is kockára teszi. […] Ha így teszünk, keresztény életünkben minőségi ugrás, nagy minőségi ugrás fog bekövetkezni. És látni fogjuk, hogy sok – a föld különböző pontjain élő – férfi és nő csatlakozik majd Jézushoz, mert vonzza őket az ő hangja.”[3]

 

Letizia Magri

 

[1] vö. Ez 34,24-31

[2] vö. Lk 15,3-7; Mt 18,12-14

[3] C. Lubich, Az élet igéje 1997. április, Új Város 1997/4.

hétfő

Az élet igéje – 2021. március

 

„Utaidat, Uram, mutasd meg nekem, és ösvényeidre taníts meg engem!” (Zsolt 25(24),4)

 

Ez a zsoltár egy olyan embert mutat be, akit ezernyi veszély fenyeget, és szeretné megtalálni az igaz utat, amely a biztonságra vezet. Ugyan kitől kérhetne segítséget?

Törékenységének tudatában végre felemeli a tekintetét, és az Úrhoz kiált, Izrael Istenéhez, aki soha nem hagyta el az ő népét, sőt hosszú vándorlás után a pusztában elvezette az ígéret földjére.

A vándorlás élménye az úton lévőben felébreszti a reményt, mert kiváltságos lehetőség arra, hogy új és bensőséges kapcsolatba lépjünk Istennel, és hogy saját hűtlenségeink ellenére is bizalommal ráhagyatkozzunk az ő hűséges szeretetére.

A Bibliai szövegekben az Istennel járás tanítást is jelent az életünkre vonatkozóan, ennek során tanuljuk meg felismerni az ő üdvözítő tervét.

 

„Utaidat, Uram, mutasd meg nekem, és ösvényeidre taníts meg engem!”

 

Sokszor járunk olyan utakon, ahol önteltségünkben úgy gondoljuk, elegek vagyunk önmagunk számára, és végül ott állunk irányvesztetten és összezavarodva, rádöbbenve saját korlátainkra és hiányosságainkra. Szeretnénk megtalálni az iránytűt az életünkben, a cél felé vezető utat.

Ez a zsoltár segítségünkre lehet ebben. Új vagy megújult személyes találkozásra vezethet Istennel, és arra, hogy bízzunk az ő barátságában.

Bátorságot ad, hogy merjünk hallgatni a tanítására, mely állandóan arra hív, hogy lépjünk ki önmagunkból és kövessük őt a szeretet útján, amelyen ő siet elsőként elébünk.

Lehet ez a zsoltár egy ima, mely végigkíséri az egész napunkat, és annak minden örömteli vagy fájdalmas pillanatát életutunk értékes szakaszává teszi.

 

„Utaidat, Uram, mutasd meg nekem, és ösvényeidre taníts meg engem!”

 

Hedy Svájcban él, négy gyermek édesanyja, és már régen próbálja élni az élet igéjét. Most súlyos beteg lett, és tudja, hogy földi életének vége felé közeledik.

Kedves barátnője, Kati meséli: „Hedy minden egyes látogatóhoz, az ápoló személyzethez is odafordul, érdeklődik felőlük, annak ellenére, hogy most nagyon nehezére esik beszélni. Mindenkinek köszönetet mond, és elmondja a tapasztalatát. Hedy csak szeretet, élő igen Isten akaratára. Sokakat odavonz: barátokat, rokonokat, papokat. Mindenkit mélyen megérint a látogatók iránti figyelmessége, hogy az Isten szeretetébe vetett hit micsoda erőt ad neki.”

Chiara Lubich azt mondta, hogy az élet egy „szent utazás”[1]: „A zarándokút – más szóval szent utazás – Isten felé vezető utunkat szimbolizálja. […] Miért ne válhatna életünk, az egyetlen életünk utazássá, szent utazássá, hiszen Szent az, aki vár minket? […] A kifejezetten vallásos meggyőződés nélküli ember is alkothat remekművet az életéből, ha következetesen az őszinte erkölcsi elkötelezettség útján halad. […] Ha életünk szent utazás, amelyet az Isten akarata által kijelölt úton teszünk meg, akkor napról napra előre kell haladnunk. […] És ha megtorpanunk? […] Engedjük, hogy hibáink elbátortalanítsanak, és hagyjunk fel elhatározásunkkal? Nem! A jelszó ezekben a pillanatokban: újrakezdeni. […] Újrakezdeni úgy, hogy minden bizalmunkat Isten kegyelmébe, és nem saját képességeinkbe helyezzük. […] Mindenekelőtt pedig haladjunk együtt, a szeretet kötelékében, segítve egymásnak! A Szent ott lesz közöttünk, és Ő lesz utunkká. Világosan meg fogja velünk értetni, hogy mi Isten akarata, és megadja a vágyat és képességet arra, hogy meg is valósítsuk. Ha egyek vagyunk, minden könnyebb lesz, és elnyerjük azt a boldogságot, amelyet azoknak ígért, akik nekiindulnak a szent zarándokútnak.” [2]

 

Letizia Magri

[1] vö. Zsolt 84(83),6: „Boldog az ember, akinek ereje benned gyökerezik, s akinek szíve zarándokútra készül.”

[2] C. Lubich, Az élet igéje, 2006. december, Új Város 2006/12.

Az élet igéje – 2021. február

 

„Legyetek tehát irgalmasok, mint a ti Atyátok is irgalmas!” (Lk 6,36)

 

Lukács evangélista előszeretettel hangsúlyozza Isten irgalmasságát, mert ezzel a jellemvonásával akarja a legteljesebben megmutatni szeretetének végtelenségét.

Az Írásokban az irgalmasság Isten szeretetének anyai megnyilvánulása, így viseli gondját teremtményeinek, soha nem fárad bele, hogy felemelje, megvigasztalja és befogadja őket. Izajás próféta szavaival így szól az Úr népéhez: „Mint a fiút, akit az anyja vigasztal, úgy vigasztallak meg én is titeket; Jeruzsálemben leltek vigasztalást.” [1]

Istennek ezt a tulajdonságát az iszlám hagyomány is elismeri és hirdeti. Isten 99 szép neve közül, az Irgalmas és a Könyörületes, amelyet leggyakrabban kiejt egy muszlim hívő.

Az evangéliumnak ez a szakasza bemutatja: Jézus az emberek sokaságának, akik különböző városokból valók, sőt még távoli helyekről is eljöttek ide, merész és meglepő dolgot javasol. Azt, hogy utánozzuk Istent, az Atyát éppen irgalmas szeretetében.

Ezt a célt szinte elgondolhatatlannak, elérhetetlennek véljük!

 

„Legyetek tehát irgalmasok, mint a ti Atyátok is irgalmas!”

 

Az evangélium szerint ahhoz, hogy utánozni tudjuk az Atyát, mindenekelőtt minden nap Jézus nyomába kell szegődnünk, megtanulva tőle elsőként szeretni, úgy, ahogyan Isten teszi ezt velünk szüntelen.

Így írja le ezzel kapcsolatban a lelki tapasztalatát Bonhoeffer evangélikus teológus (1906-1945): „A keresztyén közösség minden nap így énekel: »Irgalmasságot nyertem.« Megkaptam ezt az ajándékot akkor is, amikor elzártam a szíven Isten elől. […] Amikor eltévedtem, és nem találtam a visszautat. Az Úr Igéje jött elém, és megértettem, hogy Ő szeret. Jézus megtalált, velem volt, egyedül csak Ő. Megvigasztalt, megbocsájtotta minden tévedésemet és nem hibáztatott engem a rosszért. Amikor az ellensége voltam és nem tiszteltem a parancsait, akkor is a barátjának tekintett. […] Próbálom megérteni, hogy miért szeret ennyire az Úr, miért vagyok ennyire kedves neki. Nem értem, hogy sikerült neki és miért akart győzni a szívemben a szeretetével, csak annyit mondhatok: »Irgalmasságot nyertem.«”[2]

 

„Legyetek tehát irgalmasok, mint a ti Atyátok is irgalmas!”

 

Az evangéliumnak ez az igéje igazi forradalmat hoz az életünkbe. Minden egyes sértés esetén megtehetjük, hogy nem a visszautasítás, az ellentmondást nem tűrő ítélet és a bosszú útját választjuk, hanem a megbocsátás és az irgalom útját.

Nem egy súlyos kötelesség teljesítéséről van szó, hanem inkább arról, hogy elfogadjuk Jézustól a lehetőséget, hogy a halálos önzésből áttérjünk az életadó közösség útjára. Örömmel fedezzük majd fel, hogy az Atya természete él bennünk: ő senkit nem ítél el végleg, hanem mindenkinek újabb lehetőséget ad, és új remény távlatát nyitja meg előtte.

Ez a felfogás lehetővé teszi, hogy igazi emberi kapcsolatok talaját készítsük elő, melyből végre békés és építő együttélésre kész emberi közösség születhet és növekedhet.

 

„Legyetek tehát irgalmasok, mint a ti Atyátok is irgalmas!”

 

Chiara Lubich Máté evangéliumáról elmélkedve, amely boldognak nevezi az irgalmasokat, mondja: „Az irgalmasság és a megbocsátás gondolata az egész Evangéliumot átjárja. […] Az irgalmasság ugyanis a szeretet csúcsa, mely beteljesíti, és tökéletessé teszi azt. […] Próbáljuk meg tehát minden kapcsolatunkban ezt a mások iránti szeretetet az irgalmasságban megélni. Az irgalmasság olyan szeretet, mely be tud fogadni minden felebarátot, különösen is a legszegényebbet, azt, aki erre leginkább rászorul. Olyan szeretet ez, mely nem méricskél, bőséges, egyetemes és konkrét. Ez a szeretet a kölcsönösségre törekszik, mely az irgalmasság végső célja. Irgalmasság nélkül csak az igazságosság létezne, mely megteremti ugyan az egyenlőséget, de nem a testvériséget. […] Még ha nehéz és merész dolognak tűnik is, kérdezzük meg minden felebarátunkkal kapcsolatban: Vajon az édesanyja hogyan viselkedne vele? Olyan gondolat ez, mely segít majd, hogy Isten szíve szerint értsünk meg másokat, és szíve szerint tudjunk élni.”[3]

 

Letizia Magri

 

[1] vö. Iz 66,13

[2] Dietrich Bonhoefer, 1938. január 23., in La fragilità del male, kiadatlan írások gyűjteménye, Piemme, 2015.

[3] C. Lubich, Az élet igéje, 2000. november, Új Város 2000/11.

péntek

Az élet igéje – 2021. január

 

„Maradjatok meg szeretetemben, és sok gyümölcsöt teremtek” (vö. Jn 15,5-9)

 

A különböző egyházakhoz tartozó keresztények minden évben a közös imának szentelnek egy időszakot, hogy Jézus vágya szerint együtt kérjék az Atyától az egység ajándékát.

Jézus azért akarja ezt, „hogy így a világ higgyen” (Jn 17,21). Az egység változtatja meg a világot, mert közösséget, testvériséget és szolidaritást hoz. Alapvetően Isten ajándéka, ezért fontos, hogy kitartóan és bizalommal kérjük az Atyától.

Egy spanyolországi csoport meséli, akik élik az élet igéjét. Néhány éve a keresztény egységért tartott imahéten úgy érezték, kérniük kell az egység kegyelmét, hogy hidakat tudjanak építeni. Margarita írja: „Fölvettük a kapcsolatot a egyházmegye ökumenikus referensével, plébánosokkal, az ortodox pappal és az evangélikus lelkészekkel. Összejöttünk imádkozni, egyetértésben, mint keresztények, először a katolikus plébánián, aztán az ortodox parókián. A templomainkban minden alkalommal Isten jelenlétéből fakadó hatalmas örömet tapasztaltunk. Ő nyitja meg az egység útjait.”

A 2021-es imahét mottóját a Grandchamp[1] Szerzetesi Közösség javasolta Szent János evangéliumából, hogy bevilágítsa és eredményessé tegye utunkat:

 

„Maradjatok meg szeretetemben, és sok gyümölcsöt teremtek”

 

Nagyon ösztönző ez a meghívás, hogy a keresztények egységéért éljünk és tevékenykedjünk ezekben a rendkívüli napokban, és ezt folytassuk egész évben, egész életünkben. A megosztottságunk súlyos seb, amelyet gyógyítania kell mindenekelőtt Isten irgalmának, aztán saját elköteleződésünknek, hogy megismerjük és tiszteljük egymást, valamint együtt tegyünk tanúságot az evangéliumról.

E szavakkal Jézus elárulja, hogy milyen biztos lépéseket tehetünk ezen az úton. Mindenekelőtt maradjunk meg szeretetében.

Tehát szorosabbra kell fűznünk személyes kapcsolatunkat vele, rá kell bíznunk az életünket, és hinnünk az irgalmában. Jézus ugyanis mindig hűségesen „megmarad” mellettünk.

Ugyanakkor arra hív, hogy határozottan kövessük őt, és hozzá hasonlóan a mi létünk is legyen ajándék az Atyának. Arra hív, hogy tapintatosan, nagylelkűen és érdek nélkül menjünk elébe minden ember szükségletének, akivel a napunknak akár csak egy kis részét is eltöltjük, hogy így „sok gyümölcsöt teremjünk”.

 

„Maradjatok meg szeretetemben, és sok gyümölcsöt teremtek”

 

Nagyon aktuálisak ezzel kapcsolatban Chiara Lubich szavai. 2002 októberében Genfben a reformáció napján ezt mondta[2]: „[…] Mennyire nagy szükség van a világban a szeretetre! […] (Jézus) azt mondta, hogy a világ arról ismeri fel, hogy az övéi vagyunk, és akkor ismeri meg általunk Jézust is, ha kölcsönös szeretetben és egységben élünk: »Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.« (Jn 13,35) […] megértettük, hogy a jelen kor mindannyiunktól szeretetet kér, egységet, közösséget, szolidaritást. És az egyházakat is arra hívja, hogy helyreállítsák az évszázadok óta meggyengült egységet. Ez a reformok reformja, amit az Ég kér tőlünk, ez az első és legszükségesebb lépés az egyetemes testvériség felé mindenkivel: férfiakkal és nőkkel az egész világról. Ugyanis akkor fog hinni a világ, ha mi egyek leszünk. Jézus azt mondta: »Legyenek mindnyájan egyek (…), hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem.« (vö. Jn 17,21) Isten ezt akarja! […] És adja meg a kegyelmet, hogy ha megvalósulva nem láthatjuk is mindezt, legalább előkészíthessük.”[3]

 

Letizia Magri

 

[1] További információk: www.grandchamp.org

[2] A reformáció napja („Reformationstag”): október 31-én ünneplik, annak emlékére, hogy a hagyomány szerint Luther Márton ezen a napon függesztette ki a wittenbergi vártemplom ajtajára 95 tételét.

[3] C. Lubich beszédéből, Genf, 2002. október 27., református Szent Péter-katedrális

kedd

Az élet igéje – 2020. december

 

„Világosságom és üdvösségem az Úr – kitől félnék?” (Zsolt 27,1)

 

„Marianánál születése után az orvosok agyi károsodást állapítottak meg. Látszott, hogy nem fog tudni beszélni és járni. Úgy éreztük, Isten azt kéri, hogy így szeressük őt, és atyai karjaiba vetettük magunkat” – írja Alba, egy fiatal brazil édesanya. És így folytatja: „Négy évig élt velünk és szeretetet hagyott maga után. Soha nem hallhattuk a szájából, hogy papa és mama, de némaságában a tekintete beszélt ragyogó fénnyel. Nem taníthattuk meg az első lépésekre, hanem ő tanított bennünket, hogy megtegyük az első lépéseket a szeretetben, az önmagunkról való lemondásban, hogy szeressünk. Mariana az egész család számára Isten ajándéka volt, amit egyetlen mondattal írhatnánk le: a szeretetet szavakkal nem lehet elmagyarázni.”

Ez történik ma is mindannyiunkkal. Nem tudjuk irányítani a létünket. A tehetetlenség közepette fényre van szükségünk, legalább egy halvány kis fényre, hogy lássuk, mit kell ma tennünk, hogy megtaláljuk az új életre vezető kiutat.

 

„Világosságom és üdvösségem az Úr – kitől félnék?”

 

A fájdalom, a félelem, a kétség, a magány és az álmainkat meghiúsító „ellenséges” körülmények sötétségét megtapasztaljuk a föld minden pontján, és minden korban az emberiség történelme folyamán, ahogy ez az ősi ima tanúsítja a Zsoltárok könyvében.

Szerzője valószínűleg ítéletre váró, igazságtalanul megvádolt ember, akit mindenki elhagyott. A vészjósló jövő miatti bizonytalanságban Istenre hagyatkozik. Tudja, hogy Ő nem hagyta el népét a megpróbáltatások közepette, tudja, hogy Ő megszabadít, ezért Ő lesz a világossága, biztos és bevehetetlen menedéke.

Éppen törékenységének tudatában nyílik meg bizalommal Isten felé, fogadja be jelenlétét az életébe, és várja bizalommal végső győzelmét szeretetének kifürkészhetetlen útjain.

 

„Világosságom és üdvösségem az Úr – kitől félnék?”

 

Itt a kellő idő, hogy újra bizakodjunk az Atya szeretetében, aki gyermekei boldogságát akarja. Készen áll, hogy magára vegye aggodalmainkat, hogy ne forduljunk magunkba, hanem osszuk meg szabadon másokkal a világosságunkat és a reményünket.

Az élet igéje – ahogy Chiara Lubich írja – a sötétségből a világosságra vezet utunkon, az „én”-ből a „mi”-hez, a magányból a közösségre: „Arra szólít, hogy erősödjek meg hitemben: van Isten, és szeret engem. […] Találkozom valakivel? Hinnem kell, hogy Isten akar nekem üzenni általa. Belekezdek egy munkába? Hinnem kell továbbra is az Ő szeretetében. Valamilyen fájdalom ér? Hitem azt mondja: Isten szeret engem. Örömök érnek? Isten szeret engem! Itt van, velem van mindig. Tud rólam: osztozik minden gondolatomban, minden örömömben, minden vágyamban, velem hordozza az aggodalmaimat, életem minden megpróbáltatását. Hogyan élesszük fel magunkban ezt a bizonyosságot? […] Úgy, hogy keressük Őt magunk között. Megígérte, hogy jelen lesz ott, ahol ketten vagy hárman összejönnek az Ő nevében.[1] Ezért azokkal, akik az igét élik, az evangéliumi kölcsönös szeretet jegyében találkozzunk, és osszuk meg a tapasztalatainkat! Így megízleljük majd jelenléte gyümölcseit: az örömöt, a békét, a fényt, a bátorságot. Ő pedig itt marad mindannyiunkkal, velünk él, velünk munkálkodik tovább a mindennapokban.”[2]

 

Letizia Magri

 

[1] vö. Mt 18,20

[2] C. Lubich, Az élet igéje, 2006. július, Új Város, 2006. július

vasárnap

Az élet igéje – 2020. November

 

„Boldogok, akik sírnak, mert ők vigasztalást nyernek.” (Mt 5,4)

 

Ki ne sírt volna már az életében? És ki ne ismerne olyan embert, aki fájdalmában könnyekben tör ki? Manapság aztán a kommunikációs eszközök az otthonunkba hozzák a képeket az egész világról, és szinte már hozzá is szokunk, hogy a tengernyi fájdalom láttán megkeményítsük a szívünket, hogy ne ragadjanak teljesen magukkal bennünket.

Jézus is sírt[1], és ismerte népének sírását az idegen megszállás miatt. Sok beteg, szegény, özvegy, árva, kitaszított és bűnös menekült hozzá, hogy meghallgassa jótékony szavait, és testben, lélekben gyógyultan távozzon.

Máté evangéliumában Jézust mint Messiást látjuk, aki beteljesíti Isten ígéreteit Izrael népének körében, ezért mondhatja:

 

„Boldogok, akik sírnak, mert ők vigasztalást nyernek.”

 

Jézus nem közömbös a szenvedéseink iránt, és vállalja, hogy ő maga gyógyítja meg kemény és önző szívünket, ő akarja betölteni magányunkat, erőt akar adni tetteinkhez.

Chiara Lubich így magyarázza az evangéliumnak ezt az igéjét: „[…] Jézus azonban ezekkel a szavakkal nem azt akarja elérni, hogy a boldogtalanok a jövőbeni kárpótlás reményében egyszerűen beletörődjenek sorsukba. Ő a jelenre is gondol. Országa, ha nem is végleges formájában, de már most jelen van. Jelen van Jézusban, aki a legmélyebb gyötrelemben végigszenvedett halálból támadt fel és győzte azt le. – És jelen van bennünk is: nekünk, keresztényeknek a szívében, hiszen Isten bennünk van, a Szentháromság lakást vett bennünk. A Jézus által hirdetett boldogság tehát már mostantól fogva megvalósulhat. […] A fájdalmak megmaradhatnak, de van egy új erőnk, mely segít bennünket abban, hogy hordozzuk az élet megpróbáltatásait. Sőt, általa embertársainkat is meg tudjuk erősíteni, hogy legyőzzék fájdalmukat, és úgy tekintsenek rá, úgy fogadják, ahogy Jézus tette, aki a megváltás eszközét látta benne.”[2]

 

„Boldogok, akik sírnak, mert ők vigasztalást nyernek.”

 

Jézustól megtanulhatjuk, hogyan legyünk egymás számára az Atya gyengéd és találékony szeretetének jele és eszköze. Egy új világ születését tapasztalhatjuk, mely gyökereiben teszi egészségessé az emberi kapcsolatokat, és lehetővé teszi Isten jelenlétét az emberek között. Ő lesz a vigasztalás kimeríthetetlen forrása, aki letöröl szemünkről minden könnyet.

Lena és Philippe Libanonban ezt a tapasztalatot osztották meg az egyházközségükben: „Köszönjük a jókívánságaitokat, az idén nagyon különleges húsvétot éltünk meg. Jól vagyunk, és vigyázunk, hogy ne tegyük ki magunkat a vírusnak. A »Parrainage Liban«[3] akció kulcsemberei közé tartozunk, ezért nem tehetjük meg, hogy mindig itthon maradjunk. Minden másnap kimegyünk, hogy biztosítsuk néhány családnak a legszükségesebbeket: pénzt, ruhát, élelmet, gyógyszert stb. Gazdasági szempontból már a Covid–19 előtt is nagyon nehéz helyzetben volt az országunk, és ez most még csak fokozódott, mint mindenütt a világon. De a Gondviselés most is velünk van: különösen is megtapasztaltuk legutóbb a múlt héten egy külföldön élő libanoni társunk részéről. Pénzbeli támogatást juttatott Lenának, hogy egész áprilisban biztosítson tizenkét család részére hetente háromszor egy teljes étkezést. Ez számunkra Isten szeretetének megerősítése volt, aki nem hagyja legyőzni magát a nagylelkűségben.”

 

Letizia Magri

 

[1] vö. Jn 11,35; Lk 19,41

[2] C. Lubich: Az élet igéje 1981. november

[3] Lena mondja: „A Parrainage Liban akció 1993-ban született a családok egyik életige csoportjának kezdeményezésére, hogy megsegítsenek egy 5 gyermekes édesanyát, akinek börtönben volt a férje. Mostanáig már mintegy 200 libanoni családot segítettünk, tekintet nélkül arra, hogy milyen vallásúak. A munkatársaink különböző területeken próbálnak segíteni, hogy újra talpra tudjanak állni ezek a családok: munkájuk része a családlátogatás, szállás és munka keresés, korrepetálás. Anyagilag száz magánember, illetve cég segít bennünket, akik hisznek ebben a tevékenységben.”

csütörtök

Az élet igéje – 2020. október

 

„Aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig megalázza magát,
azt felmagasztalják.” (Lk 14,11)

 

Az evangéliumok több helyen is írják, hogy Jézus szívesen elfogadta az ebédmeghívásokat: ez lehetőség volt a találkozásra és arra, hogy mély barátságot kössön és szorosabbra fűzze a társas kapcsolatokat.

 

Lukács evangéliumának e részletében Jézus megfigyeli a meghívottak viselkedését: a sietséget, hogy elfoglalják az első, a fontos emberek számára fenntartott helyeket, a nyilvánvaló igyekezetüket, hogy egymás fölébe kerekedjenek. De Jézus egy másik lakomára gondol: arra, amelyre az Atya minden gyermeke meg van hívva, ahol nem lesznek képzelt felsőbbrendűségünkből adódó „kiváltságok”.

 

Sőt, épp azok számára tartják fenn az első helyeket, akik az utolsót választanák, mások szolgálatát. Ezért mondja:

 

„Aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig megalázza magát, azt felmagasztalják.”

 

Ha önmagunkat helyezzük a középpontba, a sóvárgásunkat, büszkeségünket, az elvárásainkat és a panaszainkat, akkor a bálványimádás kísértésébe esünk, mert hamis isteneket imádunk, melyek nem érdemesek tiszteletre és bizalomra.

Jézus elsősorban arra hív, hogy szálljunk le énünk magaslatáról, és ne önzésünket állítsuk a középpontba, hanem inkább Istent. Ő érdemes a legnagyobb tiszteletre az életünkben!

Fontos, hogy helyet készítsünk neki, elmélyítsük a kapcsolatunkat vele, és megtanuljuk tőle az evangéliumi megalázkodás stílusát. Ugyanis, ha szabadon az utolsó helyet választjuk, akkor ugyanazt tesszük, mint amit Isten tett Jézusban. Ő Úr létére azt választotta, hogy magára veszi emberi körülményeinket, hogy mindenkinek hirdesse az Atya szeretetét.

 

„Aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig megalázza magát, azt felmagasztalják.”

 

Ebben az iskolában a testvériség építését is megtanulhatjuk, a szolidáris közösség építését férfiak és nők, felnőttek és gyerekek, egészségesek és betegek között, akik mind képesek hidat verni és mindenki javát szolgálni.

Jézushoz hasonlóan mi is félelem nélkül közeledhetünk felebarátunkhoz, mellé szegődhetünk, hogy együtt járjunk az úton a nehéz és az örömteli pillanatokban is, értékeljük a képességeit, megosszuk anyagi és lelki javainkat, bátorítsuk, reményt adjunk és megbocsájtsunk neki. Így eljutunk Isten fiainak elsőbbségére a szeretetben és a szabadságban.

 

Túlzott tevékenykedéstől szenved a világ, mely szétzilálja a társadalmat is, az evangéliumi élet manapság valóban forradalmi, valóban az árral szemben halad.

A keresztény közösség törvénye az, amelyről Pál apostol is ír: „mindenki alázatosan a másikat tartsa magánál kiválóbbnak.”[1]

 

„Aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig megalázza magát, azt felmagasztalják.”

 

„Megfigyelted? A világban a dolgok értékrendje telesen más. Az én törvénye uralkodik […]. S tudjuk, hogy milyen fájdalmas következményekkel járhat mindez: elhatalmasodik az […] igazságtalanság és a visszaélések számos formája. De Jézus nem közvetlenül ezekre a visszaélésekre gondol, hanem főként a gyökérre, melyből mindez fakad: az emberi szívre. […] Jézus segítségével a szívünket kell tehát átformálnunk, és fel kell vennünk azt az újfajta magatartást, mely nélkülözhetetlen a hiteles és helyes kapcsolatok kialakításához. Alázatosnak lenni nem csupán azt jelenti, hogy nem vagyunk törtetőek, hanem azt is, hogy tudatában vagyunk semmiségünknek, kicsinyeknek érezzük magunkat Isten előtt, tehát gyermek módjára az Ő kezébe helyezzük magunkat […] – írta Chiara Lubich.

Hogyan éljük jól ezt a lealacsonyodást? Úgy, hogy Jézushoz hasonlóan a testvéreink iránti szeretetből alázkodunk meg. Isten úgy tekinti, neki teszed mindazt, amit testvéreidnek teszel. Alázzuk tehát meg magunkat és szolgáljuk őket! […] A felmagasztalás bizonyára az új világban, a másik életben következik majd be. De akik az egyházban élnek, azok számára már jelenvaló ez a megfordított értékrend. Aki ugyanis parancsol, annak szolgálatként kell tennie ezt. A helyzet tehát máris megváltozott. Így az egyház – ahol élik azokat a szavakat, melyekről elmélkedtünk – már mostantól kezdve az eljövendő világ jele az emberiség számára.”[2]

 

Letizia Magri

 

[1] Fil 2,3

[2] Chiara Lubich: Az élet igéje, 1995. október – Új Város 1995. 10. szám

kedd

Az élet igéje – 2020. szeptember

Adjatok, és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe.” (Lk 6,38)
„Rengeteg tanítvány sereglett oda hozzá, s hatalmas tömeg gyűlt köré egész Júdeából, Jeruzsálemből, valamint a tíruszi és szidóni tengermellékről, hogy hallgassák.”[1] Így vezeti be Lukács evangélista Jézus hosszú beszédét, amelyben elhangzanak a boldogságok, elmondja, hogy milyen Isten Országa, és mit ígér az Atya a fiainak.
Jézus szabadon hirdeti üzenetét férfiaknak és nőknek, különböző népek és kultúrák képviselőinek, akik odasereglettek, hogy meghallgassák őt. Üzenete egyetemes, mindenkihez szól, és bárki befogadhatja, hogy Isten szeretete által megvalósíthassa önmagát, az ő képére és hasonlatosságára teremtett személyként.
„Adjatok, és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe.”
Jézus felfedi az evangélium újdonságát: Az Atya minden gyermekét személyesen és „túlcsorduló” szeretettel szereti, és képessé teszi őket arra, hogy egyre nagylelkűbben tárják ki a szívüket testvéreik felé. Sürgető, amit kér, és sokat kíván: Adjunk bőkezűen abból, amink van, nemcsak anyagi javakat, hanem befogadást és irgalmat, megbocsátást is Istent követve.
Az ölünkbe mért bőséges viszonzás szóképe megérteti velünk, hogy Isten irántunk való szeretete mérhetetlen, ígéretei pedig várakozásunkat meghaladóan teljesülnek, megszabadítanak a méricskéléstől, időben és pénzben egyaránt, valamint a csalódástól is, hogy mások nem a mi mércénk szerint mérnek majd nekünk.
„Adjatok, és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe.”
Jézus e felszólításával kapcsolatban Chiara Lubich így ír: „Volt-e már úgy, hogy ajándékot kaptál egy barátodtól, és érezted, hogy viszonoznod kell? […] Ha veled így történt ez, elképzelheted, mi a helyzet Istennel, aki maga a szeretet. Ő mindig minden ajándékot viszonoz, amit embertársainknak adunk az Őnevében. […]
Isten nem azért tesz így, hogy mi meggazdagodjunk. […] Azért tesz így, mert minél többel rendelkezünk, annál többet tudunk adni; hogy Isten javainak kezelőiként – hiszen minden az Övé – a közösségben, amelyben élünk, egymás rendelkezésére bocsássuk vagyonunkat. […]E szavakkal Jézus biztosan a mennyei jutalomra gondolt elsősorban, de ami itt a földön történik, az már annak elővételezése és záloga.”[2]
„Adjatok, és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe.”
Vajon mi történne, ha sok sok emberrel együtt minden erőnkből gyakorolni kezdenénk ezt a szeretetet? Egy forradalom csírája lehetne a társadalomban.
Jesús meséli Spanyolországból: „Feleségemmel együtt tanácsadással és képzéssel foglalkozunk. Nagyon megtetszettek a közösségi gazdaság[3] elvei, és eszerint próbáltunk tekinteni az emberekre. Az alkalmazottainkra a bérek megállapításánál, vagy a szükségszerű elbocsájtásoknál. A beszállítókra, tiszteletben tartva az áraikat és a fizetési határidőt a hosszú távú kapcsolatra való tekintettel. A versenytársainkra, a kapcsolódó tanfolyamokkal és szaktudásunk megosztásával. Az ügyfelekre, átgondolt tanácsadással, időnként lemondva saját érdekeinkről. A kiépült bizalom tette lehetővé, hogy átvészeljük a 2008-as gazdasági krízist.
Ezt követően a »Levántate y Anda« (Kelj föl és járj) nevű civil szervezeten keresztül Elefántcsontparton találkoztunk egy spanyol tanárral. Javítani akart a falujának az életkörülményein, és egy szülőotthont akart létesíteni. Áttanulmányoztuk a terveit, és fölajánlottuk a szükséges összeget. Nem akart hinni a fülének. El kellett magyaráznom neki, hogy az összeg egy cég nyereségéből származik. Muzulmánok és keresztények közösen építették föl a »Testvériség« nevet viselő szülőotthont, amely az együttélés szimbóluma lett. Az utóbbi években pedig a cégünk nyeresége tízszeresére növekedett.”
Letizia Magri

[1] Lk 6,17-18
[2] Az élet igéje 1978. június, in Chiara Lubich és más keresztények, Éljük az Igét, Új Város, Budapest 2008, 41-43.
[3] https://www.fokolare.hu/tarsadalom/kozossegi-gazdasag
  https://www.edc-online.org/en/