Az élet igéje – 2016. december

„Ő jön el, hogy szabadulást hozzon nektek.”
(Iz 35,4)

 
Az ige jelen időben van: jön. A jelenről állítjuk ezt. Nem kell holnapig várnunk, vagy az idők végezetéig, vagy a másik életig. Isten most rögtön cselekszik, a szeretet nem ismeri a halogatást vagy a késlekedést. Izajás próféta a néphez intézte szavait, akik aggódva várták, hogy vége legyen a száműzetésnek és visszatérhessenek hazájukba. A karácsonyi várakozás napjaiban nem feledkezhetünk meg arról, hogy Mária is hasonló ígéretet kapott a szabadulásra: „Az Úr van teveled” (Lk 1,28); így adta hírül neki az angyal a Megváltó születését.

Eljövetele nem szokványos esemény, hanem meghatározó és fontos közbelépés: azért jön, hogy megváltson bennünket! Mitől is? Lehet, hogy súlyos veszélyben vagyunk? Igen. Néha tudatában vagyunk ennek, néha viszont észre sem vesszük. Közbelép, mert látja az önzést, a közömbösséget a szenvedők és szükségben élők iránt, a gyűlöletet és a szakadást. Beteg az emberiség szíve. Ő pedig megkönyörül teremtményein, és nem akarja, hogy elvesszenek.

Felénk nyújtja a kezét, mint amikor egy fuldoklót kimentünk a vízből. Mostanában ez a kép sajnos nap mint nap a szemünk elé tárul, mert látjuk a menekülteket, akik a tengeren érkeznek, és azt is, milyen elszántan ragadják meg a mentőmellényt vagy a kinyújtott kezet. Mi is minden pillanatban megragadhatjuk Isten felénk nyújtott karját, és bizalommal követhetjük őt. Nemcsak meggyógyít az önmagunkba fordulástól, a bezárkózástól, hanem arra is képessé tesz, hogy segítsünk annak, aki szükséget szenved, szomorú, vagy az élet megpróbáltatásait viseli.

„Természetesen nem a történelmi Jézus, vagy Jézus, mint a Misztikus Test Feje oldja meg a problémákat – írja Chiara Lubich. – Ezt a mi-Jézus teszi, az én-Jézus, a te-Jézus… Amikor az Ő kegyelme él az emberben, az adott emberben lévő Jézus fog hidat verni, utat építeni… […] Másik Krisztusként, az Ő misztikus testének tagjaként adja minden ember sajátos hozzájárulását a legkülönfélébb területeken: a tudomány, a művészet, a politika, a kommunikáció területén, és így tovább.” Így az ember Krisztussal társteremtő és társmegváltó lesz. „A megtestesülés folytatódik, a teljes megtestesülés, mely Krisztus misztikus testének minden egyes Jézusára vonatkozik.” ^[1]

Így történt Robertóval, aki fogvatartott volt, és megtalálta azt, aki „megszabadítja” őt, és maga is „szabadítóvá” vált. Történetét elmesélte a pápának 2016. április 24-én, a Máriapolin^[2] Rómában, a Villa Borghese parkban.

„A hosszú börtönbüntetés után úgy gondoltam, új életet kezdek, de amint tudjuk, még ha az ember letölti is a büntetést, az emberek szemében soha nem lesz igazán jó. A munkakeresés során minden ajtó bezárult előttem. Koldulnom kellett, és hét hónapig hajléktalan voltam. Akkor találkoztam Alfonsóval, aki egy szervezetet alapított, melynek segítségével támogatja a rabok családjait. »Ha újra akarsz kezdeni, gyere velem« – mondta. Már egy éve segítek neki a bevásárolt áruból csomagokat készíteni a bebörtönzöttek családjainak, akiket látogatunk. Számomra ez kegyelem, mert a saját helyzetemet ismerem föl bennük. Látom, micsoda méltósággal élnek ezek az egyedülálló asszonyok a kisgyerekeikkel, kétségbeejtő helyzetekben, és arra várnak, hogy valakitől egy kis vigaszt, egy kis szeretetet kapjanak. Ajándékozni kezdtem magamat, és újra rátaláltam saját emberi méltóságomra, értelmet nyert az életem. Még egy plusz erőt is kaptam, mert Isten él a szívemben, érzem, hogy szeretnek…”

Fabio Ciardi

---

^[1]              Chiara Lubich, Az elhagyott Jézus, Válaszunk korunk kollektív és kulturális éjszakájára c. írása, melyet egyik első társnője, Valeria Ronchetti olvasott fel Budapesten, 2006. 09. 16-án, Új Város, 2016, 93. old.
^[2]              Máriapoli = Mária városa. A Fokoláre Mozgalom találkozója, ahol különböző korú és származású emberek töltenek együtt néhány napot az evangéliumi testvériség jegyében.

Az élet igéje – 2016. november

„Mindent elviselek abban, aki erőt ad.” (Fil 4,13)

Van, amikor elégedettek vagyunk, erőt érzünk magunkban, úgy tűnik, minden egyszerű és könnyű. Máskor teherként nehezednek ránk a problémák és megkeserítik a napjainkat. Lehetnek ezek kisebb kudarcok a mellettünk élők iránti szeretetben, vagy képtelenek vagyunk megosztani másokkal nagy életcéljainkat. Lehet ez egy betegség, aggasztó anyagi gond, csalódás a családtagjainkban, belső kétség vagy megingás, munkanélküliség vagy háborús helyzet, amely nyomaszt, és nem találunk kiutat. Ezekben a helyzetekben az a legnehezebb, hogy látszólag egyedül vagyunk kénytelenek szembenézni a próbatételekkel, nem kapunk támogatást senkitől, aki határozottan segíteni tudna.

Kevesen éltek át annyi örömet és fájdalmat, annyi sikert és meg nem értést, mint Pál apostol, ő mégis bátran teljesítette küldetését, és nem engedte, hogy erőt vegyen rajta az elbizonytalanodás. Vajon „szuper-hős” volt? Nem. Gyenge, törékeny és a feladatra alkalmatlan embernek érezte magát, de volt egy titka, amelyet feltárt a Filippiben élő barátai előtt: „Mindent elviselek abban, aki erőt ad.” Felfedezte Jézus állandó jelenlétét az életében. Pál akkor sem érezte magát egyedül, amikor mindenki elhagyta: Jézus akkor is mellette állt. Ő volt a támasza, Ő vezette tovább és segítette, minden viszontagságon át. Teljesen átjárta az életét, és Ő lett számára az erő.

Pál titkát mi is magunkévá tehetjük. Mindent elviselek, amikor egy-egy fájdalomban felismerem és elfogadom Jézus misztikus közelségét, mert magára veszi ezt a fájdalmat, szinte azonosul vele. Mindent elviselek, amikor szeretetközösségben élek a körülöttem lévő emberekkel, mert ilyenkor Ő jön közénk, ahogy megígérte (vö. Mt 18,20), és az egység ereje lesz a támaszom. Mindent elviselek, amikor gyakorlattá váltom az evangélium igéit: ezekből nap mint nap útmutatást kapok, mire is vagyok meghívva, megtanítanak, hogyan kell élnem, és bizalommal töltenek el.

Erőt kapunk nemcsak saját személyes vagy családi próbatételeink elviseléséhez, hanem ahhoz is, ami a világban történik körülöttünk. Ártatlan naivitásnak tűnhet mindez, hiszen annyi problémája van a társadalomnak és a nemzeteknek. Mégis „mindent” el tudunk viselni, ha velünk van a Mindenható; „mindent” és ez az a jó, amit Ő irgalmas szeretetében elgondolt számomra és általam mások számára is. S ha ez a jó nem is valósul meg azonnal, hinnünk és remélnünk kell továbbra is Isten örökkévalóságot átölelő szeretettervében, mely mindenképpen megvalósul.

Dolgozzunk „kettesben” vele, ahogy Chiara Lubich tanította: „Semmit sem tudok tenni bizonyos pillanatokban azért, akit szeretek és veszélyben van, vagy beteg, más alkalommal pedig egy bonyolult helyzetért… Egyetlen dolog, amit tehetek, hogy jól csinálom, amit Isten tőlem kíván ebben a pillanatban: jól tanulok, takarítok, imádkozom, odafigyelek a gyerekeimre… Isten majd gondoskodik róluk: megoldja a bonyodalmat, megerősíti, aki szenved, elébe siet a váratlan helyzeteknek. Ezt a munkát „kettesben” végezzük, teljes egységben vele. Részünkről nagy hitre van szükség Isten szeretetében gyermekei iránt, Isten pedig e tetteink miatt megbízhat bennünk. Ez a kölcsönös bizalom pedig csodákat művel. Látszik majd, hogy ahová mi nem jutottunk el, oda valóban elérkezett valaki Más, és Ő sokkal, de sokkal többet tett.” ^[1]

Fabio Ciardi

^[1]           Chiara Lubich, Scritti Spirituali/2, Città Nuova, Roma 1997, pp.194-195.

Az élet igéje – 2016. október

Nehéz a megbocsátásról beszélni egy olyan erőszakos társadalomban, amilyenben ma élünk. Vajon meg lehet-e bocsátani annak, aki tönkretett egy családot, aki szörnyű bűncselekményeket követett el, vagy egyszerűen személyes kérdésekbe avatkozott, visszaélt a bizalmunkkal és tönkretette előmenetelünket?

Az első ösztönös lépés a bosszúállás lenne, hogy rosszal fizessünk a rosszért. Ezzel a gyűlölet és az agresszivitás örvényét indítanánk el, amely durván elzüllesztené a társadalmat. Az is lehetne, hogy megszakítunk minden kapcsolatot, haragot és gyűlöletet táplálunk magunkban, és ez megkeseríti az életünket, megmérgezi a kapcsolatainkat.

Isten Igéje nagy erővel tör be a lelkünkbe ezekben a konfliktushelyzetekben, nem félmegoldást kínál, hanem a legnehezebb és legbátrabb lépést, hogy megbocsássunk.

Ez a felszólítás, az életige, most egy zsidó bölcstől, Ben Szirától származik. Leírja, hogy milyen ellentmondásba ütközik az az ember, aki Isten bocsánatát kéri, ő viszont maga részéről nem tud megbocsátani. „Kinek bocsátja meg bűneit [az Isten]? – olvassuk egy korai zsidó szövegben. – Annak, aki maga is meg tud bocsátani.” ^[1] Jézus is ezt tanította abban az imában, amellyel az Atyához fordulunk: „Atyánk… bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.”^[2]

Mi is vétkezünk, és szeretnénk, ha mindig bocsánatot nyernénk! Könyörgünk, és reméljük, hogy ismét lehetőséget kapunk az újrakezdésre, hogy továbbra is bizalommal lesznek irántunk. Ha ez így van a mi esetünkben, akkor másokkal nem lehet ugyanígy? Vajon nem úgy kell szeretnünk felebarátunkat, mint önmagunkat?

Továbbra is Chiara Lubich segítségével szeretnénk megérteni az Igét. Ő így ír: a megbocsátás „nem felejtés, ami gyakran azt jelenti, hogy nem akarunk szembenézni a valósággal. A megbocsátás nem gyengeség, nem azt jelenti, hogy nem vesszük figyelembe a sérelmet, ami az erősebb részéről ért, mert félünk tőle. A megbocsátás nem azt jelenti, hogy csekélységnek tüntetjük fel, ami súlyos, vagy jónak azt, ami rossz. A megbocsátás nem közömbösség. A megbocsátás akarat kérdése, átgondolt és világos döntés, tehát szabad tett, ami azt jelenti, hogy elfogadjuk a testvért úgy, ahogy van, a rossz ellenére, amit ellenünk elkövetett, ahogy Isten is elfogad bennünket bűnösöket, a hibáink ellenére. A megbocsátás azt jelenti, hogy a sértésre nem sértéssel válaszolunk, hanem Pál szavai szerint: »Ne engedd, hogy legyőzzön a rossz, inkább te győzd le a rosszat jóval.«^[3]

A megbocsátás abban áll, hogy aki megsértett, annak lehetőséget adunk, hogy új kapcsolat épüljön közöttünk, neki is, nekünk is lehetőség ez arra, hogy újrakezdjük az életet. A jövő reménye, ahol nem a rosszé az utolsó szó.

Az Élet Igéje segít majd, hogy ellenálljunk a kísértésnek, ne vágjunk vissza, ne akarjuk visszaadni az elszenvedett sértést. Segít, hogy új szemmel tekintsünk ellenségünkre, meglássuk benne a testvért, akkor is, ha rossz, ha szeretetre van szüksége ahhoz, hogy meg tudjon változni. Ez lesz részünkről a szeretet bosszúja.

Azt mondod: »Ez nagyon nehéz« – folytatja Chiara a magyarázatot. – Érthető. De ez a szép a kereszténységben. Nem véletlen, hogy egy olyan Isten követői vagyunk, aki a kereszten haldokolva bocsánatot kért Atyjától azoknak, akik halálra adták. Bátorság, kezdjük el! Biztosítalak benneteket, hogy soha nem tapasztalt béke áraszt el és sok, eddig még ismeretlen öröm.”^[4]

Fabio Ciardi

---

^[1]
             vö. Babiloni Talmud, Megillah 28a.
^[2]           Mt 6,12
^[3]           Róm 12,21
^[4]             Costruire sulla roccia, Città Nuova, Roma 1983, p. 46-58.

Az élet igéje – 2016. szeptember

„Minden a tietek. Ti azonban Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig az Istené.” (1Kor 3,22–23)

Örökül kaptuk a világot

A korintusi keresztények eleven, kez­deményező szellemű közösségéhez szólnak e szavak. A helyi egyház lelkületét különböző karizmatikus indíttatású csoportok határozták meg. Ebből azután feszültségek is adódtak a tagok és a csoportok között, megosz­tottság, egyes emberek körülrajongása és törtetés. Pál határozottan közbelép, és min­denkit emlékeztet, hogy az ajándékok és a vezetők sokféleségén túl a közösség tagjait ennél valami sokkal mélyebb fűzi egységbe, az, hogy mindnyájan Istenhez tartoznak.

Újra elhangzik a nagy keresztény örömhír: Isten velünk van, tehát nem vagyunk ide­genek, árvák sem vagyunk, nem vagyunk magunkra hagyva, hanem Isten gyermekei vagyunk, az övéi. Gondunkat viseli, mint egy igazi édesapa, és mindent megad, ami javunkra válik. Sőt, elhalmoz szeretetével és ajándékaival: „Minden a tietek – ahogy Pál mondja –, a világ, az élet, a halál, a jelenvalók, az eljövendők: minden a tietek.” Még a Fiát, Jézust is nekünk ajándékozta.

Micsoda bizalom ez Isten részéről, hogy mindent a kezünkbe ad. Mi viszont annyi­szor visszaéltünk ajándékaival: a teremtett világ birtokosának hittük magunkat és ki­fosztottuk, elcsúfítottuk; testvéreink urának képzeltük magunkat és szolgaságba vetettük, meggyötörtük őket; mi akartunk rendelkez­ni saját életünk felett, aztán önteltségünkben elpazaroltuk, nem becsültük meg.

„Minden a tietek.” Isten hatalmas ajándé­káért hálával tartozunk. Gyakran panasz­kodunk, hogy hiányzik valami, és csak azért fordulunk Istenhez, hogy kérjünk tőle. Miért nem nézünk szét magunk körül, hogy fölfedezzük a jót és a szépet, amely körülvesz bennünket? Miért nem köszön­jük meg Istennek, amivel nap mint nap megajándékoz?

„Minden a tietek”, ez felelősséggel is jár. Gyengéd és gondos odafigyelést kér minden iránt, ami ránk van bízva: az egész világ és minden ember iránt. Ugyanolyan odafigyelést, mint amilyet Jézustól kapunk („Krisztuséi vagytok”), mint amilyet Jézus kap az Atyától („Krisztus pedig az Istené”).

Tudnunk kellene örülni az örvendezővel, sírni a síróval, készen arra, hogy magun­kénak tekintsünk és befogadjunk minden panaszt, megosztottságot, fájdalmat és erőszakot, osztozzunk benne és alakítsuk át szeretetté. Mindent azért kaptunk, hogy Krisztus elé vigyük, az élet teljességébe, Isten elé, azaz végső céljához, és így újra megadjuk mindennek és mindenkinek az őt megillető méltóságot, létének legmélyebb értelmét.

Chiara Lubich 1949 nyarán egyik nap na­gyon erős egységet élt meg Krisztussal, olyan szoros kapcsolatot érzett vele, mint a meny­asszony a jegyesével. A hozományra gondolt, amelyet magával kell vinnie ajándékba, és megértette, hogy az egész teremtett világot kell vinnie! Jézus pedig az egész Men­nyországot hozza örökségül neki. A zsoltár szavaira gondolt: „Kérd tőlem, és örökségül adom neked a népeket, birtokodul a föld ha-tárait.” (Zsolt 2,8). Hittünk neki, kértük, és Ő nekünk ad mindent, hogy elvigyük hozzá, Ő viszont nekünk adja a Mennyet: mi hozzuk a teremtett, Ő pedig a teremtetlen világot.

Chiara élete vége felé e szavakkal fordult az általa létrehozott mozgalomhoz, amelyben saját magát látta tükröződni: „Mi az utolsó kívánságom? Azt szeretném, ha Mária Műve [a Fokoláre Mozgalom] a világ végezetekor, amikor majd készen áll arra, hogy megje­lenjen a feltámadott-elhagyott Jézus színe előtt, azt mondhassa neki – a belga teológus Jacques Leclercq szavaival, melyek mindig megrendítenek: »…a te napodon, Iste­nem, elindulok feléd… Feléd, Istenem (…) legbolondabb álmommal: hogy a kezemben viszem hozzád az egész világot.«”¹

 Fabio Cardi

¹ Chiara Lubich: A kiáltás. Új Város, Budapest, 2001. 129.

Az élet igéje – 2016. augusztus

„Egy a ti mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok.” (Mt 23,8)

Az élet igéjét immár több, mint hetven éve éljük. Kezünkbe vesszük, elolvassuk a magyarázatot, de a célunk az, hogy bennünk maradjon maga a mondat, a szentírási részlet, mely nemegyszer Jézustól származik. Az „élet Igéje” nem egyszerű elmélkedés, hanem Jézus szól hozzánk, arra hív, hogy megéljük. Mindig szeretetre késztet, az életünk odaajándékozására.

Chiara Lubich kezdeményezése volt, ő így beszél erről: „Éheztem az igazságot, ezért filozófiát tanultam. Kerestem az igazságot, és – mint sok más fiatal – azt hittem, hogy a tanulmányokban találom meg. De ekkor megszületett bennem az egyik nagy felfedezés, amely a Mozgalom keletkezésére jellemző, s azonnal elmondtam társaimnak: Minek keressük az igazságot, amikor az megtestesülten él Jézusban, az Istenemberben? Ha az igazság vonz minket, hagyjunk el mindent, és keressük, majd kövessük Őt! Így is tettünk.”^[1]

Kezükbe vették az Evangéliumot, és végigolvasták minden igéjét. Egészen újnak találták. Jézus minden szava ragyogó, teljesen isteni fénnyel árasztotta el őket.

„Szavai egyedülálló, örök igék, melyek (…) lenyűgöztek bennünket: isteni képszerűséggel íródtak (…). Az élet igéi voltak, amelyeket gyakorlattá kellett váltani: egyetemes igék – térben és időben. Szavai nem egyszerű emlékek, még akkor sem, ha a múltban hangzottak el, hanem olyan szavak, amelyeket Ő ma intéz mindannyiunkhoz és minden idők minden egyes emberéhez.^”[2]

Vajon valóban Jézus a Mesterünk?

Sokféle életfelfogást kínál a környezetünk, sok szellemi mester vesz körül, némelyik eltévelyedett és még erőszakra is buzdít, mások azonban becsületes és tisztán látó emberek. Jézus igéi mégis elragadóan mély tartalommal és erővel bírnak, semmilyen filozófus, politikus vagy költő szavaihoz nem hasonlíthatók. Az „élet igéi”, megvalósíthatók és Isten életét közvetítik, ezért teljessé teszik a létet.

Minden hónapban kiemelünk egyet, így lassan a lelkünkbe vésődik és átalakít bennünket az Evangélium. Segít, hogy elsajátítsuk Jézus gondolatait, és ez képessé tesz, hogy választ tudjunk adni az élet legkülönbözőbb helyzeteire. Jézus lesz a Mesterünk.

Néha együtt olvassuk el az élet igéjét. Azt szeretnénk, hogy maga Jézus, a nevében egyesült emberek között jelen lévő Feltámadott magyarázza meg, alkalmazza a jelenre, és Ő mutassa meg, hogyan váltsuk gyakorlattá.

Az élet igéjének legnagyobb újdonsága az, hogy megoszthatjuk a megélése során szerzett tapasztalatainkat és a kapott kegyelmeket, ugyanúgy, ahogy azt Chiara elmondja a kezdetekről. Ez ma is érvényes: „Éreztük, hogy el kell mondanunk a többieknek, amit megtapasztaltunk; azért is, mert tudatában voltunk, hogy ha odaajándékozzuk tapasztalatunkat, az megmarad benső életünk épülésére, míg ha nem ajándékozzuk oda, lelkünk lassanként elszegényedik.

Az igét intenzíven éltük tehát egész nap, és eredményeit nemcsak egymásnak mondtuk el, hanem azoknak is, akik csatlakoztak az első csoporthoz. (…) Amikor éltük az igét, akkor már nem én éltem vagy nem mi éltünk, hanem az Ige bennem, az Ige a csoportban. Ez keresztény forradalom volt, annak minden következményével együtt.”^[3]

És ez ma is lehetséges.

Fabio Ciardi

---

^[1]           Chiara Lubich: Az élet igéje, Új Város, Budapest 2001, 12.
^[2]           U.o., 13.
^[3]           U.o., 18.

Az élet igéje – 2016. július

„Legyetek egymás iránt jóindulatúak, könyörületesek, és bocsássatok meg egymásnak, amint Isten is megbocsátott nektek Krisztusban.” (Ef 4,32)

Nincs szebb dolog annál, mint amikor azt mondják nekünk: „Szeretlek.” Ha valaki szeret, akkor nem érezzük magunkat egyedül, biztos léptekkel haladunk, és a nehézségekkel, kritikus helyzetekkel is szembe tudunk nézni. Ha pedig a szeretet kölcsönössé válik, akkor remény és bizalom tölt el, és biztonságban érezzük magunkat. Mindannyian tudjuk, hogy a gyerekeknek szeretettel teljes környezetre van szükségük ahhoz, hogy egészségesen fejlődhessenek, szükségük van valakire, aki szereti őket. De erre minden életszakaszban szükségünk van. Ezért mondja az életige, hogy legyünk jóindulatúak egymás iránt, vagyis szeressük egymást, és Istent állítja elénk példaként.

Élete azt mutatja meg, hogy az egymás iránti szeretet nem pusztán érzelem, hanem nagyon konkrét és igényes „jóindulat egymás iránt”. Jézusban Isten a betegek és a szegények mellé állt, megszánta a tömeget, irgalmas volt a bűnösökhöz és megbocsátott azoknak, akik keresztre feszítették.

Számunkra is azt jelenti a jóindulat a másik ember iránt, hogy meghallgatjuk őt, őszintén odafigyelünk rá, osztozunk örömeiben és szenvedéseiben, törődünk vele, és figyelemmel kísérjük az életét. A másik soha nem idegen, hanem a testvérünk, hozzánk tartozik, ő az, akit szolgálni szeretnénk. Teljesen ellentétes magatartás ez azzal, amikor a másikat riválisnak, versenytársnak vagy ellenségnek tekintjük és rosszindulattal vagyunk iránta, elnyomjuk, vagy ki is rekesztjük, ahogy azt sajnos a napi hírekben sokszor halljuk. De még ha idáig nem is jutunk el, előfordulhat, hogy harag, bizalmatlanság és ellenséges érzület halmozódik fel bennünk vagy egyszerűen csak közömbösség és érdektelenség azok iránt, akik rosszat tettek velünk, nem szimpatikusak vagy társadalmi szinten nem a mi köreinkhez tatoznak.

Legyünk jóindulattal egymás iránt, tanítja az élet igéje. Azt jelenti, hogy járjunk az irgalmasság útján, és legyünk készek megbocsátani egymásnak valahányszor hibázunk. Chiara Lubich azt mondja ezzel kapcsolatban, hogy új keresztény közösségi tapasztalatuk kezdetén első társaival megkötötték a kölcsönös szeretet szövetségét, hogy megvalósítsák Jézus parancsát. Ennek ellenére előfordult, hogy „különösen kezdetben nem volt egyszerű radikálisan megélni a szeretetet. Annak ellenére, hogy megerősített bennünket Isten rendkívüli ajándéka, ugyanolyan emberek voltunk, mint a többiek, és közöttünk is előfordult, hogy kapcsolatainkon megült a por, és meggyengült az egységünk. Például olyankor, amikor észrevettük a másik hibáit és ítélkeztünk felette, s így alábbhagyott a kölcsönös szeretet tüze.

Hogy megoldjuk ezt a helyzetet, egyszer arra gondoltunk, hogy szövetséget kötünk, és ezt az »irgalmasság szövetségének« neveztük el. Elhatároztuk, hogy reggelenként mindig új szemmel látjuk a felebarátot – a fokolárban, az iskolában, a munkahelyen –, újnak, egészen újnak tekintjük, és nem fogunk emlékezni hibáira, hanem mindent befedünk a szeretettel. Azt jelentette, hogy a szívünkben mindenki felé ezzel a teljes amnesztiával, az egyetemes megbocsátással fordultunk. Kemény elhatározás volt ez, de együtt tettük meg mindannyian, és ez segített, hogy mindig elsőként szeressünk, utánozzuk az irgalmas Istent, aki megbocsát és elfelejt.”^[1]

Az irgalmasság szövetsége. Talán ma is ennek segítségével növekedhetne bennünk a jóindulat egymás iránt.

Fabio Ciardi

---

^[1]           A felebaráti szeretet, Beszélgetés muzulmán barátainkkal, Castel Gandolfo, 2002. november

Az élet igéje – 2016. június

„Éljetek békében egymással” (Mk 9,50)

Igencsak illik a mai helyzetre, hogy Jézus a békére szólít fel bennünket, amikor világszerte különböző konfliktusok sebzik meg az emberiséget. Táplálja bennünk a reményt, mert tudjuk, hogy Ő a béke, és az ő békéjét ígérte meg nekünk.

Márk evangéliuma Jézusnak ezt a mondását egy egész sor tanítás végén említi, amelyet tanítványainak adott Kafarnaumban. Elmagyarázza, hogyan kellene élnie a közösségnek az ő lelkülete szerint. A végkövetkeztetés világos: minden vezessen békére, amely minden egyéb jót is magába foglal.

A béke megtapasztalására vagyunk meghívva a mindennapjainkban: a családban, a munkahelyen és azzal is, aki más politikai nézeteket vall. Békére, mely nem fél szembenézni az ellentétes véleményekkel, amelyekről nyíltan kell beszélnünk, ha egyre igazabb és mélyebb egységre vágyunk. A béke megőrzése érdekében azonban ügyelnünk kell, hogy a szeretetkapcsolat soha ne hagyjon alább, mert a másik ember többet ér, mint az esetleges különbözőségeink.

„Ahová eljut az egység és a kölcsönös szeretet – mondja Chiara Lubich –, ott béke van, sőt igazi béke. Mert ahol kölcsönös szeretet uralkodik, ott bizonyos módon Jézus van jelen közöttünk, és Ő a béke, az igazi béke.” ^[1]

Chiara egységideálja a második világháború idején született, és rögtön kiderült, hogy a gyűlölet és a megosztottság ellenszere. Azóta minden újabb konfliktus esetén az evangéliumi szeretet logikájára hívta föl a figyelmet. 1990-ben például, amikor kitört az iraki háború, keserűséggel írta, hogy „újra olyan szavakat hallunk, melyekről azt hittük, hogy egyszer s mindenkorra eltűntek: ellenség, ellenségek, kezdődő összetűzés, hadüzenet, hadifoglyok, összecsapások. (…) Rémülten vettük tudomásul, hogy a kereszténység alapelvének lényegét sértették meg, Jézus legfőbb parancsát, az Új parancsolatot. (…) Az emberek ahelyett, hogy kölcsönösen szerették volna egymást, ahelyett, hogy készek lettek volna az életüket adni egymásért, beleestek a gyűlölet csapdájába: megvetették, kínozták és megölték egymást.”^[2] Hogyan vethetünk ennek véget? „Ahol lehetséges, szőjünk új kapcsolatokat vagy mélyítsük el a már meglévőket köztünk keresztények és a monoteista vallások hívői, muzulmánok és zsidók között.^”[3] Vagyis azokkal, akik akkor szemben álltak egymással.

Ez érvényes minden konfliktusra: építsünk kapcsolatokat az emberek és a népek között, hallgassuk meg, segítsük és szeressük egymást, mondaná ma is Chiara, annyira, hogy „készek legyünk meghalni egymásért”. Tegyük félre a magunk igazát, hogy megérthessük a másikét, bár tudjuk, hogy nem mindig fogjuk teljes mélységében megérteni. Valószínű a másik is ugyanezt teszi irányunkban, és talán ő sem tud mindig teljesen megérteni minket és szempontjainkat. Ennek ellenére szeretnénk nyitottak maradni egymás iránt, akár a különbözőségben és a meg nem értésben is, hogy mindenekelőtt a kapcsolatot őrizzük meg.

„Éljetek békében egymással” – hangzik a felszólítás az evangéliumban, amely azt jelzi, hogy ehhez komoly és elkötelezett odaadásra van szükség. Ez az egyik legfontosabb kifejeződése az egymás iránti szeretetnek és az irgalomnak, amire meg vagyunk hívva.

Fabio Ciardi
^[1]              A bajor tévének, 1988. szeptember 16.
^[2]              1991. február 28., vö. Santi insieme, Città Nuova, Roma 1994, 63-64.
^[3]              1991. március 28., uo., 68.

Az élet igéje – 2016. május

Isten vágya mindig is az volt, hogy velünk, az ő népével lakjon. A Biblia első oldalai is ezt bizonyítják: Isten leszáll az égből, Ádámmal és Évával a kertben sétál és beszélget. Vajon nem éppen ezért teremtett bennünket? Aki szeret, vajon nem arra vágyik, hogy együtt legyen azzal, akit szeret? A Jelenések könyve Isten tervét fürkészi a történelemről, és bizonyossággal írja, hogy Isten vágya teljes mértékben meg fog valósulni.

Már közöttünk lakik, mióta eljött Jézus, az Emmánuel, a „Velünk az Isten”. Jézus feltámadása óta pedig a jelenléte nincs térhez és időhöz kötve, hanem kiterjed az egész világra. Jézus óta egy sok népből álló, valóban rendkívüli emberi közösség kezdett felépülni. Isten nemcsak lelkünkben, családunkban, népünkben akar élni, hanem az összes nép között, akik meghívást kaptak, hogy egyetlen népet alkossanak. Egyébként a jelenlegi népvándorlás miatt átalakul a nép fogalma is. A népesség több országban is immár sok népből áll.

Bőrszínünk, kultúránk és vallásunk szerint is nagyon különbözőek vagyunk. Gyakran bizalmatlanul, gyanakvással és félelemmel tekintünk egymásra. Háborút folytatunk egymás ellen. Pedig Isten atyja mindnyájunknak, mindannyiunkat szeret együtt és külön-külön is. Ő nem egyetlen néppel akar lakni – „természetesen a miénkkel”, ahogy azt gondolnánk –, és elfeledkezni a többiről. Mindannyian az ő gyermekei vagyunk, egyetlen család.

Az ehavi életigétől vezérelve gyakorlatozzunk hát abban, hogy értékeljük a különbözőséget, tiszteljük a másikat, hogy úgy tekintsünk rá, mint aki hozzám tartozik: én vagyok a másik, a másik pedig én, a másik bennem él, én pedig a másikban. Kezdjük azokkal, akikkel minden nap együtt vagyunk. Így helyet teremtünk Istennek közöttünk. Ő hozza majd létre az egységet, őrzi meg az egyes népek identitását, és hoz majd létre egy új emberi közösséget.

Chiara Lubich már 1959-ben megsejtette ezt. Ma is rendkívül időszerű és szinte hihetetlen ez a prófécia: „Ha egy nap az emberek – nem a személyek, hanem egész népek – […] önmagukat háttérbe tudnák helyezni, ha háttérbe helyeznék a hazájukról alkotott elképzelésüket […], és mindezt abból az államok közötti kölcsönös szeretetből fakadóan tennék, amit az Úr kér, éppúgy, ahogy a testvérek között is kölcsönös szeretetet kér, akkor ez a nap egy új korszak kezdete lenne, mert azon a napon […] lesz élő és jelenvaló Jézus a népek között is […].

Itt az ideje, hogy minden egyes nép kilépjen saját határai mögül és túltekintsen azokon; elérkezett annak a pillanata, hogy a másik hazáját úgy szeressük, mint a sajátunkat, meg kell tisztulnia szemünknek. Nem elég önmagunktól elszakadnunk ahhoz, hogy keresztények legyünk. A mai időkben Krisztus követőjétől ennél több kéretik: a kereszténység társadalmi tudata […].

[…] reméljük, hogy az Úr megkönyörül ezen a megosztott és szétszóratott emberiségen, ezeken az önmaguk burkába zárt népeken, akik saját egyszerű és elégtelen szépségüket csodálják – mely saját maguk számára egyedüli szépség –, akik foggal-körömmel ragaszkodnak kincseikhez, azokhoz a javakhoz is, melyekre más népeknek lenne szükségük, és az éhhaláltól mentené meg őket. Reméljük, az Úr ledönti a határokat, hogy a szeretet, az anyagi és lelki javak gyors vizű folyója akadály nélkül áradhasson az országok között.

Reméljük, hogy új rendet alakít ki világunkban az Úr, aki egyedül képes az emberiséget egyetlen családdá forrasztani és egyúttal a népek közötti különbözőségeket is megőrizni, hogy így mindegyikük képes legyen a többiek szolgálatába állítani a maga ragyogását és ezáltal felragyogjon az egyetlen olyan fény az életben, amely megszépíti és az örök haza előterévé teszi a földi hazát.” ^[1]

Fabio Ciardi

^[1]   Maria, vincolo di unità tra i popoli, in La dottrina spirituale, Città Nuova, Roma 2006, pp. 327-329.

Az élet igéje – 2016. április

„Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.” (Mt 25,40)

Istenhez kapu: a másik ember

Vajon miért olyan kedves számunkra Jézusnak ez a mondata, hogy gyak­ran visszatér a hónap életigéjeként? Talán azért, mert ez az Evangélium szíve. E szavakat intézi majd hozzánk az Úr a végső napon, amikor ott állunk majd Előtte. Ez lesz a tárgy életünk legfontosabb vizsgáján, amelyre nap mint nap készülhetünk.

Azt fogja kérdezni, hogy adtunk-e enni és inni annak, aki éhes volt és szomjas, hogy befogadtuk-e a vándort, felruház­tuk-e a mezítelent, meglátogattuk-e a beteget és a rabot… Apró cselekedetek ezek, de az öröklétben értékük van. Semmi sem kicsi, amit szeretetből teszünk, amit neki teszünk.

Jézus ugyanis nemcsak pártját fogta a szegényeknek és kitaszítottaknak, nemcsak meggyógyította a betegeket és vigasztalta a szenvedőket, hanem kiváltságos szeretettel szerette őket, olyannyira, hogy testvéreinek nevezte őket, egészen titokzatos szolidari­tással azonosulva velük.

Jézus ma is jelen van azokban, akik igaz­ságtalanságot és erőszakot szenvednek, akik munkát keresnek vagy hátrányos körülmények között élnek, akik különféle háborúk miatt kénytelenek elhagyni hazá­jukat. Hányan és hányan szenvednek kö­rülöttünk más okokból is, és talán kimon­datlanul is a segítségünket kérik. Jézus az, aki konkrét szeretetet kér, az új igényeknek megfelelő új „irgalmassági cselekedeteket”.

Senkit nem zár ki. S ha egy beteg idős asszony Jézus, akkor hogy ne segítenénk mindazzal, ami enyhíti a körülményeit? Ha egy menekült gyereknek nyelvet tanítok, Jézust tanítom. Ha segítek otthon anyukámnak takarítani, akkor Jézusnak segítek. Ha reményt viszünk egy rabnak, és vigaszt a szomorkodónak, vagy meg­bocsátunk annak, aki megsértett, Jézussal lépünk kapcsolatba. Valahányszor meg­tesszük ezt, a gyümölcseként nemcsak azt tapasztaljuk, hogy örömet szereztünk a másiknak, hanem bennünket is nagyobb öröm tölt el. Ha ajándékozunk, kapunk, belső teljességet tapasztalunk, boldogok leszünk, mert akkor is, ha nem tudtuk, Jézussal találkoztunk: a másik az a kapu – Chiara Lubich írása szerint –, amelyen át Istenhez juthatunk.

Lelki tapasztalatának már a kezdetén így ír ennek az életigének a hatásáról: „A feleba­ráttal és a szeretettel kapcsolatos egész ko­rábbi felfogásunk összeomlott. Ha Krisztus valamiképpen mindenkiben ott van, akkor nem tehetünk különbséget, nem részesít­hetünk előnyben senkit. Szertefoszlottak azok az emberi elképzelések, amelyek osztályozták az embereket: honfitárs vagy külföldi, öreg vagy fiatal, szép vagy csúnya, antipatikus vagy szimpatikus, gazdag vagy szegény. Krisztus volt ott mindegyikük mögött, Krisztus volt ott mindegyikükben. És valóságosan egy másik Krisztus volt minden embertárs (…).

Így élve felfedeztük, hogy számunkra az embertárs az út, amelyen eljuthatunk Istenhez. Sőt, úgy tűnt számunkra, hogy a testvér olyan, mint egy kapu, amelyen át kell haladnunk, hogy Istennel találkozhassunk.

Ezt megtapasztaltuk az első napoktól kezd­ve. Micsoda egységre találtunk Istennel este az imában vagy az összeszedettségben, miután az egész nap folyamán szerettük Őt a testvérekben! Ki más adta volna nekünk a vigasztalást, ezt az olyannyira új, oly mennyei élményt, ha nem Krisztus, aki élte evangéliumának szavait: »adjatok és adnak majd nektek is« (Lk 6,38). Mi szerettük Őt egész nap a testvérekben, és íme, most Ő szeretett bennünket.”¹

Fabio Ciardi OMI

¹ Chiara Lubich: Jézus a testvérben, Új Város, Budapest, 2013, 80. o.

Az élet igéje – 2016. március

„Közel van már hozzátok az Isten országa.” (Lk 11,20)

 Erre vártak Jézus korában a zsidók. Ő pedig amint járni kezdte a falvakat és városokat, ezt hirdette: „Közel van hozzátok az Isten országa!” (Lk 10,9) És közvetlenül utána: „Közel van már hozzátok az Isten országa.” „Az Isten országa közöttetek van!” (Lk 17,21) Jézus személyében maga Isten jött el a népéhez, határozottan és nagy erővel újra kezébe vette a történelmet, hogy a cél felé irányítsa. Csodái ennek jelei voltak.

Abban az evangéliumi részben, ahonnan az élet igéjét vettük, Jézus épp meggyógyított egy némát, megszabadította az ördögtől, aki megszállva tartotta. Ez a bizonyíték, hogy azért jött, hogy legyőzze a rosszat, mindenféle rosszat, és végül helyreállítsa Isten országát.

Ez a helymeghatározás, „Isten országa”, a zsidó nép szóhasználatában Isten működését jelentette, aki Izrael érdekében cselekszik, megszabadítja a szolgaság minden formájától, minden rossztól, igazságra és békére vezeti, valamint elárasztja örömmel és minden jóval. Jézuson keresztül olyan Istent látunk, aki irgalmas „atya”, tele szeretettel és együttérzéssel, ismeri minden gyermekének szenvedését, és tudja, mire van szükségük.

Nekünk is meg kell hallanunk, amit Jézus hirdet: „Közel van már hozzátok az Isten országa.”

Ha szétnézünk, sokszor az a benyomásunk, hogy a világban a rossz uralkodik, hogy az erőszak és a korrupció kerekedik felül. Ellenséges erők kerítenek hatalmukba, erőnket meghaladó fenyegető események vesznek körül. Tehetetlennek érezzük magunkat a háborúkkal és a környezeti katasztrófákkal szemben, a klímaváltozás okozta változások és tragédiák, valamint a migráció, a gazdasági és pénzügyi válság láttán.

Erre is érvényes, amit Jézus hirdet: azt kéri, higgyük el, hogy már most is győzelmet arat a rossz fölött, és létrehoz egy új világot.

26 évvel ezelőtt épp márciusban beszélt Chiara Lubich sok ezer fiatalhoz, és rájuk bízta álmát: „Tegyük jobbá a világot, szinte olyanná, mint egy család, akik mind egyetlen közös és szolidáris haza, az egyesült világ gyermekei.” Ez akkor is utópiának tűnt. És azért, hogy az álom valóra váljon, azt kérte tőlük, éljenek kölcsönös szeretetben, mert biztos volt benne, „így maga Jézus lesz közöttünk, a Mindenható. És tőle mindent remélhetünk.”

Igen, Jézus az Isten országa.

Mi tehát a mi feladatunk? Tegyünk meg mindent azért, hogy mindig közöttünk legyen. És így folytatta Chiara: „Akkor Jézus maga működik majd az országotokban, mert bizonyos értelemben visszatér a világba, mindenhová, ahol éltek, és jelenvalóvá teszitek őt kölcsönös szeretetetek, az egységetek által. Megvilágosít majd titeket, hogy mit kell tennetek, vezet és támogat, erőt, tüzet és örömöt ad. Általa egyetértésre jut majd a világ körülöttetek, és szertefoszlik minden megosztottság. (…) Legyen szeretet közöttetek és vessétek el a szeretet magját a föld minden sarkában az emberek, a csoportok, a nemzetek szívébe minden eszközzel, hogy elárassza a világot és megvalósuljon az a szeretetáradat, amiről időnként beszélünk. Ti is járuljatok hozzá, hogy megvalósuljon a szeretet civilizációja, amelyre mindenki vár. Erre kaptatok meghívást. És nagy dolgokat fogtok látni.”^[1]

Fabio Ciardi

---

^[1]   A „Fiatalok az egyesült világért” IV nemzetközi fesztiválja (Genfest), Róma (Palaeur), 1990. március 30.

Az élet igéje – 2016. február

„Mint akit az anyja vigasztal, úgy vigasztallak meg én titeket” (Iz 66, 13) Detail of a mother and child depected in stained glass. From St. Paul’s Church (1749), Halifax, Nova Scotia.

Isten gyengéden szeret

Ki ne látott volna még síró kisgyermeket, aki az anyja ölelő karjába veti magát? Bármi történt is, kicsi vagy nagy dolog, az anyja letörli könnyeit, gyöngédséggel veszi körül, a gyermek pedig hamarosan újra mosolyog. Elég, ha érzi édesanyjának jelenlétét és szeretetét. Isten is így tesz velünk, olyannak mondja magát, mint egy édesanya.

Ezekkel a szavakkal Isten a babiloni fogságból visszatért népéhez szól, miután látták, hogy rombolják le házaikat és a templomot, majd idegen földre száműzték őket, ahol kiábrán­dulásban és csüggedésben volt részük. Onnan tértek vissza saját hazájukba, és a pusztítás romjai fölött kellett min­dent újrakezdeniük.

Izrael tragédiája ismétlődik meg sok háborútól szenvedő nép életében, akik a terrorcselekmények vagy az emberte­len kizsákmányolás áldozatai. Körülöt­tük kifosztott házak és utcák, nemzeti emlékhelyeiket pedig földig rombolták. Vagyonukat elrabolták, szentélyeiket megsemmisítették. Rengeteg embert elraboltak, milliók kényszerültek menekülésre, sokan a sivatagban vagy a tengerben lelték halálukat. Apokalip­tikus események szemtanúi vagyunk.

Az élet igéje arra hív, hogy higgyünk Isten szeretettel teljes munkálkodá­sában ott is, ahol nem érzékeljük a jelenlétét. Reményre szólít ez az ige. Ő ott van azokkal, akik üldöztetést szenvednek, akiket igazságtalanság ér, és száműzetésbe kényszerülnek. Itt van velünk, a családunkkal, a népünkkel. Ismeri személyes fájdalmainkat és az emberiség fájdalmait is. Egy lett közülünk, egészen a kereszthalálig. Ezért megért és meg tud vigasztalni minket. Éppen úgy, mint az édesanya, aki ölébe veszi gyermekét és megvi­gasztalja. Ki kell nyitnunk a szemünket és a szívünket, hogy „meglássuk” őt. Minél inkább megtapasztaljuk gyen­géd szeretetét irányunkban, annál inkább képesek leszünk ezt továbbadni azoknak, akik fájdalmak és megpró­báltatások közt élnek, és vigasztalásuk eszköze leszünk. A korintusi híveknek is ezt ajánlja Pál apostol: „mi is megvi­gasztaljuk azokat, akik szomorúak, azt a vigasztalást nyújtva nekik, amelyet Ő nyújt nekünk” (2Kor 1,4).

Chiara Lubich is mélyen és konkrétan megtapasztalva ezt, így ír: „Uram, add nekem az összes magányost… Megéreztem szívemben, micsoda szenvedés szorongatja a tiedet mind­azért az elhagyatottságért, amelybe az egész világ elmerül. Szeretek minden­kit, aki beteg és magányos.

Ki vigasztalja őket könnyeikben? Ki siratja el lassú halálukat? Ki szorítja szívére a kétségbeesett szívet? Add meg nekem, Istenem, hogy szereteted fogható szentsége legyek a világban: legyek a Te karod, amely magához öleli és szeretetével föloldja a világ minden magányát.”¹

Különböző egyházakhoz tartozó testvé­reinkkel együtt éljük ezt az igét, amelyet egy német ökumenikus csoport válasz­tott, hogy ez az ígéret egész év folyamán kísérjen bennünket.

Fabio Ciardi

Fordította: Reskovits Ágnes

¹ Chiara Lubich, Elmélkedések, Új Város, Budapest 2008, 19.

Az élet igéje – 2016. január

„Arra hívattunk, hogy az Úr nagy tetteit hirdessük” (vö. 1Pt 2,9)

Az Úr csodálatos tetteket visz végbe működésével. Amikor megteremtette a világmindenséget, „látta, hogy ez jó” (Ter 1,25), miután megteremtette a férfit és a nőt, és rájuk bízta az egész teremtett világot, látta, hogy ez „nagyon jó” (Ter 1,31). De mindent felülmúl az a műve, melyet Jézus vitt végbe: halála és föltámadása által új világot és új népet teremtett. Jézus mennyei élettel ajándékozta meg ezt a népet: egymás befogadásában, a megosztásban, önmagunk odaajándékozásában álló igazi testvériséggel. Péter levele tudatára ébreszti az első keresztényeket, hogy Isten szeretete által „választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, Isten tulajdon népe” lettek (ld. 1Pt 2,9-10).

 Ha az első keresztényekhez hasonlóan mi is valóban tudatára ébrednénk, kik is vagyunk, mit is művelt bennünk, közöttünk és körülöttünk Isten irgalma, ámulatunkban nem bírnánk magunkban tartani az örömet, és sürgetést éreznénk, hogy megosszuk másokkal, hogy „hirdessük az Úr nagy tetteit”. Egymástól elszigetelten azonban nehéz, szinte lehetetlen hatékonyan tanúságot tenni annak az új közösségi létnek a szépségéről, amelyet Jézus hozott. Természetes tehát, hogy Péter az egész néphez intézi ezt a felhívást.

Nem civakodhatunk és pártoskodhatunk, de még csak nem is lehetünk közömbösek egymás iránt, ha azt hirdetjük: „Az Úr új népet hívott életre, megszabadított az önzéstől, a gyűlölettől és a haragtól, mert törvényül adta a kölcsönös szeretetet, és ez egy szívvé, egy lélekké tesz bennünket…”.

Keresztény népünk körében természetesen vannak különbségek gondolkodásmódunkat, hagyományainkat, kultúránkat illetően, de ezeket tisztelettel el kell fogadnunk, fel kell ismernünk ennek a nagy változatosságnak a szépségét, tudva, hogy az egység nem egyformaság.

Ezt az útmutatást fogjuk követni a keresztények egységéért meghirdetett imahéten, amelyet az északi féltekén január 18. és 25. között ünneplünk, majd pedig az egész év folyamán. Az élet igéje arra hív, hogy különböző egyházakhoz és közösségekhez tartozó keresztények próbáljuk jobban megismerni egymást, beszéljük el egymásnak az Úr csodálatos tetteit. Akkor valóban hitelesen tudjuk majd „hirdetni” is ezeket a tetteket, mert tanúságot teszünk az egységünkről éppen a különbözőségben, és konkrétan is támogatjuk egymást.

Chiara Lubich is határozottan bátorít minket ezen az úton: „A szeretet a leghatalmasabb erő a világon: aki megéli, akörül kirobban a békés keresztény forradalom, és azt ismétli a mai keresztényeknek, amit évszázadokkal ezelőtt az első keresztények mondtak: »épphogy megszülettünk, már el is árasztottuk az egész világot«. […] A szeretet! Milyen nagy szükség van a világban a szeretetre! És bennünk keresztényekben! Mindnyájan együtt a különböző egyházakban több mint egy milliárdan vagyunk. Nagyon sokan, tehát igen csak láthatónak kellene lennünk. De annyira megosztottak vagyunk, hogy sokan nem is látnak, és Jézust sem látják rajtunk keresztül. Ő azt mondta, hogy a kölcsönös szeretetről és az egységről a világ fölismeri, hogy az övéi vagyunk, és általunk őt is megismeri: »Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.« (Jn 13,35) […] A jelen kor tehát mindenkitől szeretetet kér, egységet, közösségvállalást és szolidaritást. S az egyházakat is az évszázadok óta tönkretett egység helyreállítására hívja.”

Fabio Ciardi OMI

 Fordította: Reskovits Ágnes

Fotó: Pixabay.com