„Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” (Jn 20,21)
Jézus keresztre feszítése után a tanítványok bezárkóztak, mert meg
voltak ijedve és össze voltak zavarodva, annak ellenére, hogy előtte
Vele jártak-keltek Palesztina útjain, amikor mindenkinek hirdette, hogy Isten Atya, és mindenkit gyengéden szeret.
Az Atya elküldte Jézust, hogy az életével tanúságot tegyen erről a
nagy újdonságról, sőt mi több, megnyissa az utat, hogy az emberek
Istennel találkozhassanak: Istennel, aki háromság, önmagában is
szeretetközösség, és ebbe a végtelen ölelésbe vonja be teremtményeit.
Nyilvános működése során sokan látták, hallották és tapasztalták
jóságát, befogadó, megbocsátó és reményt adó szavainak és tetteinek
gyümölcsét. Aztán elítélték és keresztre feszítették. Ezek után írja le
János evangéliuma, hogy Jézus harmadnapra föltámadt, megjelent
tanítványainak és meghívta őket, hogy folytassák küldetését:
„Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.”
Mintha azt mondaná nekik: „Emlékeztek, mennyire mellettetek álltam,
mennyire szomjaztátok az igazságot és a békét, és én hogyan oltottam
szomjúságotokat? Hogyan gyógyítottam meg testben és lélekben, akiket az
emberek kitaszítottak és megvetettek? Hogyan védtem meg a szegények, az
özvegyek és az idegenek méltóságát? Folytassátok most már ti!
Hirdessétek az evangéliumot, amelyet kaptatok, hirdessétek, hogy Isten
azt szeretné, hogy mindenki találkozzon vele! Hirdessétek, hogy ti
mindannyian testvérek vagytok!”
Minden ember a Szeretet Isten képére van megteremtve, ezért a
szívében vágyik arra, hogy találkozzon Vele, valamint minden kultúra és
társadalom megpróbálja felépíteni az együttéléshez szükséges
kapcsolatokat. De mennyi fáradsággal jár ez, mennyi ellentmondás és
nehézség akadályoz a célhoz vezető úton! Ezek a legmélyebb vágyaink nap
mint nap ellentétbe kerülnek emberi törékenységünkkel, bezárkózunk,
félelem tölt el, bizalmatlanok vagyunk, és előítéletek élnek bennünk
egymás iránt.
Az Úr viszont ma is nagy bizalommal ismétli:
„Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.”
Mit kezdjünk ebben a hónapban ezzel a meghökkentő meghívással? Vajon
nem eleve halva született gondolat testvériséget építeni a többnyire
megosztott emberiség körében? Érdemes egyáltalán belekezdeni?
Egyedül valóban soha nem lennénk képesek erre, de Jézustól rendkívüli
ajándékot kaptunk, a Szentlelket, aki segít kitartanunk, hogy minden
embert szeressünk, még az ellenségeinket is.
„A Szentlélek, akit a keresztségben megkapunk […], lévén a
szeretet és az egység lelke – legyőzve a faji, kulturális és társadalmi
hovatartozás különbségeiből fakadó nehézségeket – minden hívőt
egyesített a Feltámadottal és egymással. […] Önzésünk építi fel azokat a
falakat, melyek elszigetelnek a többiektől és kizárják világunkból
azokat, akik mások, mint mi. […] Hallgatva a Szentlélek hangjára azon
fáradozunk majd, hogy minden téren növekedjünk ebben az egységben és
közösségben […] azáltal , hogy elfojtjuk a megosztottság csíráit,
melyeket magunkban hordozunk.”[1]
A Szentlélek segítségével mi is idézzük fel és éljük meg ebben a
hónapban a szeretetre indító igéket, használjunk ki minden kis és nagy
lehetőséget a többiekkel való kapcsolatban: hallgassuk meg őket,
érezzünk együtt velük, folytassunk párbeszédet, bátorítsuk és vonjuk be
őket, törődjünk velük, bocsássunk meg nekik és értékeljük őket! Így
eleget teszünk a jézusi küldetésnek, hogy folytassuk a küldetését, és
legyünk a tőle kapott élet közvetítői.
A buddhista szerzetesek egy csoportja is ezt tapasztalta meg a
Fokoláre Mozgalom olaszországi nemzetközi városkájában, Loppianóban,
ahol mind a nyolcszáz lakos megpróbál az evangéliumhoz hűen élni. Mélyen
megérintette őket az evangéliumi szeretet, amelyet korábban nem
ismertek. Egyikük ezt mesélte: „A piszkos cipőmet az ajtón kívül
hagytam, és másnap reggelre valaki kitisztította. Az ajtón kívül hagytam
a piszkos ruhámat, és reggelre valaki kimosta, kivasalta. Tudták, hogy
fázom, mert délkelet-ázsiai vagyok, ezért jobban befűtöttek, és plusz
takarót is kaptam. Egyik nap megkérdeztem, hogy miért tettétek ezt.
»Egyszerűen azért, mert szeretünk« – hangzott a válasz.”[2] És ez az esemény a buddhisták és a keresztények között igazi párbeszédet indított el.
Letizia Magri
[1] vö. C. Lubich, Az élet igéje/1994. január – Növekedni az egységben, in Új Város, 1994/1, 12-13. o.
[2] vö. C. Lubich, La mia esperienza nel campo interreligioso: punti della spiritualità aperti alle religioni, Aachen (Németország), 1998. november 13.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése