Az
elcsüggedt ember kérése ez a tanítványok részéről: időnként ők is
meginogtak. Milyen sokszor megfeddte őket Jézus az evangéliumban amiatt,
hogy kevéssé hisznek![1] Még Pétert is – a „sziklát”, amelyre később egyházát építette – meg kellett intenie „kicsinyhitűségéért”[2], és imádkoznia kellett érte, hogy meg ne fogyatkozzék a hite[3].
A
hit növelése iránti kérés valójában minden keresztény fohásza, hiszen
életünk során mindannyiunk hite mutathat ingadozásokat. Lisieux-i szent
Teréz is, aki pedig egész életében igen mély, gyermeki kapcsolatban állt
Istennel, élete utolsó 18 hónapjában erős hitbeli próbatételeken ment
át. Úgy mesél erről a próbatételről, mint egy égig érő falról, amely
eltakarja a csillagokat[4].
„Növeld bennünk a hitet!”
Bár tudjuk, hogy Isten a Szeretet[5],
mégis tény, hogy gyakran úgy élünk, mintha egyedül lennénk a földön.
Mintha nem lenne Atyánk, aki szeret bennünket és velünk van, aki mindent
tud rólunk, még a hajunk szálát is számon tartja[6], aki mindent a javunkra fordít, jótetteinket és megpróbáltatásainkat egyaránt.
Magunkévá kellene tennünk János evangélista szavait: „… és mi hittünk a szeretetben”[7].
Hinni
ugyanis azt jelenti: érezzük, hogy Isten törődik velünk, és szeret
minket. Azt jelenti: tudjuk, hogy Istennek mindenre gondja van: minden
imánkra, szavunkra, mozdulatunkra, minden szomorú, örömteli vagy
közömbös eseményre, minden betegségre, valóban mindenre az általunk
fontosnak tartott dolgoktól a legkisebb cselekedetig, gondolatig vagy
érzésig.
Isten
a Szeretet, és ennek logikus következménye, hogy teljes bizalmunkat
Őbelé helyezzük. Így meghitt kapcsolatunk alakulhat ki vele: gyakran
beszélünk hozzá, elé tárjuk ügyeinket, elhatározásainkat, terveinket.
Mindannyian ráhagyatkozhatunk szeretetére, és biztosak lehetünk abban,
hogy megért, megerősít és segít bennünket.
„Növeld bennünk a hitet!”
A
tanítványok kérésére Jézus így válaszol: „Ha csak akkora hitetek lesz
is, mint a mustármag, s azt mondjátok majd az eperfának: Szakadj ki
tövestül és verj gyökeret a tengerben! – engedelmeskedni fog nektek.”[8]
„… mint a mustármag”: Jézus nem a hit nagyságára helyezi a hangsúlyt.
Inkább hiteles hitet kér, amely Őrá épül. Ezért bármit remélhetünk,
ugyanis nemcsak a saját képességeinkben bízunk.
Ha
hiszünk – mégpedig egy olyan Istenben, aki szeret minket –,
szertefoszlik a képtelenség érzése. Hihetünk abban, hogy „tövestül
kiszakad” a közöny és az önzés, mely gyakran körülvesz bennünket, és ott
él a mi szívünkben is. Hihetjük, hogy megoldódik minden családi
széthúzás, hogy földünk elindul az egység felé a nemzedékek, a
társadalmi csoportok és az évszázadok óta megosztott keresztények
között. Hihetjük, hogy kibontakozik az egyetemes testvériség a különböző
vallások hívei, a népek és embercsoportok között… Abban is hihetünk,
hogy az emberiség eljut majd oda, hogy békében éljen. Igen, minden
lehetséges, ha hagyjuk, hogy Isten cselekedjen. Neki, aki Mindenható,
semmi sem lehetetlen.
„Növeld bennünk a hitet!”
Hogyan éljük ezt az életigét? Hogyan növekedjünk hitünkben?
Mindenekelőtt
úgy, hogy kérjük Istentől, különösen akkor, amikor elárasztanak
bennünket a nehézségek és a kételyek, a hit ajándékát. „Uram – kérhetjük
Tőle –, add, hogy megmaradjak szeretetedben! Kérlek, hogy egyetlen
pillanatig se éljek anélkül, hogy érezném, észrevenném, hinném vagy
megtapasztalnám azt, hogy szeretsz engem, hogy szeretsz minket!”
Aztán
pedig szeretnünk kell. A szeretet által hitünk erős lesz,
gyémántkeménységű. Nemcsak hinni fogunk Isten szeretetében, hanem
valóságosan érzékelni is fogjuk lelkünkben, és „csodákat” fogunk látni
magunk körül.
Ezt
tapasztalta meg egy angol lány is: „Egy nap édesanyám közölte velem,
hogy otthagyja édesapámat, és másik lakásba költözik. Nagyon megrázott a
hír, szinte kétségbeestem, de nem mondtam neki semmit. Máskor biztos
elmenekültem volna, vagy bezárkóztam volna a szobámba zenét hallgatni…
Most viszont, mivel elhatároztam, hogy az evangéliumot akarom élni,
éreztem, hogy ott kell maradnom ebben a fájdalmas helyzetben, és igent
kell mondanom erre a keresztre. Láttam, hogy itt az alkalom, hogy
higgyek az Ő szeretetében, minden látszat ellenére.
Azután
– félretéve saját véleményemet – próbáltam szeretettel meghallgatni
édesanyámat, amikor kitört belőle mindaz, amit édesapámról gondolt.
Megtaláltam a módját annak is, hogy közel maradjak édesapámhoz.
Néhány
hónap elteltével a szüleim már azon voltak, hogy rendezzék
kapcsolatukat. Megdöbbentett, amit akkor édesanyám mondott: »Emlékszel,
amikor azt mondtam neked, hogy elválok? A te reagálásod volt az, ami
elgondolkodtatott, hogy talán rosszul döntöttem.«
Pedig nem is mondtam neki semmit, csak egy csöndes igent Jézusnak, és biztos voltam abban, hogy Ő törődik majd mindennel.”
Chiara Lubich
[1] vö. Mt 8,26; 16,8; 17;20
[2] Mt 14,31
[3] vö. Lk 22,32
[4] vö. Egy lélek története, kézirat
[5] vö. 1 Jn 4,8
[6] vö. Mt 10,30
[7] 1 Jn 4,16
[8] Lk 17,6
