Az élet igéje – 2026. május

 

„»Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.« És miután ezt mondta, rájuk lehelt, és így folytatta: »Vegyétek a Szentlelket!«” (Jn 20,21-22)

 

A Feltámadott miután húsvét reggelén megjelent Mária Magdolnának, még aznap este megjelent tanítványai körében is. Az első reakciójuk az öröm, melyet az a valódi béke tesz teljessé, amit csak Ő adhat: „Békesség nektek”[1] (21. v.). Az öröm és a béke a Lélek gyümölcsei[2], Jézus ezért mondja nekik rögtön, hogy „Vegyétek a Szentlelket” (22. v.).

 

„»Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.« És miután ezt mondta, rájuk lehelt, és így folytatta: »Vegyétek a Szentlelket!«”

 

A Szentlélek nemcsak alkalmassá teszi a tanítványokat ugyanarra a küldetésre, amelyet Jézus kapott az Atyától, hanem „újjá is teremti” őket. A Feltámadott cselekedete, amellyel rájuk lehel, ugyanaz, mint amellyel a Teremtő lehelt életet a föld porából formált emberbe[3]. Amint a teremtés az Atya szeretetének folyamatos műve, amely fenntartja az egész világmindenséget, úgy a Feltámadott által a Szentlélekben végbevitt új teremtés is szüntelenül élteti az Isten országa felé tartó emberiséget.

Az e havi életige arra emlékeztet, hogy a létünk egy nagyszerű lehetőséget kínál: „másik Jézussá” válhatunk. Ez igaz ránk egyénenként, de közösségileg még inkább. Jézus többes számban beszél a tanítványaihoz, ugyanis csak együtt – minden tag a maga sajátosságával – vagyunk képesek „megismételni” Jézus titokzatos testét.

 

„»Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.« És miután ezt mondta, rájuk lehelt, és így folytatta: »Vegyétek a Szentlelket!«”

 

Mint Fiak a Fiúban, nekünk is ugyanaz a hivatásunk, mint Jézusnak. Az Atyától jöttünk, és hozzá kell visszatérnünk, miközben a világban a Szentlélek kegyelméből ugyanazokat a tetteket és szavakat ismételjük, mint Ő. Ha megnyílunk ez előtt az ajándék előtt, mi is Pállal együtt mondhatjuk: „Már nem én élek, hanem Krisztus él bennem.”[4]

Ez az ige tehát arra hív, hogy mélyebb kapcsolatba kerüljünk a Szentlélekkel az imában és a mindennapi életben, „figyeljünk arra a hangra”, mert tudnunk kell, hogy a „Szentlélek nélkül Isten távoli, Krisztus a múlté marad, az evangélium holt betű, az egyház pusztán szervezet, a misszió pedig csak propaganda lenne. De a Szentlélekben a kozmosz felemeltetik és az Ország megszületéséért fohászkodik, a feltámadt Krisztus jelenvaló lesz, az evangélium éltető erőt, az egyház szentháromságos közösséget jelent, a misszió pedig maga a pünkösd.”[5]

 

„»Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.« És miután ezt mondta, rájuk lehelt, és így folytatta: »Vegyétek a Szentlelket!«”

 

Andrea serdülőkori válságban lévő kamasz fiú volt. Leküzdhetetlennek tűntek számára az élet értelmével kapcsolatos kétségei, a jövőtől való félelem és saját gyengeségei. Gyakran elcsüggedt, boldogtalan volt. Valaki azt javasolta neki, beszéljen Chiara Lubich-kal. Közvetlenül a találkozás előtt Andrea hallotta, hogy Chiara azt suttogja: „Szentlélek” – és megértette, hogy Chiara imádkozik.

A beszélgetés során úgy érezte, mélyen megérti, meghallgatja és olyannak fogadja el őt, amilyen. Eltöltötte a béke, nem mintha a problémái hirtelen megszűntek volna, hanem azért, mert már volt valaki, akivel megoszthatta azokat.

„Chiarától nemcsak konkrét segítséget kaptam – meséli majd évekkel később –, hanem egy új életstílust tanultam, hogy álljak oda a szenvedők mellé gyengédséggel és megértéssel, ítélkezés nélkül, úgy, ahogy Jézus tenné.”

Ezt csak a Szentlélek tudja megvalósítani, ha befogadjuk és hagyjuk, hogy munkálkodjon bennünk.

 

Claudio Cianfaglioni és az életige csoport gondozásában

 

[1] vö. Jn 14,27

[2] „A Lélek gyümölcsei viszont a szeretet, az öröm, a béke és a türelem…” (Gal 5,22)

[3] vö. Ter 2,7

[4] Gal 2,20

[5] Ignazio, Laodicea metropolitája, 1968. július 5-én, az Egyházak Világtanácsa (WCC) általános közgyűlésén, melyet Ferenc pápa idézett Pünkösd ünnepének alkalmával, 2020. május 31.

Az élet igéje – 2026. április

 

„Maradj velünk, mert esteledik” (Lk 24,29)

 

Az Emmausz falu felé vezető út története Jézus két tanítványának útját beszéli el. Álmaik, terveik és a Mesterrel töltött napjaik komoly pillanatai csalódást okoztak nekik, ezért hazatérőben vannak, hogy folytassák az életüket, ahogy azt a Jézussal való találkozás előtt tették. Alig három nap telt el keresztre feszítése óta, ezért követői körében mélységes csalódás, félelem és kétség uralkodott.

Elhagyták Jeruzsálemet, a megvalósulatlan álmot, elhatárolódtak Krisztustól és üzenetétől is, „szomorúak” voltak, mert úgy-ahogy már meg is hozták a döntést, hogy feladják a tervet, amelyért követték őt.

Ez tulajdonképpen bármelyikünk története lehetne, amikor eltévedünk olyan helyzetekben, melyek válaszút elé állítanak bennünket. Sok útkereszteződés előtt hisszük, hogy attól fogjuk jobban érezni magunkat, ha visszatérünk, ha feladjuk és beletörődünk.

„Talán nem ismerős mindnyájunknak a helyzet, hogy Emmauszban akarunk megszállni? Ki ne járt volna már olyan úton, hogy egyszer csak úgy látszott, minden elveszett? Meghalt bennünk Krisztus… Semmilyen Jézus nem létezik többé a földön.”[1]

 

„Maradj velünk, mert esteledik”

 

Útközben egy idegen csatlakozik hozzájuk, aki mintha nem tudna a nemrég történt eseményekről. Pontos kérdéseket tesz fel, és ezek előhozzák belőlük minden keserűségüket és csüggedtségüket. Először meghallgatja őket, majd a Szentírást kezdi magyarázni. Párbeszéd ez, találkozás, amely mély nyomot hagy. Olyannyira, hogy bár még nem ismerik fel Jézust, mégis megkérik, hogy maradjon velük, mert esteledik.[2]

Ez talán az egyik legszebb ima az evangéliumokban. Ez az első ima, amelyet a tanítványok a Feltámadottnak mondanak. Megható a kérés, amelyet kifejeznek, amelyet mindannyian elmondhatunk neki, hogy maradjon velünk és közöttünk.

A kenyértöréskor megnyílik a két tanítvány szeme, és az öröm, hogy végre felismerték őt, arra készteti őket, hogy visszatérjenek Jeruzsálembe, és hírül adják barátaiknak a feltámadást.

 

„Maradj velünk, mert esteledik”

 

„Ezeknél a szavaknál talán semmi sem írja le jobban azt a tapasztalatot, amelyet mi a fokolárban kezdettől fogva átéltünk, hogy Jézussal közöttünk élünk – írja Chiara Lubich. – Jézus mindig Jézus, ha csak lelkileg van is jelen, amikor jelen van, ő magyarázza az Írásokat, és a szívünkben lángol a szeretete, az élet. Amikor felismerjük Őt, végtelen vágyódással mondjuk: »Maradj velünk, Uram, mert esteledik«: nélküled sötét éjszaka van.”[3]

Az éj a sötétség, az ismeretlen, szimbóluma annak, hogy hiányzik a fény, amelyet nem sikerül megtalálni, mert nem hiszünk az Ő jelenlétében, amely folyamatosan kísér minket.

Éj borítja bolygónkat is, testvérharcok, hatalom- és pénzsóvárságból folytatott háborúk sebesítik és gyalázzák meg.

Éjszakát élnek meg azok a milliók is, akiknek már nincs hangjuk, hogy kiáltsanak az igazságtalanságok és az elnyomás ellen.

És mi hogyan tudjuk felismerni Jézus jelenlétét, aki nem mindig úgy nyilvánul meg, ahogyan azt elvárjuk? Hogyan értsük meg, hogy ő velünk jár, és megpróbálja felismertetni velünk jelenlétének jeleit? Hogyan teremthetjük meg annak a feltételeit, hogy ő megnyilvánulhasson és velünk maradjon?

Ezekre a kérdésekre talán nem mindig tudunk választ adni, de arra ösztönöznek, hogy ne hagyjuk abba Jézus keresését; hogy a figyelmünket irányítsuk arra az útitársunkra, akit gyakran nem látunk; és ismerjük fel őt, aki jelen lehet közöttünk, ha kölcsönös szeretetben élünk.

Az emmauszi út a mi utunknak is a szimbóluma, az Úrral való találkozás útja, amely visszaadja szívünk örömét, visszavezet a közösségbe, hogy együtt tanúskodjunk Krisztus feltámadásáról.

 

Patrizia Mazzola és az életige csoport gondozásában

[1] François Mauriac, Jézus élete

[2] vö. Lk 24,17-29

[3] Chiara Lubich, Scritti Spirituali/3, Città Nuova, Roma 1979, p. 67.

Az élet igéje – 2026. március

 

„Keljetek föl, ne féljetek!” (Mt 17,7)

 

Péter, Jakab és János, miután Jézussal fölmentek egy magas hegyre, meglátták a Mester dicsőségét, és hallották az Atya hangját, aki Fiának vallotta őt.

Rendkívüli élmény ez, szemtől szemben Istennel, aki itt lehetővé teszi teremtményeinek, hogy megismerjék őt dicsőségében. Félelemükben földre estek, de Jézus megérintette őket, és így szólt hozzájuk:

 

„Keljetek föl, ne féljetek!”

 

„Keljetek föl”, Jézus itt ugyanazt az igét használja, amellyel az evangélium a feltámadást fejezi ki, és a „ne féljetek” is ugyanaz a két szó, amellyel a feltámadott az üres sírnál álló asszonyokat köszönti.[1] Jézus nyomatékos és világos szavai határozottan új életre hívnak, és ez a tanítványok számára az ő kezének érintése által válik lehetségessé.

Mi is megtorpanunk néha a félelmeink, az élet próbatételei vagy a kilátástalan helyzetek miatt. Viszont nemcsak a saját erőnkre számíthatunk, hogy visszanyerjük készségünket a tanúságtételre, hanem sokkal inkább számíthatunk Isten kegyelmére, amely mindig megelőz bennünket.

„Ki kerülheti el a próbatételeket, melyek bukás vagy szegénység, depresszió, kétely vagy kísértés formájában jelentkeznek? […] Félelemmel tölt el a minket körülvevő, háborúkkal, erőszakkal, igazságtalansággal teli materialista és individualista társadalom… Látva ezeket a helyzeteket kételyünk támadhat: Hova lett Isten szeretete? […] Jézus valóban behatolt minden fájdalomba, magára vett minden megpróbáltatást, azonosult mindannyiunkkal. […] Ő a Szeretet, a félelmet pedig szeretettel lehet elűzni. Minden alkalommal, amikor valami bánt, amikor agyonnyom egy fájdalmas helyzet, ismerjük fel a mögötte rejtőző igazi valóságot: Jézus jelenik meg, […] fogadjuk be, hagyjuk, hogy behatoljon az életünkbe! Aztán éljünk tovább, vessük bele magunkat a felebarát iránti szeretetbe, ahogyan azt Isten kéri tőlünk! Felfedezzük majd, hogy Jézus mindig Szeretet. Így mi is, mint a tanítványok, mondhatjuk neki: »Te valóban Isten fia vagy!« (Mt 14,33)”[2]

 

„Keljetek föl, ne féljetek!”

 

Aki megtapasztalta életében a találkozást Istennel, azt elbűvölte az ő jelenléte, megérintette és meggyógyította az ő Igéje. Gyakran egy keresztény közösség tanúságtételéhez kötődik ez az isteni kaland, és bátorságot ad ahhoz, hogy felálljunk, kilépjünk önmagunkból, és folytassuk az utat Jézussal és a testvéreinkkel.

Egy fiatal szíriai lány történetét idézzük:

„Tavaly év végén hazám nagyon nehéz időszakot élt, városomban is káosz és félelem uralkodott. Komolyan aggódtam a családom, a barátaim és önmagam miatt is.

Próbáltam megőrizni a reményt Istenben, igyekeztem mindezek ellenére erősnek maradni. Ezek előtt az események előtt a fiatalokkal, akikkel együtt éljük az evangéliumot, indítottunk néhány kezdeményezést. Élelmiszercsomagokkal és sok más ötletes módon akartuk támogatni a rászoruló családokat. A válságos helyzet miatt azonban fel kellett hagynunk ezekkel a terveinkkel egy időre. Néhány nappal később azonban sikerült újra összejönnünk, és ezen a találkozón erőt és bátorságot találtunk egymásban. Úgy döntöttünk, nem hagyjuk, hogy a félelem győzzön, hanem bizalmunkat Jézusba helyezzük, és továbbmegyünk a megkezdett úton. Közös hitünkkel több, mint 40 családnak tudtunk segíteni, akiknek valóban szükségük volt a támogatásra. A nehézségek közepette éreztük, hogy Isten szeretete és az egységünk révén valóban változást tudunk elérni.”

 

„Keljetek föl, ne féljetek!”

 

Miután Jézussal felmentünk a hegyre, hogy találkozzunk Istennel és meghalljuk a hangját, vele együtt le is jöhetünk, hogy „visszatérjünk a síkságra, és ott sok testvérünkkel találkozunk, akiket fáradság, betegség, igazságtalanság, tudatlanság, anyagi és lelki szegénység terhel.”[3]

Keresztény közösségként mi is szenvedhetünk, el is tévedhetünk, de ez az ige arra ösztönöz, hogy újra elinduljunk együtt, és vigyük el mindenkinek „az Istennel szerzett tapasztalatainkból származó gyümölcsöket, és osszuk meg a kapott kegyelmeket.”[4]

 

Letizia Magri és az életige csoport gondozásában

[1] Mt 28,10; vö. 28,5

[2] C. Lubich, Az élet igéje 2002. augusztus

[3] vö. Ferenc pápa, 2014. március 16-i Úrangyala

[4] uo.

Az élet igéje – 2026. február

 

„Íme, újjá alkotok mindent!” (Jel 21,5)

 

Ez az ige a Jelenések könyvéből származik. Ez a könyv zárja az Újszövetség írásainak gyűjteményét. Az „Apokalipszis” cím jelentése „kinyilatkoztatás”, és a szerző szeretné megértetni velünk a végső dolgokat, amikor Krisztus visszatér a földre, a gonosz véglegesen vereséget szenved, létrejön egy új ég és új föld.

A szöveg nem könnyen érthető. Kr. u. 81 és 96 között íródik, amikor kegyetlenül üldözik a keresztényeket. A gyülekezetekben félelem uralkodik, hogy mi lesz velük és a rájuk bízott üzenettel. Miért nem lép közbe Isten?

Ilyen körülmények között a rómaiak a szerzőt Patmosz szigetére száműzik. Itt kezdődnek azután a látomásai, és utasítást is kap, hogy írja le őket.

 

„Íme, újjá alkotok mindent!”

 

A Jelenések könyve reményt akart adni az üldözött közösségeknek. Annak ellenére, hogy nehéz és erőszakkal teli időket élünk, annak ellenére, hogy a jövő bizonytalan, a jó végül diadalmaskodik, és Isten újjá fog alkotni mindent.

Ma is, ha elolvassuk a híreket, megnézzük „a híradót vagy az újságok címoldalát, ezek rengeteg tragédiáról tudósítanak, lesújtó híreket közölnek, minket pedig az a veszély fenyeget, hogy mindezekhez hozzászokunk. […] Csakhogy van egy Atya, aki együtt sír velünk; van egy Atya, aki a végtelen irgalom könnyeit hullatja gyermekeiért. Olyan Atyánk van, aki vár minket, hogy megvigasztalhasson, hiszen ismeri szenvedéseinket, és egy másféle jövőt készített számunkra. Ez a keresztény remény nagy távlata, amely átfogja létezésünk minden egyes napját, újra és újra fel akar emelni minket.”[1]

 

„Íme, újjá alkotok mindent!”

 

Nem tudhatjuk, mikor és hogyan fog ez megtörténni, és hiábavaló is lenne ezt kutatni. Az viszont biztos, hogy meg fog történni.

„A Biblia utolsó lapjai a hívő ember útjának végső horizontját mutatják meg nekünk: a mennyei Jeruzsálemet, a menny Jeruzsálemét. Ezt mindenekelőtt hatalmas sátornak képzelhetjük el, ahová Isten befogadja majd az összes embert, hogy egyszer s mindenkorra együtt lakjanak vele. (Jel 21,3) Erre irányul a mi reményünk. És mit csinál Isten, amikor végre vele leszünk? Végtelen gyengéd szeretetet tanúsít irántunk, mint egy apa, aki gyermekeit fogadja, akik sokat fáradoztak és szenvedtek. »Íme, Isten hajléka az emberek között! […] [Ő] letöröl szemükről minden könnyet. Nem lesz többé sem halál, sem gyász, sem jajgatás, sem fájdalom, mert a korábbi dolgok elmúltak. […] Íme, újjá alkotok mindent.« (Jel 21,3-5) Az újdonság Istene!”[2]

 

„Íme, újjá alkotok mindent!”

 

Hogyan éljük meg az élet igéjét ebben a hónapban?

„Ez az ige biztosít bennünket arról, hogy egy új világ felé tartunk, amely már mostantól kezdve készül és épül. Tehát egyáltalán nem tétlenségre vagy menekülésre késztet a világ elől. Isten ugyanis mindent meg akar újítani. Személyes életünket, a barátságot, a házastársi szeretetet, a családot; meg akarja újítani a társadalmi életet, a munka világát, az iskolát, a kultúrát, a szabadidőt, az egészségügyet, a gazdaságot, a politikát… egyszóval az emberi tevékenység minden területét. De ehhez szüksége van ránk. Szüksége van olyan emberekre, akik hagyják, hogy az Ő igéje bennük éljen, akik az Ő élő igéje, másik Jézusként élnek a környezetükben.”[3]

Alice, egy fiatal keresztény lány megértette, hogy hivatásának követése mélyreható változást kér tőle ahhoz, hogy Isten teljes mértékben cselekedhessen az életében, és valóban újjáteremthesse. „Hatalmas ajándékként” lehetőséget kapott arra, hogy Indiában átélhessen egy élményt. Ott megízlelte az igazi örömöt, úgy érezte, hogy Isten kegyelmében fürdik, még a nehéz pillanatokban is. A napjait imával, közösségben és önkéntes munkával töltötte. Az árvaházban mélyen megérintette őt a gyerekek élete. Bár semmijük sincs, hihetetlen lelkesek, és sokat tanítottak neki az életről. Ez nem egy egyszerű utazás volt, hanem igazi zarándoklat, „emelkedőkkel és lejtőkkel” tarkított út, amelyen „ki kellett ürítenie a hátizsákját”, mégis nagy gazdagodást és felszabadulást adott.

 

Augusto Parody Reyes és az életige csoport gondozásában

 

[1] vö. Ferenc pápa általános kihallgatás, 2017. augusztus 23. Katekézis a keresztény reményről. https://www.magyarkurir.hu/hirek/ferenc-papa-olyan-atyank-van-aki-egyutt-sir-velunk-es-var-rank

 

[2] uo.

[3] C. Lubich, Parole di Vita, a cura di Fabio Ciardi, (Opere di Chiara Lubich 5), Città Nuova, Roma, 2017, p. 429.

Az élet igéje – 2026. január

 

„Egy a test és egy a Lélek, amint hivatásotok is egy reménységre szól.” (Ef 4,4)

 

A keresztények egységéért tartott imahéten[1] meghívást kapunk, hogy figyelmünket egy jellegzetes témára összpontosítsuk, amelyet Pál az Efezusi levelében említ.

Az úgynevezett fogságban írt levelekben Pál a címzettekhez fordul, és arra buzdítja őket, hogy az egységükkel tegyenek hiteles tanúságot a hitükről.

Egy a hit, egy a Lélek, egy a reménység, amelyre az egységünk épül, és csak ezáltal lehet tanúságot tenni egyetlen testként Krisztusról.

 

„Egy a test és egy a Lélek, amint hivatásotok is egy reménységre szól.”

 

Pál a reményre hív minket. Mi a remény, és miért buzdít arra, hogy éljünk vele?

A remény bennünk él, mint egy csíra, ajándék és feladat, amelyet kötelességünk őrizni, ápolni és mindenki javára kamatoztatni. „A keresztény remény a hegygerincre állít bennünket, arra a keskeny ösvényre, ahol hivatásunknál fogva minden nap és minden órában úgy dönthetünk, hogy hűek maradunk Isten irántunk tanúsított hűségéhez.”[2]

Hivatásunk, a keresztények meghívása nem csak Isten és az egyes ember között valósul meg, hanem „egybehívás”, mert együtt kaptunk meghívást az egységre mindannyian, akik az evangélium élésére köteleztük el magunkat. Chiara Lubich beszédeiben és írásaiban gyakran kifejezetten hivatkozik az egységre, amely sajátos nézőpontja is a lelkiségének, gyümölcse Jézus jelenlétének közöttünk. És ez a jelenlét mély boldogság forrása.

„Ha a keresztény számára ennyire fontos az egység, akkor ebből az következik, hogy semmi nem áll ellentétben annyira hivatásával, mint amikor az egység ellen vét. Az ember minden alkalommal az egység ellen követ el bűnt, amikor enged az individualizmus újra és újra megjelenő kísértésének, mely arra ösztönöz, hogy saját tetszésünk szerint tegyük a dolgokat. Ilyenkor saját véleményünk szerint járunk el, érdekeink vezetnek, vagy tekintélyünket akarjuk gyarapítani, nem törődünk a többiekkel, sőt lebecsüljük őket, semmibe véve vágyaikat és jogaikat.”[3]

 

„Egy a test és egy a Lélek, amint hivatásotok is egy reménységre szól.”

 

Guatemalában nagyon aktív a párbeszéd a különböző keresztény egyházak tagjai között.

Ramiro írja: „Egy csoporttal, amely különböző felekezetekhez tartozó tagokból áll, előkészítettük a keresztények egységéért szóló imahetet. A fiatalokkal együtt beillesztettünk a programba egy művészeti fesztivált és nagyon változatos alkalmakat a különböző templomokban. A Katolikus Püspöki Konferencia megkért minket, hogy folytassuk ezt a munkát, és készítsünk elő egy találkozót katolikus püspökök és különböző egyházak tagjai közt, akik egész Amerikából érkeznek majd a niceai zsinat 1700. évfordulójának megünneplésére. Túl ezeken a tevékenységeken nagyon erős egységet tapasztalunk ebben a csoportban mindnyájunk között, és az egység gyümölcseit is, mert testvériséget, örömöt és békét hoz.”

 

Patrizia Mazzola és az életige csoport gondozásában

 

[1] Az északi féltekén január 18-tól 25-ig, a déli féltekén pedig pünkösd hetében zajlik.

Az idei imádság szövegét egy ökumenikus csoport készítette, amelyet az örmény apostoli egyház koordinált.

[2] Madeleine Delbrêl, akit sokan a 20. század egyik legjelentősebb spirituális személyiségének tartanak

https://www.pasomv.it/files/bocc/madalein_del_brel_noi_spes.pdf

[3] C. Lubich, Az élet Igéje, 1985. július