“Az Úr jóságos mindenkihez, telve irgalommal minden iránt, amit alkotott.” (Zsolt 145,9)
Ez a
zsoltár dicsőítő ének, az Úr királyságát magasztalja, mert uralmának nem
lesz vége: örök és hatalmas, de irgalmas és jóságos. Inkább olyan, mint
egy hozzánk, gyermekeihez közel álló apa, mintsem egy hatalmas
uralkodó.
Istenről
szól ez a himnusz, túláradó, anyai gyöngédségéről: irgalmas, megfontolt a
haragban, telve szeretettel, jóságos mindenki iránt…
Jóságát megmutatja Izrael népének, és kiterjeszti minden művére, amelyet keze alkotott, minden emberre és minden teremtményre.
A zsoltáros a vers végén arra hív minden élőt, hogy kapcsolódjon be dicsőítő énekébe, hogy egyre több hang harmóniája hirdesse:
“Az Úr jóságos mindenkihez, telve irgalommal minden iránt, amit alkotott.”
Isten a
teremtett világot rábízta a férfi és a nő dolgos kezére: számunkra olyan
ez, mint egy nyitott könyv, amelyben jóságáról olvashatunk. Meghívott,
hogy együttműködjünk vele, a Teremtővel, és szeretet-tervét követve
további oldalakat írjunk az igazságról és a békéről.
Ám sajnos a
közöny és az önzés miatt megsebzett embereket látunk magunk körül, akik
sokszor ki vannak szolgáltatva. A teremtett környezetünk esetében sincs
ez másképp, mert féktelenül fölemésztik a környezeti erőforrásokat
saját érdekükben és a közjó kárára.
Az utóbbi
években keresztény körökben tudatára ébredtünk és jobban odafigyelünk,
hogy tiszteljük a teremtett világot. Gondoljunk csak a különböző
felhívásokra egyházi vezetők részéről, amelyek arra buzdítanak, hogy
fedezzük fel a természetben az isteni jóság tükörképét, és tekintsük azt
az egész emberiség örökségének.
I. Bartolomaiosz ökumenikus pátriárka így írt erről tavaly a teremtéssel való törődés világnapjára küldött üzenetében: “Állandó
éberségre van szükség, képzésre és tanításra, hogy világos legyen
számunkra az összefüggés a jelenlegi ökológiai válság és az emberi
szenvedés között […], amely […] az általunk is megélt környezeti krízis
eredménye és gyümölcse. Vissza kell tehát térnünk a régóta ismert
szépségekhez […]: mértékletesség és önmegtartóztatás, ez az egyetlen út,
amely a természeti környezetünkkel való bölcs bánásmódhoz vezet. A
féktelen mohóság ugyanis, hogy anyagi szükségleteinket kielégítsük, az
ember lelki elszegényedéséhez vezet, és ezzel együtt jár a természeti
környezetünk elpusztítása is.” [1]
Ferenc pápa pedig Laudato si’ kezdetű enciklikájában írja: “A
természet gondozása olyan életstílus része, amely magában foglalja az
együttélés és a közösségalkotás képességét. Jézus emlékeztetett minket
arra, hogy Isten a mi közös Atyánk, és ez testvérekké tesz minket. A
testvéri szeretet csak ingyenes lehet. […] Ugyanez az ingyenesség
késztet minket arra, hogy szeressük és elfogadjuk a szelet, a napot vagy
a felhőket, még ha nem is vetik ellenőrzésünk alá magukat. […] Ismét át
kell éreznünk, hogy szükségünk van egymásra, felelősséggel tartozunk
másokért és a világért, továbbá megéri jónak és tisztességesnek lenni.” [2]
Használjuk
ki tehát a szabadidőnket, amikor nem dolgozunk, és minden más
lehetőséget a nap folyamán, hogy feltekintsünk az égre, a fenséges
csúcsokra, a tenger végtelenségére, vagy akár csak egy kis fűszálra,
amely az út szélén kibújt. Ez segít, hogy felismerjük a Teremtő
nagyságát, aki az életet szereti, és újra megtaláljuk reménységünk okát
az ő végtelen jóságában, mely mindent átölel és figyelemmel kísér.
Családunkkal
együtt éljünk mértékletesen, tiszteletben tartva környezetünket, mások
szükségleteit, hogy gazdagodjunk a szeretetben. Osszuk meg szegényebb
testvéreinkkel a föld termését és munkánk gyümölcsét, mert ezzel teszünk
tanúságot az élet teljességéről és öröméről, legyünk gyengédek,
jóindulatúak, akik megbékéltek környezetükkel.
Letizia Magri
[2] vö. Ferenc pápa, Laudato si’ enciklika, 2015. május 24. (228-229.)
