„Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen.” (Mt 16,24)
Jézus nyilvános életének delén járva nagy erővel hirdeti, hogy Isten
országa közel van. Épp Jeruzsálembe készül. Tanítványai sejtik, hogy
milyen nagy küldetésben jár, és felismerik benne Isten küldöttét, akire
egész Izrael népe vár. Most végre szabadulást remélnek a római
hatalomtól, valamint bíznak egy békét és virágzást hozó jobb világban.
Jézus azonban nem akarja, hogy ábrándokat kergessenek: világosan
megmondja, hogy jeruzsálemi útja nem vezet győzelemre, hanem
visszautasítják, szenvednie kell és megölik. Azt is feltárja előttük,
hogy harmadnap feltámad. Nehéz megérteni és befogadni a szavait. Péter
szemrehányást is tesz, nem akarja, hogy ez megtörténjen, és meg is
próbálja lebeszélni róla Jézust.
Jézus határozottan meginti Pétert, aztán tanítványaihoz intézi ezt a felkavaró meghívást:
„Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen.”
Vajon mit kér Jézus ezekkel a szavakkal a tanítványaitól, a mai
tanítványaitól is? Hogy megvessük saját magunkat? Hogy mindannyian
teljes önmegtagadást vállaljunk? Azt kéri, hogy a szenvedést keressük,
és így legyünk Isten nagyobb tetszésére?
Ez az ige inkább arra hív, hogy Jézus lépteit kövessük, fogadjuk be
az evangéliumi értékeket és követelményeket, hogy egyre inkább rá
hasonlítsunk. Ez azt jelenti, hogy éljük meg teljességgel az életet,
ahogy Ő tette, akkor is, amikor a kereszt árnyékolja be utunkat.
„Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen.”
Tagadhatatlan, hogy mindenkinek megvan a maga keresztje: a fájdalom
különböző formái részét képezik az emberi életnek, mégis úgy tűnik,
érthetetlen számunkra, és ellenkezik a boldogság iránti vágyunkkal.
Jézus pedig megtanít, hogy éppen ebben fedezzünk fel egy váratlan fényt.
Olyan ez, mint amikor néha belépünk egy templomba, és felfedezzük,
milyen csodálatos és ragyogó üvegablakai vannak, melyeken kívülről nem
látszik semmi szépség.
Ha Jézust akarjuk követni, Ő azt kéri, hogy teljes mértékben
fordítsuk meg az értékrendünket, mozdítsuk ki önmagunkat világunk
középpontjából, és utasítsuk vissza a személyes érdekérvényesítés
logikáját. Azt ajánlja, hogy jobban figyeljünk oda mások szükségleteire,
mint a sajátunkra, hogy próbáljunk minden erőnkkel örömet szerezni
másoknak, úgy, mint Ő, aki egyetlen alkalmat sem szalasztott el, hogy
bátorítsa és reménnyel töltse el azokat, akikkel találkozott. Az
önzésünktől való megszabadulás útján elindulhatunk emberségünk
kiteljesedése felé, és ebben a szabadságban megtalálhatjuk
személyiségünk teljes megvalósulását.
„Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen.”
Jézus arra hív, hogy tegyünk tanúságot az evangéliumról, akkor is, ha
ezt a hűséget próbára teszik a környezetünkben tapasztalható
kisebb-nagyobb értetlenségek. Jézus velünk van, és azt akarja, hogy vele
együtt tegyük fel az életünket arra, hogy megvalósuljon a legnagyobb
ideál: az egyetemes testvériség, a szeretet civilizációja.
A szeretet radikalizmusa az emberi szív legmélyebb vágya. Ezt
tanúsítják a nem keresztény vallási hagyományok egyes követői is, akik
komolyan a lelkiismeretükre hallgattak. Gandhi így ír: „Ha valaki
megölne, és én a gyilkosomért mondott imával az ajkamon halnék meg, és
Istenre emlékeznék az Ő élő jelenlétének tudatában szívem szentélyében,
akkor és csak akkor lehetne elmondani rólam, hogy él bennem az erősek
erőszakmentessége.” [1]
Chiara Lubich a megfeszített és elhagyott Jézus titkában találta meg
az orvosságot a sebek gyógyítására személyes életünkben és az emberek,
csoportok és népek között is. Sokakkal megosztotta ezt a tapasztalatát,
amikor például 2007-ben a különböző keresztény egyházak és egyházi
közösségek Stuttgartban megtartott rendezvényére így írt:
Életünk folyamán mi is mindnyájan átélünk az övéhez legalább
kicsit hasonló fájdalmakat. (…) Amikor szenvedünk, és átéljük ezeket a
fájdalmakat, Őrá emlékezzünk, aki mindezt magára vette: szinte Ő van
jelen, az Ő fájdalmában részesedünk. Tegyünk úgy, mint Jézus, aki nem
maradt ott megkövülten, hanem ahhoz a kiáltáshoz még hozzáfűzte: „Atyám,
kezedbe ajánlom lelkemet” (Lk 23,46), és újra ráhagyatkozott az Atyára.
Hozzá hasonlóan mi is túlléphetünk a fájdalmon, és legyőzhetjük a
megpróbáltatást azzal, hogy kimondjuk: „Szeretlek, elhagyott Jézus,
téged szeretlek ebben, ez a fájdalom rád emlékeztet, a te
megnyilvánulásod, a te arcod”. És ha a következő pillanatban tovább
szeretjük a testvéreinket, és azt tesszük, amit Isten akar, legtöbbször
megtapasztaljuk, hogy a fájdalom (…) örömre változik. (…) Azokban a kis
közösségekben is, ahol élünk, (…) találkozhatunk kisebb vagy nagyobb
széthúzással. Ezekben a fájdalmakban is az Ő arcát fedezhetjük fel,
legyőzhetjük magunkban a fájdalmat, és azon lehetünk, hogy
helyreállítsuk a testvériséget a többiekkel. (…) A közösségi kultúra
útját és modelljét a keresztre feszített és elhagyott Jézusban találjuk
meg.” [2]
Letizia Magri[1] M.K. Gandhi, Antiche come le montagne, Ed. di Comunità, Milano 1965, pp. 95-96.
[2] C. Lubich, A közösségi kultúráért – „Együtt Európáért” Nemzetközi találkozó – Stuttgart, 2007. május 12. – web oldal: http://www.fokolare.hu/wp-content/uploads/2007/05/St_Chiara_Lubich.doc
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése