„Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem.” (Jel 3,20)
Gyakran halljuk, hogy kopognak az ajtón. Lehet, hogy a postás az,
vagy a szomszéd, esetleg a gyermekünk barátja, de az is lehet, hogy
valaki ismeretlen. Vajon mit akarhat? Vajon elég óvatosak vagyunk-e, ha
ajtót nyitunk és beengedjük otthonunkba, akit nem ismerünk jól?
Isten igéje a Jelenések könyvében mégis a váratlan vendég befogadására hív.
A keresztények sokat okulhatnak ebből a könyvből, szerzője a
laodíceai ősegyháznak ír az Úr Jézus nevében, aki szeretetből meghalt és
föltámadt minden emberi teremtményért.
Tekintéllyel szól, mely ebből a szeretetből fakad. Dicséri,
kiigazítja és meghívja a hívők közösségét, hogy fogadják el az Úr
hathatós segítségét, amelyet azoknak kínál, akik készek felismerni az ő
hangját, és „ajtót nyitnak” neki.
„Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem.”
Ma is úgy, mint egykor, az egész keresztény közösséget arra hívja,
hogy győzzük le a félelmeinket, a megosztottságot, téves
meggyőződéseinket, hogy nyitva álljon ajtónk Jézus érkezésére. Ő ugyanis
minden nap más „ruhában” mutatkozik: a mindennapos szenvedésekben, a
meggyőződésünkhöz való hűség nehézségeiben, életünk fontos döntéseinek
kihívásaiban, de mindenekelőtt az emberekben, akikkel a nap folyamán
találkozunk.
Ez egyben személyes meghívás is, hogy megálljunk egy meghitt
pillanatban Jézussal, mint egy baráttal, az est csendjében, és asztalhoz
üljünk: ez a legalkalmasabb idő arra, hogy figyelmesen és nagyon
nyitottan beszélgetni kezdjünk vele.
Hallgattassuk el a zajokat, hogy felismerjük és meghalljuk a hangját,
a Lelkét. Egyedül Ő képes felszabadítani bennünket félelmeink alól, és
segít megnyitni a szívünk ajtaját.
Chiara Lubich így beszél a tapasztalatáról: „Mindent el kell
hallgattatni magunkban ahhoz, hogy felfedezzük bensőnkben a Lélek
Hangját. Úgy kell felszínre hozni ezt a Hangot, mintha egy gyémántot
emelnénk ki a sárból: meg kell tisztogatni, meg kell mutatni, és kellő
időben oda kell ajándékozni, mert Szeretet, és a Szeretetet
ajándékozásra való: olyan, mint a Tűz, mely ha szalmával vagy valami
mással érintkezik, lángra lobban, különben pedig kialszik. Növekednie
kell bennünk a Szeretetnek, és ki kell áradnia.” [1]
Ferenc pápa azt mondja: „A Szentlélek ajándék, ő belénk költözik, és
gyümölcsözővé teszi életünket úgy, hogy ezt az ajándékot továbbadhassuk
másoknak. […] A Szentlélek működésének az a következménye, hogy már nem
saját énünket tartjuk életünk középpontjának, hanem megnyílunk a
közösség „mi”-jére: befogadunk, hogy adjunk. Nem mi vagyunk a
középpontban: mi eszközei vagyunk az ajándéknak mások számára.” [2]
„Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem.”
Az evangéliumra jellemző kölcsönös szeretettel a keresztények is
olyanok lehetnek, mint Ő, Isten jelenlétéről tehetnek tanúságot
napjainkban is.
Egy fiatalasszony meséli: „Váratlanul felhív a férjem, hogy egy
unokahúga, akivel csak évente egyszer, futólag találkozunk, a
segítségünket kéri. Már egy ideje konfliktusok vannak közte és a barátja
között, akivel együtt él, de most végleg összevesztek, és szeretne
elköltözni tőle. Persze, segítünk az albérletkeresésben, válaszolom, de
némi beszélgetés után kiderül, hogy az unokahúga már másnap jönne, és
arra gondolt, hogy hozzánk. Csak amíg nem talál albérletet. Első
pillanatban sokkol ez a kérés, és csak az ellenérvek jutnak eszembe: van
egy kialakult életritmusunk, három gyerekünkből egy még totyogó, egy
szobát akkor teljesen át kellene adnunk neki, ahová pont most
költöztettük be a legnagyobb gyereket. Ágyunk sincs elég. Hogy fog ez
működni? De a férjem emlékeztet: nincs más rokona ebben a városban. Ki
segítsen, ha nem mi? Röviden imádkozunk és amikor leteszem a telefont,
már jönnek is a megoldási ötletek: vagy egy szivacsunk, azon tud aludni;
ha kipakolunk egy polcról, tudja hová tenni a ruháit. Másnap
megérkezett, és végül két hónapig maradt. Sok mindennapi lemondással és
alkalmazkodással járt ez az időszak, de ajándék is volt, mert sokat
játszott a gyerekekkel, és mi is jobban megismerhettük őt.”
Mindannyian meg vagyunk hívva, hogy ajtót nyissunk az Úrnak, aki
kopog, hogy aztán vele együtt elmenjünk azokhoz, akik mellettünk élnek.
Letizia Magri
[1] C. Lubich, Lo Spirito Santo è l’Amore, 1949. szeptember 12., in „Collegamento CH”, 2006. június
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése