Mészáros Gábor (+2008) piarista paptanár növendékeinek 1989-ben tartott keresztúti elmélkedése.

I. Állomás: Jézust halálra ítélik

A felbőszített, lincshangulatú tömeg a halálát kívánja. Hamis a vád, hazug a lefolytatott eljárás. De kell a látszat, a jogszerűség látszata; de majd a jogot is lábbal tiporják. Hogy meglegyen a justizmord is, és vele együtt az igazság halála. Koncepciós per a javából: védelem nincs; ha volna is, tudjuk, túltenne a vádbeszéden. Az ítélet is megvan, csak ki kell mondani. Valakit mindig lehet kényszeríteni, hogy kimondja: ha idegen, akkor ez még egyszerűbb és kényelmesebb. Most veti ki az igaz embert a saját népe, amellyel egy volt Istene, hite, temploma, kenyere. Amellyel annyi jót tett. Most senki sincs mellette. Mind eltűnik, félrehúzódik. Menti a bőrét. Ott vannak viszont föladói és elítélői közt a bátor, névtelen levélírók, mocskolódók, fegyverekkel fenyegetőzők, a más munkáját, vagyonkáját elirigylők, a könnyű állást, pozíciót védők, a sunyi be- és feljelentők, a közérdekért annyira aggódók, a titkosan minősítők, a káderlap írók, a cinikus gúnyolódók, a jót, az igazat, az értéket, a szépet sárbatiprók és meggyalázók.

II. Állomás: Jézus vállára veszi a keresztet

Nyugodtan, mintha a világ legtermészetesebb, legegyszerűbb dolga volna. Önként vállalja a kikerülhetetlent. Pedig hányszor akartak már végzeni vele! Most hagyja: történjen, aminek történnie kell, amire Atyja hívja, szánja: úgy, ahogy akarja, mert Ő akarja, és Ő jót akar. Hány és hány meggondolatlan döntés, hány és hány önkényes, embert tipró elhatározás! Oly magabiztos, biztosrossz döntés: hiányzik mögüle a gondolat, a körültekintés, az átvirrasztott éjszaka keserve. Hány és hány meri vállalni döntése felelősségét? Hány és hány határozatlan, döntésképtelen, akaratszegény, gerincbeteg tizen- és huszonéves, aki nem tud, nem mer életreszólóan dönteni, életet áldozva szeretni. Döntések elől betegségbe, alkoholba, mámorba, kábulatba menekülők. Hányan tudnak helyesen választani a jó és a rossz között? Felismerik-e, hogy mi a jó és mi a rossz? Tudnak-e jó és jobb között, tudnak-e, mernek-e a jó és a jobb között választani, dönteni és elindulni? De hány és hány nyomorék, vak, sánta, béna, fogyatékos viseli sorsa nehéz keresztjét; közülük hány példamutató derűvel, keményen?

III. Állomás: Jézus először esik el a kereszt alatt

“Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked,
S vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet.
De mégis útnak indul, mint akit szárny emel.”

Miért kellett az edzett ifjúkor, a munka, a sport, a tanulás, az ima, a böjt, a lemondás? Nem egyszerűbb volna ott lent maradni – egy kis infarktus, és kész, vége? Ehelyett van erőd annyi, hogy kibírjad mindezt, hogy föl ne bukj végleg, még útközben. Hogy az úton végig tudj menni. De hisz tudod, milyen lesz, nézd a végét – ezekért? Érdemes? Hogy ott a halál várjon, a mindennél rettenetesebb? Ezért végigmenni? Nem job volna kiszállni és föladni, útközben meghalni? Nem! Az úton végig kell menni, mert minden ezért történt, mert ez a vég nem a vég. Mert mások követni fognak, mert követni akarnak. Azoknak kell a mintakép, azoknak kell az erő: a jelképpé nemesült bitó győzelmi jel, a remény jele, szereteted tanúja, emlékképe: hogy érdemes élni, érdemes fölkelni, valaki mindezekért – értem is – elviselte ezt a szenvedést, ezt a halált.

IV. Állomás: Jézus találkozik édesanyjával

Meddig tiéd a gyermek, ki vállalod a vele járó terhet? Teher volt neked is a gyermek? Vagy te áldásnak tartottad, akitól te lettél áldott és boldog? Meddig tiéd a gyermek? Magadnak neveled? Kinek neveled? Hogy önmagát megtalálja, hogy feladatáhot felnőjön. Tápláló, óvó, de a növekedést mástól váró és másnak szánó az anya hivatása. Önmagát egyre inkább nélkülözhetővé, feleslegessé tevő az anya feladata – kemény feladata. Érzéketlen, közömbös lenne? Nem. Csak gyermekében nem az álmait keresi, hanem a tőle függetlenné, önállóvá váló életet szolgálja az Úr szolgálóleánya. Mindig műve mögött maradva, örül, hogy fia meglelte életét, betölti sorsáz, Atyja szándékát. Együtt szenved szenvedésével, hogy együtt örüljün boldogságával. Ezáltal lesz naggyá, kiváló társsá. Szenvedésében így osztozik. Igy lesz megdicsőülésének tanúja és részese is. Csak aki le tud róla mondani a kellő időben, az tartja meg igazán gyermekét, és marad sorsának részese és boldog követője.

V. Állomás: Cirenei Simont kényszerítik, hogy segítsen Jézusnak

Hogy beteljesedjen, amire vártak: hogy kibírja odáig, míg megölhetik és végezhetnek vele: egy embert fognak, egy mit sem sejtőt, hogy segítsen. Nagy gazságnak részese és áldozata lesz egy kissé ez a Simon. Az, aki megszánta a több évtizede bénát, kinek nem volt embere, aki segítsen: az most segítségre szorul, hogy sorsa beteljen. Cireneiek és názáretiek gyakran találkoznak az úton. Elmennek egymás mellett, vagy kényszert éreznek a cireneiek, hogy segítsenek? De sok a segítségre vágyó! Árvák, elhagyott gyermekek, állami gondozottak, szociális otthonba dugottak, elfekvőre kárhoztatottak, napi gondokkal vegetálók – mind megannyi názáreti, és milyen kevés a segítő cirenei! Amikor a názáreti sorsában osztozom, gondolok-e arra, hogy az, aki gondoskodik, tehát van, az rólam is gondoskodik, és nekem is küld egy segítőt. Nyomorúságomban nem vagyok egyedül: van, aki szánakozik rajtam; van, akivel együtt könnyebb a terhem. VI. Állomás: Veronika kendőjét nyújtja Jézusnak Milyen egyszerű, gyengéd, nemes gesztus! Aprónak tűnő, praktikumot nélkülöző mozdulat. Egy szó, egy mosoly, egy gyengéd pillantás, csendes együttlétben töltött öröm; vagy akár szenvedés; egy simogatás, egy meghallgatás; mind-mind tűnékeny emléket hagy csupán maga után. És mégis, ezek az apróságok fontosabbak, mint a legnagyobb alkotások. Ezek az igazán ércnél maradandóbb művek. Mert ezek beépülnek életünkbe, szervezetünkbe, velünk együtt élnek, és általuk szebb, szép az élet. Erre süti rá Krisztus maradandó képmását. Igy teszi Krisztus-hordozóvá a már belül Krisztus-őrzőt és –hordozót. Vajon én hordozom-e Krisztust, és milyen képet őrzök róla? Élem-e az Ő életét, hogy Ő nyilvánuljon meg bennem, általam?

VII. Állomás: Jézus másodszor esik el a kereszt alatt

Jobb volna így maradni. Itt maradni. Hiszen de sokan innen, alulnézetben szemlélik a világot. Meg amúgy is.

“Csönd van. A dudva, a muhar,
A gaz, lehúz, altat befed.”

Minek fölkelni, szembeszállni egy egész országgal; - egy nagy árral szemben az esélyek egyértelműek. Hiszen még a fényhordozók is sötétben tapogatóznak. Mondják, hogy hiába: nincs cél, nincs múltunk, ezért nem élünk, és nem tudunk éltetni, életet adni, értelmet adni az életnek. Hány és hány világot alakító vagy erre jogot formáló szórja mocskát a szélbe?! Nincs mit tenni ellenük. Ezt visszhangozzák mindenfelől. Miért akarsz kilógni a sorból? Miért akarsz különb lenni, mint mások? Nem látod, hogy mindenki másképp csinálja, és egyedül vagy? A toronymagas egyéniségeket lefaragják. Nem kellenek a szentek. Jók nekünk a középszerűek. S neked sem sikerül majd megváltani, felemelni e silány, vegetáló tömeget. És mégis fölkel, hurcolja keresztjét egy egész világ ellenében, egy egész világ helyett, az egész világért.

VIII. Állomás: Találkozik a síró asszonyokkal

Az élvezet vagy a gyász megbénít, ellehetetlenít. Mozgásképtelenné, tehetetlenné válhatok. A sírás csak a feszültségemet oldhatja, de a kemény kihívást nem enyhíti. Ezért mondja Jézus: Ne miattam sírjatok, hanem magatokat és fiaitokat sirassátok! Vagy folytatná a mai siránkozóknak: A meg nem született, az ésszerű családtervezéstől elvetéltetett százezreket sirassátok, ti, anyák! Anyák? A megélhetésért, kényelemért, könnyű, felelőtlen életért feláldozottakért sírjatok! A keresztet hordozó Krisztus épp ennek az életnek mond ellen: Az odaadott élet az igazán élet, az igazán értékes emberi élet. Fel tudtok-e nőni hivatástokhoz? Tudtok-e lelkesíteni, vigasztalni, ihletni; tudtok-e, mertek-e egy férfi ideálja lenni? Tudtok-e olyanok lenni, akikre érdemes fölnézni, akiket érdemes ezért becsülni? Tudtok-e gyermekeiteknek egy világot megnyitni, élettel telítve távlatokat nyitni, álmokat sugallni?

IX. Állomás: Jézus harmadszor esik el a kereszt alatt

Jézus a bűnök miatt, a bűnösökért vállata a kereszthalált. És csak azon tud segíteni, aki maga is beismeri bűnösségét, megvallja bűneit és bocsánatért Jézushoz jön. Elegendő harc, hogy a múltat be kell vallani: mindazt, ami a meggyőződésem ellen volt, van; mindazt, amit egyéni érdekből teszek, és amivel magamat és környezetemet fertőzöm. Hány és hány hibám, bűnöm van, amivel kamaszkorom óta küszködöm, űjra és újra, szinte reménytelenül. Mintha nem tudnék előrehaladni, hajlalmos volnék a harcot föladni, sőt, a szembenézést, az önvizsgálatot is felejteni, mert minek, mert reménytelen esetnek tartom magam. Szint unom a magammal való küszködést – nincs türelmem önmagamhoz. És ott a harmadszor is fölkelő Jézus, hogy ne adjam fel: Aki tőlem azt kéri, hogy bocsássak meg másnak hetvenszer hétszer. Az nekem is végtelenül sokszor képes és hajlandó megbocsátani, a múltamat feledni. Micsoda lehetőségem van, hogy mindig újra kezdhetek; mindig tiszta lappal indulhatok, mert van, aki ott áll , és vár rám, a tékozló fiúra. Jézus fölkel harmadszor is, hogy Atyjához menjen a halálon át. Én is fölkelek és Atyámhoz megyek: bocsáss meg!

X. Állomás: Jézust megfosztják ruháitól

A legteljesebb intimitásától fosztják meg. Ott áll végsőkig kifosztva, kiüresítve, még a ruha biztonságától és védelmétől is megfosztva. Hányan adják fel rejtett szemérmüket, és aljasítják le magukat a végsőkig. De nem csupán ők a bűnösök. Azok is, akik hozzájárulnak, hogy egyik ember a másik számára áruvá váljon. Nemcsak a magát felkínáló, hanem a gerjesztett piac is bűnös, ha nem bűnösebb. Hány kifosztást ért meg ez a század? Milliószámra lettek elhajtva emberek, és lettek jogfosztottá, mozdulatlanságra kárhoztatva. És ki, mi maradt utánuk? Egy élet kemény munkájának eredménye hullott szét, vált semmivé, pusztult el. Hányszor kellett szembenézni a tragikusan kemény kérdéssel: érdemes volt mindezért annyit izzadni, annyit törődni? És a tudat, hogy mindez megismétlődhet, tett annyi embert fásulttá, közömbössé. Ők ezért adták fel. Mibe helyezzem biztonságomat? Meg tudok-e állni annyi kifosztottság után egymagamra hagyva? Van-e olyan belső kincsem, ami elvehetetlen; amibe keményen meg tudok kapaszkodni; amivel derűmet minden nyomorúság ellenére meg tudom őrizni, mert tudom, kinek hittem, kiben bíztam, és tudom, hogy nem szégyenülhetek meg.

XI. Állomás: Jézust rászögezik a keresztre

Már nem szabad. Szabadságát, önrendelkezését is odaadta – szabadon. Nem vehették volna el Tőle, ha Ő ezt nem akarja. Felfeszítették, mert Ő akarta. De már előbb megfeszült, mint mielőtt a szögek odakötötték. A szegek nem tarthatták volna meg Őt a kereszten, ha Ő nem akarja. Most nincs csoda. Nem száll le a keresztről. Nincs prédikáció, nincs tanítás. De minden szónál beszédesebb megnyilatkozása az önmagát teljes mértékben odaadó, kiüresítő isteni szeretetnek. Csak aki lemond önmagáról valamilyen formában, az nyerheti meg az életét és önmagát; az önző, egoista azonban biztos önvesztésre van ítélve, oly méretű magányra, amit az ember egymaga betölteni képtelen. Mindent eltűr. Mert a türelem értékesebb minden csodánál és minden jelnél, beszédesebb tanúsága az itt rejtőző erőnek. Én vajon meg tudok-e állni, meg tudok-e nyugodni aktivitásom kavargásai közt? Rá tudok-e csodálkozni Isten kezenyomaira a természetben, az emberekben, emberi kapcsolatokban és egyéni életutamon?

XII. Állomás. Jézus meghal a kereszten

Ha majd a magasba emelnek, mindent magamhoz vonzok. Mintha azt akarná mondani: Amikor majd alászállok a kereszt szégyenletes halálának alázatába, magamhoz fogom vonzani az emberi szíveket az istenség és a teremtetlen szeretet magasságába. Mert ami az emberi szíveket vonzza, az a lélek egész érzületét és minden képességét vonzza az összes testi-lelki cselekedetekkel együtt. Sőt, mivel minden teremtett dolog az emberért lett, ezért ami az embert vonzza, az mindent vonz. Uram, mutasd meg nekünk az Atyát! – kéri Fülöp Jézustól. Jézus válasza pedig: Aki engem lát, látja az Atyát is. Aki látja most a keresztre szegezett Jézust, az látja az Atyát, látja az embert felemelő, igazi emberré tevő isteni szeretetet is. Azt a szeretetet, amely vállalta keresztet; Aki értem is meghalt a kereszten; akinek rám is gondja van; akinek én is fontos vagyok; aki figyel rám és gondoskodik rólam.

XIII. Állomás: Jézus testét leveszik a keresztről

Akinek megadatik, hogy saját fiát túlélje, csapás annak már az élet. Az állandó kérdőjelek, az állandó miértek. Hát így gondoltad, hát erről álmodtál az angyali üdvözlet óta? A keserű jóslat betelt: tőr járja át lelkedet, így látni egyszülöttedet, kifosztottan, meggyalázva, átszúrva. Hiszel-e még továbbra is, hogy ez nem lehet a végső? Újra kell vajúdnod. Vajúdnod a hitedet, hogy Isten mindig szolgál valami ismeretlennel, valami kiszámíthatatlannal, amibe bele kell menned; bele kell kezdened a tisztuló látóhatár reményében, a megnyugtató válasz reményében, a minden látszat ellenére való reményben. Az Istent figyelni és követni tudó ember mintája az odaadó nőiség csodája és csúcsa: Mária. Aki tudja, hol a helye, még akkor is, hogyha mi csodára várva a teremtményt készek volnánk a Teremtővel fölcserélni és ünnepelni. Az ő élete befejezett, tökéletes, megcsodálható életút, melynek végigviteléhez Isten és Fia keresztjének ereje adott előre is erőt.

XIV. Állomás: Jézust eltemetik

A hívő ember többszörös botránkozása: pedig azt hittük, hogy Ő váltja meg Izraelt, az emberiséget. Hol vannak a megváltás művei és nyomai? Csak csupa befejezetlen, csorba, csonka emberi életek. A legreménytelenebb stáció a sír, az utolsó állomás – végállomás? Ha így vélem, akkor reménytelen az életem leélni. Esélytelen vállalkozás. Azóta azonban sírjainkon ott a kereszt. És ebben a jelben bízthatok, győzhetek. Győzhetem erővel az életem; és halálom elsötétítő tudatára ettől kapom a reményt. A remény jele lett a kereszt, hogy Isten nem halt meg, hogy az Isten nem hagyta magára a világot; szeretetének a jele, hogy megváltott. Az élet jele, hogy Isten maga az élet, az éltető, az én életem és az én éltetőm is.

“Miért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
Miért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgyis!”

De hozzátehetjük: ez nem a vég: csak így van remény.

 http://www.karizmatikus.hu/imak/imaink/2950-keresztut

Elmélkedés a keresztút stációihoz

Az ítélet
    Az Úr Jézus meggyötört, megalázott arccal, de mégis szelíd tekintettel néz rám. Nem zúgolódik, nem szitkozódik, a rágalmat, a megszólást, az ítélkezést fájdalommal, szelíden fogadja. Az ököl és az arcátlanság törvénye nem az övé. Arra született és azért jött, hogy tanúságot tegyen az igazságról. Akik Istenből születtek, azok hallgatnak az ő szavára.
    Jézus, eljövendő örök bíró, könyörülj rajtam!

A kereszt
    Mit adhatnék én az Úrnak? Öklöt, köpést, ostort, udvari bolondot csináló bíborruhát, nádpálcát, töviskoronát, vagy éppen keresztető? Az élet fájától eltávolodó ember úgy akar menekülni bűne terhétől, hogy azt másra hárítja. Az Úr, mint szerelmes, a keresztet, mint az élet fáját magához öleli. „Mert mint a halál, olyan erős a szerelem”, és mint valami pecsétet karjára, szívére von engem (vö. Én 8,6).
    Jézus, nászházból kilépő vőlegény, könyörülj rajtam!

Az első esés
   Aki erősnek gondolja magát, vigyázzon, hogy el ne essen! S ha elbukott, igyekezzen, hogy mielőbb felállhasson! Megrázó esemény az elesés, de még szánalomra méltóbb az, aki fel sem akar kelni. Nincs az az élethelyzetet, amit az Úr értünk ne vállalt volna. Azért vállalta az elesést, hogy általa mi is felkeljünk, és tovább haladjunk az üdvösség útján.
    Jézus, aki elbuktál értem, könyörülj rajtam!

Találkozás
   Isten a szeretet, s ha szeretet, akkor kiszolgáltatottság, vágyik a mi szeretetünkre, találkozni akar velünk. Aki hallgatja az Úr szavát, szívében el-el gondolkodik rajta, és tettekre váltja, abban Isten csodálatos kegyelme valósul meg. Bensejében átformálódik, mert Isten szeretete árasztja el őt. Isten szeretetében átalakulva így lesz Ő Krisztusnak anyja, testvére, nővére és rokona.
    Jézus, Isten testté lett Igéje, könyörülj rajtam!

Segítő kezek
    Ami előbb keserűnek tünik, az átváltozik a test és a lélek édességévé. Ha Boldog Teréz anya Kalkutta utcáin nem veszi fel az első súlyos beteget, akkor a többi többtízezer is ott maradt volna. Lehet, hogy a karom gyönge, de ha szívem tiszta, akkor a kereszttel együtt Krisztust ölelem magamhoz. Conpassiones, együttszenvedés ez. Én vele testvéreimért, ő velem érettem, és általam felebarátaimért.
    Keresztet viselő Jézusom, könyörülj rajtam!

A képmás
    Mély nyomot hagy a szeretet. Még az apró cselekedetek is Krisztusra, és az ő szeretetére, vérben ázott képmására emlékeztetnek. Ha valakivel jót teszek, azt Krisztusnak teszem. Krisztus pedig a bennem kialakitott „Isten képmása” vonásait tisztítja le. Mintegy jegykendőt, úgy nyújtja nekem az ő vérben ázott arcát. A szeretet pazar ajándéka ez.
    Vérben ázott arcú Jézus, könyörülj rajtam!

A második elbukás
    Krisztus magára vette bűneinket. Az én bukásaim az ő keresztjét terheli. Bűneimmel Krisztus keresztje elé roskadok. Így akarok a bűnbánatban visszatérni az Úrhoz. Az Úr Jézus bukását az én bukásaim okozzák. Az ő példája viszont felkelésre int. Ha megszabadulok a bűn okozta tehertől, és az ő igáját veszem magamra, bármilyen nehéz is az, ha elnyom, utána felemel.
    Alázatos szívű Jézus, könyörülj rajtam!

Síránkozás
    Krisztus az élet fájává lett. Mi, akik elszakadtunk tőle, tűzre vetendő száraz ággá lettünk. Bűneink szégyenében égünk. Mit sem ér a vallásos köntösbe bújtatott siránkozásunk! A lelki tunyaság nem terem jó gyümölcsöt. Fogadjuk meg Krisztus intő szavait: - ne a meddő sajnálkozások, hanem inkább a bűnbánat érzése miatt folyjanak könnyeink!
    Bűnbánat könnyeit letörlő Jézus, könyörülj rajtam!

Harmadik esés, avagy úttalan út
    Az ember előbb-utóbb találkozik a magány, a magárahagyatottság érzésével. Talán már az sincs, aki vigaszt, vagy segítséget tudna nyújtani. Az élet egyre elviselhetetlenebbé válik. A múlt emlékeibe való visszahajlás sem boldogít. Ez már a hegytető közeli állapot, ahol már út sincs, csak a gúny és a szégyen érzete. Ebben a helyzetben is segíteni akar Krisztus, aki az úttalan úton elnyúlt testével úttá lett érettem.
    Jézus, aki érettem úttá lettél, könyörülj rajtam!

Lecsupaszítás
    Ne csak Krisztus ingjét akarjuk, hanem magát Krisztust. Ami van ebben a világban, minden elmúlik. Eljön az a pillanat, amikor üresen, mindenemből kifosztva, megfosztva, lecsupaszítva kell állnom. Nem marad semmi e földi életből, csak a szeretet, és annak művei, vagy esetleg annak súlyos hiányérzete. Krisztus, aki meztelen állsz a hegytetőn, légy irgalmas vetkeztetőm!
    Jézus, aki önmagadat adod nekünk, könyörülj rajtam!

Megszögezve
    A gyűlölet, bármennyire is erősnek és kíméletlennek mutatkozik, valójában gyönge, mert a szeretettel nem tud mit kezdeni. Mi a szeretet? Nézz Jézusra! Amit az ő keresztre feszítésében és halában látsz, az mind a szeretetről beszél. Mintha csak azt mondaná: - bármennyire is gyülölsz, én annál jobban szeretlek! Mert sokkal fontosabb és értékesebb vagy, mint amit gondolsz magadról.
    Megfeszített Jézus, könyörülj rajtam!

A szeretet nem szünik meg sohasem
    A szeretet a másikra irányul. Nem visszahajlik, nem önmagába görbül, hanem a másikért van. Elfeledkezik önmagáról. Nem önmagára gondol, hanem a másikra. Jézus mindvégig szerette az Atyát, és benne minket, embereket. S ebbe a szeretetbe képes volt belehalni. Mert minden igazi szeretet meg van feszítve, de szeretni kell megfeszítetten is. Jézus nem önmagára gondol, hanem még ott is a bocsánatot, és paradicsomot kínálja föl nekünk.
    Érettem haldokló Jézus, könyörülj rajtam!

Fájdalmas ölelés
    Ölelésre az igazi válasz a megnyílás, a csókra a szeretet apró gesztusai, a befogadásra az önátadás. Isten nem halott, hanem most is azok után siet, akik a sötétség és a halál árnyékában ülnek. Engem keres, a nyomorultat! Óh, ember, ne taszítsd el magadtól a kegyelmet, és ne fogadd közömbösen, hanem szép szelíden vedd öledbe a te megfeszített Istened!
    Jézus, az örök élet záloga, könyörülj rajtam!

Ez már nem temetés...
    Ha a lelkem jól lezárt, gondozott, fehérre meszelt sírjára nézek, látszólag nyugalom, sőt büszkeség tölt el. Ugyan ki látja a bent lévő rothadást, és ki érzi a bűzt, lelkemnek döglött szagát? Jézus halálakor sírok nyíltak meg, és halottak indultak el. Uram, Jézus, érintsd meg lelkem sírboltját, hantolj ki bűneimből, és támassz fel újra engem! Hasíts belém a feltámadás fényével, teremts új lelket bennem, hogy már e földi életben a te föltámadt képedet viseljem!
    Jézus, Istennek egyszülött Fia, könyörülj rajtam!

fr. Anaklét



http://www.ofm.ro/node/43

Read more: http://nyomaban.hupont.hu/78/anaklet#ixzz3N0uo542L

Sík Sándor: A keresztút (1950–1952)

I. stáció

A Rend és a Szabadság védelmében,
Törvény és Birodalom érdekében,
A Cézár és a Jehova nevében:
Az ítélet kimondva fejére.
      Íme az Ember
Indul a Koponyák Hegyére.

Kétezer éve:
A Rend és a Szabadság védelmében,
Törvény és Birodalom érdekében,
A Cézár és a Jehova nevében
Mindennap új-új pálca töretik.
Íme az Ember, a nyomorult Ember
Ítéltetik és öletik.
Halljátok-e az ezredeken át
Az el nem múló ítélet szavát?
Ki hallotta, mikor megszületett?
Ki szülte meg az elsőt, az ezrediket?
Ki mondja ki? Pilátus? Kaifás?
A Birodalom vagy a Nagytanács?
Nero vagy hitehagyott Julián?
A forradalom vagy a hagyomány?
A gyűlölet-e vagy a félelem?
A babona vagy a történelem?
S aki meghozza, a setét bíró
Jótét lélek vagy ádáz vérivó?
Isten küldte vagy ördög szállta meg?
Mindegy, testvérek: az ítélet egy,
Mert egy az Ok és az Értelem
Egyik neve Igazság, a másik Kegyelem.
Minden halál és minden szenvedés
Egy úton jár és egy irányba néz:
Vérhullás nélkül nincs engesztelés.
Az ítélet, a nagy Szentencia
A bűn törvényes, egyszülött fia.
Ó bűnösök, mi kik bűnben születtünk
És bűnt szülünk minden lehelletünkkel:
Az ítéletet, mely harsog felettünk
Bizonyhogy magunk nemzettük fejünkre.
Krisztus ostorát éjente-naponta
Eleitől hány ember bűne fonta,
S hányé ólmozza makacsul manap!
Melyiknél lennék makulátlanabb?
A bűn tajtékoz minden nap körül,
S az ítélet a bűn méhében ül.
A bűnök óceánja végtelen:
És mely bűntől vagyok szeplőtelen?
Ki ellen szól az ítélet, ki ellen?
Minden embernek minden bűne bennem,
Gyümölcsként, virágként vagy csíraképpen:
Ahhoz kiált, aki az anyaméhben
Szólítja szabadságra a magot.
És minden bűnért felelős vagyok.
A szomszédomnak nem volt kenyere,
S nekem jóval a tányérom tele.
Rám nézett, és a szívem megesett,
Nem adtam mégsem, csak egy keveset.
S ha bőven is, csak a selejteséből,
Ha javából is: csak a fölöséből.
Ha meg egyszer a magamét feleztem,
Már úgy hittem, hogy érdemet szereztem,
S az igazságos mennyei Király
Kezeiből a jutalom kijár.
S bár tudtam: tettem csak annyira méltó,
Mint a gyermeké, aki cukorért jó,
A mézes szájíz mégis megmaradt
És meg-megveregettem vállamat.
Holott a szomszéd… s mind az éhesek…
Uram, vállalom az ítéletet.
Mindent, Uram, mindent, mindenkiét!
Az egyik ember bűne a beszéd,
A másiké a csend, a cimborás.
Kárhozatba visz a káromkodás,
De azzal is lehetsz pokolra méltó,
Hogy meg nem zökken ajkadon a szép szó.
A békesség is bűnné válhatik,
Ha Isten dörgeti villámait,
És elgáncsolhat azzal is az ördög,
Hogy olykor bele nem vágtad az öklöd
Egy-egy arcba, melyen a gyűlölet
Az Isten-kép megcsúfolója lett.
Vétkezhet azzal is a tunya szellem,
Hogy vétlen marad a vétkezők ellen.
Ha minden ember a felebarátod,
Feles akkor az áldás meg az átok,
Közös az érdem, a bűn is közös:
Mindenkiért mindenki felelős!
Te is, testvérem, én is az vagyok
És vállalnunk kell a gyalázatot.
Az emberiség péntek-éjszakáján
A mi késünkön vérzett el a Bárány.
Mikor Pilátus eltörte a pálcát,
Mi tartottuk a mosakodó-tálcát,
Hogy mossa kezét meggyalázott székén:
Mi ordítottuk rekedtre a gégénk:
Feszítsd meg őt! és Mirajtunk a vére!
Mi kergettük a tagadásba Pétert,
És a vigyorgó szolganép előtt
Mi tagadtuk meg háromízben Őt.
Arcába köpni mi voltunk serények,
Mi sürgölődtünk – nagyzsoldú legények –
Ólmozott szíjjal vérét ontani.
Mink a lator is, a baloldali,
Ki a kereszten is káromkodott,
És mi vagyunk Júdás, az átkozott
Júdás, kinek meg nem születni jobb.
Születtünk: emberek vagyunk.
Emberek vagyunk: bűnösök vagyunk.
Te, ki az ítélőn ítélkezel,
De bűne bánójával könnyezel,
Halld elfúló szavam:
Jaj, ne magam,
Jaj csak a Bárány
Keresztje nyomán induljak oda,
Hol elejétől fogva vár rám
Keresztemmel a Golgota!

II. stáció

Megroncsolt testtel, homloka tövisben,
Indul az útnak az elítélt Isten,
Vállán a kereszttel.
      A kezemet, Uram,
Jaj, a kezemet soha ne ereszd el!

Hát én is immár idáig elértem!
A Teljeskorig most lett, hogy megértem:
Jön, jön felém már a kereszt,
Elment előttem a Fájdalmas Ember
A nagy kereszttel és azt mondta szemmel:
Itt van: szeresd!
Érzem, hogy nő ki vállamból keresztem.
Én nem kívántam, ó én nem kerestem:
Ha fölsejlett a fájdalom,
A színétől is félreoldalogtam,
És dideregve bűnbánón vacogtam,
Hogy nem bírom.
És mostan imhol megtermett magától.
És oly biztosan, mint nap az éjszakától
Mindennap újra megterem.
Még álmomban sem láttam eddig arcát,
És mégis-mégis: énnekem faragták,
Megismerem.
A történelem volt a faragója,
A rám köszöntött getszemáni óra
Vérizzadása szülte meg.
Amitől eddig megóvtak a mennyek:
A Benső Éjnek hogy mélyére menjek, –
Most küldenek.
Ó én kezdettől rámszabott keresztem!
Elfogadom, Uram, de hogy szeressem?
Tán igazabban ölelem,
Ha engeded, hogy azoké lehessen,
Akikért ezt az életet szerettem,
A kegyelem.
Hadd indulok hát a keresztes útnak!
De a gyengének, de a nyomorultnak
Uram Jézus, Te adj erőt,
Vagy elbukom az első durva szónál.
De hiszen minden stációnál
Te jársz, Uram, szolgád előtt!

III. stáció

Terhe alatt a szörnyű fának,
Terhe alatt a tenger bűnnek,
Mik láthatatlan madarakként
A két keresztes ágon ülnek,
Terhe alatt a világ elejétől
Világ végezetéig minden rossznak:
      Az Úr leroskad.

Ó porig megalázott Jézusunk,
Hát itt a porban, itt találkozunk!
Ó be mienk vagy! Most rád ismerek:
Leroskadt Isten, roskadt emberek.
Ó emberebb te minden embereknél,
Vérünk és húsunk, emberfia, testvér!
Verejtékünk hordod és vérhullásunk:
Ó hogy szeretünk – ó hogy megalázunk!
Patkók alatt és korbácsok alatt
Arccal csókolod a véres sarat,
Lába elé terülsz a csőcseléknek,
Föl sem nézhetsz már arcába az égnek.
Nem tűrjük el, hogy föntebb légy minálunk,
A magunk szennyes szintjére cibálunk.
Ó tudjuk jól: nem a szegény kereszttől,
Nem testi kíntól, hogy lábad meging:
Századokon, ezredeken keresztül
Zuhognak rád a bűnök: bűneink.
Az én bűneim ülnek a kereszten:
Esned kell, Uram, mivel én elestem.
Én voltam, aki elgáncsoltalak.
Ó hogy szeretlek, – ó hogy bántalak!
De hogy bánthatlak, hogyha úgy szeretlek?
És ha bántalak, hogyan szerethetlek?
Így volt akkor is, ama régi órán,
Amikor legelőször csapott a gáncsvető rám.
Az érthetetlent ki értheti meg,
Az első jajt, első elestemet?
A gyilkos dallamot megrebbenő szívemben,
Lent, énem hajszálgyökerei alján,
Mely legelőször ringatott el csalfán
A bűn végzetes félálmába engem.
Mi lehetett az első buktató?
Cukor? gyümölcs? füllentés? durva szó?
Vagy egyszerűen a rossz unalom?
– Olyan nagyon régen volt! – nem tudom.
Csak azt tudom, de azt erős bizonnyal,
Hogy megbántani nem akartalak.
És mégis: tudom és tudtam, iszonnyal,
Hogy megbántottalak.
Talán nevét sem tudtam még a rossznak,
S prédája lettem valami Gonosznak.
Valami hangnak, amely sohasem
Szűnt el azóta bennem zümmögni csendesen:
Zümmögni egyre, ami jól esett,
Ami édesség, ami élvezet,
Ami könnyű, amivel nincs vesződség,
És legfőképpen: semmi felelősség.
Ismeretlen hang volt és érthetetlen,
Nem az én hangom, nem is énbelőlem:
Mindenestül más, idegen.
És mégis, mégis, mégis énbelőlem:
Én lettem más, én lettem idegen,
Más is és idegen is: érthetetlen.
Csak azt tudom, hogy kettévált a lelkem,
Hogy amit nem akarok, akarom,
És hogy kettőnek lenni fájdalom.
Azóta így van: megyek Teutánad,
Csepp vasszemecske a mágnes felé,
– Hova mennék? az Ige titka nálad,
Az életé, az én életemé, –
S egyszerre csak elfut a föld alólam,
Hurok rántása lépő lábamon:
S fekszem a földön, élettelen ólom.
– Akartam? Nem akartam? Nem tudom.
Arcom meg-meglegyintik angyalok:
Szépség, Igazság, izzó látomások,
Elsuhanó szárnyakkal rám suhog
Minden bizonynál bizonyabb hívásod.
Megyek feléjük, mint az alvajáró,
A látás józan mámora elönt,
Hét nap járom a tiszta fényözönt:
Nyolcadnap reggel lomha szürke háló
Égen és földön, lépteim nyomán
Langyosan ásít álmos ingovány,
Zöld békanyál a köntösömre loccsan,
Pedig szemem fönnjár a csillagokban.
Lábam a lucskot, szemeim a fényt
Egyszerre isszák: melyik vagyok én?
És melyik leszek holnap s azután?
A nehezen kiszántott gaz után
Ki fogja meg az élesztő ekét,
Hogy fölforgassa szívem fenekét?
Mert én Uram, ha csak magamra bíznád,
Úgy gondoznám el a szép tiszta búzát,
Hogy egy kalászra jutna konkoly kettő.
Nem, nem lesz asztagomból örömed,
S nincs rá mód, hogy igazit arassak,
Hacsak a tenyértörő ekevasnak
Neki nem állsz Te magad is velem,
Ó konkolyölő, szántó Kegyelem.
Mert él és fáj és sír bennem a Kettő,
És nincs ami megszabadítson ettől,
Csak a Te véred, csak a Te kereszted,
Csak a Te felém sikoltó elested.
El kellett buknod, hogy én el ne essem,
Hogy az én Kettőm újra egy lehessen.
Te, ki magad bűnömmel eljegyezted
És megölelted értem a keresztet,
Aki megengedted a zuhanást,
De nem azért, hogy lelkem megalázd,
Csak mert a mélyben annál jobban érzem,
Milyen magasban szabtad ki a részem:
Mikor rámzúdul, mint az út pora,
A másik én veszejtő mámora,
Hozzád kiált a mélyből lompos ajkam:
Akard, hogy úgy akarjam,
És megöleljem én is a zuhanó keresztet
Mondván: Míg meg nem áldasz, nem eresztlek!

IV. stáció

[jegyzet]

Megy a Jézus a Kálváriára,
Fejében a töviskoronája.
Véres rózsák verték ki a testét.
Megy a Jézus, viszi a keresztjét.
Most először roskadt el alatta,
Vad pribékek keze fölrángatta.
Szeges szíjak a húsába tépnek,
Borzalommal kísérik a népek.
Szeges szíjak csontig elevenbe.
Jön az úton Szűz Mária szembe.
A szeméből mennyek mosolyognak,
De szívében hét tőre pokolnak.
Nézi Jézust, nézi a keresztfát,
Azt a véres, verejtékes orcát,
Azt az Arcot, azt az édes-egyet,
Aki az ő testéből testedzett.
Kis Betlehem boldog éjjelében
Ő ringatta ámuló ölében,
Ő mosott rá, főzött és dagasztott,
Ágya szélén de hányszor virrasztott!
Ruhácskáit szőtte, fonta, foldta,
Haj pedig már akkor is de tudta…!
Ó hogy nézte távolodó képét,
Mikor elment, három éve, végképp!
Nézi most is, rogyadozó testtel,
Kicsi fiát a szörnyű kereszttel.
Nézi, nézi, fátyolodó szemmel.
Megy a Jézus, utána a tenger.
Véres úton, végestelen hosszan:
Tenger ember, férfi, gyerek, asszony.
Véres tajték veri ki a mesgyét.
Valamennyi viszi a keresztjét.
Nem hiányzik senki sem a sorból:
Legelöl a tizenkét apostol,
Utánuk a számolatlan ezrek,
Ködbevesző végtelen keresztek.
Ott piheg a sok mái szegény is:
Édesapám, édesanyám, én is!
Hétfájdalmas, nézz ide miránk is,
Krisztus Anyja, légy a mi anyánk is!

V. stáció

Cirenéből jött, messze földről,
Munkából jött, az anyaföldről,
Mindenképen a föld fia.
Kényszerítették,
Hogy véghezvigye boldog tettét:
Segítsen az Isten Fiának
A keresztet hordoznia.

Jött a szántóföldről, az áldott mezőről,
Éppen hogy elfogyott a munka kezéről.
A réti virágok, a szelíd olajfák
Voltak a társai, azok vigasztalták,
Azok is biztatták kövér esztendővel,
Földekben, fiakban áldott jövendővel,
Egyébre, nagyobbra vágyát sose mérte,
Tartotta a Törvényt, az Urat dicsérte,
Izrael reményét várta türelemmel:
Ábrahámnak igaz fia, igaz ember.
Ha a hév nap után a hűvösön este
A sok kicsi szájnak kenyerét megszegte,
Boldogabb, békésebb ember nem volt nála.
És most megragadják s borzadó vállára,
Melyen még az egész nap terhe ott reszket,
Rárakják a térdet csuklató keresztet.
Tiltakozott előbb, küszködött, kiáltott:
„Mi közötök hozzám? mi közöm hozzátok?
Nem vagyok én rabló, lator, útonálló,
Rendes ember vagyok, dolga után járó.
Sohasem volt nekem életemen által
Semmi ügyem-bajom semmi hatósággal.
Azt sem tudom, mi ez, hogy így összecsődül
Ez a tenger népség városból, mezőrül?
S ez a boldogtalan! – Dehát a dolgotok
Tegyétek! – mit bánom! – csak engem hagyjatok.”
Így a Cirénei, de hiába morgott,
Nem állta végül is a sziszegő ostort.
Vállával alája feszült a keresztnek,
Szétnézni alóla csak azután kezdett.
Miféle menet ez? Kik ezek a népek?
Szíriai rongynép, római pribékek,
Szitok a szájukban, a kezükön korbács.
Utánuk sereggel a templomi szolgák.
Nyomukon kövesült orcával lépdelnek
Méltóságos vének, papi fejedelmek,
A vérmocskos utat seperi, sodorja
Köntösük aljának kétaraszos bojtja.
Köröskörülöttük fenekedő zajjal
Mind az egész város szemete, legalja.
Csikorgó fogakkal, köpködve, sziszegve
Az öklüket rázzák ezren amaz egyre,
Kit veszteni visznek a Golgota hegyre.
Ki ez a férfiú? Simon odafordul.
Éppen most rángatják újra fel a porból.
Feláll, – egy pillanat, csak egy, a szemébe,
Jézus Simonéba, Simon az övébe:
Veti neki vállát máris a nagy fának,
Megyen a Jézussal, föl a Golgotának.

VI. stáció

Ó Istenarc, kegyetlen
Kínzástól éktelen!
Ó Irgalom, egyetlen!
Ó Jóság, végtelen!
Méltó ki lenne Hozzád?
Egy gyenge nő:
Letörli véres orcád
A keszkenő.
Ó arcom, ember arca,
Te bűntől éktelen,
Az Isten képe torza,
Te jótlan, széptelen!
Hallom amint esengő
Szíved dobog:
Ölelnéd, mint a Kendő,
Vert Krisztusod.
Ó lelkem, durva kendő,
Mocsoktól keserű:
Nézd, mennyi vár esendő
Arc, amit letörülj:
Kar nincs elég ölelni,
Mindenfelé:
Vert arcok, s valamennyi
A Krisztusé.

VII. stáció

Hasztalan görnyedez utánad a Cirénei
A megosztott járom alatt,
Pihegő szívére szorítva a Kendőt,
Hiába botorkál Veronika lépteid nyomán:
Hiába kísér simogató szeme
Annak is, aki szívében hordja
Iker-mását a világ elejétől rádrakott Keresztnek:
      Göcsörtös az út és roskatag a váll,
      Minden lépésen irdatlanabbra nő
      És súlyosabbra az elnyomó Kereszt:
      Ímhol másodszor roskadsz el alatta.
Mintha mondanád:
      Ó milyen jó a te szeme Édesanyám,
Ó milyen jó volt,
Mikor didergős Betlehemben a barlang hidegét
Csókolta melegre melled buggyanó szerelme,
És mikor a názáreti gyalupad mellett
A munka verejtékét törölte le simogatásod.
Hűsítette drága kezed simogatása.
      De most, anyám, most nem szabad:
      Most olyan kegyetlen-nagyon kell Fiadat szeretned,
      Ahogyan szeretni csak te tudsz:
      Most nem szabad könyörülnöd,
      Most csak szenvedni, szenvedni szabad,
      Hordani együtt, kétségbeesett-boldogan,
      Némán, néma Fiaddal,
      A néma Keresztet.
Neked is, Veronika nővér,
Köszönöm, amit rajtam cselekedtél.
Vidd el magaddal Kendőd szívében
Hálám véres Arcát, vigasztalásul
Magadnak és minden nővéreidnek,
Akik körötted sírva tolonganak
És szívszakadva cselekednék, amit te cselekedtél,
Csak éppen nincsen kendő a kezüknél,
Csak éppen vissza ne lökné őket lándzsája nyelével a zsoldos
És meg ne bénítaná kezüket-lábukat
A nem belőlük való rettegés!
Köszönöm neked a Kendő melegét.
      De most, most a hideget érzem, – a sokakét,
      Akik kendőtelenül és szívtelenül követnek az úton
      És nem látják a Kendőt,
      Amelyről Arcom virrasztó vére csorog.
Neked is, bajaim társa, testvérem, Simon,
Köszönöm térded ropogó irgalmasságát,
Vállad feszülő könyörületességét,
Köszönöm morogva engedő elszánásod
Amellyel vállaltad a jármot,
Azt sem tudván, mit és hová,
Köszönöm neked és minden testvéreidnek,
Akik értetlenül és talán zúgolódva is,
Hordják becsülettel szakadásig
Tántorgó társaik keresztjét,
És úgy nem tudják, mint te, Simonom,
Hogy a Hegy felé indultak el,
Hol elvétetnek a világ bűnei.
Köszönöm, Simonom, de lásd
Most még a te vasgyúró testvérkarod is kevés.
Ketten vagyunk csak és emberek vagyunk csak
(Ezen az úton mindaketten emberek vagyunk)
Ketten, szemközt az évezredekkel:
Ketten, akik emeljük a Keresztet,
És milliók, akik húzzák, zúzzák, döngölik, nyomorítják,
Kézzel és lábbal, rázuhanó iromba testtel,
Szitokkal, röhögéssel, könnyel, sóhajjal, még imával is.
Bocsáss meg, Simonom,
Ha magammal rántalak a tőrélű kövekre,
És bocsáss meg, ha majd felrángat az ostor,
S vasas lába az ordító pribéknek:
      Bocsáss meg, testvér, most roskadni kell,
      Most el kell esni, – értük,
      Így van megírva.
Hát én, Uram, hát én?
Ó én nem mertem szembe jönni rád
És szemedbe nézni a drága Szűzanyával,
Inkább bújtam volna a föld alá is,
Csakhogy bele ne kelljen néznem a Szembe,
Mely látja a szívet és vesét.
Ó én nem törtem át a lándzsák durva láncán
Veronikával, – inkább utána kaptam
És kendőjénél húztam volna vissza őt,
Ha jobb, s erősebb nem lett volna nálam.
A Ciréneinek is csak integetni tudtam,
Hogy jaj, valamiképen oda ne álljon,
Közt vállalni veled,
Mert még ki tudja, mi nem éri őt is!
Ó én nem vagyok senkire hasonló
Azok közül, akik Téged szeretnek,
Hát még Tehozzád, aki pedig oly nagyon
Kívánsz hasonló lenni hozzám,
Mindenben, – egyet kivéve.
Ó, Uram, én éppen csak abban az egyben hasonlítok Hozzád:
Hogy el tudok esni, hogy újra csak el tudok esni,
Hogy mást sem tudok, csak esni és újra esni.
      De milyen esés ez, Uram!
      Engem nem a keresztnek súlya nyom el;
      A Kereszt húzna vissza állónak, egyenesnek.
      Nem az ostor hajszol elesni a kíntól:
      Az én ostorom inkább szólítana vissza
      A szép szoros útra feléd.
      Engem a Golgota ködlepte homloka messziről
      Nem a szörnyű halál képével ijeszt,
      Hogy már az útban elfogyjon erőm a rettenettől:
      Ha én a szemem hozzá emelem,
      Én már Téged látlak rajta óriás kereszteden,
      A mindenség minden szíve felé kitárt
      Ölelő karjaid énekét hallom:
         Hozzám jertek, akik terhelve vagytok,
         Én megenyhítelek!
      Hát mérthogy nem sietek feléd,
      Hát mérthogy botorkálok össze-vissza,
      Mindenfelé, csak arra nem,
      Ahol az vár, amiről tudom, hogy a legjobb,
      Legénnekemvalóbb.
      Mért tipegek, topogok, tántorgok ide-oda szűntelen.
      Csak éppen háttal Hozzád,
      Jaj, háttal enmagamhoz is!
Krisztus, Krisztus, másodszor elesett Krisztus,
Akit ostorral ráncigál talpra a gyűlölet ökle,
Fogj ostort, Krisztus,
Ostort ellenem!
Kiáltok Hozzád,
Könyörgök Hozzád, keresztedért,
Másodszori elestedért.
Krisztus, állíts föl engem,
Másodszor is állíts föl engem!

VIII. stáció

Jeruzsálem leányai,
Ne sirassátok az Ember Fiát:
Timagatokon sírjatok,
S fiaitokat sirassátok el,
Mert imhol közel a napok,
Mikor boldog a magtalan leszen,
A méh, mely nem szült sohasem,
S az emlő, melyet nem szítt csecsemő.

Akkor majd kiáltani kezdenek:
„Szakadjatok reánk, hegyek,
Ti Halmok, takarjatok el!”

Mert ha így jár az eleven,
Száraz fa sorsa mi leszen!

Száraz fa, tikkadt árok szélén,
Apadt gyümölcs, hernyó-sodort levél én,
Sírjak-e magamért?
Itt is, most is, megint miattam,
Ki magamat már annyiszor sirattam,
Olyannyi potomért!
Nem, nem, a keresztúti könnyek
Ne mossák már a telhetetlen ön-nek
Unt köntösét többé soha:
Méltóbb özönnel azokat sirassák,
Kikhez a szépség, kikhez a szabadság,
Kikhez az élet mostoha.
A boldogtalan bűnösökre öntsd el
Könnyeid árját, rájuk ontsd a könnyel
Ölelkező szánalmadat,
Akik nem tudják, hogy mit cselekesznek,
Mikor az értük roskadó Keresztnek
Üzennek öngyilkos hadat.
A kisdedeknek óvd el könnyed árját,
A fiakat sirasd, apátlan árvák
Mércére mért falanxait,
Akik felnőttek szép hiszemben
S nem fogják tudni, hogy mi volt az ember,
És hogy az Isten hol lakik.
És sirasd el bólogató vének
Csorgó szemeit, kik a múltban élnek
S csak arról nézik a jelent,
Hogy életük a porig égett,
És nyöszörögve szólítják a véget.
És nem látják a végtelent.
Őket sirasd, ha nem sirattad eddig,
Bennük sirasd, a legeslegkisebbik
Személyében is, az Urat.
Csak egyet, egyet nem szabad siratni:
Egynek nem szabad sírni, sem siratni:
A férfit ne sirasd!
Férfi vagy? Itt a kereszt: állj alája.
Férfi vagy? Itt a Krisztus: kövesd a Golgotára!
A többit majd ott megtudod.
Csak kettő van a földön férfi:
Légy János, vagy légy Cirenéi, –
A Krisztus a te Krisztusod!

IX. stáció

Félig halálra váltan, már-már a Golgotán,
A szörnyű út után,
A szörnyűbb cél előtt,
Harmadszor is leroskad a Keresztviselő.
Mi, elesett apák megesett fiai,
(Merjük e mondani:
Mi keresztviselők?)
Merjünk megállani a Roskadó előtt?
Mi, kik a megszokott bűn kitaposott, avitt
Baromcsapásait
Járjuk nap-nap után,
Berzenkedőn se már, fásultan és bután,
Vakon és siketen, akár az unalom,
Mint az igás malom
Kerengő vén lova
Köröz egy vak körön, se té már, se tova.
Ajkunkon ki se hűlt Barabbás neve még,
Szorongó csőcselék:
Honnan vegyünk erőt,
Hogy szólítani merjük a Keresztviselőt?
Így kiáltsunk-e: „Krisztus, háromszor elesett,
Nézz rám és nyújts kezet,
Hogy el ne bukjam én
Legalább ott, a végső, halálos Hegy tövén!”
Vagy keserű torokkal inkább kiáltsuk ezt:
„Zuhanj reám, kereszt:
Szétmálló életem
Egy jó földindulással tán újrakezdhetem.”
Ki téged megölelt, az mindent újrakezd.
Zuhanj reánk kereszt,
Hogy véres két karoddal lelkünket átölelje
Az elesés malasztja, a fölkelés kegyelme.

X. stáció

Nap, húnyd le szemérmes szemed,
Forduljatok el, égi szellemek,
Meg ne lássátok őt.
Letépték anyja-szőtt mezét,
Leszaggatták varratlan köntösét,
S most itt áll ország és világ előtt,
A zokogók és röhögők előtt,
Az Ember Fia, meztelen.

Hát én, Uram? Mi lesz velem,
Ha eljön egyszer ama nap,
Mikor lábamhoz omlanak
Az ember-szőtte fátyolok,
S úgy csupaszon bámul reám
Az emberiség, a kaján
És a kíváncsi angyalok,
És meglátják, hogy ki vagyok.

*

Ki is vagyok, én Istenem?
Feleljetek, te száj, te szem,
Te arc, te mell, lábam, kezem,
S amelynek úgy kedvét kerestem,
Szárnynevelő föld-férge, testem,
Én börtönöm és kalodám
És titokzatos palotám
És templomom, felelj nekem,
Te Isten képe s állaté,
Hogy az én vagyok te vagy-é?
És hallom minden pillanatban
A választ, vérben, szívben, agyban:
„Igen” – lükteti egy ütem,
A másik azt dobogja: „Nem.”

*

Hát hullj le rólam, test-lepel,
Te testen-túli én, felelj:
Külsőm izgalmas belseje,
Vizeim rejtett kútfeje,
Repülőgépem repülője,
És szél is, szárnyam emelője,
Te áramtalan huzalon
Álmatlan izzó fény-neon,
Nem vér, és mégsem vértelen;
Hústalan-húsos értelem,
És te, szuverén hatalom,
Ki ösztönt, gondolatot, gondot
Elfújsz és mosolyogva mondod,
És ki se mondod: akarom!
Lélek, tudat, szellem, titok:
Te vagy-e, aki én vagyok?
S a fénytelen, hangtalan éjből.
Sugárzik a válasz a mélyből:
„Én én vagyok, én te vagyok:
Te nálam kisebb én nagyobb.”

*

A kisebb most némuljon el,
Az szóljon, ami énekel:
Dallam, imádság, szerelem:
Ami van is, de még nem úgy van,
Az életen innen és túlnan,
A véges arcú végtelen:
Én pontnál pontabb centrumom,
Mi vagy? – honnan vagy? – nem tudom.
Mégis, mégis tőled remélem,
Hogy libegő mécsláng személyem
Megsejti egyszer, ki vagyok.
„Vetkezd le éned, s megtudod!”

*

Ó meztelen Krisztus a hegytetőn,
Légy irgalmas vetkeztetőm!

XI. stáció

Áll a Kereszt az ég alatt,
A föld felett.
Tajtékot ver lába körül
A gyűlölet.
Alul halálos gyűlölet,
Fölül halotti csend.
Föld kiveti, s be nem veszi
Az ég sem odafent.
Ember Fia, Ember Fia,
Egyedül vagy a puszta végtelenben!
– Én Istenem, én Istenem,
Miért hagytál el engem?

*

Egyedül lenni: emberek között
Elátkozott,
Egyedül lenni: az Isten előtt
Elkárhozott,
Egyedül lenni: önmagadnak is
Csak undora, –
Hát ezt is, ezt is megtapasztalod,
Ember Fia!

*

Ha fáradt, mint a holttetem
Szíved s velőd,
S egy vérszegényke gondolatra sincs
Immár erőd,
Önmegvetésbe s unalomba fúl
A küzdelem,
És elűzni a déli döghalált
Reménytelen:
Alvadt szívedben a kétségbeesés
Fel-fellobog,
Elterülnél a földön: nincs tovább!
És: nem vagyok!
Imádkoznál, de szívtelen imád
Csak káromol,
Szólítanád az irgalmas halált
És nincs sehol:
Akkor lassan elkezded sejteni,
Talán-talán,
Mit láthatott csütörtök éjjelén
A Getszemán:
Ki az, kit a Krisztus verejteke
Meg nem hatott:
Az Akaratot, amely nem a te
Akaratod.
Mikor elönt a szennyvíz-rágalom
Igaztalan,
És elhagy a testvér, rokon és barát
Vigasztalan,
Körülgyaláz a bőgő gyűlölet
És butaság,
S aki véreden nőtt embernyivé
Az is elád:
Hívnád a törvényt, hívnád a Bírót,
Az igazat,
S az mosolyogva mossa a kezét
És megtagad;
Várnád a jóságos szamaritánt
S a szenteket,
S ők sebedibe lágy olaj helyett
Sót hintenek.
Kiáltanál az értő ég felé,
De nincsen ég:
Felissza fúló sikolyod lehét
A semmiség –
Akkor tudod meg, hogy mi a Kereszt
És ki az Úr,
A nagy Kereszten, ha mellette függsz
Áldozatul.
Az áldozatban ott megoldatik
Minden titok:
Ott, akkor Isten, a nagy Hallgató
Felelni fog.
Ott, akkor: „Istenem, én Istenem!” –
Kiálthatom.
Ott, akkor, Benne még magamat is
Megválthatom.

XII. stáció

Felkiáltottál: Beteljesedett.
És lehajtottad fejedet.

Igen, Uram, közel a nap,
Talán az óra, tán a pillanat,
Amikor félrebillen a fejem,
Amikor én is beteljesedem.
Mondjam-e úgy, ahogy elzörren a húr?
Vagy hogy a Létnek óceáni tükrén
Egy leheletnyi hullám elsimul
És elkezdődik egy új csepp öröklét?
Akárhogyan, – én beteljesedem:
Eltelt, letelt, betelt az életem.
Szemem nem issza már a zsenge rét,
A lombok és az alkonyok színét,
Fülem nem hall már rímet, sem mesét,
Orgonaszót s a fátyolfű neszét,
Nem érintem már lelkes ujjaimmal
Emberek ujjain át a csodát,
Akik közt élvén emberré lehettem,
És akikért magamat is szerettem:
Ezentúl, – már csak odaát.
Beteljesedett, – vége van.
De beteljesedem-e én magam?
A tenger eszmét, a gondolatot,
Amelyet itt gondolnom adatott,
Végig tudom-e gondolni odáig?
Öröm és bú és szenvedély csodáit,
Mik lelkem alvó Siloe-színét
Annyit kavarták gyógyító habokba,
Végig tudom-e hullámozni még?
Annyi a szó még, ami kavarogva
Zsongatja vérem, csiklandozza nyelvem,
És annyi dal, amit elénekelnem
Normámul szabatott:
Mondja-e majd a lelkiismeret,
Mikor eljő az „Elvégeztetett”,
Hogy elvégeztem a feladatot?
Vagy csak az élet lesz, ami lezárul,
És az embernek vég-szentenciául
Ez lesz őszinte sírirat:
„Élt ennyi évet és félben maradt?”
A dallamot ha meghal is, ne bánjad,
Ha csonka is; elég volt önmagának.
Nem amit zengtél, hanem ami voltál!
Átvette-e tapogató zenéd
Az isteni Hangmester ütemét?
A hangjegyeket olvastad elégszer:
Csak rajtad állt, hogy ennyivel elégszel,
Vagy addig virrasztasz s imádkozol,
Amíg odáig felnyújtózkodol,
Hol ujjaiddal kitapinthatod
Az óriás vezérmotívumot.
Lettél-e, mire ő hangolta lenned?
Vagy giccsbe fulladt és szirupba benned
A szeplőtelen hang, amit a Mester
A mindenségben egyetlenül-egyszer
Számodra, csak számodra komponált?
Ültél-e ittas éjszakákon át
A makulátlan billentyűk felett
Lesve a fösvény pünkösdi Szelet,
És lángja könyörtelen ihletében,
A verejték aranymosó vizében
Virrasztottad-e reggel-délben-este
Az igazit, a magadét keresve
A Tiszta Forma józan mámorát?
Mert nincsen megállás a kegyelemben
S töredék minden, csak a Szerelem nem.
Bűn és erény, igazság, tévedés,
Hang és összhang és diszharmónia:
Mindennek eggyé kell olvadnia.
Kell valamennyi, és minden kevés,
Ami nem minden, ami nem egész.
Csak a minden a beteljesedés.

*

Lehajtott fejű Krisztus a kereszten:
Immár a föld emlőit eleresztem.
A föld tejével telnem szűk-kevés:
Csak Tebenned a beteljesedés.
Napom hanyatlik. Nagy hegyek megül
Árnyak suhognak. Már-már nehezül
A forró szerszám hűsödő kezemben.
Ó teljes Krisztus, teljesíts meg engem!

XIII. stáció

Drágalátos szent testét
A keresztről levették
Szegény Jézus megpihen
Szűz Mária öliben
Szűz Mária ringatja
Ölelgeti, siratja

Édes lelkem, kis Jézuskám,
Hát így jöttél vissza hozzám!
Nem így feküdtél ölemben
Karácsonykor Betlehemben!
Sírtam pedig ott is én:
Jaj de fáztál, kicsikém!
Hát amikor, nyakas gyerek,
A templomban fölleltelek!
Mit is mondtál, te szívtelen:
„Atyám házában a helyem”!
Kánában az esküvőnél
Mikor megpirult a vőfény,
Én meg nálad reménykedtem,
Jaj mit mondtál, te kegyetlen!
(Most is küzdök a sirással!):
„Asszony, mi közünk egymással!”
Hát mikor az átkozottak
Lépteiden ólálkodtak,
Hogy féltettünk! Odamentünk,
Be se mentünk, csak üzentünk.
Mit üzentél ki, te pogány:
„Hát ki az én édesanyám?”
Miért voltál oly kegyetlen?
(Ó te drága, te egyetlen!)
Mindég ilyen gonosz voltál,
Végül is csak elpártoltál,
Odahagytad bús anyádat,
Nekimentél a világnak,
Lettél betegek gyógyítója,
Bűnösök bátorítója,
Mindenki mindene lettél,
El csak épp engem feledtél.
Soha többet meg se nézted
A kihűlt anyai fészket.
Mire megint megláttalak,
Bukdostál a kereszt alatt.
És most itt vagy az ölemben,
Meggyalázva, összetörten.
Már el nem vesz tőlem senki.
Hát így kellett ennek lenni?
Tudtam én jól, rég megírták
A keserű nagy próféták,
Simeon is megmondotta
Karonülő kiskorodban.
Kiolvastam eleitől
Ama Gábor szemeiből:
Hogyha nem is mondta hanggal,
Tudta már az okos angyal,
Hogy mi vár rád, hogy mi vár rám;
Hogy te vagy a Pászka-bárány,
Égnek-földnek gyönyörűség,
Csak anyádnak keserűség.
De ne gondold, kis bárányom,
Hogy valahogy visszabánom
Amit egyszer mondtam: legyen.
Amen, én egyetlenegyem!
Legyen, amint meg van írva:
Elengedlek már a sírba.
Odaadlak kebelemről,
Úgy sem szakadsz le szívemről.
Soha el sem is szakadtál,
Mindég az enyém maradtál,
Örömömben, gyászomban,
Mint egykor a jászolban.
Mikor hűvös szókat mondtál,
Értettem én, hogy mit mondtál.
Mikor mondtad: „Nincsen anyám!” –
Úgy értetted: „Tudod, anyám!”
Mondtad: nincsen közöd velem, –
Megértettem: egy vagy velem.
Veled voltam a kereszten,
Hulló véreddel véreztem.
Végig, mindig veled voltam,
Veled vagyok most is, holtan.
Halott leszek három napig,
Míg az Írás be nem telik.
Harmad hajnal mikor éled,
Én is veled visszatérek.
Mert örömben, fájdalomban
Nem élek én csak fiamban,
Nincsen ami elszakasszon:
Én vagyok a Boldogasszony.

XIV. stáció

Halálra vált tetemét
Sziklasírba temeték.
Mind a világ végéig
Temetik, temetik.

Állok a legutolsó stációnál,
És szembejön a Gyászmenet,
Legelől József, Nikodémus,
Meg a keserves Máriák.
      „Ó jaj, bizakodtunk,
      Hogy teljessége megjött az időnek.
      Eljött és beteljesedett és elment az idő.
      Immár nincs bizakodni miben.
      Sötét dolog embernek lenni!
      Temessük el, temessük el!"
Jönnek utánuk, jönnek, jönnek
Szolgástul, levitástul, katonástul
A népnagyok: Annás és Kaifás
S elburkolódzva tógájába a nyugtalan Pilátus is.
      A sírra kő! Pecsétet a kőre!
      A sír sarkára négyszer négyes őrség!
      Elég a rettegésből:
      Nyugtot akar a nagytanács,
      Nyugtot a Templom és a Tanszék,
      A Tartomány és a Birodalom
      És Tiberius és a Hét Halom.
      El a Nyugtalanítóval:
      Katonák, fejetek a zálog!
      A világ békességéért
      Temessük el, temessük el!”
És tárt karokkal állanék elébük
S kiáltanék: Megálljatok!
Itt valami halálos tévedés van,
Világraszóló tévedés!
Kit akartok ti sírba tenni?
Kétezer éve immár,
Hogy ismerjük az Írást.
Megértük a harmadik napot.
Mi láttuk és illettük őt.
Tudjuk, mi történt
Jeruzsálemben, Rómában és mind a világon
Kétezer éven át.
Tudjuk, mi érlelődik
A földön és az ég felhőiben.
Kit akartok ti sírba tenni, emberek?
Nem hallottatok az Országról,
Mely nem e világból való?
Kiáltanék, de elfojt, elsodor
A végeláthatatlan gyászmentet.
Jönnek, jönnek, kisírt szemekkel
Halálszín arccal új-új Máriák,
Meghajlott hátú Józsefek,
Elnémult Nikodémusok,
Siránkozó szentasszonyok,
Inaszakadt szentemberek,
És fölöttük a temetői szélben
A halhatatlan Júdás lelke sír.
      „Ó jaj nekünk! Mindent tudunk.
      Tudjuk, feltámadott.
      Élt és uralkodott.
      Kétezer évig állt a Trón, –
      De hol van az Ország?
      Szívekben élt, a milliószor milliók szívében, –
      Hol vannak a szívek?
      »Ha Isten vagy, szállj le a keresztről!« –
      Mondták a papifejedelmek,
      »Ha Isten vagy, szállj be a szívünkbe!« –
      Mondottuk sírva mink.
      De Ő nem szállt le a keresztről,
      És elszállott az emberek szívéből.
      Elment, odalett, magunkra hagyott.
      Felejtsük el,
      Felejtsük el arcát,
      Felejtsük el a csodálatot kézezer évet,
      Felejtsük el jellel jelölt magunkat
      És menjünk vissza, élni.
      Hálóinkhoz, áruinkhoz, könyveinkhez, asszonyainkhoz.
      Temessük el, temessük el!”
Jönnek, jönnek, jéghideg arccal.
Jön Kaifás, a halhatatlan,
Jön Pilátus, az örökéletű,
Jön negyvenezer papja a templomnak,
Százezer légiója százezer tartománynak
És millószor millónyian
Az emberölők és Isten-ölők:
Jönnek, jönnek császárok és bakók,
Írástudók és írni-nem-tudók,
Üzérkedők és kereskedők,
Diplomaták és méregkeverők
És szónokok és szpíkerek.
És fenyegetőn, feketén morajlik
A Káin élő testamentuma:
      Földeljük el, – ne álljon
            közénk és koronák közé!
      töröljük el, – ne álljon
            közénk és bűneink közé!
      Tagadjuk el, – ne álljon
            közénk és önmagunk közé!
      Temessük el ! Temessük el!
      De feltámadhatatlanul.
      Nem eresztjük el újra világgá
      A tizenkét galileust,
      Nem engedjük a vértanúkat föld alá,
      Nem engedünk búvóhelyül pusztát, kolostort, templomot.
      Kevés egy kő egy sírra:
      Minekünk fejek kellenek
      A sírra nyomatékul,
      Nehéz emberfejek,
      De megszámlálhatatlanul.
      Mert mi lenne, ha valahogyan mégis
      Föl találna kelni
      És szemünkbe találna nézni
      És ezt találná mondani:
      »Békesség nektek, Én vagyok!«
      Temessük el, temessük el!”
Temessük el, temessük el! – üvölti a keleti szél
Temessük el, temessük el! – sziszegi a nyugati szél.
Valami kozmikus vezényszó
Lüktet a légen át:
Mintha fölkelne az emberiség,
S koncentrikus körökben özönölne
Temetni a Krisztust.
Temetni, tiporni, földdel-eggyé, semmivel-eggyé
Régvolttá, nem-volttá, semmivé, semmivé.
Ott van a menetben mind, aki él,
Jók és gonoszak, hitetlenek, hívők,
Mind ott vagyunk, mind ott vagyunk.
És minden nyelvén a megváltott és visszaváltatlanított emberiségnek
Egy láthatatlan pálca ütemére
Zuhog az egyetemes ének:
„Temessük el, temessük el!”

*

Valahol
A kristálytenger fölött,
A Szék előtt
Feszült inakkal áll az Angyal.
Szemei mint a villám, ruhája mint a hó,
Áll, vár és alig-alig győzi kivárni
A Harmadnap hajnallatát,
(Nem is harmadik igazán, –
Isten türelme is feszült a pattanásig:
Csak egy éj, egy nap, egy hajnali perc)
És lendül a szárny,
És lebben a kő,
És elhangzik a mindenségben:
„Békesség nektek, én vagyok!”

Sík Sándor

Bevezetô imádság
Jézus, isteni Üdvözítôm és Megváltóm, én bűnös, vétkeztem, s te, az igaz, vérzô sebekkel függsz értem a kereszten! A bűnös szabad, s az ártatlant megkötözik. Jézusom, ide juttattak vétkeim. Én követtem el a gonoszságot, s rajtad bosszulják meg. Jézusom, ne engedd, hogy szenvedésed számomra kárba vesszen! Bocsáss meg nekem, szegény bűnösnek! Szívbôl bánom minden bűnömet, mert velük téged, a legfôbb és legszeretetreméltóbb jót, oly súlyosan megbántottalak! Ígérem, hogy malasztod segítségével megjavítom életemet. Uram, kegyelmezz és engedd  Magdolnával hallanom ama vigasztaló szavakat: ,,Megbocsáttatnak sokbűneid, mert igen szerettél.''

1. állomás
Jézust halálra ítélik
,,Akkor kezükbe adá ôt, hogy megfeszíttessék.'' (Jn 19,16) -- Elítélik ôt, az ártatlanságot. -- Én érdemeltem ezt az ítéletet. -- Pilátus kijelenti, hogy nem talál benne bűnt, mégis halálra adja. -- Milyfigyelmeztetés számomra, hogy vigyázzak szavaimra: meg ne bántsak,gyanúsítsak, rágalmazzak mást ártatlanul.

2. állomás
Jézus vállára veszi a keresztet
,,A keresztet hordozván, kiméne azon helyre, mely agykoponya helyének mondatik.'' (Jn 19,17) -- Jézus magára veszi a súlyos keresztet, -- a mi terhünket, -- türelemmel, megadással. -- Aki követni akarja, az tagadja meg magát és vegye fel keresztjét. -- Türelemmel, megadással akarom viselni keresztemet, vagyis minden szenvedést, kellemetlenséget, ami ér.

3. állomás
Jézus elôször roskad le a kereszt alatt
,,Bizonyára a mi betegségünket ô viselte és fájdalmainkat ô hordozta.'' (Iz 53,4) -- A kimerült, agyongyötört Jézus nem bírja el a szörnyű terhet: bűneink súlya alatt a földre roskad. -- Az ô szemléletébôl kell mélységes bánatot meríteni, hogy megsirassam a magam elestét: bűneimet.

4. állomás
Jézus édesanyjával találkozik
,,Ó mi nagy volt ama drága -- Szűzanya szomorúsága -- Egyszülött szent magzatán.'' (Stabat Máter) -- Minô szívszaggató fájdalom az anyának így látni szeretett gyermekét! -- Minô keserű fájdalom a fiúnak édesanyja szenvedése! Ez a látvány tegye szívünket fogékonnyá a mások szenvedése iránt. Keltsen bennünk résztvevô szeretetet és a másokon való segítés eleven vágyát.

5. állomás
Cyrenei Simon átveszi a keresztet
,,Megfogának bizonyos cyrenei Simont, és rátevék a keresztet, hogy Jézus után vigye.'' (Lk 23,26) -- Simont úgy kényszerítették, hogy vigye a keresztet, de amint meglátja az Úr Jézus elgyötört arcát, elfogja a részvét és szíves akarattal, önként vállalja terhét. -- Rám is százféle szenvedést, kellemetlenséget kényszerít az élet. Az Úr jézus iránti szeretetbôl, szabad akarattal, önként akarok vállalni mindent, és az ô nyomán akarok járni keresztemmel.

6. állomás
Veronika letörli kendôjével Jézus verítékét
,,Követé pedig ôt nagy népsereg sok asszonnyal.'' (Lk 23,27) -- A csôcselék dühével bátran dacolva lép Veronika édes Mestere elé, hogy enyhítse gyötrelmeit. -- Ezt kívánja tôlem is az igaz szeretet. Nem akarok törôdni másik hitetlenségével, gúnyolódásával, még fenyegetésével sem: én hű maradok Jézusomhoz, és az ô szent jegyeséhez, az Egyházhoz; imádsággal, szentséglátogatással, bízó hittel és szíve szerinti élettel fogom vigasztalni a másoktól elszenvedett fájdalmakért.

7. állomás
Jézus másodszor roskad le a kereszt alatt
,,Megsebesíttetett a mi gonoszságainkért, megroncsoltatott bűneinkért.'' (Iz 53,5) Másodszor is leroskad bűneim terhe alatt. -- Az én gyengeségem, az én gyávaságom okozta ezt: aki újra meg újra visszaesem egyszer meggyónt bűneimbe. -- Állhatatos és erôs leszek az én Jézusom iránti szeretetbôl!

8. állomás
Jézus szól a síró asszonyokhoz
,,Jézus pedig hozzájuk fordulván, mondá: Jeruzsálem leányai! ne sírjatok énrajtam, hanem sírjatok magatokon és fiaitokon.'' (Lk 23,28) -- Mily nagy okom van nekem is, hogy magamon, lelkem elhanyagolt állapotán sírjak! Mily könnyen elaltatom lelkiismeretem szavát, mily könnyen feledem lelkem koldus voltát. -- Az Úr Jézus komoly szava indítson alapos lelkiismeretvizsgálatra!

9. állomás
Jézus harmadszor roskad le a kereszt alatt
,,Erôm elszáradt, mint a cserépdarab. -- És nyelvem ínyemhez tapadt. - - Halálos porba vertél engemet.'' (Zsolt 21,16) -- Újra és újra leroskad az Úr: mivel én olyan szánalmasan, bukdácsolva járok a megismert igazság útján. Olyan szégyenletesen ragaszkodom bűnös szokásaimhoz! A véres kereszt legyen intôjelem: Inkább meghalni, de bűnt soha többé!

10. állomás
Jézust megfosztják ruháitól és epével itatják
,,Elosztották ruhám maguk között. Sorsot vetettek köntösöm fölött.'' (Zsolt 21,19) -- ,,Eledelül epét adtak. -- Szomjúságomban ecettel itattak.'' (Zsolt 68,22) -- Ruházkodásban való hiúságom és könnyelműségem, evésivásban való kényességem: az vitte ennyire az Urat. -- A kereszt alatt komolyságot és fegyelmet tanulok.

11. állomás
Jézust keresztre szegezik
,,Fennen ragyog király jel, -- Keresztnek titka ünnepel. -- Melyen az Élet halni szállt, -- S megtörte holta a halált.'' (Vexilla regis) Énértem halt meg az Úr, a végtelen Isten, énérettem, semmiért. Feledhetném ezt valaha?! Homlokomon és szívemben a kereszt! ,,Ki szakaszt el tehát minket Krisztus szeretetétôl?'' (Róm 8,35)

12. állomás
Jézus meghal a kereszten
,,Mondá: Beteljesedett! És lehajtván fejét, kiadá lelkét.'' (Jn 19,30) -- Beteljesedett a nagy áldozat! Meg vagyok váltva, Isten fia vagyok és az örök boldogság várományosa. Imádunk téged Jézus, és áldunk, mert szent kereszteddel megváltottad a világot.

13. állomás
Jézus testét leveszik a keresztrôl
,,Esdek, hogy szívembe véssed -- Szűzanyám, nagy szenvedésed, -- S az Átvertnek sebeit.'' (Stabat Mater) -- A szent testet leveszik a keresztrôl és a fájdalmas Istenanya fogadja  karjaiba. Ott találom meg az Urat ônála! Sohasem fogok elfeledkezni az Úr Jézus édesanyjáról, az én édes anyámról: a Boldogságos Szűzrôl.

14. állomás
Jézust sírba teszik
,,Vala pedig azon helyen, hol ôt megfeszíttetett, egy kert és a kertben egy új sírbolt, melybe még senki sem tétetett vala. Oda tevék Jézust.'' (Jn 19,41-42) -- Mint az új, tiszta sír az Úr testét, úgy kell tiszta szívembe fogadnom nekem is az Urat. Hozzám jön a szentáldozásban, az én szívemben akar lakást. Úgy akarok élni, hogy tetteimben meglássék mindig: Jézus lakik szívemben.

 http://archivum.piar.hu/siksandor/eletmu/ssov/ssov_13keresztut.htm

...És én, Uram? (írta Szunyogh Xavér Ferenc)

Bevezetés
Az Úr Jézus áll elôttem -- maga az én Uram és az én Istenem... Maga küzd, maga szenved, hogy lelkemben felkeltse a megszentelôdéshez szükséges lelki készséget... Nem vonakodik... nem borzad vissza... a legnagyobb szenvedést is elviseli... És én? Elutasíthatnám ezt a keresztet, amely oly kicsiny és könnyű, azzal összemérve, melyet az Úr hordozott!? Elutasíthatnám a keresztet, mely megôrzi az embert a bukástól, segít kötelességeim teljesítésében, amikor maga az Üdvözítô ad példát...?! Nem lennék-e gyáva... hálátlan... esztelen... nem hiányozna-e belôlem minden szeretet az én Üdvözítôm iránt?!

Elsô állomás
Jézust halálra ítélik
Nem lenne hatalmuk felette, ha Ô maga nem akarta volna. De Jézus teljesen aláveti magát az Atya akaratának. És én? -- Én is átadom magamat fenntartás nélkül, teljesen... a nehézségekben is! Krisztust ártatlanul ítélik el, de hallgat... És én? Én sem fogok a szükségesnél jobban törôdni az emberek ítéletével, még ha elítélnek is!
Pilátus tudja, hogy az Úr ártatlan, és mégis elítéli könnyelműen.
És én? Én nem ítélek könnyelműen? Nem gyanúsítok? Nem rágalmazok másokat?

Második állomás
Jézus vállára veszi a keresztet
Jézus örömmel veszi magára helyettünk a keresztet... És én? Én is örömmel fogadok el az Atya kezébôl minden keresztet. Jézus tudta, hogy a keresztbôl fakad üdvösségünk. És én? Imádkozom, hogy tudjak hinni keresztem jó eredményében. Jézus tanításával példát akar adni: ,,Aki engem akar követni, vegye fel keresztjét, és úgy kövessen engem...'' És én? Felveszem keresztemet és megyek utána.

Harmadik állomás
Jézus elôször esik el a kereszttel
Jézus, a Mindenható, a föld porában! -- És én? Büszkélkedhetem-e? Szégyenlem hiúságomat és nagyravágyásomat, mert miattuk kellett az én Uramnak megalázkodnia.
Mily nyersek az elesett iránt a zsidók! Szidják, gúnyolják, verik... És én? Megértô leszek az elesettek iránt és gyámolítom ôket. Bűneim nyomják a földre az Urat! -- És én? Bűnbánatot akarok tartani!

Negyedik állomás
Jézus édesanyjával találkozik
Gyermek még anyját úgy nem szerette, mint Jézus... És mégis csak egy pillanatra áll meg, azután folytatja keresztútját. -- És én? Nem engedem magamat én sem emberi tekintetbôl és természetes szeretetbôl eltántorítani az Úr útjáról.
Mária szívébe véste szent Fia sebeit... És én? Kérem az Urat, hogy sebeivel stigmatizálja lelkemet.
Mennyit szenved kölcsönösen a két szeretô szív! Hogy átérzik egymás fájdalmát! -- És én? Kérem az Urat, hogy ez a példa keltse fel bennem a résztvevô szeretetet és a másokon való segítés eleven vágyát.

Ötödik állomás
Cirenei Simon segít Jézusnak vinni a keresztet
Az isteni akarat megnyilatkozása ez, mely kívánja az ember közreműködését Krisztus mellett... És én? ,,Én betöltöm testemben Krisztus szenvedéseinek mintegy elmaradott részét az Ô testéért, ami az Egyház.'' (Kol 1,24)
Simon haragos, közömbös, csak a kényszerítésnek enged. Jézus egyedül van most is... És én? Hányszor találok szenvedéseimben csak közömbös embereket -- vagy kárörvendôket... Az Úr segítségében bízom ilyenkor egyedül.
Késôbb Simont is átjárja a részvét, s önként vállalja terhét...
És én? Én is -- ha eleinte zúgolódva és elégedetlenkedve vettem is fel keresztemet, most leteszem ezt a lelkületet, és készséges lélekkel akarom tovább hordani keresztemet.

Hatodik állomás
Veronika letörli Jézus arcát
Az üldözött és elhagyatott Jézus nem megy el egy szegény jó lélek elôtt figyelmetlenül. Megáll, hogy kedvére legyen... És én? Én se fogok bajaimban tüskés lélekké, érzéketlenné válni, önzôvé lenni. Ügyelek másokra, és ha nekem rossz kedvem van, nem rontom el mások örömét.
Jézus ezért a csekély szolgálatért is nagy jutalmat ad... És én? Én is szeretném észrevenni a szeretet legkisebb megnyilatkozását, és hálás akarok lenni érte.
A csôcselék dühöng és gúnyolja Veronikát, de ô nem törôdik ezzel... És én? Én sem akarok törôdni mások hitetlenségével, gúnyolódásával, sôt fenyegetésével sem, ha Krisztusnak és az Ô szent jegyesének, az Egyháznak szolgálatára lehetek.

Hetedik állomás
Jézus másodszor esik el a kereszttel
Ilyen az emberi segítség... Nem sokat ér, mert csak ímmel-ámmal végzik. -- És én? Én is csak ilyen vagyok. Segíts Uram, hogy más tudjak lenni!
Jézus felkel magától, mert tudja, hogy éppen ez a szenvedés szolgál az emberek üdvösségére... És én? Ó, bárcsak érteném, mily nagy dolog másokért szenvedni! Felajánlom szenvedéseimet azokért, akiket szeretek, felajánlom az emberekért, a társadalom bajaiért, hazámért, Egyházamért... Mennyivel könnyebb így a szenvedés! Az én bűneim nyomják másodszor Jézust a földre, a bűneim, melyekbe újra és újra visszaesem... És én? Kérem az Úr kegyelmét, hogy erôs fogadásomat megtarthassam, és állhatatos, erôs, kitartó lehessek!

Nyolcadik állomás
Jézus szól a síró asszonyokhoz
Jézus nagy szívének szép tanújele. Ennyi szenvedés között a sírás- jajgatás miatt, nem lesz -- mint mások -- türelmetlenné... És én? Én is szeretnék minden körülmények -- még a nehézségek -- között is türelmes lenni embertársaimhoz.
Most sem magára gondol az Úr, hanem hivatására, és oktatja ôket... És én? Én is szeretnék elsôsorban másokra és a kötelességeimre gondolni. Bármilyen hangulatban vagyok is, kötelességemet tovább végzem.
Jézus arra tanít, hogy ha mégis magunkra gondolunk, akkor elôször bűneinkre gondoljunk... És én? Én úgy futok bűneimtôl, oly könnyen elaltatom lelkiismeretemet, oly könnyen feledem lelkem koldusállapotát! Komoly lelkiismeret-vizsgálatot tartok...

Kilencedik állomás
Jézus harmadszor esik el a kereszttel
Nem a kereszt -- a bűnök terhe nyomja le az Urat. -- És én? Én nem tudom átérezni a bűn iszonyú voltát, hiszen akkor jobban irtóznám tôle... Földreroskadó Jézusom, taníts meg rá!
De Jézus nem maradt lenn. Újra felkel, és kitart a végsôkig! --
És én? Én is újra meg újra fel akarok kelni! Ki akarok tartani a bűn ellen való küzdelemben, számtalan bukásom ellenére is; a végsôkig! Meg akarom tanulni, hogy földi életünk folytonos felkelés és újrakezdés...
Jézus ismételten való földre roskadása intô jel a visszaesô bűnösök számára. -- És én? Vajon én nem tartozom-e közéjük? Nincs-e valamilyen bűnös szokásom, mely újra és újra bukásba sodor? Szakítok vele!

Tizedik állomás
Jézust megfosztják ruháitól
Hogy Jézus áldozata teljes legyen, megfosztják mindenétôl. Így lett teljes az Ô áldozata. -- És én? Én is szeretnék egyesülni az Úr áldozatával! Segíts Uram, kivetkôzni magamat teljesen a teremtményekhez és önmagamhoz való ragaszkodásomból!
Ruházkodásomban és ételben-italban való mértéktelenségem juttatta ide az Urat. -- És én? Erre gondolva, tudnék-e továbbra is hiú és kényes lenni? A kereszt alatt komolyságot és fegyelmet tanulok. Ruháitól megfosztva, a megbecstelenítést is elszenvedte a szűzies Úr, türelmesen. És én? Én is el akarom viselni, ha az emberek félreismernek, megrágalmaznak, becsületemtôl megfosztanak. Az Úr példájából merítek erôt. Arra gondolok, hogy az Úr ismeri az igazságot, és kellô idôben igazolni fog.

Tizenegyedik állomás
Jézust a keresztre szegezik
Krisztus irántunk való szeretetének mily felséges kinyilatkoztatása!
,,Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért...'' (Jn 15,13) -- És én? Felszítom szeretetemet... ,,Ki szakíthat el tehát minket Krisztus szeretetétôl?'' (Róm 8,35) Jézus szeretete áldozatos volt. -- És az enyém? Tudok-e én is áldozatosan szeretni? Megteszem azt az áldozatot, amit most kíván tôlem az Úr?
Bűnös szenvedélyeink kovácsolták Krisztus szögeit... -- És én?
Lemondok a... bűnös szenvedélyemrôl!

Tizenkettedik állomás
Jézus meghal a kereszten
Meghalt az Úr, mert így kívánta Isten igazságossága... És én? Gondolok- e Isten igazságosságára? Nem felejtem el a kereszt tanítását, hogy az Úr igazságos bíró, aki egyszülött Fiának sem kegyelmez, és félelemmel munkálkodom lelkem üdvösségén.
Majd feltámad a bizonyosság nagy tudata: ,,Beteljesedett!'' (Jn 19,30) -- a megváltás műve. Egy csepp vér a keresztrôl lemossa minden bűnömet. -- És én? Hálát adok ezért, azután imádom Krisztus keresztjét -- és jobban odatapadok a kereszthez, üdvösségem zálogához.
A keresztségben Krisztus keresztjével jelöltek meg homlokomon, hogy megvalljam hitemet. -- És én? Megteszem-e? Megvallom-e tetteimben, hogy a ,,keresztre feszített'' híve vagyok?

Tizenharmadik állomás
Jézus testét leveszik a keresztrôl
A szent Test ott fekszik édesanyja ölében. -- És én? Nem feledkezem meg soha a boldogságos Szűzrôl, mert Nála mindig megtalálom az Úr Jézust.
Ha nem volna még elég erôs bánatom, nézem az Istenanya nagy fájdalmát, és kell siratnom a bűnt, mely ily nagy fájdalmat okozott...
Mily készséggel végzik a szeretô szívek Jézus testével az utolsó szolgálatot! -- És én? Én is úgy teljesítem a mai napon is kötelességeimet, mintha az utolsó szolgálatot tenném ezzel az Úrnak?

Tizennegyedik állomás
Jézust sírba teszik
Látszatra vége mindennek, hiábavaló lett Krisztus élete... De jött a húsvét hajnala, jött a feltámadás! -- És én? Én sem csüggedek, ha látszatra hiábavaló minden jó törekvésem, hanem hiszek a jónak gyôzelmében, hiszek a legnagyobb sötétség közepette is a feltámadásban!
A keresztségben mi is meghaltunk, és eltemettettünk Krisztussal a halálra, s azután majd feltámadunk az életre. -- És én? Eltemetem a régi embert bűneivel, és egyre jobban ellene mondok a Sátánnak és a világ pompájának, hogy Krisztussal élhessek, és az erényekben gyarapodhassak...
A szentáldozásban szívembe száll az Úr. Olyannak kell lennie szívemnek, mint egy új, tiszta sírnak. -- És úgy akarok élni, hogy tetteimben mindig visszatükrözôdjék: Jézus lakik a szívemben!

Boldog Prohászka Ottokár

A földön járó Úr Jézus szelleme az áldozat szelleme volt. Szemei elôtt lebegett küldetése, érezte a nagy terhet, mert vitte a világ bűneit, s e nagy föladathoz megfelelô lelkület járta át szívét: ,,Keresztséggel kell megkereszteltetnem, és mint szorongattatom, míg be nem végeztetik'' (Lk 12,56). Szívszorongva jár az Úr. Beszél kenyérrôl, melyet mások nem látnak, kelyhérôl, melyet innia kell; mint áldozati bárány jár, kinek torkára van szegezve a kés; érzi s fölajánlja magát. Szíve ez a tüzes gyökér, mely már-már kivirágzik öt piros rózsában; lelke pedig kifeszíti szárnyait, hogy árnyékával oltalmazza a bűnös földet addig is, míg engesztelô vérével meghinti göröngyét. Ó édes szent, nemes, könnyes lelke Krisztusnak... Nyomdokaidban akarunk járni!

Elsô állomás
Jézust halálra ítélik
Imádunk Téged, Krisztus és áldunk Téged!
Mert a Te szent kereszted által megváltottad a világot.
Az Úr türelmének ékesszóló kifejezése az Ô néma ajka. Ez a csend hangos, ez a némaság kiált; Pilátus bámulja. Ez a ,,vir potens sermone'' [szavaiban erôs férfi] önmagát nem védi; pedig sürgetné Atyja dicsôsége, önmagának igazolása, botrányok megakasztása. De minek szólna ajka, mikor kiált egyénisége, ártatlansága? Minek a vad orkán ellen kiáltani szóval, s a buta erôszak ellen küzdeni hanggal? Hagyta maga fölött eltombolni az árt, s meghajolt alatta földig, mint a mezei virág a szélben. Erôszakkal szemben a lélek gyôzelme a türelem, vagyis a fölségnek önmagába vonulása.
Könyörülj rajtunk, Uram! Könyörülj rajtunk!
És a tisztítótűzben szenvedô lelkeken!

Második állomás
Jézus vállára veszi a keresztet
Imádunk Téged, Krisztus és áldunk Téged!
Mert a Te szent kereszted által megváltottad a világot.
Mezítláb, töviskoszorúval a fején, vállán a kereszttel teszi meg Jézus az utat, melyet keresztútnak hívunk. Ezt az utat behintette könnyeivel, vérével; ez úton járt az üdv, a hit, a szánalom, a szeretet. Ez úton csúszott térden a kereszténység; véres nefelejts nôtt ki Jézus minden könny- és vércseppjébôl. 1900 év óta jár ez úton az áhítat; izzó légáram csapja meg az arcát; itt állomást tart, nem tud elôre menni, gyökeret ver lába; tizennégyszer megáll, s elgondolja: mit tett, mit szenvedett értem az Úr!
Könyörülj rajtunk, Uram!
Könyörülj rajtunk és a tisztítótűzben szenvedô lelkeken!

Harmadik állomás
Jézus elôször roskad le a kereszt alatt
Imádunk Téged, Krisztus és áldunk Téged!
Mert a Te szent kereszted által megváltottad a világot.
Jézus szemeiben ez az út ,,királyi út''; igaz, hogy az áldozatoknak, de egyszersmind a felszabadításnak útja. Látja lélekben a romlás útjait, látja a predesztináció sötét titkait, és elindul nagylelkűen megváltani az embert. Az odaadás, a készség, a végleges megfeszülés indulataival jár ez az elgyötört ember; Isten várát be kell vennie, az emberi elfogultság, s ösztönösség falait le kell törnie; a kereszt zászlaját a világ fokára kell tűznie, azért megy, tántorog, elesik s újra felkel, s újra indul lelkünk Ura és Királya. Ó, gyalázatba, kínba, gyöngeségbe merült Jézusom, mibe került Neked szabadságom! Hogy vívtál, hogy küzdtél, mert szerettél! Küzdeni és áldozni, ha kell, vérezni akarok érted -- kitartok Melletted ,,usque ad sanguinem'' [egészen a vérontásig].
Könyörülj rajtunk, Uram!
Könyörülj rajtunk és a tisztítótűzben szenvedô lelkeken!

Negyedik állomás
Jézus édesanyjával találkozik
Imádunk Téged, Krisztus és áldunk Téged!
Mert a Te szent kereszted által megváltottad a világot.
Az Úr Jézus a maga szenvedését és halálát nem vésette kôbe, fába; leírták ugyan néhány sorral az Evangéliumban, de az ugyancsak kevés; hanem igen, belenyomta a szívekbe, s a leghívebb s a legmélyebb, s a legremeklôbb s ugyancsak szenvedéses lenyomatát a Szent Szűz szíve ôrizte. Szent sebeit, kékségeit, fájdalmait s fohászait a kereszténység vigaszára a Szent Szűz szívére bízta. Itt vannak eltéve, itt sértetlenül megôrizve, s aki a fájdalmas anya szívébe tud hatolni, az ott megtalálja a maga szomorú fölségében Krisztus élô, s folyton sajgó kínszenvedését. Így kell hordoznom nekem is Uram szenvedését szívemben. Nem, nem felejthetem. S ez a szenvedés ôrzi annak a tôrrel átdöfött szeráfnak is képét, ki a kereszt alatt áll, s azt mondják róla: ,,az ô anyja''.
Könyörülj rajtunk, Uram!
Könyörülj rajtunk és a tisztítótűzben szenvedô lelkeken!

Ötödik állomás
Cyrenei Simon átveszi a keresztet
Imádunk Téged, Krisztus és áldunk Téged!
Mert a Te szent kereszted által megváltottad a világot.
Az Úr útja tipikus út, a keresztviselés útja. Keresztet visel mindenki, de kevesen járnak a királyi keresztúton, melyet Jézus érzelmei avatnak ilyenné. A latrok is a keresztúton járnak, a bôsz tömeg is azt tapossa, de nem mennek rajta a megilletôdés és penitencia szellemében; keresztet hordanak a világ pogány útjain. Cyrenei Simon is csak kényszerülve viszi a keresztet, de aztán beletörôdik, s részvéttel, szeretettel a szenvedô Jézus iránt megy rajta. Ez a mi típusunk. Természet szerint iszonyodunk a kereszttôl, de az események rákényszerítenek. Ó, vigyük Jézus keresztjét, vagyis vigyük keresztünket Jézus érzelmeivel; vigyük bűneinkért, vigyük másokért, vigyük Krisztust utánozva, akkor vad, bôsz, profán tömeg közt is, hitetlenek és elkeseredettek közt is járva keresztünkkel, Krisztus királyi keresztútján járunk.
Könyörülj rajtunk, Uram!
Könyörülj rajtunk és a tisztítótűzben szenvedô lelkeken!

Hatodik állomás
Veronika kendôjével letörli Jézus verítékét
Imádunk Téged, Krisztus és áldunk Téged!
Mert a Te szent kereszted által megváltottad a világot.
Ecce homo! Íme, mennyire alázta meg magát, ember lett, sôt szenvedô, elkínzott ember lett! Nézzünk arcába, melyet a szenvedô Úr Jézus az Ô résztvevô szolgálójának, Szent Veronikának kendôjébe nyomott emlékül s hálából. Verjen gyökeret lábunk; nem moccanhatunk, hisz az Ô vérét taposnók; nézzünk fel Hozzá az imádás, a borzalom, a viszontszeretet viharos érzelmeivel. Ez az arc beleég lelkünkbe; ez a szenvedés és szeretet áthasítja szívünket. Ah, Uram, Édes Uram, hogy éppen így jöttél, így tekintettél reám, a szeretetnek ez önfeledésével. Te édes, fölséges, imádandó ember! Hogy tárod ki szánakozó szívednek világát, Te édes szamaritánus! Ah, Uram, nagy a Te érdemed! A Te arcod az Isten kegyelmének, mértékének és erejének szimbóluma! Semmi sem állhat ellent Neki! Mindenki nyerhet már bármily nagy kegyelmet. Ami tövis volt, abból virág lehet; ami rongy volt, királyi palást lehet; ami seb volt, tiszta szépség lehet Krisztus keze által.
Könyörülj rajtunk, Uram!
Könyörülj rajtunk és a tisztítótűzben szenvedô lelkeken!

Hetedik állomás
Jézus másodszor roskad le a kereszt alatt
Imádunk Téged, Krisztus és áldunk Téged!
Mert a Te szent kereszted által megváltottad a világot.
Mily alázattal, mennyi önmegtöréssel jár az Úr Jézus a keresztúton, a penitencia útján! Ily testi-lelki önmegtagadással kell nekünk is bűneinkért eleget tennünk. Kell! A bűnös léleknek nincs más ruhája, mellyel meztelenségét takarja, mint a penitencia. A penitencia lelki, belsô érzület, de okvetlenül van külsô megnyilatkozása, s az a szenvedés a bűnért. Krisztus megmutatta, s a krisztusi lelkek mind így értették. Két eszközt ismerünk az elégtételre: itt a földön Jézus vérét, a túlvilágban a tüzet. Vér, mely sajgó sebekbôl csepeg, mely ostorcsapások alatt hull, mely szúró tövisek alól gyöngyözik... és tűz, az a lángpallos, az a nyíl, lángnyelv, mely behat a lélekbe is, s megveszi rajta a bűn elégtételét.
Könyörülj rajtunk, Uram!
Könyörülj rajtunk és a tisztítótűzben szenvedô lelkeken!

Nyolcadik állomás
Jézus szól a síró asszonyokhoz
Imádunk Téged, Krisztus és áldunk Téged!
Mert a Te szent kereszted által megváltottad a világot.
Jézus tanítványainak körében kitűnnek az asszonyok; gondozták a Mestert, megosztották vele vagyonukat. Többen közülük kísérik a Mestert, függnek ajkán s lelkén. Jeruzsálem leányai siratjá keresztútján, s fölfeszíttetésekor is az asszonyok egyetlen hívei, kik e borzalmat távolról nézik. Mily vigasztaló mindez a Mesterre; de Ô, ki végtelenül szereti a viszontszeretôket, önmagukra, lelkükre, üdvükre irányítja figyelmüket, mintha mondaná: Úgy sirassatok, azzal a szeretettel, melytôl magatok szebbek, nemesebbek, kitűnôbbek lesztek.
Könyörülj rajtunk, Uram!
Könyörülj rajtunk és a tisztítótűzben szenvedô lelkeken!

Kilencedik állomás
Jézus harmadszor roskad le a kereszt alatt
Imádunk Téged, Krisztus és áldunk Téged!
Mert a Te szent kereszted által megváltottad a világot.
Jézus pihegve, lélekszakadva, háromszor térdrerogyva, s arcraborulva, a húsvéti ünnepre Jeruzsálembe csôdült zsidóságnak szemei elôtt vonul fel a Kálváriára. Ez az Ô stílusa. Csendben, éjjel jött, senki sem vett róla tudomást Betlehemben, és az angyalok maroknyi szegény népet küldenek jászolához; most pedig saját gyalázatát a zsidóság vallási és nemzeti ünnepével azonosítja. Akkor éjfélkor jött, és barlangba rejtôzött. Most délben jön, s a hegy tetején mutatkozik be! Ó, Jézus, hogy tudtál Te megsemmisülni! Hogy nem kértél, s nem igényeltél a világtól semmit! Hogy taposod egymagad emberi gondolatoktól eltérôen a Te utaidat! Ez nem gyöngeség, hanem erô; nem szolgaság, hanem fölény. Az alázat és megalázódás csak akkor érték, ha erôbôl való, s ha erô eszközli; az alázat nem passzivitás, nem élettelenség!
Könyörülj rajtunk, Uram!
Könyörülj rajtunk és a tisztítótűzben szenvedô lelkeken!

Tizedik állomás
Jézust megfosztják ruháitól és epével itatják
Imádunk Téged, Krisztus és áldunk Téged!
Mert a Te szent kereszted által megváltottad a világot.
Levetkôztetik Jézust, ki mélyen megszégyenülve, véres mezítelenségében jelenik meg a világ elôtt. Ez a mezítelenség, mely telítve van lélekkel, fájdalommal s erôvel, senkiben sem tesz kárt. E nélkül azonban rendesen ösztönös hatalom az, mely megzavar és pusztít. Késôbb elosztják ruháit, sorsot vetnek köntösére; hiszen Neki azokra már nem lesz szüksége! Mily kegyetlen fosztogatása a szegény szenvedônek! Jézus ezt látja, hallja; édesanyja nézi... Ó ti szegény számkivetettjei az emberi szívtelenségnek! Jézusom, ne bántsa szemedet lelki mezítelenségem; nem akarok kivetkôzni sem erénybôl, sem kegyelembôl, de még a kegyeletbôl sem. Nem prédálom el gyöngyeimet, nem vetek sorsot királyi palástomra. Sôt felöltözködöm Beléd, ezt akarja apostolod; ,,öltsétek fel Krisztust'', erényét, szellemét. Mezítelenséged kínjaira kérlek, öltöztesd fel lelkemet erôbe és szépségbe!
Könyörülj rajtunk, Uram!
Könyörülj rajtunk és a tisztítótűzben szenvedô lelkeken!

Tizenegyedik állomás
Jézust keresztre szegezik
Imádunk Téged, Krisztus és áldunk Téged!
Mert a Te szent kereszted által megváltottad a világot.
Azután felemelték az átok fáján dühüknek áldozatát, azt a ronggyá tépett szent testet, a kínszenvedô Jézust, az átok és káromlás céltábláját. Átkozott, ki a fán függ... visszhangzott a tömegben. Permetezô négy sebét kitárta Krisztus az érzéketlen világra; véres sugarakat lövelt belôlük, hogy stigmatizálja a szíveket. Végigtekintett bágyadt szemével a gyűlölség és elvakultság viharzó tengerén; könnybelábadt szeme, elhomályosult körötte a világ, megfürösztve látta könnyeiben!... Ott állok magamban... az Isten végtelen szeretetének igézetében; lelkemet elfogja a könyörület, s az imádás mély érzése, szemembe könny gyűl, lehajtanám fejemet, de a kereszt vonz, késztet, hogy nézzek Rá, mert ,,Rám néznek és sírnak'', -- ígéri.
Könyörülj rajtunk, Uram!
Könyörülj rajtunk és a tisztítótűzben szenvedô lelkeken!

Tizenkettedik állomás
Jézus meghal a kereszten
Imádunk Téged, Krisztus és áldunk Téged!
Mert a Te szent kereszted által megváltottad a világot.
Mit adtunk Neked, Uram, Neked, kit szeretnünk és imádnunk kellett volna? Eljöttél, s barlangba szorultál; körülnéztél s Egyiptomba futottál; álruhában járó faragó ács voltál. Egyszer indultunk Eléd pálmaágakkal, s Te sírtál. Egyszer bíztad Magad ránk, s Barabbást választottuk. Egyszer akartunk koszorút kötni Neked, tövisból kötöttük. Egy arcképedet vettük, s az ,,Ecce homo'' arca maradt ránk. Egyszer tűnt föl, hogy anyád is van, s íme, fájdalmas anya lett belôle. Egyszer kértél inni, s ecetet nyújtottunk. Ó, ki hitte volna, hogy ez legyen köztünk sorsod, hogy ilyen legyen utad? S most függsz itt, mint megfagyott imádság, mint megkövült kiáltó szó. Kitárt karokkal, s nyílt ajakkal kiáltasz irgalomért. Sok hegyen imádkoztál, de e hegyen végzett imád az örök ,,interpellatio'' kiáltása. A végtelen nagy Isten bús haragjának éjjelében megfagyott ajkadon a fohász. Nagy, szent az az Úr, ki önfiának sem kegyelmezett!... Mily rémséges fölségben hirdeti ezt a kereszt! Emberek, féljétek az Istent, s szeressétek Krisztust! Ezt kiáltja Ô felétek, kiáltja a végkimerülésig. Ó, ha valamikor, hát ma halljátok meg szavát; esd, hogy kíméljétek s becsüljétek meg lelketeket!
Könyörülj rajtunk, Uram!
Könyörülj rajtunk és a tisztítótűzben szenvedô lelkeken!

Tizenharmadik állomás
Jézus testét leveszik a keresztrôl
Imádunk Téged, Krisztus és áldunk Téged!
Mert a Te szent kereszted által megváltottad a világot.
Egy tekintetet vetek a Kálvária nagypéntek-esti jelenetére. Leereszkedik az est árnya; a tömeg részint mellét verve, részint megrögzôdve eloszlik, fáradt fájdalom borong a természeten, s a 33 év elôtti karácsonyéj utolsó akkordjaként halkan suttog az egyetlen Krisztushívô léleknek imája. A Szent Szűz tartja, s imádja fiát. Nézi, csókolja sebeit. Az ô szíve az égô mécs a szent kereszt tövén. A hit s a krisztusi szeretet mind az ô szívébe szorult. János s Magdolna bánata csak emberi: a Szent Szűzé krisztusi. Érzelmei a szent kereszténység: hit, áhítat, hála, bánat, fájdalom, tisztaság, vértanúság; ez érzelmekkel csókolja s imádja Krisztust. Salve Mater dolorosa, Martirumque prima rosa, Virginumque lilium... [Üdvözlégy, Te fájdalmas Szűz, Mártíroknak elseje, Szűzeknek liliomja]
Könyörülj rajtunk, Uram!
Könyörülj rajtunk és a tisztítótűzben szenvedô lelkeken!

Tizennegyedik állomás
Jézust sírba teszik
Imádunk Téged, Krisztus és áldunk Téged!
Mert a Te szent kereszted által megváltottad a világot.
A sziklafalba vájt új sírba fektetik az Urat; tündöklô gyolcsba takarják, 100 font mirha- és aloé-vegyítékre ágyazva! Szent Pál akarja, hogy haljunk meg: temetkezzünk el az Úrral a világ számára. A mi sírunk Jézus átszegezett szíve, érzelmeinkbôl van szôve gyolcsunk, s az önmegtagadás mirhája megóv a rothadástól. Így lesz elrejtve, s biztosítva életünk Istenben. De a sziklasír körül lelki szemeimmel látom a betlehemi angyalokat, kik ezt a szent éjt itt néma dicséretben és imádásban töltik, glória helyett gratiát suttognak.
Könyörülj rajtunk, Uram!
Könyörülj rajtunk! és a tisztítótűzben szenvedô lelkeken!

Hálaadó ima
Uram Jézus Krisztus, ki minket megváltottál, mert szerettél, s veszni nem engedtél, imádunk s áldunk Téged. Alázatos forró hálával nézünk föl keresztedre, s szívünkbe vésôdik vonagló tested, fájdalmas arcod, szomjas ajkad, könnyes szemed, s szemünket keresô tekinteted. Nem bírnók el ez áldozatos s szomjas tekintetet, ha mélységesen nem bánnók bűneinket, s ha viszont nem szeretnénk Téged igazán. Pihentesd hát rajtunk tekinteted s lelkedet! Neked akarunk tetszeni, szolgálni, s szolgálatodban híven kitartani. Köszönjük a bánat, a megilletôdés, a hála s engesztelés kegyelmét, melyet a keresztúton vettünk. Add, hogy az alázatos, hű szeretet érzelmeivel s a megváltottak szent örömével járjuk életünk útját, s eljussunk Hozzád! Amen.