szerda

Az élet igéje – 2014. október

uv201410-17„Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön nem fog éhezni, és aki bennem hisz, sohasem szomjazik meg.
” (Jn 6,35)

János leírja evangéliumában, hogy Jézus a kenyérszaporítás után, Kafarnaumban tartott nagy beszédében többek között ezt is mondta: „Ne azért az eledelért fáradozzatok, mely veszendő, hanem azért az eledelért, amely megmarad az örök életre, amelyet majd az Emberfia ad nektek.”[1]
Hallgatói számára egyértelmű, hogy a mannára utal, s ez egyben a „második” mannára való várakozást is jelenti, mely a Megváltó eljövetelekor száll majd alá a mennyből.
Nem sokkal ezután, ugyanebben a beszédben Jézus úgy mutatkozik be a tömegnek – mely még nem érti Őt –, hogy Ő maga a mennyből alászállott igazi kenyér, s ezt a hitünkkel kell elfogadnunk:
„Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön nem fog éhezni, és aki bennem hisz, sohasem szomjazik meg.”
Jézus már úgy látja önmagát, mint a kenyeret. Ez ugyanis földi életének legfőbb célja. Kenyérré lenni, hogy megegyék. Kenyérré lenni, hogy átadja nekünk életét, hogy önmagává alakítson minket. Eddig tehát világos ennek az igének a lelki tartalma, az ószövetségi vonatkozásaival együtt. Szavai azonban titokzatosabbá és kellemetlenebbé válnak, amikor Jézus ezt mondja magáról: „A kenyér pedig, amit én adok, az én testem a világ életéért”[2] és „Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet tibennetek”[3].
Az Eucharisztia hírüladása ez, ami sok tanítványt megbotránkoztatott és eltávolított Jézustól. Pedig éppen ez a legnagyobb ajándék, melyet az emberiségnek akar adni: saját jelenlétét az Eucharisztia szentségében, mely betölti a test és a lélek szomjúságát, s a Jézussal való bensőséges egység által az öröm teljességében részesít minket.
Ha ezzel a kenyérrel táplálkozunk, nem vágyunk semmilyen más eledelre. Minden szeretet és igazság utáni vágyunkat kielégíti az, aki maga a Szeretet, aki maga az Igazság.
 „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön nem fog éhezni, és aki bennem hisz, sohasem szomjazik meg.”
Ez a kenyér tehát Vele táplál már itt lent, de azért kaptuk, hogy mi viszont a bennünket körülvevő emberiség lelki és fizikai éhségét csillapítsuk.
Krisztus üzenetét nem annyira az Eucharisztia által ismeri meg a világ, hanem sokkal inkább a keresztények életéből, akik az oltáriszentségből és az igéből táplálkoznak, akik életükkel és szavaikkal adják hírül az evangéliumot, s ez által teremtik meg Krisztus jelenlétét az emberek között.
A keresztény közösség élete az Eucharisztiának köszönhetően válik Jézus életévé, vagyis olyan életté, amely képes Isten szeretetét és életét adni a többieknek.
„Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön nem fog éhezni, és aki bennem hisz, sohasem szomjazik meg.”
A kenyér hasonlatával Jézus megtanít minket a testvér iránti szeretet igazabb, „keresztényibb” módjára.
Mit jelent ugyanis szeretni?
Szeretni annyit jelent, hogy „eggyé válunk” mindenkivel, eggyé válunk mindabban, amire a többiek vágynak, a legkisebb és a legjelentéktelenebb dolgokban, azokban is, melyek számunkra kevésbé fontosak, de a többieket érdeklik.
Jézus azáltal, hogy kenyérré lett számunkra, ragyogó példáját adta ennek a szeretetnek. Kenyérré válik, hogy behatoljon mindenkibe, hogy ehetővé váljék, hogy eggyé váljon mindenkivel, szolgáljon, szeressen mindenkit.
Egyszóval, váljunk eggyé mi is, egészen addig, hogy egy falat kenyér legyünk a másik számára.
Ez a szeretet: oly módon eggyé válni a többiekkel, hogy érezzék, szeretetünk táplálja, megvigasztalja, felemeli és megérti őket.

Chiara Lubich

Az Élet Igéje, 2000. augusztus, Új Város 2000/7-8
[1]             Jn 6,27
[2]             Jn 6,51b
[3]             Jn 6,53

vasárnap

Nem vagyunk egyedül

Mit ír vajon a Biblia a kitartásról? A Biblia a "kitartás" kifejezésre a régebbi "állhatatos" szót is használja.

"Boldog ember az, aki a kísértés idején kitart, mert miután kiállta a próbát, elnyeri az élet koronáját, amelyet az Úr megígért az őt szeretőknek."
Jakab apostol levele 1:12

"De aki mindvégig kitart, az üdvözül."
Máté evangéliuma 24:13

"A reménységben örvendezzetek, a nyomorúságban legyetek kitartók, az imádkozásban állhatatosak."
Rómaiakhoz írt levél 12:12

"Ezek pedig kitartóan részt vettek az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében, és az imádkozásban."
Apostolok cselekedetei 2:42

"Az imádkozásban legyetek kitartóak, és legyetek éberek: ne szűnjetek meg hálát adni."
Kolossébeliekhez írt levél 4:2

"Azoknak, akik állhatatosan jót cselekedve törekszenek dicsőségre, megbecsülésre és hallhatatlanságra, örök életet ad."
Rómaiakhoz írt levél 2:7

"Az Úr pedig irányítsa sziveteket az Isten szeretetére és a Krisztus állhatatosságára."
Thesszalonikaiakhoz írt második levél 3:5
"De aki mindvégig kitart, az üdvözül."
Máté evangéliuma 24:13

hétfő

Az Élet Igéje – 2014. szeptember

„Fogadjátok el egymást, amint Krisztus is elfogadott titeket Isten dicsőségére.” (Róm 15,7)
Szent Pál többek között ezzel a mondattal buzdítja a keresztényeket a rómaiakhoz írt levelében. A római közösséget – ahogy egyébként a többi közösséget is, mely a görög-római világban megszületett – olyan hívők alkották, akik egyrészt pogányok, másrészt zsidók közül kerültek ki, vagyis más volt a gondolkodásuk, kultúrájuk, lelki érzékenységük. Ezek a különbözőségek ítélkezést, előítéleteket, negatív megkülönböztetést, türelmetlenséget szültek közöttük, s ez biztos nem volt összhangban Isten akaratával, vagyis azzal, hogy fogadják el egymást kölcsönösen.
Az apostol nem talál hatékonyabb eszközt arra, hogy segítsen ezeknek a nehézségeknek leküzdésében, mint azt, hogy emlékezteti őket megtérésük kegyelmére. Az a tény, hogy Jézus meghívta őket a hitre, átadva nekik saját Lelke ajándékát, kézzelfogható jele volt annak a szeretetnek, amellyel Jézus – tekintet nélkül múltjukra, származásukra – mindannyiukat külön-külön elfogadta, hogy egyetlen testet alkosson belőlük.
„Fogadjátok el egymást, amint Krisztus is elfogadott titeket Isten dicsőségére.”
Szent Pál szavai Jézus szeretetének egyik megrendítő vonására irányítják figyelmünket: Jézus – földi élete során – mindig elfogadott mindenkit, főképpen a leginkább számkivetetteket, a legnagyobb ínségben élőket, a legtávolabb levőket. Mindenkit megajándékozott bizalmával, barátságával, s ezzel egymás után döntötte le azokat a falakat, melyeket az emberi gőg és önzés emelt az akkori társadalomban. Jézusban a mennyei Atya mindannyiunkra irányuló, teljességgel elfogadó szeretete nyilvánult meg; nekünk is ilyen szeretettel kell tehát fordulnunk a többiek felé. Elsősorban ez az, amit az Atya akar tőlünk. Ezért azzal dicsőíthetjük meg leginkább az Atyát, ha arra törekszünk, hogy elfogadjuk egymást, méghozzá úgy, ahogyan Jézus fogadott el minket.
„Fogadjátok el egymást, amint Krisztus is elfogadott titeket Isten dicsőségére.”
 Hogyan éljük tehát az e havi igét?
Ez az ige önzésünk egy olyan megnyilvánulására világít rá, mely igen gyakran jelentkezik, s melyet – mondjuk meg őszintén – a legnehezebb leküzdeni: hajlamosak vagyunk arra, hogy elzárkózzunk a többiektől, megkülönböztessük, félreállítsuk, kizárjuk a másikat, amennyiben nem olyan, mint mi, és ezért zavarhatja nyugalmunkat.
Ezt az igét tehát elsősorban családunkon, közösségeinken belül, munkahelyi környezetünkben igyekszünk majd élni úgy, hogy kigyomláljuk magunkból az ítélkezést, a negatív megkülönböztetést, az előítéleteket, a neheztelést, a türelmetlenséget egyik vagy másik felebarátunkkal szemben. Igen könnyen és gyakran beleesünk ezekbe a hibákba, melyek miatt nagyon hűvössé válnak, és veszélybe kerülnek az emberi kapcsolatok; ami megnehezíti, sőt megakadályozza a kölcsönös szeretet áramlását.
De szélesebb körben, társadalmi szinten is próbáljunk így élni! Határozzuk el, hogy tanúságtevői leszünk Jézus elfogadó szeretetének azok iránt, akiket a társadalmi önzés hajlamos kizárni vagy félreállítani.
A másik ember különbözőségének elfogadása a keresztény szeretet alapja. Ez a kiindulópontja, az első lépcsőfoka a szeretet civilizációja, a közösségi kultúra létrejöttének, melynek felépítésére ma Jézus különösképpen meghív mindannyiunkat.
 Chiara Lubich

Az Élet Igéje, 1992. december, Új Város 1992/12

kedd

Az erkölcs és jellem fejlődése a nevelésben

Az erkölcsi fejlődés célja a jellem kialakulása. Ebben az összefüggésben a „jellem” szó azoknak az elveknek az összességét akarja körülírni, amelyek egységessé és értelmessé teszik egy ember viselkedését.
Az eskü és a becsületszó - Így görbüljek meg, ha...
Más szóval akkor beszélhetünk jellemről, amikor egy ember viselkedéséből kiérezhető bizonyos elvekhez való következetes alkalmazkodás. A jellem, mint tudjuk a mindennapi szóhasználat alapja is, értékfogalom, vagyis lehet beszélni pozitív és negatív jellemről is. Mikor erkölcsi jellemről van szó, akkor pozitív és negatív helyett inkább érett és hiányos erkölcsjellemeket különböztetünk meg.
Amorális vagyis erkölcs nélküli jellem
Ez arra utal, hogy a szóban forgó embernek nincsenek egységes vezérelvei, amelyek összefüggővé tennék viselkedését. Ők korántsem buta vagy együgyű emberek, ellenkezőleg, gyakran igen éles eszűek, tárgyilagosak, életrevalók. Első tekintetre nehéz felismerni őket, mert kitűnően megtanulták az erkölcsös viselkedés művészetének játszását. De igazi, személyes erkölcsi elveik nincsenek. Ezért hideg számítással kihasználják mások lojalitását, vagy becsületességét anélkül, hogy ez bűntudatot okoznak bennük. Képesek messzemenően előre tervezni, és meglepően tudják fegyelmezni önmagukat a kitűzött cél elérése érdekében. Egyik legszembeötlőbb jellegzetességük éppen a célra való törekvés, ami néha törtetéssé fokozódik.

Az erkölcs nélküli jellemtípusnak négy ismertetőjele van:

  • célratörés: ez az egyik legkönnyebben megfigyelhető tulajdonsága
  • érzelmi hidegség: érzelmi viszonyukban távol állnak az emberektől. nem látják meg mások szenvedését, vagy nem érdekli őket. Szívtelenek. képtelenek beleélni magukat a másik ember érzelmi világába, nem tudják a másik szemszögéből értékelni a helyzetet.
  • következetlenség: szakkifejezéssel élve a személyi integritás hiánya.  Az erkölcsben ez úgy jelentkezik, mint összeegyeztethetetlen, ellentétes viselkedésmódok megférése az egyénben.
  • kivetít: minden bajnak okát másokban látja, nem saját magában. Közvetve ez gyakran irigység formájában jelentkezik, irigyli mások szerencséjét, boldogságát, fiatalságát, jóságát.
Ennek az erkölcsi problémának lélektani háttereként a személyi integritás hiányát jelölhetnénk meg. Három fő tényező felelős az erkölcs nélküli jellem kialakulásáért:
  • öröklött temperamentum
  • anyai szeretet hiánya
  • hiányos erkölcsi nevelés
Ez utóbbi igen meghatározó. Ha a gyermek fiatal évei alatt nem lát következetes erkölcsi példát, mert szülei másra akarják megtanítani, mint amit maguk megvalósítanak saját életükben, akkor a gyermek valószínűleg erkölcs nélküli világnézetet tesz magáévá, nem tud különbséget tenni a jó és a rossz között.

Konformista vagy megalkuvó erkölcsjellem

Ennek az erkölcstípusnak vannak pozitív, sőt megcsodálni való vonásai, tulajdonságai is. Igen gyakran nagyon rendezett, kívülről nézve szinte tökéletes életet él. Az embernek az a benyomása, hogy eszményien kiegyensúlyozott, pontosan tudja, hogy mit akar, s amit akar, azt véghez is viszi.
Mindez azonban csak addig érvényes, amíg az élet nem állítja olyan feladatok elé, amelyek nem tartoznak bele semmiféle előre megadott keretbe, hanem egyéni, eredeti döntést és megoldást tételeznek fel.

Ismertetőjegyei:

  • csoportközpontú: alapvető vonása a csoporthoz, a közösséghez, a társadalmi státusát meghatározó réteghez való erős kötöttség. Mindenben helyesli a csoport véleményét, alárendeli magát normáinak. Élete központjában a csoport áll, teljesen azonosul vele.
  • érzékeny saját hírnevére. roppant érzékeny arra, mit gondolnak vagy beszélnek róla, milyennek látják őt, mi a véleményük róla.
  • fél a közvéleménytől: a lenézéstől, a megkülönböztetéstől.
  • szégyent érez, nem bűntudatot: a megalkuvó nagyon érzékeny arra, hogy tökéletesen belesimuljon a csoportnormákba. Ha ezektől eltér, ha hibát követ el, akkor nem bűntudatot érez, hanem szégyent.
  • nincs saját énje: amennyiben van is, nagyon gyenge. Ez a szegényes ego megnyilvánul az akaraterő hiányában, amikor egyéni döntést kell hozni, amikor saját magát kell befektetnie elhatározásába, vállalva a következményeket.
A megalkuvó erkölcsjellem lélektani háttereként a gyenge ént kell megjelölni. Belső bizonytalanságát azáltal egyensúlyozza, hogy teljesen belesimul egy kívüle álló és őt felülmúló norma- és értékrendszerbe.

Tekintélyre irányuló erkölcsjellem

Mint minden erkölcsjellemnek, a tekintélyre irányulónak is vannak értékes tulajdonságai: szereti a rendet, kerüli a problémáskodást, a veszekedést, a konfliktust. Jó munkatárs, engedelmes, lelkiismeretes, megbízható. Gyakran igen vallásos.

Ismertetőjegyei:

  • feletteseivel szemben meghunyászkodó: ez a tekintélyre irányuló alapvető jellemvonása. Erkölcsük nem egyéni megítélés vagy döntés eredménye, hanem másoktól való függésük tükörképe. Számára a legnagyobb szorongást a kegyvesztettség lehetősége okozza.
  • jósága nem természetes: nagylelkűsége, együttérzése, tökéletes lelkiismeretessége, minden, amit úgy szoktunk nevezni, hogy emberi jóság, valahogy nem természetes ennél a típusnál. Barátságot, szeretetet, házasságot, minden felhasznál önmagáról alkotott képének növelésére.
  • nincs igazi bűntudata: sohasem ismeri be a vétkességét, hibáit gyöngeségét. Ha valami olyat követ el, amiről úgy gondolja, hogy elronthatja a róla alkotott képet, akkor mindent megtesz, hogy tette ne tudódjék ki.
  • erkölcsi nézetei abszolút érvényűek és kikezdhetetlenek, viselkedésében pedig konvencionális. és konzervatív. Erkölcsi ítélete és viselkedése, ugyanis híven tükrözi azoknak a nézeteit és erkölcsét, akiket maga fölött tud, a tekintély erkölcsét. Ebből kifolyólag értékrendszere és egész szellemi magatartása zárt rendszer, statikus.

Lélektani háttér:

  • elnyomó szülői tekintély: vannak szülők, akik szeretnék gyermekeiket megóvni minden problémától. Szinte üvegbúra alatt nevelik őket, nem engedik más gyerekek társaságába, nehogy elrontsák őket. Ez a „majomszeretet” lehet elfojtott bűntudat, következménye is. Az ilyen légkörben a gyermek szellemi fejlődésében könnyen megszakad egy természetes fejlődési folyamat.
  • szeretet visszavonása: vannak szülők, akik, ha valamit el akarnak érni gyermeküknél, akkor azt mondják nekik, nem szeretik. És ezt ténylegesen meg is teszik, nem beszélnek a kicsihez, este nem mesélnek stb. Tragédia, hogy a szülők nem is tudják, milyen óriási kárt okozhatnak gyermekük lelki fejlődésében. A gyermek nem látja ennek a szeretet nélküli állapotnak a végét.

Kollektivista, közösségi-személytelen erkölcsjellem

Valójában minden olyan ember könnyen kollektivista erkölcsjellemmé válhat, aki erősen azonosul egy meghatározott ideológiával. Ennek a jellemnek az a lényege, hogy az erkölcsi norma nem vált személyes valósággá, hanem az ideológiában gyökerezik. Más szóval, az ilyen ember erkölcsének alapja nem a norma, hanem az ideológia, az határozza meg számára mi a jó, és mi a rossz.

Ismertetőjegyei:

  • gyakran komoly és lelkiismeretes dolgozók, nemritkán egészen szigorú életet élnek.
  • fontos a közös ügy, az egyéni érdek háttérbe szorul. Életében nem annyira a személyes siker, hírnév vagy boldogság számít, hanem a közösségi érdek, az ideológia által ihletett közös cél.
  • számára az ideológia abszolút érvényű, kikezdhetetlen. A közösség, az ideológia hordozója kizárja a lázadókat, eretnekeket, disszidenseket.

Lélektani háttér:

  • Az ilyen erkölcsjellem jellegzetessége, hogy nagy ügyekért, általános, mindent és mindenkit átölelő célokért lelkesedik és harcol.
  • Már a koragyermekkori években jelentkezik a kutatás ösztöne, illetve a hatalomösztön, amely azt a célt szolgálja, hogy a fejlődő személyiség megismerje környezetét, megtalálja a helyét az emberek között.
  • A gyermeknek meg kell találnia a helyét a többiek között, versenyképessé válni az egykorúak között, helytállni a rábízott feladatok elvégzésében, és megvédeni önmagát a mellőzéstől.

Elvekhez ragaszkodó erkölcsjellem

Az erkölcsi fejlődés célja az önálló, általános elveket követő, szabad lelkiismeret által irányított erkölcsi élet. Ez az erkölcsjellem elérte azt a fejlődési fokot. Viselkedése nem a társadalmi elvárások függvénye. A normákat annyira magáévá tette, hogy kitart azok mellett, eltekintve attól, mi a mások elvárása. Elveiért és eszményeiért képes sokat adni, néha életét is áldozni.

Ismertetőjegyei:

  • erkölcsi ítéletében általános elvekre hivatkozik. Elveit legtöbbször képes tömör formulákban is kifejezni, a kimondott elv lesz életideálja. Egyéniségének megvalósítását abban látja, hogy minél közelebb jusson az eszményhez. Hogy mi a jó vagy rossz, hogy mit szabad vagy sem, azt saját lelkiismeretétől kérdezi, nem támaszkodik senki véleményére.
  • tagadja és elfojtja érzelmeit, ez logikus következménye az elvhez való hűség elsőbbségének. Az érzelmeket nem tudja beleépíteni ebbe a menetbe, mi több, az érzelmeket nem ritkán károsnak, a gyöngédséget pedig egyenesen gyengeségnek tartja. Az ilyen embereknél megfigyelhetjük az aggályosság, szorongás, feszült lelkiállapot és a bűntudat állandó jelenlétét.
  • erkölcsi programja szinte az értelmetlenség határáig merev. Bizonyos fokig kényszerviselkedésről is beszélhetünk. Vannak dolgok, amiket egyszerűen minden további nélkül meg kell tenni, és vannak tettek, amelyeket egyszerűen minden további nélkül soha, és semmilyen körülmények között nem szabad elkövetni.
  • sohasem érzi magát eszményeinek magaslatán. A való és az eszményi közötti űr állandó bűntudat forrása, ezért életük fontos velejárója az állandó önvizsgálat és önvád. Újra és újra kell kezdeniük a harcot, mindig nagyobb befektetésekkel. valószínűnek látszik, hogy az aggályosság valójában védekező hadművelet: az olyan ember, akinek ideáljai annyira magasak, hogy sohasem képes feltornászni magát azok közelébe, aggályosságba menekül önmagáról alkotott pozitív képének megmentése céljából.

Lélektani háttér:

Miért és milyen körülmények között alakul ki ez az erkölcsjellem? Általában elmondhatjuk, hogy három tényező játszik fontos szerepet kialakulásában:
  • erős felnőtt nevelői hatás az egykorúak közösségével szemben
  • meleg érzelmi hatás a családon belül
  • szigorú erkölcsi kódex
Az ilyen emberek sokszor meleg és érzelmekben gazdag családi körben nevelkednek, olyan értelemben, hogy a gyermeket erős érzelmi szálak kötik a szülői képhez. A szülők a maguk részéről nagy gondot fordítnak gyermekük erkölcsi nevelésére, szigorú és kikezdhetetlen erkölcsi elvárásokat támasztva a fejlődő gyermekkel szemben, gyakran beágyazva azt vallási keretekbe. Ennek következtében a törvény úgy lép be a gyermek tudatába, mint a szülőket is felülmúló valóság.
Vallásos embereknél ez olyan formában jut kifejezésre, hogy az erkölcsöt Isten adta, tehát isteni törvényről van szó. Ezért az erkölcsösség célja a törvény betartása, a hozzá vezető út pedig, illetve a tökéletesség eléréséhez segítő eszköz a szülői képpel való azonosulás.  Ilyen körülmények között a gyermek kicsit üvegháti növényhez hasonlóan fejlődik, tökéletes, de nem természetes.

Embertársra irányuló szabad erkölcsjellem

Ez a legkiforrottabb erkölcsjellem. Ez egy embertársaira irányuló, a külső és belső kényszertől szabad lelkiismeret által vezérelt jellem. Erkölcsi elvei nem öncélúak, hanem az emberek szolgálatába vannak állítva, éspedig nem elvontan, hanem a konkrét, itt és most jelenlévő embert szolgálják.
Döntését szabadon hozza meg, nem érzi magát a törvény és előírás rabjának. Nyitott a további élettapasztalatok felé, és képes módosítani felfogásait. Nem a törvény, illetve erkölcsi normák viszonylagosságáról van szó, hanem az alkalmazkodási lehetőségek pluralizmusáról. A felnőtt, érett, szabad lelkiismeret jellemzője, hogy a törvénynek nem a betűjét, hanem a szellemét nézi, ezért szabadon, mi több, alkotóan képes alkalmazni azt.

Ismertetőjegyei:

  • erkölcsi viselkedésben szabad. Döntéseiben és viselkedésében, nem hajtja semmi kényszer. Szabadon választott elvei és ideáljai előtt teljesen szabadnak érzi magát. Belső kényszereknek vagy szorongásnak semmi jele.
  • a világba és emberekbe vetett bizalma határtalan. Ez talán az erkölcsjellemeknek a legmegkapóbb tulajdonsága. A világot elfogadják olyannak amilyen, nem lázadnak Isten ellen, miért teremtette ilyennek. Az ilyen emberek tudnak meghajolni a titok előtt is, annak ellenére, hogy nem értik.
  • hisz az emberi jóságban. Olyannyira, hogy néha talán a naivitás határáig jut.
  • emberközelségben él. Életében kevés a szisztéma, program, szigorú napirend, Tud megértően, őszintén együttérző lenni.

Lélektani háttér:

Ahhoz, hogy az ember ki tudja építeni magában az ilyen erkölcsi jellemet, két feltétel szükséges.
  • egyrészt szükséges, hogy viszonylag szabad legyen a gyerekes, tudattalan konfliktusoktól és szorongásoktól. Pszichoanalitikus nyelvet használva ezt úgy fogalmazhatnánk meg, hogy az ilyen embernél nem a felettes én az erkölcsi ellenőr, hanem a tudatos én.
  • másrészt szükséges az empátia együttérző emberség magas fokú jelenléte.
Az empátia fogalma a lélektan az embernek azt a képességét akarja kifejezni, hogy beleélje magát a másik helyzetébe, vele azonos hullámhosszra hangolja a szívét, és tegyen érte valamit.  Alapképességről van szó, amely az embernek mint társadalmi lénynek adottságából ered. Az erkölcsi fejlődés ezért nem megalapozója az empátiának, hanem csak megadja hozzá a keretet, a szükséges feltételeket a kibontakoztatásához.
Az empátia kifejezi az embernek azt a tulajdonságát, hogy tudatában van annak, hogy rajta kívül vannak még mások is, hozzá hasonló, de vele nem azonos lények, akik gondolkodnak, és éreznek, akárcsak ő. megdöbbentő, hogy mennyire sok emberből hiányzik ez a képesség. Ahhoz, hogy az emberben kibontakozzék ez az alapadottság, szükséges több feltétel megvalósulása a korai nevelés, illetve a családi társadalmiasulás folyamán.
  • meleg, érzelmekben gazdag szülő-gyermek viszony
  • együttérző, empatikus szülők, mind a gyermekkel, mind a kívülállókkal szemben
  • a szülők szóbeli magatartása az együttérzést illetően.
Fontos, hogyan beszélnek a szülők a gyermekeikkel másokról, különösen az elnyomottakról, kiközösítettekről, munkanélküliekről, lelki betegekről, összességében mindazokról, akiknek szükségük van az együttérzésre.
A fentieket összefoglalva nagy a felelősség mind a szülőkön, mind a nevelőkön/pedagógusokon. Tudniuk kell, hogy ők jelen melyik erkölcsjellemhez tartoznak. Tudni kell, hogy melyiknek mi a jellemzője, mi a lélektani háttere, hogy tud változtatni rajta.

Dr. Madarasi Pál összeállítása

Az erkölcs és jellem fejlődése a nevelésben

Az erkölcsi fejlődés célja a jellem kialakulása. Ebben az összefüggésben a „jellem” szó azoknak az elveknek az összességét akarja körülírni, amelyek egységessé és értelmessé teszik egy ember viselkedését.
Az eskü és a becsületszó – Így görbüljek meg, ha…

Hogyan lesz fény az egyházban?

Néhány évszázaddal ezelőtt egy európai hegyi faluban egy gazdag nemesember elhatározta, hogy valamit hagy a falu lakóira. Úgy döntött hogy épit egy templomot nekik. Senkinek sem engedte meg hogy lássa a terveket, amig az épület el nem készült. A nagy megnyitón eljöttek az emberek és csodálkoztak az új épület szépségén. Mestermü volt.
De valaki egyszer csak megszólalt: várjatok csak! Hol vannak a lámpák? Már sötétedik. Mi lesz a világitással?
A nemesember néhány polcra mutatott rá a falon, aztán adott minden családnak egy lámpát, hogy hozzák magukkal mikor jönnek a templomba.

Minden alkalommal amikor itt vagytok - mondta - a hely ahol ültök meg lesz világitva. Valahányszor nem jösztök, a helyetek sötét marad. Ez emlékeztetni fog titeket, valahányszor nem tudtok jönni, Isten háza sötétben marad.

péntek

Az Élet Igéje – 2014. augusztus

„Bocsáss meg a másik embernek, ha vétett, imádkozz, s neked is megbocsátják vétked.”
    (Sir 28,2)
Ez az életige az egyik ószövetségi könyvből való. Krisztus előtt 170-180 körül írta egy írástudó bölcs, Ben Szira, aki Jeruzsálemben folytatott tanítói tevékenységet. Olyan témát tanít, mely kedves az egész bibliai bölcseleti hagyomány szemében. Eszerint Isten irgalmas a bűnösökhöz, és nekünk is példája szerint kell cselekednünk. Az Úr megbocsátja minden vétkünket, mert „irgalmas és könyörületes, szelíd a haragban és gazdag az irgalom­ban” (vö. Zsolt 103,3.8). Becsukja szemét, hogy ne lássa többé bűneinket (vö. Bölcs 11,23), elfelejti és háta mögé veti minden vétkünket (vö. Iz 38,17). Ő ugyanis, mivel ismeri kicsiségünket és nyomorú­ságunkat – írja másutt Ben Szira –, „megsokszorozza a bűnbocsánatot”. Isten, mint minden apa és anya, mivel szereti gyermekeit, megbocsát nekik, megaján­dékozza őket bizalmával, elrejti hibáikat, és fáradha­tatlanul bátorítja őket.
Isten, mivel apa és anya, nem elégszik meg azzal, hogy szereti gyermekeit és megbocsát nekik. Az a vágya, hogy ők is testvérként tekintsenek egymásra, egyet­értsenek, szeressék egymást. Az egyetemes testvériség tehát Istennek az emberiségről alkotott nagy terve. Olyan testvériség ez, amely erősebb az óhatatlanul be­következő megosztottságnál, feszültségeknél, haragnál, amelyek a meg nem értés és az elkövetett hibák követ­keztében oly könnyen kialakulnak.
Gyakran családok hullnak szét, mert nem tudunk meg­bocsátani egymásnak. Ősi gyűlölet táplálja a rokonok, a társadalmi csoportosulások, a népek közötti megosztott­ságot. Még olyanok is akadnak, akik azt tanítják, hogy ne felejtsük el az elszenvedett sérelmeket, hogy tápláljuk magunkban a bosszút… Így az alattomos harag meg­mérgezi a lelket és kikezdi a szívet.
Vannak, akik azt gondolják, hogy a megbocsátás a gyengeség jele. Nem így van. A megbocsátás igen nagy bátorság megnyilvánulása, igazi szeretet, a leghitele­sebb szeretet, mert érdek nélküli. „Ha csupán azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi lesz a jutalma­tok?” – mondja Jézus. – Ezt mindenki meg tudja tenni. „Szeressétek ellenségeiteket!” (vö. Iz 38,17)
Nekünk is meg kell tanulnunk Jézustól az apai és anyai szeretetet, az irgalmas szeretetet mindazok iránt, akikkel napunk során találkozunk, különösen azok iránt, akik valamiképp hibáznak. Akik pedig meghívást kaptak egy közösségi lelkiségre, azaz a keresztény lelkiségre, azoktól az Újszövetség még többet kér: „Bocsássatok meg egy­másnak!” (Kol 3,13) A kölcsönös szeretet szinte szövet­séget kér tőlünk: legyünk mindig készek megbocsátani egymásnak! Csak így járulhatunk hozzá az egyetemes testvériség létrejöttéhez.
„Bocsáss meg a másik embernek, ha vétett, imádkozz, s neked is megbocsátják vétked.”
E szavak nemcsak arra hívnak, hogy legyünk könyö­rületesek, hanem eszünkbe juttatják azt is, hogy a megbocsátás szükséges feltétele annak, hogy nekünk is megbocsássanak. Jézus maga figyelmeztet minket: „Amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek majd nektek is.” (Mt 7,2) „Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak.” (Mt 5,7) Ha ugyanis a szív megkeményedett a gyűlölettől, nem lesz képes felis­merni és befogadni Isten irgalmas szeretetét.
Hogyan váltsuk hát tettekre ezt az igét? Természetesen bocsássunk meg azonnal, ha lenne még valaki, akivel nem békültünk ki! Ez azonban még nem elég. Át kell kutatnunk szívünk legrejtettebb zugait, hogy kiűzzük belőle az egyszerű közömbösséget, a jóakarat hiányát, bármiféle fölényes magatartást, a felületességet bárki irányában, akivel csak találkozunk.
Ezen kívül szükség van még egy megelőző műveletre is. Tekintsünk minden reggel új szemmel arra, akivel találkozunk a családban, az iskolában, a munkahe­lyünkön, az üzletben! Legyünk készen arra, hogy ne azt nézzük, ami nem tetszik a viselkedésükben, hogy ne ítélkezzünk, hogy bizalomban részesítsünk másokat; hogy mindig reméljünk, mindig higyünk! Ezzel a teljes amnesztiával, ezzel az egyetemes megbocsátással a szívünkben közeledjünk minden­kihez! Egyáltalán ne emlékezzünk mások hibáira, mindent takarjunk be szeretetünkkel! Napunk során pedig bocsánatkéréssel vagy a barátság egy-egy jelével próbáljunk meg jóvátenni egy udvariatlanságot, egy türelmetlen megnyilvánulást! A másik ember ösz­tönös elutasítása helyett hagyjuk élni magunkban a teljes befogadást, a határtalan irgalmat, a teljes megbocsátást, a részvétet, a másik szükségleteire való odafigyelést!
Ha azután az Atyához fohászkodunk – mindenekelőtt, amikor bocsánatot kérünk a hibáinkért –, látni fogjuk, hogy kérésünk teljesül, és teljes bizalommal mondhatjuk majd: „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbo­csátunk az ellenünk vétkezőknek!” (Mt 6,12)
Megjelent: Új Város 2002/9

csütörtök

Metta Szutta - A szeretetről szóló példabeszéd

Így cselekedjen, aki tökéletességre törekszik, miután meglelte nyugodt helyét: legyen erős, egyenes, megingathatatlan, de gyöngéd legyen, megszólítható és alázatos. Legyen igénytelen és szerény, a tevékenység ne lepje el, okosan éljen, megzabolázva ösztöneit, de legyen gondtalan, derűs. Minden lény örömben, békében éljen, legyen boldog minden, mi él. Legyen élőlény bármiféle, vándorló vagy egyhegyben lakó, apró, közepes vagy nagyra nőtt, látható vagy rejtőzködő, közelben vagy messze élő, világra jött vagy magban lévő, legyen boldog minden, mi él. Ne ítélkezzen soha mások fölött, ne legyen önhitt, más kárára harag vagy ellenszenv miatt ne törjön. Ahogy az anya élete árán is megóvja gyermekét, ölelje magához lelkesen az élőlényeket. Mindenkihez jóságos legyen, előítélet ne nyűgözze szellemét. Ne korlátozza őt a tér, a fent, a lent, láthatárát ne szűkítse ellenszenv, gyűlölködés. Legyen nyitott szívű. Ebben a szellemben álljon, járjon, üljön, feküdjön és soha ne lankadjon el. Ez ami istennek tetsző lét e világban.

szerda

Kustra Ferenc: Csak állok a keresztútnál…

Csak állok a keresztútnál és nézelődöm.
Várom a fényt, nézek föl… érdeklődöm,
De tekintetem a semmibe vész, az éterbe…
Hogyan jutok így előre… előre az életbe? Nézek körbe és a szememben égő vágyak…
Innen messze vannak a legelésző nyájak,
És messze a szép, békés, délibábos tájak…
Nekem a szépség, béke, délibábos vágyak.
Az életem mindig, szinte csak keresztutakból állt,
Soha, senki nem segített… utam jóra merre vált?
Elmennék oda, hol talán kék az ég és zöld a fű
De melyik út vezet oda… minek vagyok nagyszívű?
Nézek és utakat látok… de igen rémisztő,
Pusztaságban csak utak… igen, igen ijesztő!
Se fa, se fű, se élet jele, homoktenger közepe?
Se úszni nem tudok, se mellényem… le vele?
Látom még az úti táblákat is lebontották,
Nehogy lássak… a lelkem is kifosztották!
Mindebből látszik, hogy semmibe vesznek,
Ebből már tudom, céljuk… elveszejtenek.
Iránytűm nincs, egy tábla sem mutat utat,
Nem tudom, merre menjek… lesz sorsfordulat?
Az életem mindig, szinte csak keresztutakból állt,
Soha, senki nem segített… utam jóra merre vált?
Tudom, messze vannak szép, békés, délibábos tájak…
Ha ott élnék, akkor tán’ bennem is lehetnének vágyak?
Vágyak, melyek nem maradnak azok, de teljesülnek,
És a lelkem szárnyai, attól fölöttébb lelkesülnek…
Pusztaságban csak utak… igen, igen ijesztő!
Pusztában nincs semmi, legyek tán’ madárijesztő?
Csak állok a keresztútnál, állok és nézelődök,
Jön-e még az életben valami, ami… talán előlök.

szombat

Az Élet Igéje, 2014. július

„Mondom nektek: Ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön, és úgy kérik, megkapják mennyei Atyámtól. Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.”(Mt 18,19-20)
Úgy vélem, ez egyike Jézus igéinek, melyek hallatán felujjong a szívünk. Mennyi szükséglet van az életben, mennyi jogos és igaz vágy, amelyeket nem tudsz kielégíteni, nem tudsz csillapítani! Mélységesen meg vagy győződve arról, hogy csak egy égi közbeavatkozás, egy mennyei kegyelem tudná kielégíteni mindazt, amire egész lényed vágyik. S ekkor fénylően, tisztán és acélos bizonyossággal hallod Jézus ajkáról ezeket a reménnyel és ígérettel teli szavakat:
„Mondom nektek: Ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön, és úgy kérik, megkapják mennyei Atyámtól. Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.”
Biztosan olvastad az evangéliumban, hogy Jézus nem is egyszer bátorít, imádkozzunk, és beszél arról is, mit kell tennünk, hogy megkapjuk, amit kérünk. Jézusnak most idézett szavai szerint ahhoz, hogy kérésünkre választ kapjunk a mennyből, több személyre, közösségre van szükség. Azt mondja: „Ha ketten közületek”. Ketten. Ez a legkisebb létszám, amely már közösséget alkot. Jézus számára nem annyira a hívek száma a fontos, mint inkább az, hogy többen legyenek.
Már a zsidóság is tudta, hogy Isten nem veti meg a közösség imáját, de Jézus valami újat mond: „Ha ketten közületek egyetértenek”. Több személyt akar, de azt kívánja, hogy váljanak eggyé: egyetértésükre, egységükre teszi a hangsúlyt, azt akarja, hogy legyenek egymásra hangolva.
Természetesen meg kell egyezniük abban, amit kérnek, de ennél többről van szó: kérésüknek a szívek összhangjára kell támaszkodnia. Jézus azt állítja, hogy a személyek közötti kölcsönös szeretet a feltétele annak, hogy megkapjuk, amit kérünk.
„Mondom nektek: Ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön, és úgy kérik, megkapják mennyei Atyámtól. Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.”
Azt kérdezheted: De miért hatol el jobban az Atyához az egységből fakadó imádság? Talán mert ez az imádság letisztultabb. Hiszen mire is korlátozódnak gyakran imáink? Csupán egy sor önző kérésre. S így inkább hasonlítunk egy királytól kéregető koldusra, mint egy gyermekre, aki atyjához fordul.
Ha viszont másokkal együtt kérünk, akkor bizonyosan kevésbé állunk az egyéni érdekek befolyása alatt. A másokkal való kapcsolatban az ember alkalmasabbá válik arra, hogy jobban megérezze és megossza szükségleteiket. Sőt két vagy három személy azt is jobban megérti, hogy mit kell kérniük az Atyától. Ha tehát azt akarjuk, hogy imánk meghallgatást nyerjen, a legjobb, ha ahhoz tartjuk magunkat, amit Jézus mond:
„Mondom nektek: Ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön, és úgy kérik, megkapják mennyei Atyámtól. Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.”
Maga Jézus mondja meg nekünk, mi a titka annak, hogy ez a fajta ima hatékony. Szavainak kulcsa ez: „összegyűlnek az én nevemben”. Amikor így jövünk össze, akkor Ő van jelen közöttünk. S mindazt, amit Vele együtt kérünk, könnyebben megkapjuk. Hiszen Jézus – Aki jelen van ott, ahol a kölcsönös szeretet egyesíti a szíveket – maga kéri velünk együtt az Atyától a kegyelmeket. El tudnád képzelni, hogy az Atya ne hallgassa meg Jézust? Hiszen az Atya és Krisztus egy.
Nem érzed, hogy milyen csodálatos ez? Nem nyújt biztonságot számodra? Nem önt reményt beléd?
„Mondom nektek: Ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön, és úgy kérik, megkapják mennyei Atyámtól. Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.”
Most bizonyára azt szeretnéd tudni, hogy Jézus akarata szerint mit kell kérned. Ő maga világosan megmondja: „Bármit” (Mt 21,22). Nincs semmiféle korlát.
Ezentúl tehát vedd be ezt az imádságot is életed programjába! Családod, te magad, barátaid, a közösség, amelynek tagja vagy, hazád, a téged körülvevő világ talán azért nem részesült eddig számtalan kegyelemben, mert te nem kérted.
Egyezz meg szeretteiddel, azokkal, akik megértik és megosztják veled eszményeidet: készek akartok lenni arra, hogy úgy szeressétek egymást, ahogyan az evangélium parancsolja. Így kiérdemlitek, hogy Jézus közöttetek legyen, és aztán kérjetek! Kérjetek korlátlanul! Kérjetek a liturgikus együttléteken, kérjetek a templomban, kérjetek bárhol vagytok; kérjetek mielőtt valamiben döntenétek; kérjetek minden ügyetekben!
De ne úgy kérjetek, hogy Jézusnak csalódnia kelljen közömbösségetek miatt, miután ekkora lehetőséget adott számunkra. S akkor az emberek többet fognak mosolyogni, a betegek reménykednek majd, a gyermekek védettebben nőnek fel, a családi élet harmonikusabbá válik, és kevesek is alkalmassá lesznek, hogy a nagy problémákkal megküzdjenek. S mindezek által elnyerjük a mennyországot, mert az élők és holtak szükségleteiért való imádság is az irgalmasság cselekedete. S az utolsó ítéleten ezt kérik majd számon tőlünk.
Chiara Lubich

Az Élet Igéje, 1981. szeptember

Az Élet Igéje – 2014. június

„Íme, én veletek vagyok mindennap, a világ végéig.” (Mt 28,20)
 Evangéliumának legelején Máté azt írja, hogy Jézus az Emmánuel (vö. Mt 1,23), a ‘velünk-az-Isten’. Az ő történetéről számol be. Az evangélium legvégén pedig Jézus szavait idézi, az ígéretét, hogy mindig velünk marad, a Mennybe való visszatérése után is. A világ végezetéig ‘velünk-az-Isten’.
Jézus akkor mondta ezt tanítványainak, amikor rájuk bízta a feladatot, hogy menjenek el az egész világra hírül adni üzenetét. Úgy küldte őket, mint bárányokat a farkasok közé, és tudta, hogy ellenállásba ütköznek majd, és üldöztetést szenvednek (vö. Mt 10,16-22). Ezért nem akarta magukra hagyni őket küldetésükben. Megígérte nekik – éppen akkor, amikor eltávozott tőlük –, hogy velük marad! Nem fogják többé látni, nem hallják majd a hangját sem, nem is érinthetik, mégis ott lesz velük, mint korábban, sőt még annál is jobban. Eddig ugyanis csak meghatározott helyeken volt jelen: Kafarnaumban, vagy a tónál, vagy a hegyen, vagy Jeruzsálemben; mostantól fogva viszont ott lesz mindenütt, ahol tanítványai vannak.
Jézus figyelme mindannyiunkra kiterjed, akik hétköznapi gondok között élünk. Mivel Ő a megtestesült Szeretet, azt gondolta: „Mindig az emberekkel szeretnék lenni, szeretnék megosztani velük minden aggodalmat, szeretném megvigasztalni őket; ott szeretnék járni velük az utcán, belépni az otthonukba, jelenlétemmel újra és újra örömöt szerezni nekik…”
Ezért akart velünk maradni és éreztetni közelségét, erejét, szeretetét.
Lukács evangéliuma elbeszéli, hogy a tanítványok, miután látták Őt fölmenni az Égbe, „nagy örömmel tértek vissza Jeruzsálembe” (Lk 24,52). Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy megtapasztalták, amit mondott.
Mi is eltelünk örömmel, ha valóban hiszünk Jézus ígéretében:

„Íme, én veletek vagyok mindennap, a világ végéig.”

Jézus földi életének végét jelzik a tanítványaihoz intézett utolsó szavai. Ezek jelentik egyben az Egyház életének kezdetét is, melyben sokféle módon van jelen: az Eucharisztiában, Igéjében, szolgáiban (a püspökökben és a papokban), a szegényekben, a kicsikben, a kitaszítottakban… minden felebarátban.
Mi szívesen hangsúlyozzuk Jézus különleges jelenlétét, melyet maga ajánlott fel nekünk szintén Máté evangéliumában: „Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.” (Mt 18,20) Ezen a jelenléten keresztül mindenhol ott szeretne lenni.
Ha éljük mindazt, amit parancsol, különösen az új parancsot, akkor megtapasztalhatjuk ezt a jelenlétét a templomokon kívül is, az emberek között, mindenhol.
Amit ehhez tőlünk kér, az a szolgáló, megértő, kölcsönös szeretet, amely osztozik a testvér fájdalmaiban, vágyaiban és örömeiben; az a tipikusan keresztény szeretet, mely mindent betakar, mindent megbocsát.
Éljünk így, hogy mindenkinek lehetősége nyíljon már itt a földön találkozni Vele!

Chiara Lubich

Az Élet Igéje, 2002. május, Új Város 2002/5

csütörtök

Az Élet Igéje – 2014. május

„… Krisztus nevében kérünk: engesztelődjetek ki az Istennel!” (2Kor 5,20)
Pál így buzdítja a korintusiakat abban a részben, mely az egész Evangélium szívét alkotó nagy örömhír közlése után következik: Isten Krisztusban kiengesztelődött a világgal (vö. 2Kor 5,19).
Fia kereszthalálával Isten végső tanújelét adta irántunk való határtalan szeretetének. Krisztus keresztje által kiengesztelt bennünket Önmagával.
Hitünknek ez az alapigazsága ma is teljesen aktuális. Ez az a kinyilatkoztatás, melyre az egész emberiség vár; igen, Isten mindenkihez közel van szeretetével, és szenvedélyesen szeret minden embert. A világnak szüksége van erre az örömhírre, de csak akkor tudjuk átadni, ha előbb újra meg újra elismételjük magunknak egészen addig menően, hogy átérezzük: körülölel bennünket ez a szeretet, akkor is, amikor éppen az ellenkezőjét gondolnánk.
„… Krisztus nevében kérünk: engesztelődjetek ki az Istennel!”
Az Isten szeretetébe vetett hit azonban nem maradhat kinek-kinek benső ügye, amint azt Pál is hangsúlyozza: Isten ránk bízta, hogy másokat is kiengeszteljünk Vele (vö. 2Kor 5,18), s nagy felelősséget ébresztett minden keresztényben, hogy tanúságot tegyen Isten szeretetéről teremtményei iránt. S hogy hogyan?
Egész viselkedésünknek hitelessé kell tennie azt az igazságot, amit hirdetünk. Jézus világosan megmondta, hogy mielőtt ajándékunkat az oltárra vinnénk, ki kell békülnünk azzal a felebarátunkkal, akinek valami panasza van ellenünk (vö. Mt 5,23-24).
S ez mindenekelőtt közösségeinken – családjainkon, csoportjainkon, társaságainkon, egyházainkon – belül érvényes. Az a hivatásunk ugyanis, hogy ledöntsünk minden falat, ami akadályozza az egyének és a népek között az egyetértést.
[…]
„… Krisztus nevében kérünk: engesztelődjetek ki az Istennel!”
„Krisztus nevében” azt jelenti: az Ő helyetteseként lépjünk Krisztus nyomdokaiba; éljünk Vele; éljünk úgy, mint Ő, és szeressük egymást, amint Ő szeretett bennünket! Ne közösítsünk ki senkit, és tegyük félre az előítéleteket! Legyünk nyitottak arra, hogy befogadjuk és értékeljük felebarátaink pozitívumait, legyünk készek az életünket is adni egymásért! Ez Jézus legfőbb parancsa, a keresztények ismertetőjegye, mely ma ugyanúgy érvényes, mint Jézus első követőinek korában.
Ezt az igét élni azt jelenti, hogy békességszerzővé válunk.
Így minden gesztusunk, minden szavunk, minden tettünk, melyet szeretet itat át, olyan lesz, mint Jézusé.
Hozzá hasonlóan az öröm, a remény, az egyetértés és a béke hordozói, vagyis annak a világnak az előhírnökei leszünk, mely kiengesztelődött Istennel (vö. 2Kor 5,19), s melyre minden teremtmény vár.
Chiara Lubich

Az Élet Igéje 1997. január, Új Város 1997/1.

szerda

Az Élet Igéje, 2014. április

„Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást!” (Jn 13,34)

Talán te is szeretnéd tudni, hogy mikor mondta ezt Jézus. Akkor beszélt erről, amikor szenvedésére készült. Búcsúbeszédet mondott, mely egyben végrendelete is. Ebből származnak ezek a szavak.
Gondolhatod, hogy éppen ezért milyen fontosak!
Az emberek soha nem felejtik el azt, amit apjuk a halálos ágyán mondott. Akkor ennek még inkább így kell lennie Isten szavaival!
Te is vedd tehát komolyan Jézus szavait, és próbáljuk meg együtt mélyebben megérteni, hogy mit is akar mondani!

„Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást!”

Jézus a halálra készül, és amit mond, abból lehet érezni, hogy ez hamarosan be is fog következni. Küszöbön álló távozása ugyanis mindenekelőtt egy probléma megoldását teszi szükségessé. Hogyan maradhatna itt övéi között, hogy vezesse az Egyházat?
Tudod, hogy Jézus jelen van a szentségekben. Például megjelenik a szentmisében, az Eucharisztiában.
Azonban Jézus megjelenik ott is, ahol a kölcsönös szeretetet élik. Azt mondta: „Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.” (Mt 18,20)
A kölcsönös szeretetet mélyen megélő közösségben tehát megvalósul Jézus jelenléte, és érezteti hatását. Az ilyen közösségen keresztül Jézus továbbra is közli magát a világgal, továbbra is befolyást gyakorol rá.
Mi a véleményed? Nem csodálatos ez? Nem támad fel benned a vágy, hogy azonnal elkezdd élni ezt a szeretetet a többi kereszténnyel, a felebarátaiddal együtt?
János evangélista írja le ezeket a szavakat. Számára a szeretet parancsa az Egyház első számú, legfontosabb parancsolata, hiszen az Egyház hivatása éppen az, hogy kommunió, közösség, egység legyen.

„Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást!”

Jézus rögtön ezután így szólt: „Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” (Jn 13,35)
Ha Jézus tanítványai igazi megkülönböztető jegyét akarod keresni, ha tudni akarod, miről lehet megismerni őket, csakis a kölcsönös szeretet megélésében fogod ezt megtalálni. A keresztények e jelről ismerik meg egymást. És ha ez hiányzik, a világ sem tudja felfedezni az Egyházban Jézust.

„Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást!”

A kölcsönös szeretet egységet teremt. De mire képes az egység? „Legyenek mindnyájan egyek, hogy a világ higgyen” (Jn 17,21) – teszi hozzá Jézus. Az egység Jézus jelenlétét tanúsítja, és magával ragadja a világot, hogy kövesse Őt. Akkor hisz a világ, ha az egységgel és az egymás iránti szeretettel találkozik.

„Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást!”

Ugyanakkor a búcsúbeszédben Jézus magáénak is nevezi ezt a parancsot.
Az Övé, tehát különösen kedves a szemében.
Nem úgy kell értelmezned, mintha egyszerűen csak egy lenne a sok szabály, a sok parancs közül. Jézus itt egyfajta életmódra utal, azt akarja mondani, hogy erre állítsd be az életedet. Az első keresztények erre a parancsra alapozták életüket. Péter ezt mondta: „Mindenekelőtt tartsatok ki egymás odaadó szeretetében” (1Pt 4,8).
Mielőtt dolgozni, tanulni kezdenél, mielőtt misére mennél, mielőtt bármibe belekezdenél, bizonyosodj meg, hogy kölcsönös szeretet uralkodik-e közted és a veled élők között! Ezen az alapon minden értékes. E nélkül az alap nélkül semmi sem kedves Istennek.

„Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást!”

Jézus még azt is mondja, hogy ez a parancs új. „Új parancsot adok nektek.”
Mit jelent ez? Talán addig nem ismerték ezt a parancsot? Nem így van. Az új azt jelenti, hogy új időknek szól.
Miről van tehát szó?
Gondold meg, Jézus meghalt értünk! Tehát egészen a legvégsőkig szeretett bennünket. Vajon milyen az ő szeretete? Biztosan nem olyan, mint a miénk. Az ő szeretete „isteni” szeretet volt, és ma is az. Azt mondja: „Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket.” (Jn 15,9) Ugyanazzal a szeretettel szeret tehát bennünket, mellyel Ő és az Atya szeretik egymást.
Nekünk is ugyanazzal a szeretettel kell szeretnünk egymást, hogy megvalósíthassuk az „új” parancsot.
Ilyen szeretettel azonban, mint ember, nem rendelkezhetsz. Boldog lehetsz azonban, mert részesedhetsz benne, mint keresztény. De ki az, aki megajándékoz vele? A Szentlélek önti a lelkedbe és minden hívő lelkébe.
Hasonlóság van tehát az Atya, a Fiú és köztünk, keresztények között, éppen azért, mert mindannyian ennek az isteni szeretetnek vagyunk részesei. Ez a szeretet az, amelyik bekapcsol bennünket a Szentháromság életébe. Ez a szeretet tesz Isten fiaivá bennünket.
Mint valami nagy áramkör, ez a szeretet köti össze a mennyet és a földet. Ez a szeretet emeli a keresztény közösséget Isten magaslatára és ez hozza le az isteni valóságot a földre, oda, ahol a hívők szeretik egymást.
Mi a véleményed? Nem istenien szép mindez? Nem gondolod, hogy rendkívüli módon lenyűgöző a keresztény élet?

Chiara Lubich

Az Élet Igéje, 1980. május
Chiara Lubich és más keresztények: Éljük az Igét 2., Új Város, Budapest, 2008, 141–143.

szombat

Az Élet Igéje - 2014. március

„Ha parancsaimat megtartjátok, megmaradtok szeretetemben, amint én is megtartottam Atyám parancsait, és szeretetében maradok.” (Jn 15,10)

A negyedik Evangélium hosszan leírja, hogy Jézus milyen szavakkal fordult apostolaihoz az utolsó vacsora után. (Jn 13,31-17,26) Ebből a részből választottuk mostani igénket. Jézus azt hangsúlyozza, hogy ha megtartjuk parancsait, akkor megmaradunk szeretetében. Az előző vers gondolata idéződik fel bennünk, amikor Jézus így szól apostolaihoz: „Ha szerettek engem, megtartjátok parancsaimat.” (Jn 14,15)
Ebből világosan kiderül, hogy a parancsolatok megtartásának oka, gyökere a Jézus iránti szeretetből kell, hogy fakadjon.
A Jézus iránti szeretet és parancsolatainak megtartása tehát összefügg egymással. Ez a szeretet ugyanis arra ösztönöz, hogy egyre hűségesebben éljük szavait. Igéjének élése által viszont megmaradunk szeretetében, vagyis egyre jobban növekszik bennünk az iránta való szeretet.
„Ha parancsaimat megtartjátok, megmaradtok szeretetemben, amint én is megtartottam Atyám parancsait, és szeretetében maradok.”
Tehát megmaradni az Ő szeretetében. De valójában mit akar mondani ezzel Jézus?
Kétségkívül azt, hogy az iránta érzett igazi barátságunk jele és bizonyítéka parancsolatainak megtartásában rejlik. Ez a feltétele annak, hogy Jézus is viszonozza barátságunkat, és biztosítson bennünket a magáéról. De – úgy tűnik – még valami mást is szeretne mondani: azt, hogy parancsolatainak megtartása a Jézusra jellemző szeretetet hívja életre bennünk. Megismerteti velünk azt a szeretetet, mely Jézus egész földi életét áthatotta; mely által teljesen egy volt az Atyával, s mely ugyanakkor arra késztette Őt, hogy azonosuljon, eggyé váljon minden testvérével, főként a legkisebbekkel, leggyengébbekkel, legkitaszítottabbakkal.
Jézus szeretete meggyógyította a lélek és a test minden sebét, örömöt és békét ajándékozott minden szívnek, s megszüntetett minden megosztottságot azáltal, hogy a testvériséget és az egységet építette minden ember között.
Ha életre váltjuk szavait, Jézus fog élni bennünk is, s minket is szeretetének eszközévé tesz majd.
„Ha parancsaimat megtartjátok, megmaradtok szeretetemben, amint én is megtartottam Atyám parancsait, és szeretetében maradok.”
Hogyan éljük tehát e hónap igéjét? Úgy, hogy szem előtt tartjuk a célt, melyet elénk állít, és határozottan elindulunk felé: olyan keresztény életre törekszünk, mely nem elégszik meg parancsolatainak kicsinyes, rideg és felületes megtartásával, hanem nagylelkűen tesz eleget azoknak. A szenteket ez jellemezte. Ők valóban az élő Isten Igéjének megtestesítői.
Ebben a hónapban válasszunk ki egy igét, Jézus egyik parancsát, és próbáljuk meg életre váltani!
S mivel az Új Parancsolat („Szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket”) a szíve és összefoglalása Jézus minden igéjének, éljük ezt teljes odaadással!
Chiara Lubich
Az Élet Igéje 1994. május, Új Város 1994/5.

Az Élet Igéje - 2014. február

"Bol­do­gok a tisz­ta­szí­vű­ek, mert meg­lát­ják az Is­tent." (Mt 5,8)

Jé­zus a he­gyi be­széd­del kez­di meg ta­ní­tói mű­kö­dé­sét. A Genezáreti-tó mel­let­t Kafarnaum kö­ze­lé­ben fel­ment egy hegy­re, le­ült - ahogy ak­ko­ri­ban a ta­ní­tók szok­ták -, és be­szélt a tö­meg­nek a bol­dog­sá­gok­ról. Az Ószö­vet­ség több­ször is hasz­nál­ja a "bol­dog" ki­fe­je­zést: azo­kat tün­te­ti ki ez­zel a jel­ző­vel, akik valamilyen mó­don va­ló­ra vál­tották az Úr Igé­jét.
Jé­zus a ta­nít­vá­nyok szá­má­ra rész­ben már is­mert bol­dog­sá­go­kat idé­zi, azt azon­ban elő­ször hall­ják, hogy a tisz­ta­szí­vű­ek nem­csak föl­me­het­nek az Úr he­gyé­re (vö. Zsolt 24,4) - amint azt a Zsol­tár meg­ének­li - , ha­nem meg is lát­hat­ják Is­tent. Mi­lyen te­hát az a ma­ga­sabb ren­dű tisz­ta­ság, mely ek­ko­ra ju­tal­mat ér­de­mel? Jé­zus be­szé­dei bő­sé­ges ma­gya­rá­za­tot ad­nak er­re. For­dul­junk te­hát hoz­zá, hogy a hi­te­les tisz­ta­ság for­rá­sá­ból me­rít­hes­sünk!
"Bol­do­gok a tisz­ta­szí­vű­ek, mert meg­lát­ják az Is­tent."
"Ti már tisz­ták vagy­tok a ta­ní­tás ál­tal, ame­lyet hir­det­tem nek­tek" (Jn 15,3): Jé­zus sze­rint ez a meg­tisz­tu­lás leg­ha­té­ko­nyabb esz­kö­ze. Elsősorban nem a val­lá­si szer­tar­tá­sok gya­kor­lá­sa tisz­tít­ja meg a lel­ket, ha­nem az Ige. Jé­zus Sza­va nem olyan, mint az em­be­re­ké. Ben­ne ugyan­az a Krisz­tus van je­len, aki - bár más mó­don - je­len van az Eu­cha­risz­ti­á­ban is. Az Ige ré­vén Krisz­tust fo­gad­juk ma­gunk­ba, s ha en­ged­jük őt cse­le­ked­ni, meg­sza­ba­dít a bűn­től, va­gyis tisz­tá­vá te­szi a szí­vün­ket.

A tisz­ta­ság te­hát a meg­élt Ige gyü­möl­cse: ab­ból fa­kad, hogy élet­re vált­juk Jé­zus igé­it, me­lyek meg­sza­ba­dí­ta­nak ra­gasz­ko­dá­sa­ink­tól. Ezek ugyan­is el­ke­rül­he­tet­le­nül ki­ala­kul­nak ben­nünk, ha lé­tünk nem Is­ten­ben és ta­ní­tá­sá­ban gyö­ke­re­zik. Elő­for­dul­hat, hogy a tár­gyak, a te­remt­mé­nyek vagy ön­ma­gunk rab­ja­i­vá vá­lunk. Ha vi­szont egye­dül Is­ten áll szí­vünk kö­zép­pont­já­ban, min­den más el­ve­szí­ti je­len­tő­sé­gét.
Hogy sikerrel járjunk, jó, ha a nap fo­lya­mán több­ször is az­zal a fo­hásszal for­du­lunk Jé­zus­hoz, Is­ten­hez, ame­lyet a Zsol­tár­ban ol­vas­ha­tunk: "Te vagy, Uram, az egyet­len kin­csem!" (vö. Zsolt 16,2) Is­mé­tel­jük el gyak­ran, fő­ként, ami­kor a kü­lön­bö­ző ra­gasz­ko­dá­sok olyan ál­mo­kat, ér­zé­se­ket, szen­ve­dé­lye­ket éb­resz­te­nek ben­nünk, me­lyek el­ho­má­lyo­sít­hat­ják tisz­tán­lá­tá­sun­kat és meg­foszt­hat­nak sza­bad­sá­gunk­tól.
Ked­vünk tá­mad meg­néz­ni bi­zo­nyos rek­lá­mo­kat vagy tv-mű­so­ro­kat? Nem! Mond­juk ezt: "Te vagy, Uram, az egyet­len kin­csem." Ez az el­ső lé­pés. Ha új­ra ki­fe­je­zés­re jut­tat­juk Is­ten irán­ti sze­re­te­tün­ket, si­ke­rül­ni fog ki­lép­ni ön­ma­gunk­ból, s így is­mét tisz­ták le­szünk.
Ész­re­vesszük, hogy egy em­ber vagy egy mun­ka aka­dályt gör­dít kö­zénk és Is­ten kö­zé, s ve­szé­lyez­te­ti ve­le va­ló kap­cso­la­tunk át­tet­sző­sé­gét? Itt a pil­la­nat, hogy új­ra ki­mond­juk ne­ki: "Te vagy, Uram, az egyet­len kin­csem." Ez se­gí­te­ni fog ab­ban, hogy meg­tisz­tít­suk szán­dé­ka­in­kat és vissza­sze­rez­zük a bel­ső sza­bad­sá­got.

"Bol­do­gok a tisz­ta­szí­vű­ek, mert meg­lát­ják az Is­tent."
A meg­élt Ige sza­bad­dá és tisz­tá­vá tesz, mi­vel sze­re­tet. Hi­szen a sze­re­tet az, mely is­te­ni tü­zé­vel meg­tisz­tít­ja szán­dé­ka­in­kat és egész ben­sőn­ket. A Bib­lia sze­rint ugyan­is az ér­te­lem és az aka­rat a szív leg­mé­lyén la­ko­zik.

Az a sze­re­tet azon­ban, amit Jé­zus kér, és ami le­he­tő­vé te­szi en­nek a bol­dog­ság­nak az élé­sét, a köl­csö­nös sze­re­tet, mely ak­kor szü­le­tik meg, ha va­la­ki - mint Jé­zus - kész éle­tét ad­ni a töb­bi­e­kért. Ez a sze­re­tet ma­gá­val ra­gad­ja a má­si­kat; köl­csö­nös­sé­get és olyan lég­kört te­remt, mely­nek leg­főbb is­mer­te­tő­je­gye pon­to­san az át­tet­sző­ség és a tisz­ta­ság. Mind­ez Is­ten je­len­lé­té­ből fa­kad, és csak­is Ő ké­pes ar­ra, hogy tisz­ta szí­vet te­remt­sen ben­nünk (vö. Zsolt 51,12). A köl­csö­nös sze­re­te­tet él­ve az Ige ki­fej­ti ben­nünk ha­tá­sát: meg­tisz­tít és meg­szen­tel.
Az el­szi­ge­telt ember nem tud so­ká­ig el­len­áll­ni a vi­lág csá­bí­tá­sa­i­nak, a köl­csö­nös sze­re­tet vi­szont olyan kö­ze­get biz­to­sít szá­má­ra, mely­ben ké­pes meg­őriz­ni tisz­ta­sá­gát és hi­te­les ke­resz­tény életét.
"Bol­do­gok a tisz­ta­szí­vű­ek, mert meg­lát­ják az Is­tent."
A min­dig új­ra vissza­szer­zett tisz­ta­ság gyü­möl­cse ez: "lát­hat­juk" Is­tent, va­gyis meg­ért­jük, hogy Ő mű­kö­dik sze­mé­lyes éle­tünk­ben és a tör­té­ne­lem­ben, meg­hall­juk szí­vünk­ben szó­ló hang­ját és fel­fe­dez­zük őt min­de­nütt, ahol je­len van: a sze­gé­nyek­ben, az Eu­cha­risz­ti­á­ban, Igé­jé­ben, a test­vé­ri kö­zös­ség­ben, az egy­ház­ban.

Meg­íz­lel­jük je­len­lét­ét már itt a föl­dön, ahol  "a hit­ben élünk, a szem­lé­lés még nem osz­tály­ré­szünk" (2Kor 5,7), mind­ad­dig, amíg majd örök­re, "szín­ről szín­re" lát­hat­juk őt (1Kor 13,12).
Chiara Lubich

szerda

Az Élet Igéje - 2014. január

„Krisztus, az Egyház egyetlen alapja” (vö. 1Kor 3,11)

A világ sok részén január 18. és 25. között tartják az imahetet a keresztények egységéért, más helyeken Pünkösdre teszik ezt az alkalmat.
Ebben az évben az imahét mottója a következő: „Talán megoszlott Krisztus?” (1Kor 1,13) Az ilyenkor kiválasztott bibliai részhez Chiara Lubich minden évben magyarázatot fűzött. Ezt a hagyományt folytatva ajánljuk azokat a gondolatokat, amelyeket 2005. januárjában a következő ige magyarázataként írt: „Krisztus, az Egyház egyetlen alapja” (vö. 1Kor 3,11)*. Ez segíthet elmélyülnünk az idei évre választott igében is.
„Krisztus, az Egyház egyetlen alapja” (vö. 1Kor 3,11) *
Kr. u. 50-ben Pál Korintusba ment. Ez a nagy görög város kereskedelmi kikötőjéről volt híres, és sokféle szellemi irányzatnak adott otthont. Az apostol 18 hónapig hirdette itt az evangéliumot, egy virágzó keresztény közösség alapjait teremtve meg ezzel. Utána mások folytatták az evangélium hirdetését. Az újonnan megtért keresztények viszont hajlottak arra, hogy inkább a Krisztus üzenetét hordozó emberekhez ragaszkodjanak, mint magához Krisztushoz. Így pártoskodás ütötte fel a fejét közöttük: „én Pállal tartok” – mondták egyesek, mások pedig, szintén a számukra kedves apostolra utalva: „én Apollóval tartok”, „én Péterrel”.
A közösséget zavaró megosztottság láttán Pál határozottan megállapítja, hogy az Egyházat – melyet egy épülethez, pl. templomhoz hasonlít – sokan építik ugyan, de csak egyetlen alapon nyugszik: élő alapköve Jézus Krisztus.
Ebben a hónapban, a keresztények egységéért végzett imahét alkalmával az Egyházak és egyházi közösségek együtt idézik fel, hogy egyedüli alapjuk Krisztus, és hogy csak akkor juthatnak el a teljes és látható egységre maguk között, ha Hozzá csatlakoznak, és megélik az egyetlen evangéliumot.
„Krisztus, az Egyház egyetlen alapja”
Krisztusra építeni életünket azt jelenti, hogy egy vagyunk Vele, úgy gondolkodunk, ahogyan Ő, azt akarjuk, amit Ő, úgy élünk, ahogyan Ő élt.
De hogyan építsünk Rá, hogyan verjünk Benne gyökeret? Hogyan legyünk egy Vele?
Úgy, hogy valóra váltjuk az evangéliumot.
Jézus az Ige, Isten megtestesült Igéje; Ő az Ige, aki magára vette az emberi természetet. Mi is akkor leszünk igazi keresztények, ha olyan emberek leszünk, akiknek egész életét Isten Igéje alakítja.
Ha éljük igéit, sőt, ha igéi éltre kelnek bennünk, olyannyira, hogy „élő igékké” alakítanak át minket, akkor egy vagyunk Vele, szorosan Hozzá tartozunk. Akkor nem az „énünk” él többé, vagy a „mi”, hanem az Ige él mindannyiunkban. Ezzel hozzájárulunk ahhoz, hogy valóra váljon a keresztények közötti egység.
Ahogy a testnek lélegeznie kell ahhoz, hogy éljen, ugyanúgy a léleknek is, hogy éljen, Isten Igéjét kell élnie.
Az első gyümölcsök egyike az, hogy Jézus megszületik bennünk és közöttünk. Ez gondolkodásmódunk megváltozásához vezet: a körülményekkel, egyénekkel vagy a társadalommal kapcsolatban Krisztus lelkületét oltja szívünkbe, legyünk akár európaiak, ázsiaiak, ausztrálok, amerikaiak vagy afrikaiak.
[…]
A megélt ige megszabadít minket az emberi korlátozó tényezőktől, örömet, békét és egyszerűséget ad, az élet teljességét, fényt. Azért van így, mert az ige által Krisztushoz csatlakozunk, az Ige pedig lassan-lassan átalakít minket, hogy másik Ő legyünk.
„Krisztus, az Egyház egyetlen alapja”
Van viszont egy ige, amely magában foglalja az összes többit: a szeretet, az Isten és a felebarát iránti szeretet. Jézus szerint ebben áll „az egész törvény és a próféták” (Mt 22,40).
Minden ige Isten Igéje, még ha más és más módon és emberi szavakkal van is kifejezve. És mivel Isten a Szeretet, ezért minden Ige szeretet.
Hogyan éljünk tehát ebben a hónapban? Hogy kerüljünk szoros közelségbe Krisztussal, aki „az Egyház egyetlen alapja”? Úgy, hogy szeretünk, ahogyan Ő tanított minket.
„Szeress, és tégy, amit akarsz” – mondta szent Ágoston, szinte összefoglalva ezzel az evangéliumi élet törvényét. Mert ha szeretünk, nem tévedünk, és egészében teljesítjük Isten akaratát.
Chiara Lubich
* 1Kor 3,11: „A lerakott alapon kívül, amely Jézus Krisztus, mást senki nem rakhat.”
Megjelent: Új Város 2005/1. szám