Életige, 2002. november

„Legyetek tehát éberek, mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát.” (Mt 25,13)

Egy alkalommal, amikor Jézus kilépett a templomból, a tanítványok büszkén hívták fel figyelmét az impozáns, szép épületre. Jézus így válaszolt: „Látjátok ezeket? Bizony mondom nektek, nem marad itt kő kövön, amit ne rombolnának le.” Aztán fölment az Olajfák hegyére, leült, és Jeruzsálem látképét nézve elkezdett beszélni a város lerombolásáról és a világ végéről.

Hogyan és mikor fog bekövetkezni a világ vége? – kérdezték tőle a tanítványok. Olyan kérdés ez, melyet az ezt követő keresztény nemzedékek is föltettek maguknak; olyan kérdés, amellyel minden ember foglalkozik. A jövő ugyanis titokzatos, és gyakran félelemmel tölt el. Ma is vannak olyanok, akik horoszkópokat vagy jósokat faggatnak azért, hogy megtudják, mit hoz a jövő, mi fog történni…

Jézus válasza világos: Az idők végezete egybeesik az Ő eljövetelével. Ő, a történelem Ura, visszatér majd. Őbenne foglalható össze a jövőnk.

És mikor fog bekövetkezni ez a találkozás? Senki sem tudja, bármelyik pillanatban megtörténhet. Életünk ugyanis az Ő kezében van. Ő adta nekünk, bármikor visszaveheti – akár váratlanul is – anélkül, hogy előre értesítene bennünket. Ezért figyelmeztet: megvan a lehetőségetek arra, hogy készen álljatok majd abban a pillanatban, ha virrasztotok.

„Legyetek tehát éberek, mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát.”

Ezekkel a szavakkal Jézus mindenekelőtt arra emlékeztet minket, hogy Ő el fog jönni. Véget ér földi életünk, és elkezdődik egy új élet, amelynek soha nem lesz vége. Ma senki sem akar beszélni a halálról… Néha mindent megteszünk azért, hogy eltereljük róla a figyelmünket. Olyannyira belemerülünk a hétköznapok elfoglaltságaiba, hogy elfelejtjük Őt, aki életet adott nekünk, Őt, aki vissza is fogja azt kérni tőlünk, hogy bevezessen minket az élet teljességébe, az Atyával való közösségbe, a Mennyországba.

Készek leszünk majd arra, hogy találkozzunk Vele? Égni fog majd a tűz lámpásunkban, mint az okos szüzekében, akik várták a vőlegényt? Más szóval: szeretetben leszünk majd? Vagy ki fog aludni lámpásunk, mert magával ragad minket a sok tennivaló, a kérészéletű örömök vagy a birtoklásvágy, és megfelejtkezünk az egyetlenről, ami szükséges: arról, hogy szeressünk?

„Legyetek tehát éberek, mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát.”

De hogyan virrasszunk? Tudjuk, hogy az virraszt jól, aki szeret. Tudja ezt az a feleség, aki várja férjét, hogy hazatérjen a túlóra vagy a messzi út után; tudja ezt az édesanya, aki reszket gyermekéért, mert még mindig nem ért haza; tudja az a szerelmes ifjú, aki alig várja, hogy kedvesét újra láthassa… Aki szeret, az tud várni akkor is, amikor a másik késik.

Akkor várjuk Jézust, ha szeretjük Őt, és izzik bennünk a vágy, hogy találkozzunk Vele.

És azzal várjuk, ha konkrétan szeretünk: ha Őt szolgáljuk például azokban, akik közel állnak hozzánk; vagy ha elkötelezetten dolgozunk egy igazabb társadalom építésén. Maga Jézus hív meg minket arra, hogy így éljünk, amikor elmeséli a hű szolgáról szóló példabeszédet, aki a ház urának visszatérésére várva törődik a többi szolgával és a ház ügyeivel; vagy amikor azokról a szolgákról beszél, akik uruk hazatértét várva gondoskodnak a talentumok kamatoztatásáról.

„Legyetek tehát éberek, mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát.”

Pontosan azért, mert nem tudjuk eljövetelének sem a napját, sem az óráját, még könnyebben tudunk összpontosítani a mai napra, amely megadatott nekünk, a napi tennivalókra, arra a jelen pillanatra, melyet a Gondviselés jóvoltából megélhetünk.

Évekkel ezelőtt önkéntelenül az alábbi imával fordultam Istenhez, amelyet most szeretnék emlékezetünkbe idézni:

„Jézus,
add, hogy úgy szóljak mindig,
mintha ez lenne az utolsó szavam,
amelyet kimondok!

Add, hogy mindig úgy cselekedjem,
mintha ez lenne az utolsó tettem,
amelyet végbeviszek!

Add, hogy úgy tudjak szenvedni mindig,
mintha ez lenne az utolsó gyötrelmem,
amelyet felajánlhatok Neked!

Add, hogy mindig úgy imádkozzam,
mintha ez lenne az utolsó
lehetőségem
itt a földön,
hogy beszélgessek Veled!”

Chiara Lubich