Életige, 2002. október

„Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből!” (Mt 22, 37)

Jézus idejében a rabbinikus iskolák klasszikus vitatémája volt, hogy az Írás számos parancsolata közül melyik a legfontosabb. Jézus, akit Mesternek tartottak, nem tért ki a kérdés elől, amelyet ezzel kapcsolatban tettek fel neki: „Melyik a főparancs a törvényben?” Eredeti módon válaszolt, egyesítve az Isten és a felebarát iránti szeretetet. Tanítványai sohasem választhatják külön ezt a két szeretetet, ahogyan a fa gyökerét sem lehet elkülöníteni a koronájától: minél inkább szeretik Istent, annál intenzívebbé válik a testvér iránti szeretet, és minél inkább szeretik fivéreiket és nővéreiket, annál mélyebbé válik szeretetük Isten iránt.

Jézus mindenkinél jobban tudja, hogy hogyan kell szeretnünk Istent, és hogy ki is valójában Isten, akit szeretnünk kell: az Ő Atyja és a mi Atyánk, az Ő Istene és a mi Istenünk (vö.: Jn 20, 17). Olyan Isten, aki mindenkit személyesen szeret; szeret engem, és szeret téged: az én Istenem Ő, és a te Istened is („Szeresd Uradat, a te Istenedet…”).

És mi szerethetjük Őt, mert Ő elsőként szeretett minket: a tőlünk kívánt szeretet tehát válasz a Szeretetre. Ugyanazzal a bizalommal fordulhatunk hozzá, mint Jézus, amikor így szólította meg Őt: Abba, Atya. Ahogyan Jézus tette, mi is gyakran beszélgethetünk Vele, feltárhatjuk előtte szükségleteinket, elhatározásainkat, terveinket, újra és újra kinyilváníthatjuk neki kizárólagos szeretetünket. Mi is türelmetlenül várjuk, hogy elérkezzen az a pillanat, amikor mély kapcsolatba kerülünk Vele az imádság által, amely párbeszéd, közösség és szoros baráti kapcsolat. Ezekben a pillanatokban szabad utat engedhetünk szeretetünknek: imádhatjuk Őt, aki ott él a teremtett világon túl, dicsőíthetjük Őt, aki jelen van mindenütt a Világegyetemben, dicsérhetjük Őt, aki ott él szívünk mélyén vagy a tabernákulumban; gondolhatunk Rá ott, ahol vagyunk: a szobában, a munkahelyen, a hivatalban, amikor másokkal találkozunk…

„Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből!”

Jézus egy másik módszert is tanít nekünk, hogy hogyan szeressük Urunkat, Istenünket. Számára szeretni annyit jelent, mint megtenni az Atya akaratát. Ennek szolgálatába állította értelmét, szívét, minden energiáját, egész életét: teljesen annak a tervnek szentelte magát, amelyet az Atya alkotott róla. Az evangélium mindig úgy mutatja be Őt, mint aki mindig és teljesen az Atya felé fordul (vö.: Jn 1, 18). Mindig az Atyában él, csak arról akar beszélni, amit az Atyától hallott, csak azt akarja tenni, amit az Atya kér tőle. Tőlünk is ezt kívánja: szeressünk, vagyis megalkuvások nélkül, teljes valónkkal, „teljes szívünkből, teljes lelkünkből és teljes elménkből” tegyük annak akaratát, akit szeretünk. Mindezt azért, mert a szeretet nemcsak érzelem. „Miért mondjátok nekem: Uram, Uram, ha nem teszitek meg, amit mondok?” (Lk 6, 46) – kérdezi Jézus azoktól, akik csak szavakkal szeretnek.

„Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből!”

Hogyan éljük tehát Jézusnak ezt a parancsolatát? Kétségkívül úgy, hogy gyermeki és baráti kapcsolatot alakítunk ki Istennel. Mindenekelőtt azonban akkor váltjuk valóra szavait, ha az Ő akaratát tesszük. Azzal a magatartással álljunk Isten elé, mint Jézus: mindig az Atya felé fordulva, Őt hallgatva, engedelmesen, hogy az Ő művét vigyük végbe, és ne valami mást.

Ez a legnagyobb radikalitást kéri tőlünk, mert Istennek nem adhatunk kevesebbet a mindennél: teljes szívünket, teljes lelkünket, teljes elménket. Ez pedig azt jelenti, hogy teljes egészében jól kell megtennünk azt, amit Ő kér.

Ahhoz, hogy az Ő akaratát éljük, és teljesen azzá alakuljunk, gyakran el kell égetnünk a magunkét: fel kell áldoznunk mindazt, ami a szívünkben vagy az elménkben van, és nem a jelen pillanatra vonatkozik. Lehet ez egy ötlet, egy érzelem, egy gondolat, egy vágy, egy emlék, egy dolog vagy egy személy…

Így mindannyian teljesen abban élünk majd, amit a jelen pillanat kér tőlünk. Beszélünk, telefonálunk, hallgatunk, segítünk, tanulunk, imádkozunk, eszünk, alszunk – összeszedetten éljük az Ő akaratát. Így hiánytalan, megtisztult, tökéletes tetteket viszünk végbe teljes szívünkből, lelkünkből és elménkből. Minden cselekedetünk egyedüli mozgatórugója a szeretet lesz, olyannyira, hogy a nap minden percében elmondhatjuk majd: „Igen, Istenem, ebben a pillanatban, ebben a tevékenységben teljes szívemből, egész valómmal szerettelek Téged.” Csak ekkor mondhatjuk el, hogy szeretjük Istent, hogy viszonozzuk irántunk való szeretetét.

„Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből!”

Ahhoz, hogy megéljük ezt az életigét, hasznos lehet, ha időről időre megvizsgáljuk életünket, hogy vajon valóban Isten van-e az első helyen lelkünkben.

Befejezésül tehát: mit kell tennünk ebben a hónapban? Újra Istent kell választanunk egyetlen ideálunknak, életünk mindenének. Ismét az első helyre kell tennünk Őt, tökéletesen élve az Ő akaratát a jelen pillanatban, hogy aztán őszintén mondhassuk Neki: „Istenem és mindenem!” „Szeretlek Téged!” „Teljesen a Tiéd vagyok!” „Te Isten vagy, az én Istenem, a mi Istenünk, a végtelen szeretet Istene!”

Chiara Lubich