Lukács itt már nem első alkalommal számol be arról, hogy a tanítványok azon vitatkoznak, hogy ki a nagyobb közülük[1].
Ezúttal az utolsó vacsora közben beszélgetnek erről. Jézus röviddel
ezelőtt alapította meg az Eukarisztiát, szeretetének és mérték nélküli
önátadásának legnagyobb jelét, mely előképe annak, amit néhány óra
múlva a kereszten él majd át. Az övéi között van, „úgy, mint a szolga”[2].
János evangéliuma le is írja azt az epizódot, amikor ennek konkrét
jelét adva megmosta tanítványai lábát. Fontos, hogy ebben a hónapban,
amikor a Húsvétot, Jézus feltámadását ünnepeljük, szemünk előtt tartsuk
ezt a tanítását.
A
tanítványok nem értik, mert a megszokott, emberi gondolkodásmód szerint
élnek, mely nagyra értékeli a presztízst és a megtiszteltetést, a
társadalmi létra felső fokait, azt, hogy az ember legyen „valaki”.
Jézus viszont pontosan azért jött a földre, hogy olyan új társadalmat,
olyan új közösséget hozzon létre, melyet más eszme vezérel: a szeretet.
Ha
Ő, az Úr és a Mester megmosta mások lábát (ami akkoriban a rabszolgák
feladata volt), akkor mi is, ha követni akarjuk Őt, arra vagyunk
meghívva, hogy ugyanilyen konkrétan és odaadással szolgáljuk
felebarátainkat, különösen, ha felelősek vagyunk értük.
„Aki nagyobb köztetek, legyen olyan, mint a legkisebb, és az elöljáró olyan, mint a szolga!”
Ez
egyike a Jézusi paradoxonoknak. Csak akkor érthetjük meg, ha arra
gondolunk, hogy a keresztényre jellemző magatartás a szeretet. Az a
szeretet, amelyért az utolsó helyet foglalja el, és kicsinnyé lesz
mások előtt; mint egy édesapa, aki kisgyermekével játszik, vagy segít
nagyobb fiának a lecke megírásában.
Páli
Szent Vince „urainak” nevezte a szegényeket, ennek megfelelően szerette
és szolgálta őket, mert Jézust látta bennük. Lellis-i Szent Kamill a
betegek fölé hajolt, megmosta sebeiket, megigazította ágyukat; és
mindezt – ahogy ő maga írta – „olyan érzülettel, mint az egyetlen beteg
gyermekét ápoló szerető édesanya”.
És
hogyan ne jutna eszünkbe a hozzánk oly közel álló boldog Teréz Anya,
aki haldoklók ezreihez hajolt le, „semmivé” válva a szegények
legszegényebbjei előtt?
„Kicsinnyé
válni” a másikkal szemben azt jelenti, hogy megpróbálunk minél
mélyebbre hatolni a lelkébe, hogy megoszthassa velünk szenvedéseit, és
mindazt, ami érdekli őt. Akkor is, ha azok számunkra kevésbé fontosnak
vagy jelentéktelennek tűnnek, mert számára a mindent jelentik.
„Kicsivé
lenni” a többi ember előtt…, de nem azért, mintha mi bizonyos
értelemben „felül” volnánk, a másik pedig „alul”. Inkább azért, mert ha
nem tartjuk féken énünket, az – mint a felfújt léggömb – mindig kész
felpattanni, és a felebaráttal kapcsolatban felsőbbrendű pozícióba
helyezkedni.
„Aki nagyobb köztetek, legyen olyan, mint a legkisebb, és az elöljáró olyan, mint a szolga!”
Egyszóval:
a „másikat kell élnünk”. Nem élhetünk magunkba zárkózottan, eltelve
saját aggodalmainkkal, dolgainkkal, ötleteinkkel, vagy bármivel, amit a
magunkénak tudhatunk.
El
kell felejtenünk önmagunkat, és háttérbe kell húzódnunk azért, hogy oda
tudjunk figyelni a másik emberre, hogy bárkivel eggyé váljunk. Annyira,
hogy lekuporodunk hozzá, és felemeljük őt, hogy felül tudjon emelkedni
szorongásán, aggodalmain, fájdalmain, komplexusain és fogyatékosságain;
vagy egyszerűen segítünk neki, hogy önmagából kilépve elinduljon Isten
és a felebarát felé, és így megtaláljuk vele együtt az élet teljességét
és az igazi boldogságot.
Az
államférfiak és a különböző köztisztviselők (az „elöljárók”) is
szeretet-szolgálatként élhetik meg felelős beosztásukat. Így olyan
körülményeket tudnak létrehozni és meg is őrizni, melyek lehetővé
teszik, hogy a szeretet minden formája kiteljesedjen: a fiatalok
szeretete, akik házasságot akarnak kötni, és ehhez lakásra és
munkahelyre van szükségük; azok szeretete, akik tanulni szeretnének,
amihez iskolák és könyvek kellenek; azok szeretete, akiknek
vállalkozásuk van, amihez utakra, vasútra, pontos szabályokra van
szükség…
Reggeltől
estig, amíg nyugovóra nem térünk: otthon, a hivatalban, az iskolában
vagy az utcán; mindig alkalmat találhatunk arra, hogy szolgáljunk, és
hogy megköszönjük mások szolgálatát.
Tegyünk mindent a testvérben élő Jézusért! Ne hagyjunk ki senkit, és szeressünk mindig elsőként!
Szolgáljunk mindenkit! Csak így leszünk „nagyok”.
Chiara Lubich
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése