Nagy hatással
van az emberre egy ilyen igényes és radikális kijelentés. Azért is,
mert nemcsak az emberek egy szűk csoportjára vonatkozik – pl. a
misszionáriusokra vagy szerzetesekre –, akiknek szabadnak kell lenniük,
hogy bárhová elmenjenek hirdetni az evangéliumot. Nem is csupán a
szélsőséges helyzetekre, mint pl. az üldöztetésekre, amikor a
tanítványnak anyagi javain túl még az életét is oda kell adnia, hogy
hűséges maradjon Istenhez. Jézusnak ez az igéje mindenkihez szól,
mindannyian válaszolhatunk rá.
Ez
ugyanis Jézus követésének az egyik feltétele, melyről Lukács több
helyen is ír evangéliumában: „Adjátok el, amitek van, és osszátok szét
alamizsnaként… Ahol a kincsed, ott a szíved is.”[1] „Egy szolga sem szolgálhat két úrnak… Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak.”[2] „Milyen nehezen jut be a gazdag Isten országába!”[3]
„Mindaz közületek, aki nem mond le arról, amije csak van, nem lehet az én tanítványom.”
Miért olyan fontos Jézus számára az anyagiaktól való függetlenség, hogy követésének elengedhetetlen feltételévé teszi?
Azért,
mert létünk legfőbb java, az igazi kincs: Ő maga! Ezért szólít fel
minket arra, hogy távolítsuk el mindazokat a bálványokat – különféle
„tulajdonainkat” –, amelyek elfoglalhatják szívünkben Isten helyét.
Jézus
azt akarja, hogy legyünk szabadok. Azt akarja, hogy lelkünk mentes
legyen minden ragaszkodástól és aggódástól, hogy így valóban Őt
szerethessük teljes szívünkből, elménkből és erőnkből. Szükségünk van
az anyagi javakra ahhoz, hogy élni tudjunk, de maximális
függetlenséggel kell használnunk őket. Készen kell állnunk arra, hogy
mindent félretegyünk, ami az első helyet akarná elfoglalni a
szívünkben. A Jézust követők szívében nincs helye a kapzsiságnak, a
hivalkodásnak, a kényelem és a biztonság túlzott keresésének.
Jézus
a felebarátaink javára is kéri tőlünk a dolgainkról való lemondást. Azt
akarja ugyanis, hogy nyíljunk ki mások felé, hogy úgy fogadjuk be és
szeressük a másikat, mint saját magunkat. Jézus tanítványainak szívében
nincs helye a fösvénységnek, nem zárkózhat el a szegények elől.
„Mindaz közületek, aki nem mond le arról, amije csak van, nem lehet az én tanítványom.”
Hogyan éljük tehát ezt az életigét?
Ennek legegyszerűbb módja a „lemondás” és az „adás”.
Adjuk
Istennek azt, hogy szeretjük Őt! Ajánljuk neki életünket, hogy
használja tetszése szerint, készen arra, hogy mindig az Ő akaratát
tegyük!
Mutassuk
meg neki szeretetünket úgy, hogy szeretjük testvéreinket, ezért készen
vagyunk mindent kockára tenni értük! Még ha nem is vesszük észre, sok
kincsünk van, amit megoszthatunk másokkal. Adhatjuk szívünk szeretetét,
lehetünk leplezetlenül kedvesek, átadhatjuk örömünket, felajánlhatjuk
az időnket és imáinkat, közösbe tehetjük belső gazdagságunkat, vagy
esetleg a holmijainkat: könyvet, ruhát, járművet, pénzt… Amikor adunk,
ne gondolkozzunk sokat azon, hogy „erre még szükségem lehet ekkor meg
akkor…”! Valóban, bármire szükségünk lehet. Ezekkel a gondolatokkal
együtt viszont sokféle ragaszkodás is a szívünkbe fészkeli magát, és
mindig új igények ébrednek bennünk. Ne hagyjuk ezt, próbáljunk meg csak
annyit birtokolni, amennyi valóban szükséges! Vigyázzunk, hogy ne
veszítsük el Jézust egy félretett összeg, vagy bármi más miatt, amit
nélkülözhetnénk!
„Mindaz közületek, aki nem mond le arról, amije csak van, nem lehet az én tanítványom.”
Azért
a „mindenért”, amit elveszítünk, egy másik, végtelenül értékesebb
„mindent” kapunk. Higgyük el, hogy mi fogunk nyerni az egészen, mert
azért a sokért vagy kevésért cserébe, amit odaadtunk, miénk lesz az
öröm és az Istennel való közösség teljessége. Igazi tanítványokká
leszünk.
Ha
egy pohár vízért, amit adtunk, jutalom jár majd, mi lesz a jutalma
annak, aki tőle telhetően mindent odaadott a testvérben élő Istennek?
Ezt
erősíti meg az alábbi eset is – egyike annak a számtalan történetnek,
amelyekről folyamatosan hallok olyan emberektől, akik velünk élik az
életigét:
Egy
caracasi családapa elveszítette a munkahelyét. Két hét múlva súlyosan
megbetegedett. Ismét néhány nap múlva ellopták az autóját. Nagyon nehéz
időszak volt ez neki is, családjának is. Hamarosan kiderült, hogy ki
kell költözniük a lakásból, mert nem tudják tovább fizetni a lakbért.
Közben
egy szegényebb sorban élő barátjuk arra érzett ösztönzést, hogy még
teljesebben válaszoljon Isten szeretetére, és élje az igét az első
keresztények mintájára, akik mindenüket megosztották egymással.
Még
aznap este elmondta feleségének ezt a gondolatát, és együtt
elhatározták, hogy házuk egy részét a másik család rendelkezésére
bocsátják. Szegénységüket nem érezték elegendő oknak arra, hogy
engedjék barátaikat az utcára kerülni. A házuk viszont még nem készült
el teljesen…
Másnap váratlanul anyagi segítséget kaptak, így el tudták végezni azt a munkát, ami még hiányzott a ház befejezéséhez.
Chiara Lubich
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése