Jézus a
Mennyországot többször is lakomához, a terített asztal köré gyűlt
családhoz hasonlítja. Emberi életünknek ugyanis ezek a legszebb,
legmeghittebb pillanatai. A kérdés az, hányan léphetnek be a
Mennyországba, hányan foglalhatnak helyet a „lakoma termében”?
Egy nap ezt a kérdést teszi fel Jézusnak valaki: „Uram, kevesen vannak, akik üdvözülnek?”[1] Ő, mint máskor, most sem éri be a puszta válasszal, hanem mindenkit döntés elé állít, és meghív, hogy lépjen be Isten házába.
Ez
viszont nem könnyű. A bejárati kapu szűk, és csak rövid ideig van
nyitva. Ahhoz ugyanis, hogy Jézust kövessük, meg kell tagadnunk
magunkat, és legalább lelkileg el kell szakadnunk önmagunktól, a
dolgoktól és a személyektől. Sőt, hordoznunk kell a keresztet, úgy,
ahogy Ő tette. Bár ez az út nem könnyű, az Ő kegyelméből mégis
mindannyian képesek vagyunk végigjárni.
„Igyekezzetek bejutni a szűk kapun, mert mondom nektek, sokan akarnak majd bemenni, de nem tudnak.”
Könnyebb megtalálni a „tágas kaput és a széles utat”, amiről Jézus más alkalommal is beszél, de az a „pusztulásba” vezethet[2].
Szekularizált világunkban, melyet átitat a materializmus, a
konzumizmus, a hedonizmus, a hiúság és az erőszak, úgy tűnik, minden
megengedett. Az emberek arra törekszenek, hogy minden igényüket
kielégítsék, és bármilyen kompromisszumot elfogadnak azért, hogy
boldogok legyenek.
Mi viszont tudjuk,
hogy úgy jutunk el az igazi boldogságra, ha szeretünk. Az igazi
szeretet feltétele pedig, hogy tudjunk lemondani. Metszéseken kell
keresztülmennünk ahhoz, hogy jó gyümölcsöt teremjünk. Ahhoz, hogy
éljünk, meg kell halnunk önmagunk számára. Ez Jézus törvénye, az általa
kért paradoxonok egyike. A mai kor gondolkodásmódja teljesen eláraszt
bennünket, ezért az árral szemben kell haladnunk. Tudnunk kell pl.
lemondani a birtoklásvágyról, a dacos ellenkezésről, ellenfelünk
befeketítéséről. Tudnunk kell becsületesen végeznünk munkánkat,
nagylelkűen, anélkül, hogy mások érdekeit sértenénk, tudnunk kell
mérlegelni, hogy melyik műsort nézhetjük meg a tévében, vagy hogy mit
olvashatunk el stb.
„Igyekezzetek bejutni a szűk kapun, mert mondom nektek, sokan akarnak majd bemenni, de nem tudnak.”
Aki hagyja magát
sodortatni a könnyű élet útján, és nincs bátorsága ahhoz, hogy
elinduljon a Jézus által mutatott úton, szomorú jövő elé néz. Az
Evangélium erről is említést tesz. Jézus beszél azoknak a fájdalmáról
is, akik kívül maradnak. Nem lesz majd elég vallási hovatartozásunkra
hivatkozni, egyfajta hagyományos kereszténységgel megelégedve. Hiába
mondanánk: „hiszen előtted ettünk…”[3]. Az üdvösség senkinek sem jár automatikusan.
Kegyetlen érzés lesz, ha azt halljuk majd: „Nem ismerlek benneteket, nem tudom, honnan vagytok.”[4]
Akkor csak magány lesz, kétségbeesés, a kapcsolatok teljes hiánya, és
az égető lelkiismeret-furdalás, hogy megvolt a lehetőségünk arra, hogy
szeressünk, de többé nem vagyunk rá képesek. Nem fogjuk látni
gyötrődésünk végét sem, mert sohasem lesz vége: „sírás lesz és
fogcsikorgatás”[5].
Jézus figyelmeztet
bennünket, mert a javunkat akarja. Nem Ő az, aki becsukja előttünk az
ajtót, hanem mi zárkózunk magunkba szeretete elől. Ő pedig tiszteletben
tartja szabadságunkat.
„Igyekezzetek bejutni a szűk kapun, mert mondom nektek, sokan akarnak majd bemenni, de nem tudnak.”
Ahogyan a
tágas kapu a pusztulásba visz, úgy a szűk kapu mögött az igazi
boldogság tárul fel. Minden tél után eljön a tavasz. Valóban:
készségesen kell megélnünk a lemondást, amit az Evangélium kíván, és
hordozni keresztünket nap mint nap. Ha tudunk szeretettel szenvedni,
Jézussal egyesülve, aki minden fájdalmunkat magára vette, akkor
megtapasztalunk egyfajta elővételezett Mennyországot.
Így történt ez
Gáborral is, aki egy per utolsó tárgyalására indult, amely az ellen az
ember ellen folyt, aki négy évvel korábban édesapja halálát okozta. Az
ítélethozatal után látszott, hogy a baleset okozója és családtagjai
nagyon megtörtek. „Szerettem volna legyőzni gőgömet, hogy ne tartson
vissza, és oda tudjak menni a férfihoz, hogy kifejezzem
együttérzésemet” – mondta Gábor.
Nővére rászólt:
„Nekik kellene bocsánatot kérniük, nem nekünk…” Gábornak azonban
sikerült őt meggyőznie, és együtt mentek oda az „ellenséges” családhoz:
„Remélem, megkönnyebbülést jelent önnek, ha tudja, hogy semmi harag
sincs bennem Ön iránt.” Kezet fogtak… „Boldogság töltött el, mert éltem
a lehetőséggel, hogy saját fájdalmamról elfelejtkezve a másik
szenvedését nézzem.”
Chiara Lubich
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése