Éjszaka
volt. A tanítványok át akartak kelni Tibériás taván, de csónakjuk
viharos szélbe került. Egyszer már kerültek hasonló helyzetbe, de akkor
a Mester is ott volt velük a csónakban[1]. Most viszont a parton maradt, fölment a hegyre imádkozni.
Jézus
mégsem hagyta őket magukra a viharban, lejött a hegyről, és feléjük
indult a vízen járva, miközben bátorította őket: „Bátorság! Én vagyok,
ne féljetek!”[2]
Valóban Ő az, vagy csak érzéki csalódás? Péter kételkedve bizonyítékot
akart, azt, hogy ő is tudjon vízen járni. Erre Jézus hívta, hogy
induljon felé. Péter kiszállt a bárkából; de a fenyegető hullámok
megrémítették, és süllyedni kezdett. Jézus ekkor karon ragadta őt, és
ezt mondta neki:
„Te kicsinyhitű, miért kételkedtél?”
Jézus
ma is ezekkel a szavakkal fordul hozzánk, amikor magányosnak és
tehetetlennek érezzük magunkat az életünkben dúló viharokban. Lehetnek
azok betegségek, nehéz családi helyzet, erőszak vagy igazságtalanság,
ami kétellyel, vagy egyenesen lázadással tölti el szívünket: „Hogyhogy
Isten nem látja ezt? Miért nem hallgat meg engem? Miért nem siet
segítségemre? Miért nem lép közbe? Hol van a Szeretet–Isten, akiben
hittem? Hiú ábránd lenne csupán, illúzió?”
A
megrémült és hitetlenkedő tanítványokhoz hasonlóan Jézus nekünk is ezt
ismétli: „Bátorság! Én vagyok, ne féljetek!” És ahogy akkor lejött a
hegyről, hogy mellettük legyen szorult helyzetükben, úgy Ő, a
Feltámadott, most is belép életünkbe és velünk tart, társul szegődik
hozzánk. Sohasem hagy egyedül bennünket a próbatételben, ott van, és
osztozik benne. Talán nem hiszünk ebben eléggé, ezért ismétli nekünk:
„Te kicsinyhitű, miért kételkedtél?”
Ezek
a szavak nemcsak feddésre szolgálnak, hanem egyben arra hívnak, hogy
újítsuk meg hitünket. Amikor Jézus itt volt közöttünk a földön, sokféle
ígéretet tett; mint pl. „Kérjetek és kaptok…”[3], „Keressétek elsősorban Isten országát, és ezeket is mind megkapjátok”[4], vagy hogy aki mindenét otthagyja érte, százszor annyit kap még ebben az életben, örökségül pedig az örök életet[5].
Mindent
elnyerhetünk, de ehhez hinnünk kell Isten szeretetében. Ahhoz, hogy
adjon nekünk, Jézus azt kéri: ismerjük el, hogy szeret minket.
Ezzel
szemben gyakran úgy aggódunk, mintha egyedül kellene szembenéznünk az
élettel, mintha apátlan árvák lennénk. Péterhez hasonlóan jobban
magukra vonják figyelmünket a látszólag minket elárasztó, csapkodó
hullámok, mint Jézus jelenléte, aki aztán megragadja kezünket.
Ha
megállunk, és elkezdjük elemezni, hogy mi sebzett meg minket, a
problémákat és a nehézségeket, bele fogunk süllyedni a félelembe, a
szorongásba, az elbátortalanodásba. De nem vagyunk egyedül! Higgyünk
abban, hogy van Valaki, aki gondot visel ránk! Őt kell szem előtt
tartanunk! Akkor is közel van, amikor úgy tűnik, hogy nem érezzük a
jelenlétét. Higgyünk Benne, bízzunk Benne, bízzuk Rá magunkat!
Amikor pedig hitünk tűzpróbán megy át, harcoljunk és imádkozzunk, mint Péter, aki így kiáltott: „Uram, ments meg!”[6], vagy mint a tanítványok egy hasonló helyzetben: „Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?”[7] Ő sohasem fogja megvonni tőlünk segítségét. Az Ő szeretete valódi, és magára veszi minden terhünket.
„Te kicsinyhitű, miért kételkedtél?”
Jean
Luis is „kicsinyhitű” fiatal volt. Bár keresztény volt, a család többi
tagjával ellentétben kételkedett Isten létében. Kisebb testvéreivel
együtt, szüleitől távol élt Manban, Elefántcsontparton.
Amikor
városukat elfoglalták a felkelők, négyen berontottak hozzájuk. Mindent
felforgattak, és látva a sportos testalkatú fiatalembert, erőszakkal
magukkal akarták hurcolni. Kistestvérei hiába könyörögtek, hogy hagyják
őt békén…
Távozóban
a felkelők vezetője meggondolta magát. Elhatározta, hogy elengedi Jean
Luist, aztán odasúgta a nővérének: „Tűnjetek el mielőbb, holnap
visszajövünk…”, és ujjával a szabad ösvény felé mutatott.
„Az lesz az igazi kiút? Vagy csapda?” – kérdezték maguktól.
Hajnalban
útnak indultak, minden fillér nélkül, de a hit egy szikrájával a
szívükben. 45 kilométeres gyaloglás után valaki fizetett egy
kamionsofőrnek, hogy vigye őket szülőfalujuk felé. Útközben ismeretlen
emberek szállást és ennivalót adtak nekik, az ellenőrzőpontokon és a
határon senki sem kérte irataikat…, végül hazaértek.
Édesanyjuk ezt mesélte: „Nem voltak túl jó állapotban, de csordultig voltak Isten szeretetének tapasztalatával!”
Jean Luis első kérdése az volt, hogy merre van a templom, majd így szólt: „Apu, a te Istened valóban erős!”
Chiara Lubich
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése