Az
első évszázad ötvenes éveiben Pál Szilás kíséretében Filippi városába
érkezett. Ez volt az első európai város, ahol az apostol letelepedett,
hogy hirdesse az evangéliumot. A megtérések azonban elégedetlenséget és
zavargást szítottak a pogány lakosok között, olyannyira, hogy a
városatyák elhatározták, titokban kiutasítják Pált és Szilást. Ők
azonban, hogy visszafogadják őket, arra hivatkoztak, hogy római
polgárok.
Annak
ellenére, hogy a hatóságok és a város polgárai sok nehézséget
gördítettek útjába, néhány év elteltével a maroknyi filippi keresztény
közösséghez címzett levelében Pál arra szólítja fel a hívőket, hogy
becsületesen és következetesen teljesítsék állampolgári kötelességeiket.
Ugyanebben a levélben Pál arra is emlékeztet, hogy a keresztények ugyan a menny polgárai[1],
ám ez a tény nem menti fel őket az alól, hogy vállalják társadalmi és
politikai felelősségüket. Ellenkezőleg: a keresztényeknek, pontosan
azért, mert Krisztus országának polgárai, erős késztetést kell érezniük
arra, hogy mindenki szolgálatára legyenek, és hozzájáruljanak ahhoz,
hogy földi városukat igazságban és szeretetben építsék.
„Éljetek méltóan Krisztus evangéliumához!”
Pál
tehát ezzel az igével azt kéri a filippiektől, hogy igazi keresztény
módjára viselkedjenek. Néhányan azt gondolják, hogy az evangélium nem
oldja meg az emberi problémákat, és csak vallási értelemben hozza el
közénk Isten országát. Ez nem így van.
Jézus
az, aki hidakat épít, aki új utakat nyit meg a keresztények által, úgy,
hogy az adott emberben tevékenykedik, az Ő kegyelme él benne. Így másik
Krisztusként minden férfi és nő hozzájárulhat ehhez az emberi
tevékenység bármely területén: a tudományban, a művészetben, a
politikában…
„Éljetek méltóan Krisztus evangéliumához!”
De
hogyan lehetünk másik Krisztussá, hogyan tevékenykedhetünk hatékonyan,
és gyakorolhatunk befolyást a társadalomra? Úgy, hogy az Ő életstílusa
szerint élünk, amit az evangélium tár elénk. Ha ugyanis befogadjuk
Igéjét, egyre inkább azonosulunk gondolataival, érzéseivel,
tanításával. Az Ige világossá teszi, hogy mit tegyünk, megmutatja,
hogyan tegyük jóvá, ha hibáztunk, visszatérít, ha letévedtünk az
egyenes útról.
Igen,
ha az evangéliumot éljük, másik Krisztussá válunk. Hozzá hasonlóan
életünket adjuk majd másokért, és szeretetben élve hozzájárulunk a
testvériség építéséhez. Mivel az evangélium minden igéjét az Isten és a
felebarát iránti szeretetben foglalhatjuk össze, ezért ha megéljük
őket, szeretni fogunk.
Gyakran beszélünk a szeretetről, ezért fölöslegesnek tűnhet, hogy ismét ezt hangsúlyozzuk, de nem így van. „Régi emberünk”[2]
ugyanis mindig kész arra, hogy magába zárkózzon, hogy saját kis
személyes érdekeit dédelgesse, hogy elfelejtkezzen azokról, akik
elhaladnak mellettünk, hogy közömbös maradjon a közjó vagy a
körülöttünk lévő emberiség szükségletei iránt.
Szítsuk
fel tehát szívünkben a szeretet lángját! Az így megújuló látásmódunkkal
körülnézhetünk, hogy észrevegyük, milyen lépésre lenne szükség
társadalmunk előre haladásához. A szeretet meg fogja nekünk mutatni azt
az utat, amelyre alkotó módon ráléphetünk; bátorságot és erőt önt majd
belénk, hogy végig is járjuk.
„Éljetek méltóan Krisztus evangéliumához!”
Így
tett Ulisse Caglioni is, egy barátunk. Ő Algériában töltötte életét
keresztények és muzulmánok között, egyszerű és konkrét módon tanúságot
téve mindenki előtt az evangéliumi szeretetről.
Nem
magának élt. Számára az első helyen a testvérek voltak. Nem sajnálva
idejét, személyesen szeretett mindenkit. A függetlenség kivívását
követő évtizedek szenvedései és bizonytalanságai között osztozott
örömeikben, eredményeikben, reményeikben, de fáradozásaikban is. A
kilencvenes években ugyanis országszerte elkezdődtek a rettegést
kiváltó zavargások, senkit sem kímélve a jórészt muzulmán lakosságból.
Ezek érintették a csupa külföldiből álló kis keresztény közösséget is.
Ulisse más keresztényekkel együtt úgy határozott, hogy nem tér vissza
szülőföldjére, Olaszországba.
Egy
újságnak adott interjúban így nyilatkozott: „Sok éven át Algériában
éltem, amikor minden rendben ment. Most kényes és kockázatos a helyzet,
de nem akarok elmenni: nem az evangélium szerint való lenne.”
Amikor
két évvel ezelőtt, szeptember elsején, betegsége következtében átment a
Mennyországba, azok a muzulmánok, akik a környezetében éltek, így
beszéltek róla: „Olyan szeretet volt közöttünk, hogy minden eseményt
együtt éltünk meg. Híd volt ő, a kereszténység és az iszlám közötti
kapocs. Ebben az országban, ahol előtérbe került az
összeférhetetlenség, megtanultuk előítéletek és bármiféle ítélkezés
nélkül hallgatni egymást. Ulisse arra tanított minket, hogy mindent
szeretetből tegyünk, hogy szeretet legyünk.”
Chiara Lubich
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése