„Ne fáradozzatok veszendő eledelért, hanem azért, mely az örök életre megmarad, amelyet az Emberfia ad majd nektek.” (Jn 6,27)
Jézus,
miután a Tibériás tavánál jóllakatta a sokaságot a kenyérszaporítással,
titokban átment a tó túlsó partjára, Kafarnaum környékére, hogy
visszavonuljon a tömeg elől, amely királlyá akarta őt tenni. Sokan
mégis a keresésére indultak, és rá is találtak. Jézus azonban nem
fogadta el érdektől fűtött lelkesedésüket. Ettek a csodálatos
kenyérből, de megálltak a puszta anyagi előnynél, és nem fogták fel
ennek a kenyérnek a sokkal mélyebb jelentését, amely rámutat: Jézust
azért küldte az Atya, hogy igazi életet adjon a világnak. Csak
csodatevőt, földi messiást láttak benne, aki bőséges és olcsó földi
táplálékot tud biztosítani számukra. Jézus ekkor intézte hozzájuk
ezeket a szavakat:
„Ne fáradozzatok veszendő eledelért, hanem azért, mely az örök életre megmarad, amelyet az Emberfia ad majd nektek.”
„Az eledel, amely nem veszendő”, magának Jézusnak a
személye és tanítása, hiszen Jézus tanítása teljesen egy a személyével.
Ha az ember tovább olvassa Jézus szavait, akkor látja, hogy ez a „nem
veszendő eledel” azonos Jézus eucharisztikus testével. Azt mondhatjuk
tehát, hogy „a kenyér, amely nem veszendő”, maga Jézus, aki igéjében és
az Eucharisztiában ajándékozza magát nekünk.
„Ne fáradozzatok veszendő eledelért, hanem azért, mely az örök életre megmarad, amelyet az Emberfia ad majd nektek.”
A vízhez hasonlóan a kenyér képe is gyakran
előfordul a Bibliában. A kenyér és a víz az ember alapvető,
nélkülözhetetlen táplálékát jelenti. Amikor Jézus saját magára
alkalmazza a kenyér képét, az azt jelenti, hogy a személye, a tanítása
nélkülözhetetlen az ember lelki élete számára, ahogy nélkülözhetetlen a
kenyér a test életéhez.
A kenyér persze szükséges. Maga Jézus biztosítja ezt
csodálatos módon a tömegeknek. Önmagában azonban nem elég. Az ember –
anélkül, hogy teljes mértékben felfogná – magában hordja az éhséget az
igazság, az igazságosság, a jóság, a szeretet, a tisztaság, a fény, a
béke, az öröm, a végtelen, az örökkévaló iránt, amelyet a világon semmi
sem képes kielégíteni. Jézus önmagát ajánlja, és azt mondja, hogy
egyedül Ő képes jóllakatni az ember belső éhségét.
„Ne fáradozzatok veszendő eledelért, hanem azért, mely az örök életre megmarad, amelyet az Emberfia ad majd nektek.”
Amikor Jézus az „élet kenyerének” mutatja be magát,
akkor nemcsak annak a szükséges voltát állítja, hogy belőle
táplálkozzunk, azaz higgyünk szavainak, és így elnyerjük az örök
életet, hanem arra akar ösztönözni, hogy tapasztaljuk meg őt magát.
Sürgető felhívást intéz hozzánk, amikor azt mondja, hogy „olyan
eledelért fáradozzunk, amely nem veszendő”. Azt mondja, hogy az
embernek be kell vetnie magát, bele kell adnia minden képességét, hogy
megszerezze ezt a táplálékot. Jézus nem kényszeríti rá magát senkire,
inkább azt szeretné, hogy fedezzük fel, tapasztaljuk meg őt, és így a
miénk legyen.
Pusztán a saját erejéből az ember természetesen
képtelen elérni Jézust. Erre csak Isten ajándékaként képes. Jézus
mindenesetre folyamatosan arra hívja az embert, hogy készüljön fel az
ajándék befogadására, melyet adni akar neki: s ez az ajándék Ő maga. Ha
az ember folytonosan arra törekszik, hogy tettekre váltsa igéjét, akkor
teljes lesz benne a Jézusba vetett hit, és úgy fogja ízlelni igéjét,
mint a jóízű, friss kenyeret.
„Ne fáradozzatok veszendő eledelért, hanem azért, mely az örök életre megmarad, amelyet az Emberfia ad majd nektek.”
Ennek a hónapnak az igéje nem Jézus tanításának egy
részletét állítja elénk (mint például a sértések megbocsátása, az
elszakadás a földi javaktól stb.), hanem visszavezet egész keresztény
életünk gyökeréhez, a személyes kapcsolathoz Jézussal.
Gondolom, hogy mindenki, aki elkötelezetten próbálja
élni Jézus igéit, különösen a felebarát iránti szeretet parancsát, mint
Isten összes igéjének és parancsolatának a foglalatát, egy kicsit
legalább megtapasztalja, hogy Jézus lett élete „tápláléka”, aki betölti
szíve vágyát, aki örömének és fényének forrása lett. Életté váltva
megérzi, legalább egy kicsit az ige zamatát, amely igazi választ ad az
ember és a világ problémáira. Mivel Jézus, az „élet kenyere”, végtelen
ajándékként önmagát adja az Eucharisztiában, így magától értetődő, hogy
az ilyen ember szeretettel járul az Eucharisztiához, és az fontos
szerepet játszik az életében.
Fontos tehát, hogy aki közülünk szert tett erre a
ragyogó tapasztalatra, felfedezését ne tartsa meg, hanem mesélje el
másoknak, ugyanazzal a buzgalommal, amellyel Jézus ösztönöz bennünket,
hogy megszerezzük az „élet kenyerét”. Így sokan megtalálják majd
Jézusban azt, amit a szívük mindig is keresett. Ez hatalmas szeretet a
többiek iránt, mert így ők is megismerhetik az igazi életet már itt a
földön, és övék lesz majd egykor az az élet, amely nem ismeri a halált.
Mi többet akarhatnánk ennél?
Chiara Lubich
Az Élet igéje, 1985. augusztus
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése