Isten vágya mindig is az volt, hogy velünk, az ő népével lakjon. A
Biblia első oldalai is ezt bizonyítják: Isten leszáll az égből, Ádámmal
és Évával a kertben sétál és beszélget. Vajon nem éppen ezért teremtett
bennünket? Aki szeret, vajon nem arra vágyik, hogy együtt legyen azzal,
akit szeret? A Jelenések könyve Isten tervét fürkészi a történelemről,
és bizonyossággal írja, hogy Isten vágya teljes mértékben meg fog
valósulni.
Már közöttünk lakik, mióta eljött Jézus, az Emmánuel, a „Velünk az
Isten”. Jézus feltámadása óta pedig a jelenléte nincs térhez és időhöz
kötve, hanem kiterjed az egész világra. Jézus óta egy sok népből álló,
valóban rendkívüli emberi közösség kezdett felépülni. Isten nemcsak
lelkünkben, családunkban, népünkben akar élni, hanem az összes nép
között, akik meghívást kaptak, hogy egyetlen népet alkossanak. Egyébként
a jelenlegi népvándorlás miatt átalakul a nép fogalma is. A népesség
több országban is immár sok népből áll.
Bőrszínünk, kultúránk és vallásunk szerint is nagyon különbözőek
vagyunk. Gyakran bizalmatlanul, gyanakvással és félelemmel tekintünk
egymásra. Háborút folytatunk egymás ellen. Pedig Isten atyja
mindnyájunknak, mindannyiunkat szeret együtt és külön-külön is. Ő nem
egyetlen néppel akar lakni – „természetesen a miénkkel”, ahogy azt
gondolnánk –, és elfeledkezni a többiről. Mindannyian az ő gyermekei
vagyunk, egyetlen család.
Az ehavi életigétől vezérelve gyakorlatozzunk hát abban, hogy
értékeljük a különbözőséget, tiszteljük a másikat, hogy úgy tekintsünk
rá, mint aki hozzám tartozik: én vagyok a másik, a másik pedig én, a
másik bennem él, én pedig a másikban. Kezdjük azokkal, akikkel minden
nap együtt vagyunk. Így helyet teremtünk Istennek közöttünk. Ő hozza
majd létre az egységet, őrzi meg az egyes népek identitását, és hoz majd
létre egy új emberi közösséget.
Chiara Lubich már 1959-ben megsejtette ezt. Ma is rendkívül időszerű
és szinte hihetetlen ez a prófécia: „Ha egy nap az emberek – nem a
személyek, hanem egész népek – […] önmagukat háttérbe tudnák helyezni,
ha háttérbe helyeznék a hazájukról alkotott elképzelésüket […], és
mindezt abból az államok közötti kölcsönös szeretetből fakadóan tennék,
amit az Úr kér, éppúgy, ahogy a testvérek között is kölcsönös szeretetet
kér, akkor ez a nap egy új korszak kezdete lenne, mert azon a napon […]
lesz élő és jelenvaló Jézus a népek között is […].
Itt az ideje, hogy minden egyes nép kilépjen saját határai mögül és
túltekintsen azokon; elérkezett annak a pillanata, hogy a másik hazáját
úgy szeressük, mint a sajátunkat, meg kell tisztulnia szemünknek. Nem
elég önmagunktól elszakadnunk ahhoz, hogy keresztények legyünk. A mai
időkben Krisztus követőjétől ennél több kéretik: a kereszténység
társadalmi tudata […].
[…] reméljük, hogy az Úr megkönyörül ezen a megosztott és
szétszóratott emberiségen, ezeken az önmaguk burkába zárt népeken, akik
saját egyszerű és elégtelen szépségüket csodálják – mely saját maguk
számára egyedüli szépség –, akik foggal-körömmel ragaszkodnak
kincseikhez, azokhoz a javakhoz is, melyekre más népeknek lenne
szükségük, és az éhhaláltól mentené meg őket. Reméljük, az Úr ledönti a
határokat, hogy a szeretet, az anyagi és lelki javak gyors vizű folyója
akadály nélkül áradhasson az országok között.
Reméljük, hogy új rendet alakít ki világunkban az Úr, aki egyedül
képes az emberiséget egyetlen családdá forrasztani és egyúttal a népek
közötti különbözőségeket is megőrizni, hogy így mindegyikük képes legyen
a többiek szolgálatába állítani a maga ragyogását és ezáltal
felragyogjon az egyetlen olyan fény az életben, amely megszépíti és az
örök haza előterévé teszi a földi hazát.” [1]
Fabio Ciardi[1] Maria, vincolo di unità tra i popoli, in La dottrina spirituale, Città Nuova, Roma 2006, pp. 327-329.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése