„Mindent elviselek abban, aki erőt ad.” (Fil 4,13)
Van, amikor elégedettek vagyunk, erőt érzünk magunkban, úgy tűnik,
minden egyszerű és könnyű. Máskor teherként nehezednek ránk a problémák
és megkeserítik a napjainkat. Lehetnek ezek kisebb kudarcok a mellettünk
élők iránti szeretetben, vagy képtelenek vagyunk megosztani másokkal
nagy életcéljainkat. Lehet ez egy betegség, aggasztó anyagi gond,
csalódás a családtagjainkban, belső kétség vagy megingás,
munkanélküliség vagy háborús helyzet, amely nyomaszt, és nem találunk
kiutat. Ezekben a helyzetekben az a legnehezebb, hogy látszólag egyedül
vagyunk kénytelenek szembenézni a próbatételekkel, nem kapunk támogatást
senkitől, aki határozottan segíteni tudna.
Kevesen éltek át annyi örömet és fájdalmat, annyi sikert és meg nem
értést, mint Pál apostol, ő mégis bátran teljesítette küldetését, és nem
engedte, hogy erőt vegyen rajta az elbizonytalanodás. Vajon
„szuper-hős” volt? Nem. Gyenge, törékeny és a feladatra alkalmatlan
embernek érezte magát, de volt egy titka, amelyet feltárt a Filippiben
élő barátai előtt: „Mindent elviselek abban, aki erőt ad.” Felfedezte
Jézus állandó jelenlétét az életében. Pál akkor sem érezte magát
egyedül, amikor mindenki elhagyta: Jézus akkor is mellette állt. Ő volt a
támasza, Ő vezette tovább és segítette, minden viszontagságon át.
Teljesen átjárta az életét, és Ő lett számára az erő.
Pál titkát mi is magunkévá tehetjük. Mindent elviselek, amikor
egy-egy fájdalomban felismerem és elfogadom Jézus misztikus közelségét,
mert magára veszi ezt a fájdalmat, szinte azonosul vele. Mindent
elviselek, amikor szeretetközösségben élek a körülöttem lévő emberekkel,
mert ilyenkor Ő jön közénk, ahogy megígérte (vö. Mt 18,20), és az
egység ereje lesz a támaszom. Mindent elviselek, amikor gyakorlattá
váltom az evangélium igéit: ezekből nap mint nap útmutatást kapok, mire
is vagyok meghívva, megtanítanak, hogyan kell élnem, és bizalommal
töltenek el.
Erőt kapunk nemcsak saját személyes vagy családi próbatételeink
elviseléséhez, hanem ahhoz is, ami a világban történik körülöttünk.
Ártatlan naivitásnak tűnhet mindez, hiszen annyi problémája van a
társadalomnak és a nemzeteknek. Mégis „mindent” el tudunk viselni, ha
velünk van a Mindenható; „mindent” és ez az a jó, amit Ő irgalmas
szeretetében elgondolt számomra és általam mások számára is. S ha ez a
jó nem is valósul meg azonnal, hinnünk és remélnünk kell továbbra is
Isten örökkévalóságot átölelő szeretettervében, mely mindenképpen
megvalósul.
Dolgozzunk „kettesben” vele, ahogy Chiara Lubich tanította: „Semmit
sem tudok tenni bizonyos pillanatokban azért, akit szeretek és
veszélyben van, vagy beteg, más alkalommal pedig egy bonyolult
helyzetért… Egyetlen dolog, amit tehetek, hogy jól csinálom, amit Isten
tőlem kíván ebben a pillanatban: jól tanulok, takarítok, imádkozom,
odafigyelek a gyerekeimre… Isten majd gondoskodik róluk: megoldja a
bonyodalmat, megerősíti, aki szenved, elébe siet a váratlan
helyzeteknek. Ezt a munkát „kettesben” végezzük, teljes egységben vele.
Részünkről nagy hitre van szükség Isten szeretetében gyermekei iránt,
Isten pedig e tetteink miatt megbízhat bennünk. Ez a kölcsönös bizalom
pedig csodákat művel. Látszik majd, hogy ahová mi nem jutottunk el, oda
valóban elérkezett valaki Más, és Ő sokkal, de sokkal többet tett.” [1]
Fabio Ciardi
[1] Chiara Lubich, Scritti Spirituali/2, Città Nuova, Roma 1997, pp.194-195.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése