Nehéz a megbocsátásról beszélni egy
olyan erőszakos társadalomban, amilyenben ma élünk. Vajon meg lehet-e
bocsátani annak, aki tönkretett egy családot, aki szörnyű
bűncselekményeket követett el, vagy egyszerűen személyes kérdésekbe
avatkozott, visszaélt a bizalmunkkal és tönkretette előmenetelünket?
Az első ösztönös lépés a bosszúállás
lenne, hogy rosszal fizessünk a rosszért. Ezzel a gyűlölet és az
agresszivitás örvényét indítanánk el, amely durván elzüllesztené a
társadalmat. Az is lehetne, hogy megszakítunk minden kapcsolatot,
haragot és gyűlöletet táplálunk magunkban, és ez megkeseríti az
életünket, megmérgezi a kapcsolatainkat.
Isten Igéje nagy erővel tör be a
lelkünkbe ezekben a konfliktushelyzetekben, nem félmegoldást kínál,
hanem a legnehezebb és legbátrabb lépést, hogy megbocsássunk.
Ez a felszólítás, az életige, most egy
zsidó bölcstől, Ben Szirától származik. Leírja, hogy milyen
ellentmondásba ütközik az az ember, aki Isten bocsánatát kéri, ő viszont
maga részéről nem tud megbocsátani. „Kinek bocsátja meg bűneit [az
Isten]? – olvassuk egy korai zsidó szövegben. – Annak, aki maga is meg
tud bocsátani.” [1]
Jézus is ezt tanította abban az imában, amellyel az Atyához fordulunk:
„Atyánk… bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk
vétkezőknek.”[2]
Mi is vétkezünk, és szeretnénk, ha
mindig bocsánatot nyernénk! Könyörgünk, és reméljük, hogy ismét
lehetőséget kapunk az újrakezdésre, hogy továbbra is bizalommal lesznek
irántunk. Ha ez így van a mi esetünkben, akkor másokkal nem lehet
ugyanígy? Vajon nem úgy kell szeretnünk felebarátunkat, mint önmagunkat?
Továbbra is Chiara Lubich segítségével
szeretnénk megérteni az Igét. Ő így ír: a megbocsátás „nem felejtés, ami
gyakran azt jelenti, hogy nem akarunk szembenézni a valósággal. A
megbocsátás nem gyengeség, nem azt jelenti, hogy nem vesszük figyelembe a
sérelmet, ami az erősebb részéről ért, mert félünk tőle. A megbocsátás
nem azt jelenti, hogy csekélységnek tüntetjük fel, ami súlyos, vagy
jónak azt, ami rossz. A megbocsátás nem közömbösség. A megbocsátás
akarat kérdése, átgondolt és világos döntés, tehát szabad tett, ami azt
jelenti, hogy elfogadjuk a testvért úgy, ahogy van, a rossz ellenére,
amit ellenünk elkövetett, ahogy Isten is elfogad bennünket bűnösöket, a
hibáink ellenére. A megbocsátás azt jelenti, hogy a sértésre nem
sértéssel válaszolunk, hanem Pál szavai szerint: »Ne engedd, hogy
legyőzzön a rossz, inkább te győzd le a rosszat jóval.«[3]
A megbocsátás abban áll, hogy aki
megsértett, annak lehetőséget adunk, hogy új kapcsolat épüljön
közöttünk, neki is, nekünk is lehetőség ez arra, hogy újrakezdjük az
életet. A jövő reménye, ahol nem a rosszé az utolsó szó.
Az Élet Igéje segít majd, hogy
ellenálljunk a kísértésnek, ne vágjunk vissza, ne akarjuk visszaadni az
elszenvedett sértést. Segít, hogy új szemmel tekintsünk ellenségünkre,
meglássuk benne a testvért, akkor is, ha rossz, ha szeretetre van
szüksége ahhoz, hogy meg tudjon változni. Ez lesz részünkről a szeretet bosszúja.
Azt mondod: »Ez nagyon nehéz« –
folytatja Chiara a magyarázatot. – Érthető. De ez a szép a
kereszténységben. Nem véletlen, hogy egy olyan Isten követői vagyunk,
aki a kereszten haldokolva bocsánatot kért Atyjától azoknak, akik
halálra adták. Bátorság, kezdjük el! Biztosítalak benneteket, hogy soha
nem tapasztalt béke áraszt el és sok, eddig még ismeretlen öröm.”[4]
Fabio Ciardi
[1]
vö. Babiloni Talmud, Megillah 28a.
[2] Mt 6,12
[3] Róm 12,21
[4] Costruire sulla roccia, Città Nuova, Roma 1983, p. 46-58.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése