„A szomjazónak ingyen adok az élet vizének forrásából” (Jel 21,6) [1]
János apostol a Jelenések könyvét azért írta, hogy vigasztalja és
bátorítsa a korabeli keresztényeket, mert akkor már terjedt a
keresztényüldözés. Ez a szimbolikus képekkel teli könyv ugyanis felfedi,
hogyan látja Isten a történelmet és a végső beteljesedést: úgy, mint
végső győzelmét a rossz minden hatalma felett. Ez a könyv a célt tárja
elénk, azt a teljes és dicsőséges sorsot, amelyet Isten az emberiségnek
szánt.
Megígéri, hogy megszabadulunk minden szenvedéstől: Isten „letöröl
szemükről minden könnyet. Nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajgatás,
sem fáradság.” (Jel 21,4)
„A szomjazónak ingyen adok az élet vizének forrásából”
Ez a jövő csírájában már megmutatkozik a jelenben is mindannyiunk
számára, akik őszintén keressük Istent és igéjét, amely feltárja
előttünk tervét; előttünk, akik szomjúhozzuk az igazságot, az
igazságosságot és a testvériséget. Szomjazni, vágyakozva keresni, Isten
szemében jó tulajdonság, jó kezdet, sőt ezáltal – ahogy megígérte – az
élet vizének forrásából ad innunk.
Isten ingyen kínálja nekünk ezt a vizet. Mindenkinek felajánlja,
nemcsak annak, aki Isten tetszésére akar lenni erőfeszítéseivel, hanem
bárkinek, aki érzi a maga törékenységének terhét, és ráhagyatkozik az ő
szeretetére, bízva abban, hogy ott gyógyulást, teljes életet és
boldogságot talál.
Tegyük hát fel a kérdést: mire szomjazunk? És milyen forráshoz megyünk a szomjunkat oltani?
„A szomjazónak ingyen adok az élet vizének forrásából”
Talán arra szomjazunk, hogy elfogadjanak, hogy meglegyen a helyünk a
társadalomban, hogy megvalósíthassuk a terveinket… Jogos törekvések
ezek, amelyek azonban önzéssel fertőzött forráshoz, önös érdekeinkbe
zárkózáshoz, sőt a gyengékkel szembeni visszaélésekhez vezethetnek. Azon
vidékek népei, ahol nincsenek tiszta vizű kutak, jól tudják, milyen
tragikus következményekkel jár, ha híján vannak ennek a létfontosságú
természeti kincsnek.
Mégis, ha még mélyebbre ásunk a szívünkben, egy más fajta
szomjúsággal is találkozunk, melyet Isten ültetett el benne: tekintsük
az életünket ajándéknak, amelyet kaptunk, hogy továbbajándékozzuk.
Merítsünk tehát a tiszta forrásból, az evangéliumból, és szabaduljunk
meg a szeméttől, amely elzárja ezt a forrást. Hagyjuk, hogy magunk is a
nagylelkű, befogadó és ingyenes szeretet forrásaivá alakulhassunk a
többiek számára, és ne álljunk meg az elkerülhetetlen nehézségeknél az
utunkon.
„A szomjazónak ingyen adok az élet vizének forrásából”
Amikor keresztények egymás közt megvalósítjuk a kölcsönös szeretet
parancsát, akkor lehetővé tesszük Isten számára, hogy egészen különleges
módon közbeavatkozzon, ahogy Chiara Lubich írja:
„Minden pillanat, amikor megpróbáljuk élni az evangéliumot, olyan,
mintha egy csepp élő vizet innánk. Minden egyes szeretet-tett
felebarátaink iránt olyan, mint egy korty víz. Igen, mert ez az értékes
és élő víz minden alkalommal feltör a szívünkből, amikor valódi
szeretetre törekszünk mindenki iránt. Ez a forrás, Isten, annyi vizet
küld, amennyire szükségünk van ahhoz, hogy kisebb-nagyobb
szeretet-tettekkel mások szomjúságát oltsuk. S ha folytonosan adunk, a
béke és az élet forrása egyre bőségesebben árad, és soha nem apad ki. És
van egy másik titok is, amelyet Jézus feltárt, egy feneketlen kút,
amelyből meríthetünk. Ha ketten vagy hárman összejönnek az ő nevében, és
így szeretik egymást, akkor Ő közöttük van. S akkor valóban szabadok
leszünk, eltölt a fény, és élő víz forrásai fakadnak a szívünkből. Jézus
beteljesíti ígéretét, mert Ő maga lesz közöttünk, és tőle fakad a víz,
mely örökké éltet.”[2]
Letizia Magri
[1] Februárban Istennek ezt az igéjét ajánljuk, amelyet egy német ökumenikus csoport választott ki, hogy az év folyamán éljük.
[2] vö. C. Lubich, La fonte della vita, Città Nuova, 46, [2002], 4, p. 7.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése