„Jobbodat, Uram, megdicsőíti ereje” (Kiv 15,6)
Ebben a hónapban az élet igéje Mózes
énekének egyik sorát idézi az Ószövetségből, amikor Izrael magasztalja
Istent, mert megsegítette népét története során. Ez a himnusz elbeszéli
Isten hatalmas tetteit népének üdvösségére az egyiptomi fogságból való
szabadulástól kezdve egészen megérkezéséig az ígéret földjére.
Útja során sok nehézséggel és szenvedéssel kellett szembenézniük, de
végig Isten biztos keze vezette őket, néhány olyan ember
közreműködésével, mint Mózes és Józsue, akik Isten üdvösségtervének
szolgálatába álltak.
„Jobbodat, Uram, megdicsőíti ereje”
Amikor a hatalom erejéről van szó, hajlamosak vagyunk olyan erőre
gondolni, amely gyakran elnyomással, emberek és népek közötti harccal
párosul. Isten igéje azonban feltárja előttünk, hogy az igazi erő a
szeretet, ahogy azt Jézusban láthatjuk. Ő egészen a halálig élte végig
az emberlét tapasztalatát, hogy szabadulást hozzon, és elvezessen az
Atyával való találkozásra. Neki köszönhetően megmutatkozott Isten
szeretetének ereje az emberek iránt.
„Jobbodat, Uram, megdicsőíti ereje”
Ha önmagunkra tekintünk, őszintén be kell ismernünk a korlátainkat.
Emberi törékenységünk tagadhatatlan, akár testi, akár lelki, pszichikai
vagy kapcsolati téren. De épp ebben tapasztalhatjuk meg Isten
szeretetét, mert gyermekeinek, minden embernek a boldogulását akarja, és
kész erejével segítségére lenni azoknak, akik sorsukat szelíden
leteszik a kezébe, hogy előmozdítsák a béke, a közjó és a testvériség
ügyét.
Nagy bölcsességgel választották ki ezt az igét a keresztények
egységéért való imahét mottójául. Mennyi szenvedést okoztunk egymásnak
kölcsönösen évszázadokon át, növeltük ezzel a szakadást, a gyanakvást és
megosztottuk a családokat és a közösségeket.
„Jobbodat, Uram, megdicsőíti ereje”
Szükségünk van az imára, hogy kérjük az egység kegyelmét, mint Isten
ajándékát; ugyanakkor föl is ajánlhatjuk magunkat, hogy szeretetének
eszközei legyünk a hidak építésében. 2002-ben Genfben az Egyházak
Világtanácsának ülésén felkérték Chiara Lubichot, hogy mondja el ezzel
kapcsolatban a gondolatait és a tapasztalatát. Most ebből idézünk:
„A dialógust a következőképpen folytatjuk: mindenekelőtt azonos
szintre helyezkedünk a beszélgetőtársunkkal, bárki legyen is az. Aztán
meghallgatjuk őt, teljes űrt teremtve magunkban. (…) Ily módon magunkba
fogadjuk a másikat, és megértjük őt. (…) Mivel szeretettel hallgattuk
meg, ő is kedvet kap ahhoz, hogy meghallgassa, amit mi mondunk.”[1]
Ebben a hónapban használjuk ki a mindennapos lehetőségeinket, és
szőjük szorosabbra, vagy vegyük fel újra a kapcsolatot azokkal, akikkel
nem azonos egyházhoz tartozunk, közeledjünk tisztelettel és barátsággal
ezekhez az emberekhez és családokhoz.
És miért ne közeledhetnénk imával és ugyanilyen gyakorlattal a belső
ellentétek felé is saját egyházi közösségünkben, vagy akár a
politikában, a társadalom különböző területein vagy a családban is?
Akkor mi is örömmel mondhatjuk majd: „Jobbodat, Uram, megdicsőíti ereje”.
Letizia Magri
[1] vö. C. Lubich, „Az egység és az Elhagyott Jézus a közösségi lelkiség alapjai”, Genf, 2002. október 28.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése