„Fogadjátok szelídséggel a belétek oltott tanítást, ez képes megmenteni lelketeket.” (Jak 1,21)
E hónap életigéje a jeruzsálemi egyház
egyik jelentős alakjának, Jakabnak tulajdonított szövegből való. Arra
buzdítja a keresztényeket, hogy a tetteik legyenek összhangban a
hitükkel.
A levél elején aláhúzza ennek egyik lényeges feltételét: szabaduljunk
meg minden rossztól, hogy be tudjuk fogadni Isten igéjét; és engedjük,
hogy az ige vezessen bennünket keresztény hivatásunk teljes
megvalósítására.
Isten igéjének sajátos ereje van: teremt, jó gyümölcsöt terem az
egyes emberben és a közösségben, szeretet kapcsolatot épít Isten és
közöttünk, valamint az emberek között.
Jakab azt mondja, hogy ez a tanítás már „belénk van oltva”.
„Fogadjátok szelídséggel a belétek oltott tanítást, ez képes megmenteni lelketeket.”
Miként? Egészen biztosan azért, mert Isten már a teremtéskor
véglegesen kimondott egy igét: az ember az Ő „képmása”. Minden emberi
teremtmény tehát Isten partnere, akit azért hívott létre, hogy megossza
vele az életét, mely közösség és szeretet.
A keresztényeket a keresztség szentsége oltja be Krisztusba, Isten Igéjébe, aki belépett az emberiség történelmébe.
Ő minden emberbe elvetette igéjének a magvát, mely a jóra, az
igazságosságra, önmagunk ajándékozására és a közösségre hív. Ha
szeretettel fogadjuk és gondozzuk ezt a magot saját „földünkben”, akkor
életre tud kelni és gyümölcsöt terem.
„Fogadjátok szelídséggel a belétek oltott tanítást, ez képes megmenteni lelketeket.”
Tudjuk, hogy a Biblia az egyik hely, ahol Isten szól hozzánk, és a
keresztények számára ez az evangéliumokban csúcsosodik ki. Ha
szeretettel olvassuk a Szentírást, az ő igéjét fogadjuk be, és ha
megéljük, akkor a gyümölcseit is meglátjuk.
Istent hallgathatjuk a szívünk mélyén is, ahol gyakran oly sok
„beszéd” és „hang” kavarog: szlogenek, javaslatok, hogy mit válasszunk,
életmodellek, mint ahogy aggodalmak és félelmek is… De hogyan ismerjük
fel Isten igéjét, hogy teret adhassunk neki, hogy az ige éljen bennünk?
Fegyverezzük le a szívünket, és „adjuk meg magunkat” Isten hívásának,
szabadon és bátran hallgassunk a hangjára, mely sokszor a leghalkabb és
legszerényebb hang.
Azt kéri, hogy lépjünk ki önmagunkból és vágjunk bele az Istennel és a
többi emberrel való párbeszéd és találkozás útjának kalandjába.
Együttműködésre hív, hogy szebbé tegyük az emberiséget, és ebben a
munkában mindannyian egyre inkább testvérnek tekintsük egymást.
„Fogadjátok szelídséggel a belétek oltott tanítást, ez képes megmenteni lelketeket.”
Isten igéje ugyanis át tudja alakítani a hétköznapjainkat olyan
történetté, melyben egyre inkább megszabadulunk a személyes és a
társadalmi rossz sötétségétől. De ehhez személyes és tudatos
odaadásunkat várja, akkor is, ha az tökéletlen, törékeny és mindig lehet
teljesebb.
Érzéseink és gondolataink egyre jobban hasonlítanak majd Jézuséra,
megerősödik bennünk a hit és a remény Isten szeretetében, és közben
kinyílik a szemünk és kitárulnak karjaink testvéreink szükségleteire.
Chiara ezt javasolta 1992-ben: „Jézusban mély egység figyelhető meg a
mennyei Atya iránti szeretete és az emberek, a testvérei iránt
megnyilvánuló szeretete között. A legnagyobb összhangban volt a tanítása
az életével. Ez mindenkit lenyűgözött és vonzott. Nekünk is ilyennek
kell lennünk. Gyermeki egyszerűséggel kell Jézus szavait befogadnunk és a
maguk ragyogó tisztaságában, erejében, radikalitásában életre is kell
váltanunk; hogy olyan tanítványai lehessünk, amilyennek ő akar, vagyis
ugyanolyanok, mint a mesterünk: megannyi Jézus szerte a világban. Lehet
ennél szebb és nagyobb kaland az életünk?”[1]
Letizia Magri
[1] C. Lubich, Come il Maestro, in „Città Nuova” 36 (1992/4), p. 33.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése