„A fiú apja erre felkiáltott: »Hiszek! Segíts hitetlenségemen!«” (Mk 9,24)[1]
Jézus tanítványaival együtt úton van Jeruzsálembe. Már elkezdte
felkészíteni őket a meghatározó eseményre, hogy a vallási vezetők vissza
fogják utasítani őt, a rómaiak halálra ítélik, aztán keresztre
feszítik, és ezt követi majd a feltámadás.
Kemény beszéd ez, és nehezen érthető Péter és a többi követője
számára, de Márk evangéliuma végigvezet bennünket a folyamaton, ahogy
fokozatosan fölfedezték Jézus küldetését: Ő a törékenység és a szenvedés
által végérvényesen üdvözíti az emberiséget.
Élete folyamán Jézus nagyon sok emberrel találkozik, és mindenkinek
segítségére siet a bajában. Most egy apa segélykiáltására figyel fel,
aki azt kéri, hogy gyógyítsa meg súlyosan beteg, valószínűleg
epilepsziás gyermekét.
Ahhoz, hogy a csoda megtörténjen, Jézus is kér valamit ettől az apától: a hitet.
„A fiú apja erre felkiáltott: »Hiszek! Segíts hitetlenségemen!«”
A Jézus körül összegyűlt tömeg előtt az az apa fennhangon látszólag
ellentmondásos választ ad. Minden bizonnyal hozzánk hasonlóan ő is
gyakran megtapasztalja a hitünk törékenységét, hogy képtelenek vagyunk
teljesen bizalommal lenni Isten szeretete iránt, hogy ő minden gyermeke
számára boldogságot készített.
Isten viszont teljes bizalommal van az emberhez, és semmit nem tesz a
hozzájárulásunk, a szabadon kimondott igenünk nélkül. Kéri a mi akár
kicsinyke részünket is, hogy ismerjük fel a hangját a
lelkiismeretünkben, bízzunk benne és mi is kezdjünk el szeretni.
„A fiú apja erre felkiáltott: »Hiszek! Segíts hitetlenségemen!«”
A bennünket körülvevő mentalitás gyakran azt sugallja, hogy az
agresszivitás különböző formáival érhetjük el a sikert, hogy ez a
célravezető fegyver.
Az evangélium viszont paradox módon azt javasolja, hogy a
gyengeségünket, a korlátainkat, a törékenységünket elismerve lépjünk
kapcsolatba Istennel, és részesüljünk vele a legnagyobb győzelemben, az
egyetemes testvériség megvalósulásában.
Jézus egész életével a szolgálat logikájára tanított, arra, hogy az
utolsó helyet válasszuk. Ez a legjobb hozzáállás, hogy a látszólagos
vereséget ne önző és kérészéletű diadallá, hanem tartós és közösen átélt
győzelemmé alakítsuk.
„A fiú apja erre felkiáltott: »Hiszek! Segíts hitetlenségemen!«”
A hit olyan ajándék, amelyet kitartóan kérhetünk, és kérnünk is kell,
hogy Istennel együttműködve utat nyithassunk a reménynek sokak számára.
Chiara Lubich így ír: „Hinni ugyanis azt jelenti: hisszük, hogy Isten
törődik velünk, és szeret minket. Azt jelenti: tudjuk, hogy Istennek
mindenre gondja van: minden imánkra, szavunkra, mozdulatunkra, minden
szomorú, örömteli vagy közömbös eseményre, minden betegségre, valóban
mindenre […]. Isten a Szeretet, és ennek logikus következménye, hogy
teljes bizalmunkat Őbelé helyezzük. Így meghitt kapcsolatunk alakulhat
ki vele: gyakran beszélünk hozzá, elé tárjuk ügyeinket,
elhatározásainkat, terveinket. Mindannyian ráhagyatkozhatunk
szeretetére, és biztosak lehetünk abban, hogy megért, megerősít és segít
bennünket. […] »Uram – kérhetjük Tőle –, add, hogy megmaradjak
szeretetedben! Kérlek, hogy egyetlen pillanatig se éljek anélkül, hogy
ne érezném, ne venném észre, ne hinném vagy tapasztalnám azt, hogy
szeretsz engem, hogy szeretsz minket!« Aztán pedig szeretnünk kell. A
szeretet által hitünk erős lesz, gyémántkeménységű. Nemcsak hinni fogunk
Isten szeretetében, hanem valóságosan érzékelni is fogjuk lelkünkben,
és »csodákat« fogunk látni magunk körül.” [2]
Letizia Magri
[1] Ebben
a hónapban Istennek ezt az igéjét ajánljuk, amelyet egy német
ökumenikus csoport választott ki, hogy az egész év folyamán éljük.
[2] C. Lubich, Az élet igéje 2004. október, Új Város 2004/10.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése