Az Élet Igéje 2008. december

„Ne az én akaratom teljesüljön, hanem a tied.” (Lk 22, 42)[1]

Emlékszel? E szavakkal fordul Jézus az Atyához a getszemáni kertben, és ez ad értelmet szenvedésének, amelyet a feltá­madás követ. Szavai teljes erővel kifejezik a lelkében zajló szenvedést, a benső hasadást, melyet emberi mi­voltának mélyéről fakadó ellenkezése váltott ki a halállal szemben, amelyet az Atya akart.

De nem erre a napra várt-e Krisztus, hogy Isten akaratához alakítsa a magáét? Nem ezt tette-e egész életében?

Ha Krisztus így élt, akkor minden kereszténynek ezt a magatartást kell követnie. Életed során gyakran ismételd te is:

„Ne az én akaratom teljesüljön, hanem a tied.”

Eddig talán nem is gondoltál erre, noha meg vagy ke­resztelve és az egyház gyermeke vagy.

Talán a belenyugvás kifejezésére korlátoztad ezt a mondatot, amelyet akkor mondunk ki, amikor mást már úgysem tudnánk tenni. Ezt az igét azonban nem így kell értelmeznünk.

Figyelj rám! Az életben két út között választhatsz: vagy saját aka­ratod szerint élsz, vagy vállalod, hogy önként telje­síted Isten akaratát.

Így kétféle tapasztalatot szerezhetsz: az első csakhamar kiábrándít, mert az élet magas csúcsaira saját korlátolt elképzeléseid szerint, saját eszközeid­del, szegényes álmaiddal, a magad erejéből akarsz felkapaszkodni.

Innen előbb-utóbb az unalom, az eredménytelenség, a szürkeség és olykor a két­ségbeesés állapotába jutsz, és mindenre ez fogja rányomni a bélyegét.

Bármennyire színessé akarod tenni, az életed ellaposodik lassan, és legbelső igényeidet soha nem tudja kielégíteni. Be kell val­lanod, hogy ez így van, nem tagadhatod.

Végül eljutsz utolsó órádhoz, egy olyan halálhoz, amely nem hagy maga után nyomot. Néhány könny, majd kérlelhetetlen, teljes, egyetemes feledésbe merülsz.

Van egy másféle tapasztalat is, amikor azt ismétled:

„Ne az én akaratom teljesüljön, hanem a tied.”

Látod, Isten olyan, mint a nap. A napból számtalan ­sugár indul ki, hogy megérintsen minden embert egyenként. A napsuga­rak Isten akaratát jelképezik az egyes emberekről. Az életben a keresztény és minden jóakaratú ember arra hivatott, hogy a nap felé haladjon saját sugarának fényében, mely más mint a többi emberé. Így fogja teljesíti azt az egyedülálló, csodálatos tervet, amely Istenben él róla.

Ha így teszel, soha nem álmodott isteni kalandba kezdhetsz. Szereplője és egyben szemlélő­je leszel egy nagyszabású történetnek, amelyet Isten bonta­koztat ki benned és általad az emberiségben.

Minden, ami ér, bánat és öröm, jó vagy balszerencse, a fontos események (nagy siker vagy nyereség, baleset esetleg szeretteid halála), és a jelentéktelenek is (a mindennapi munka otthon, a hivatalban vagy az iskolá­ban), minden, de minden új jelentőséget nyer, mert Isten kezétől származik, Istentől, aki a szeretet. Ő akar, vagy enged meg mindent, ami történik, a te javadra. Ha eleinte csak a hited ereje fogadtatja ezt el veled, idővel fel fogod fedezni az aranyszálat, és lelki szemeid előtt egyetlen nagyszerű szőttessé szövődnek az események, és kirajzolódik az a terv, amelyet Isten készített rólad.

Lehet, hogy vonz is egy ilyen reményteli távlat. Talán őszintén kí­vánod is, hogy magadhoz ragadd életed legmélyebb értelmét.

Figyelj tehát! Mindenekelőtt nézzük, hogy mikor kell Is­ten akaratát teljesítenünk.

Gondolkozz egy kicsit! Ami volt, már elmúlt, nem hozhatod vissza. Nincs más hátra, mint hogy Isten irgal­mába ajánld. A jövő még nincs itt. Akkor élheted majd, amikor jelenné lesz. Kizárólag a jelen pillanat van a kezedben. Ebben kell megpróbálnod valóra váltani e szavakat:

„Ne az én akaratom teljesüljön, hanem a tied.”

Amikor útra akarsz kelni — az élet maga is egy utazás —, vasútra szállsz. A kocsiban aztán nyugodtan ülsz a helyeden, eszedbe se jut, hogy fel-alá járkálj.

Az lenne ilyen, aki folyvást a jövőről álmodoz­ik, mely még nem valósult meg, vagy folyvást a múltra gondol, amely soha nem tér vissza.

Ne akarj így élni! Az idő magától halad. A jelenben kell szilárdan áll­nunk, és így fogunk eljutni földi életünk beteljesedéséhez.

Talán kérdezed, hogyan különböztetheted meg Isten akaratát a magadétól?

A jelenben nem nehéz megtudni, hogy mi Isten akarata. Elmondom hogyan: Hallgass a bensődre! Van ott egy hang, amelyet talán túl gyakran elfojtottál és alig hallható már. Figyelj rá nagyon! Mert Isten hangja az[2]. Meg fogja mondani, mikor van ideje a tanulásnak, vagy a rászorulókkal való törődésnek, a munkának, vagy a kísértés legyőzésének, vallási vagy világi kötelezettségek teljesítésének. Ez a hang hív, hogy aki Isten nevében szól hozzád, azt meghallgasd, s biztat, hogy nézz szembe a nehézségekkel is bátran.

Figyelj rá jól! Ne hallgattasd el magadban legértékesebb kincsedet, ezt a hangot soha! Kövesd szavát!

Így percről percre, óráról órára építeni fogod történetedet, mely emberi és isteni egyszerre, hiszen Istennel együtt­működve alakítottad. Csodákat látsz majd: meg fogod látni, mit tud végbe vinni Isten egy olyan emberben, aki egész életével ki­mondja:

„Ne az én akaratom teljesüljön, hanem a tied.”

Chiara Lubich

---

[1] Az Élet Igéje, 1978. augusztus
Megjelent: Chiara Lubich és más keresztények: Éljük az Igét, Budapest, 2008, 67-69 o.

[2] Vö. Jn 18,37; Vö. Jel 3,20

Az Élet Igéje 2008. november

„Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét minden nap, és úgy kövessen.” (Lk 9, 23)[1]

Ne hidd, hogy mert a világban élsz, úgy lubickolhatsz benne, mint hal a vízben.

Ne hidd, hogy mert a világ a rádión és televízión keresztül behatol otthonodba, válogatás nélkül meghallgathatsz minden műsort, és minden tv-adást végignézhetsz.

Ne hidd, hogy mert a világban jársz-kelsz, büntetlenül megnézhetsz minden utcai plakátot, vagy megvehetsz bármilyen kiadványt az újságárusnál és a köny­vesboltban.

Ne hidd, hogy mert a világban élsz, a világ minden életformája a tiéd lehet: a könnyű kalandok, az erkölcstelen­ség, az abortusz, a válás, a gyűlölet, az erőszak, a lopás.

Nem, és nem! Igaz, a világban élsz — ez világos.

De nem vagy a világé![2]

És itt az óriási különbség. Azok közé tartozol, akik nem a világ által kínált javakból élnek, hanem abból, amit Isten bennük szóló hangja mond. Ez a hang minden ember szívében szól, és ha hallgatsz rá, olyan országba vezet, amely nem e világból való. Olyan országba, ahol az igazi szeretet, az igazságosság, a tisztaság, a szelídség, a szegénység, az önuralom él.

Miért menekül manapság Nyugatról annyi fiatal Kelet felé, például Indiába, hogy egy kis csendet találjon? Miért kell ellesnie a nagy lelki-vezetők titkát, akik alacsonyabbrendű énjük hosszas megfegyelmezése árán (…) olyan szeretetet árasztanak, amely magával ragadja környezetüket?

Természetes reakció ez a mai élet zűrzavarára, a zajra körülöttünk és bensőnkben, amely kiszorítja a csendet, ahol Istenre hallgathatnánk.

Tényleg el kell mennünk ehhez Indiába, amikor Krisztus már kétezer évvel ezelőtt választ adott kérdéseinkre?

„Aki követni akar, tagadja meg magát…”

A keresztény élete nem a kényelmes és nyugalmas élet; Krisz­tus ezt kérte és kéri ma is tőled, ha követni akarod Őt.

A világ magával sodorna, mint egy folyó, de neked árral szem­ben kell haladnod. A világ a keresztény számára olyan, mint egy sűrű bozót, ahol minden lépésnél vigyáznia kell, hová teszi a lábát. Vajon merre menjünk tovább? Krisztus nyomdokait kell követ­nünk, azt az utat, amelyet földi életében kijelölt sza­vaival. Ma újra ezt mondja:

„Aki követni akar, tagadja meg magát…”

Az Ő követése miatt talán megvetés, értetlenség, gúny, rá­galom lesz az osztályrészed; talán egyedül maradsz, nem kapsz megbecsülést a világtól, mert felhagysz a divat- kereszténység gyakorlásával.

De itt még többről van szó:

„Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét minden nap, és úgy kövessen.”

Akár akarjuk, akár nem, a fájdalom minden életet megkeserít. A tiédet is. Minden napra jut több-kevesebb fájdalom.

El akarod kerülni? Lázadsz ellene? Felháborodásra késztet? Akkor nem vagy keresztény!

A keresztény szereti a keresztet, a fájdalmat, mert tudja, hogy értékes. Isten nem ok nélkül választotta a fájdalmat a végtelen sok eszköz közül, amely rendelkezésére állt az emberiség üdvözítésére.

Ő azonban miután hordoz­ta keresztjét és megfeszítették, feltámadt!

A te sorsod is a feltámadás[3], ha nem becsülöd le, hanem szeretettel elfogadod a fájdalmat, amely következetes keresztény magatartásodból és az élet nehézségeiből fakad. Akkor majd meglátod, hogy a kereszt már itt a földön is olyan út, amely soha nem tapasztalt örömhöz vezet; lelked élete kibontakozik: Isten országa megerősödik benned. A kör­nyező világ lassan elvész a szemed elől, és csak olcsó díszletnek tűnik. Többé senkit sem fogsz irigyelni.

Ekkor nevezheted magad valóban Krisztus követőjének:

„Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét min­den nap, és úgy kövessen.”

Mint Krisztus, akinek nyomdokába léptél, fény és sze­retet leszel, gyógyír a mai emberiség számtalan sebére.

Chiara Lubich

---

[1] Az Élet Igéje, 1978. július
Megjelent: Chiara Lubich és más keresztények: Éljük az Igét, Budapest, 2008, 57-59. o.

[2] Vö. Jn 17,14

[3] Vö. Jn 6,40

Az Élet Igéje 2008. október

„Adjatok, és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe.” (Lk 6,38)[1]

Megtörtént-e veled, hogy ajándékot kaptál egy barátodtól, és érezted, hogy viszonoznod kell? Nem is annyira azért, hogy megszabadulj egy kötelezettségtől, hanem igaz, hálával teli szeretetből? Biztosan előfordult már.

Ha veled így történt, képzelheted, hogy van ez Istennel, aki maga a szeretet.

Ő mindig viszonoz minden ajándékot, amit embertársainknak adunk az Ő nevében. Az igazi keresztények igen gyakran tapasztalhatják ezt. Újra és újra, minden egyes alkalommal meglepődünk, mert az ember soha nem szokik hozzá Isten kimeríthetetlen találékonyságához. Sorolhatnék ezer meg ezer példát, írhatnék egy egész könyvre valót, hogy meglásd, mennyire igaz a szentírási hasonlat: „jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe”. Isten ajándékának bőségét, Isten nagylelkűségét jelzik ezek a szavak.

„Már leszállt az éj Rómában. Egy alagsori lakásban néhány lány, aki az evangélium tanítása szerint akart élni, éppen jó éjszakát kívánt egymásnak és aludni készült. Hirtelen a csöngő hangja verte fel a házat. Ki lehet ilyen késői órában? Egy férfi állt az ajtóban. Végső kétségbeesésében elmondta, hogy másnap családjával együtt kiteszik az utcára, mert nem tudja kifizetni a lakbért. A lányok összenéztek, s szó nélkül kinyitották a fiókot, ahol külön borítékban tartották a fizetésük maradványait és a számlákra félretett közös tartalékot. Gondolkodás nélkül mindent nekiadtak. Azon az éjszakán boldogan aludtak. Érezték, hogy valaki más majd gondoskodik róluk. S tényleg, még hajnalban megszólalt a telefon.

– Azonnal jövök taxival – mondta a már ismert férfihang. Csodálkoztak, hogy taxival jön, és vártak. Már a férfi arcán lehetett látni, hogy megváltozott a helyzet.

– Tegnap este, ahogy hazaértem, az a hír fogadott, hogy örökséghez jutottam, amire én egyáltalán nem számítottam. A szívem diktálja, hogy felezzem meg veletek.

Az összeg éppen a kétszerese volt annak, amit a lányok odaadtak nagylelkűen.”

„Adjatok, és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe.”

Te is tapasztaltad ezt? Ha nem, akkor ne feledd, hogy tiszta szándékkal, érdek nélkül kell adni mindenkinek, aki kér, anélkül, hogy bármit is remélnénk viszonzásként.

Próbáld meg! De nem azért, mert eredményt remélsz, hanem mert szereted Istent.

De hiszen nekem nincs semmim! – feleled.

Ez nem igaz. Ha akarjuk, kimeríthetetlen kincseink vannak: szabad időnk, szívünk, mosolyunk, tanácsaink, műveltségünk, békénk, szavaink. Azért, hogy akinek van, adjon annak, akinek nincs, hogy megértse…

Én azt se tudom, kinek adjak – mondod most.

Nézz körül! Emlékszel a betegre ott a kórházban; az özvegyasszonyra, aki mindig egyedül van? Osztálytársadra, aki megbukott az év végén, és attól minden önbizalmát elvesztette? Öcsédre, aki még gondoskodásra szorul? Barátodra a börtönben? Vagy a munkahelyeden veled dolgozó fiatal kollégára, aki bátortalan és ügyetlen? Bennük vár Krisztus.

Tedd magadévá a keresztények új életformáját! Ezt sugallja az egész evangélium, mint gyógyírt az emberek elszigeteltségére és örökös aggodalmaskodására. Hagyj fel azzal, hogy a földi javakban keresd a biztonságot és hagyatkozz egyedül Istenre! Ekkor derül majd ki, hogy mennyire hiszel benne, és hited megerősödik Isten adományaival.

Logikus: Isten nem azért tesz így, hogy meggazdagodjunk. Azért teszi, hogy mások is utánozzanak, amikor látják, hogy adakozásunk nyomán mennyi kis csoda történik.

Azért tesz így Isten, mert minél többel rendelkezünk, annál többet tudunk adni, mint kezelői Isten javainak – hiszen minden az Övé! Hogy a közösségben, amelyben élünk, egymás rendelkezésére bocsássuk vagyonunkat, hogy rólunk is elmondhassák, mint a jeruzsálemi őskeresztényekről, hogy nem volt közöttük szegény…[2]

Nem gondolod, hogy ezzel valóban lelket adhatsz a szociális forradalomnak, amelyre a világ vár?

„Adjatok, és akkor ti is kaptok…” E szavakkal Jézus biztosan a mennyei jutalomra gondolt elsősorban, de ami itt a földön történik, az már annak elővételezése és biztosítéka.

Chiara Lubich

---

[1] Az Élet Igéje, 1978. június
Megjelent: Chiara Lubich és más keresztények: Éljük az Igét, Budapest, 2008, 41-43. o.

[2] vö. Ap.Csel 4,34

Az Élet Igéje 2008. szeptember

„Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót haragosaitokkal! Azokra, akik átkoznak benneteket, mondjatok áldást, és imádkozzatok rágalmazóitokért!” (Lk 6, 27-28) [1]

„Szeressétek ellenségeiteket”. Ez igen! Ez aztán tényleg a feje tetejére állítja gondolkodásmódunkat, és egy csapásra megváltoztatja életünk eddigi menetét!

Mért is titkoljuk: valamilyen kisebb vagy nagyobb ellensége mindenkinek van.

Például az az undok, ellenszenves nő a szomszédban, aki mindig kavar, és valahányszor összefutunk a liftnél, gyalog megy inkább az emeletre.

Vagy az egyik rokon, aki harminc évvel ezelőtt megsértette apánkat, és nem köszönünk neki azóta…

Az osztálytársad? Aki ott ül mögötted az iskolában, és te rá se nézel, mert egyszer beárult a tanárnál…

Az a lány, akivel együtt jártál, aztán mással kezdett járni…

És a boltos, aki becsapott…

Vagy azok, akik más politikai nézetet vallanak, tehát ellenségnek tartjuk őket.

(…)

Ugyanígy, vannak olyanok – és voltak mindig is –, akik a papokban látnak ellenséget, és gyűlölik az egyházat.

Mindezeket és sok mindenki mást, akit ellenségnek tartunk, szeretnünk kell.

Tényleg szeretnünk kell?

Igenis, szeretnünk kell őket! És senki ne higgye, hogy elég a gyűlöletet valami szelídebb érzésre változtatni.

Itt többről van szó.

Hallgasd csak, mit mond Jézus:

„Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót haragosaitokkal! Azokra, akik átkoznak benneteket, mondjatok áldást, és imádkozzatok rágalmazóitokért!”

Látod? Jézus azt akarja, hogy a rosszat a jóval győzzük le. Szeretetet kíván tőlünk, konkrét tettekben megmutatkozó szeretetet.

És itt jön a kérdés: miért ilyen parancsot adott Jézus?

Mert azt akarja, hogy az Atyára tekintsünk, őt utánozzuk; Istent, aki „felkelti napját jókra és rosszakra, esőt ad igazaknak és bűnösöknek”[2].

Igen, éppen így. Nem vagyunk egyedül a világon: van egy Atyánk, és hasonlóvá kell válnunk hozzá. Arról nem is beszélve, hogy Isten joggal várja tőlünk ezt a magatartást, mert amikor még ellenségeként bűnben éltünk, Ő elsőként szeretett[3], hiszen elküldte Fiát, aki rettenetes halált halt értünk.

„Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót haragosaitokkal…”

Jól megtanulta ezt a leckét a kis Jerry, egy washingtoni színes bőrű fiú, aki az átlagosnál jóval fejlettebb értelmi képességeivel egy különleges osztályba került. Itt viszont csak fehér gyerekek voltak rajta kívül. Akármilyen intelligens volt is, nem tudta megértetni az osztálytársaival, hogy egyenlő velük. Fekete bőre miatt magára vonta minden gyerek gyűlöletét, annyira, hogy karácsonykor, amikor az osztálytársak ajándékot adtak egymásnak, Jerryt kihagyták. Erre ő sírva fakadt. Hazafelé menet azonban eszébe jutott Jézus… „Szeressétek ellenségeiteket…” Édesanyja beleegyezésével ajándékokat vett, és fehér testvérei között jó szívvel szétosztotta.

„Szeressétek ellenségeiteket,… imádkozzatok rágalmazóitokért…”

Milyen rosszul eshetett a firenzei Elisabettának, hogy egy csapat vele egykorú fiatal kigúnyolta, mert misére ment! Vissza akart vágni, aztán inkább rájuk mosolygott és a templomban sokat imádkozott értük. Mise után megint feltartóztatták és megkérdezték, miért viselkedik így. Ezt felelte: aki keresztény – és ő az –, annak mindig, mindenkit szeretnie kell. S olyan mély meggyőződéssel mondta, hogy a tanúságtétel jutalma sem maradt el: következő vasárnap mindegyiküket ott látta a templomban, az első sorban feszülten figyeltek.

Így fogadják be a gyermekek Isten szavát. Ezért nagyok ők Isten előtt.

A mi életünkben is vannak olyan kapcsolatok, amelyeket talán jó lenne tisztáznunk. Annál is inkább, mert aszerint ítéltetünk majd meg, ahogyan mi ítélünk. Magunk adjuk Isten kezébe a mértéket, amellyel mérni fog bennünket.[4] Vagy talán nem így imádkozunk: „Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”?[5] Szeressük tehát ellenségeinket! Mert csak így lehet megszüntetni a viszálykodást, és ledönteni a falakat, amik elválasztják az egyik embert a másiktól. És csak így lehet igazi közösségeket építeni.

Hogy ez nehéz, sőt fáradságos? Még aludni se tud az ember, ha erre gondol? Ne félj! Nincs itt a világ vége: a mi részünk csak egy kicsi erőfeszítés, Isten aztán hozzáteszi a hiányzó 99 százalékot, és… a szívünket elárasztja az öröm.

Chiara Lubich

---

[1] Az Élet Igéje, 1978. május
Megjelent: Chiara Lubich és más keresztények: Éljük az Igét, Budapest, 2008, 21-23. o.

[2] vö. Mt 5,45

[3] vö. 1Jn 4,19

[4] vö. Mt 7,2

[5] Mt 6,12

Az Élet Igéje, 2008. augusztus

„A test lámpása a szem. Ha a szemed tiszta, az egész tested világos.” (Lk 11,34)

Ahány felebarátoddal csak találkozol a nap folyamán, reggeltől estig, mindegyikben Jézust lásd!

Ha tekinteted egyszerű, akkor Isten néz rajta keresztül. Isten pedig Szeretet, és a szeretet eggyé akar tenni úgy, hogy meghódítja a másikat.

Hányan vannak olyanok, akik – teljesen hibásan – azért néznek az emberekre és a dolgokra, hogy birtokolják őket! Tekintetük önzés vagy irigység vagy bármi más, de mindenképpen bűn. Vagy pedig önmagukba néznek, hogy birtokolják saját magukat, saját lelküket, és tekintetük fénytelen, mert unottságot és zavart tükröz.

A lélek, mivel Isten képmására lett teremtve, szeretet, a magába forduló szeretet pedig olyan, mint a láng, mely elalszik, hogyha nem táplálják.

Nézz kívül önmagadon! Ne magadba, ne a dolgokra, ne a teremtményekre nézz, hanem a rajtad kívül levő Istenre, hogy egyesülhess Vele!

Ő jelen van minden élő lélek mélyén, a halott lélek pedig tabernákulum, mely Istent várja, aki élettel és örömmel tölti el.

Nézz hát minden testvérre szeretettel! Szeretni pedig annyit jelent, mint ajándékozni. De az ajándék viszonzásra ösztönöz: téged is viszont fognak szeretni.

A szeretet tehát azt jelenti, hogy szeretünk, és bennünket is szeretnek, ugyanúgy, mint a Szentháromságban.

És a benned élő Isten el fogja rabolni a szíveket, életre fogja kelteni bennük a Szentháromságot, amely talán kihunyt, de a kegyelem által itt lakozik lelkünk mélyén.

Hiába van bevezetve az áram egy helyiségbe, addig nem gyullad ki a fény, amíg a két pólus nem érintkezik.

Ilyen Isten élete is bennünk: közre kell adnunk, hogy körbejárjon, és kisugározzon körülöttünk, hogy tanúságot tegyen Krisztusról. Ő az, aki a testvért a testvérrel, az eget a földdel összekapcsolja.

Nézz tehát minden testvérre úgy, hogy ajándékozod magad neki! Ezzel Jézusnak ajándékozod magad, és ő is ajándékozni fogja magát neked. Ez a szeretet törvénye: „Adjatok és adnak majd nektek is.” (Lk 6,38)

Jézus iránti szeretetből hagyd, hogy testvéred birtokba vegyen, hogy egy másik Eucharisztiaként „megegyen”; állj teljesen az ő szolgálatába! Ezzel Istent szolgálod, testvéred pedig hozzád fog jönni, és szeretni fog téged. És a testvéri szeretetben teljesül mindaz, amit Isten vár tőlünk, a parancs, mely így szól: „Új parancsot adok nektek: szeressétek egymást!” (Jn 13,34)

A szeretet Tűz, mely átjárja, és tökéletesen eggyé olvasztja a szíveket.

Önmagadban ekkor már nem magadat találod, és nem is a testvért, hanem a Szeretetet találod ott, a benned élő Istent.

A Szeretet pedig kilép, hogy újabb testvéreket szeressen. Mivel egyszerű a tekintete, önmagát találja meg bennük, és mindnyájan egyek lesznek.

Körülötted is növekedni fog a közösség, mint Jézus körül: tizenketten, hetvenketten, majd több ezren lesznek…

Az evangélium vonzza és ragadja magával őket, mert lenyűgöző, mivel Szeretetbe öltözött Fény.

Aztán esetleg kereszten végzed, mert nem lehetsz nagyobb a Mesternél, de azért fogsz meghalni, aki keresztre feszít, így a szereteté lesz a végső győzelem.

Az éltető nedű pedig – melyet a szeretet a szívekbe árasztott – nem apad ki soha.

Gyümölcsöt hoz – mivel megtermékenyít –, az öröm és a béke gyümölcsét, és megnyitja a Mennyet.

Isten dicsősége egyre nagyobb lesz.

Te azonban itt a földön légy tökéletes Szeretet!

Chiara Lubich

Csíksomlyói Keresztút 2008 július

Az Élet Igéje, 2008. július

Szomjaztál-e már valaha a végtelenre? Érezted-e valaha szívedben az emésztő vágyat, hogy átöleld a mérhetetlen mindenséget?

Vagy más szavakkal: voltál-e már magadban elégedetlen azzal, amit csinálsz, és azzal, ami vagy?

Ha így van, akkor boldogan fogod felfedezni azt az életszabályt, amely elvezet téged az áhított teljességre, s nem engedi, hogy elfecséreld napjaidat.

Van az evangéliumnak egy elgondolkodtató mondata, amelyet ha csak egy kicsit is megértünk, ujjongással fogadunk. Sűrítve megtaláljuk benne mindazt, amit az életben tennünk kell. Összefoglalja mindazokat a törvényeket, amelyeket Isten az emberi szív mélyébe vésett.

Hallgasd meg:

„Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük. Ez a törvény és a próféták.” (Mt 7,12)

Ezt a mondatot nevezik „aranyszabálynak”.

Krisztus mondta így, de már előzőleg ismerték az egész világon. Benne volt az Ószövetségben. Ismerte már Seneca és Kínában Konfuciusz. És még sokan mások. Már ebből is látszik, hogy Isten mennyire fontosnak tartja: azt akarja, hogy minden ember életének ez legyen az alapszabálya.

Szívesen olvassuk, úgy hangzik, mit egy jelmondat.

Hallgasd meg még egyszer:

„Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük.”

Így szeressük minden felebarátunkat, akivel a nap folyamán találkozunk!

Képzeljük magunkat az ő helyzetébe, és úgy bánjunk vele, ahogyan szeretnénk, ha velünk bánnának, ha a helyében lennénk.

A bensőnkben lakozó hang, Isten hangja rávezet majd arra, hogyan találjuk meg a szeretet legalkalmasabb kifejezését.

Éhezik valaki? – Én magam vagyok éhes – gondoljuk, és adjunk neki enni.

Igazságtalanságtól szenved? – Én vagyok az, aki elszenvedi!

Eltévelyedett valaki, és kétségek gyötrik? – Mintha velem történne. És mondjunk neki vigasztaló szavakat, osszuk meg vele gondjait! Ne nyugodjunk meg, amíg azt nem látjuk, hogy lelke megkönnyebbül és megszűnnek a kétségei. Hiszen szeretnénk, ha velünk is így bánnának.

Ismerek valakit, aki nyomorék? – Annyira akarom őt szeretni, hogy szinte saját testemben és szívemben érezzem az ő fogyatékosságát. A szeretet fog majd rávezetni a legmegfelelőbb magatartásra, ami megéreztetheti vele, hogy nemcsak egyenértékű másokkal, hanem a kegyelem segítségével ő még több is náluk, hiszen mi keresztények tudjuk, milyen nagy értéke van a szenvedésnek.

Tegyünk így mindenkivel, anélkül, hogy bármiféle megkülönböztetést tennénk rokonszenves és ellenszenves, fiatal és öreg, barát és ellenség, honfitárs és külföldi, szép és csúnya ember között… Az Evangélium szava mindenkire vonatkozik.

Mintha általános felzúdulást hallanék…

Megértem… Talán egyszerűnek tűnik, amit mondok, mégis micsoda változást kíván! Mily messze van ez megszokott mindennapi gondolatainktól, cselekedeteinktől!

Bátorság! Meg kell próbálnunk!

Egy ily módon eltöltött nap felér egy élettel. És estére nem ismerünk magunkra. Valami soha nem ismert öröm áraszt el bennünket. Erő költözik belénk. Isten velünk lesz, mert Ő azokkal van, akik szeretnek.

Napjaink így válnak teljessé.

Néha talán csökken a lelkesedésünk, és kísértést érzünk, hogy elbátortalanodjunk, hogy abbahagyjuk az egészet. És vissza szeretnénk térni korábbi életünkhöz…

Csak ezt ne! Bátorság! Isten megadja nekünk a kegyelmet.

Kezdjük mindig újra!

Ha kitartunk, észre fogjuk venni, hogyan változik meg körülöttünk lassanként a világ.

Megértjük végre, hogy az evangélium a legcsodálatosabb élet hordozója, fényt gyújt a világban, ízt ad létünknek, magában hordozza minden problémánk megoldását.

És nem nyugodhatunk mindaddig, amíg nem közöljük rendkívüli élményünket másokkal is: barátainkkal, akik meg tudnak érteni, rokonainkkal és mindazokkal, akik felé ösztönzést érzünk arra, hogy elmondjuk.

És íme, újjászületik a remény.

„Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük.”

Chiara Lubich

Az Élet Igéje, 2008. június

„Aki megtartja parancsait, Istenben él és Isten őbenne.” (1 Jn 3,24)

Amikor szeretünk valakit, mindig vele szeretnénk lenni. Ez Isten vágya is, aki Szeretet. Azért teremtett bennünket, hogy találkozhassunk vele, és nem lesz teljes az örömünk, míg el nem jutunk a legmélyebb egységre vele. Egyedül ez képes csillapítani szívünk vágyódását. Ő azért szállt alá az Égből, hogy velünk legyen, és elvezessen minket a vele való közösségre.

János arról beszél levelében, hogy egymásban „lakozunk”: Isten mibennünk, és mi őbenne. Emlékeztet Jézus legmélyebb vágyára, amit az utolsó vacsorán juttatott kifejezésre: „Maradjatok bennem, és én is bennetek maradok” – mondta a Mester. A szőlőtő és a szőlővessző hasonlatával magyarázta el, milyen erős és életbevágóan fontos az a kötelék, ami vele egyesít bennünket.[1]

De hogyan jussunk el az Istennel való egységre?

János határozottan állítja, hogy elég, ha megtartjuk parancsait:

„Aki megtartja parancsait, Istenben él és Isten őbenne.”

Vajon sok parancsot kell betartani ahhoz, hogy eljussunk az egységre vele?

Nem, mert Jézus minden előírást egyetlen parancsba sűrített. Az e havi igét megelőző mondatban János erre emlékeztet bennünket: „Az az ő parancsa, hogy higgyünk Fiának, Jézus Krisztusnak nevében, és szeressük egymást parancsa szerint.”[2]

Higgyünk Jézusban, és szeressük egymást, ahogyan ő szeretett minket: íme, ez az egyetlen parancs.

Az emberi lét abban teljesedik ki, hogy Isten közöttünk lakozik. Ezért csak egyetlen módon lehetünk önmagunk: ha szeretünk! János annyira meg van erről győződve, hogy egész levelében ezt ismételgeti: „Aki szeretetben él, Istenben él, és Isten őbenne.”[3]; „Ha szeretjük egymást, Isten bennünk él…”[4]

A hagyomány ezzel kapcsolatban azt tartja, hogy amikor János már idős volt, és az Úr tanításáról faggatták, mindig az új parancsolat szavait ismételte. Amikor azt kérdezték tőle, miért nem beszél másról, így válaszolt: „Azért, mert ez az Úr parancsa! Elég, ha ezt éljük.”

Így van ez minden igével: szükségszerűen a szeretetre sarkall minket. Nem is lehet másként, hiszen Isten a Szeretet, és minden igéje szeretet: a szeretetről szól, és ha megéljük, szeretetté alakít.

„Aki megtartja parancsait, Istenben él és Isten őbenne.”

Az élet igéje ebben a hónapban arra hív, hogy higgyünk Jézusban, és egész létünkkel csatlakozzunk hozzá, tanításához. Hinnünk kell abban, hogy ő Isten szeretete – ahogyan János is tanítja ebben a levelében –, és szeretetből adta életét értünk[5]. Akkor is hinnünk kell, amikor távolinak tűnik, amikor nem érezzük őt, amikor nehézségek vagy fájdalmak érnek…

Ez a hit megerősít bennünket, és képessé tesz arra, hogy hozzá hasonlóan éljünk, és parancsához hűen szeressük egymást, ahogyan ő szeretett minket.

Ebben a hitben megerősödve szeretni tudunk majd akkor is, amikor a másik nem tűnik szeretetre méltónak, amikor úgy érezzük, hogy nem megfelelő és haszontalan a szeretetünk, és nem is viszonozzák. Így egyre élőbb, egyre őszintébb és mélyebb kapcsolatokat tudunk majd építeni, egységünk miatt pedig lakást vesz közöttünk Isten.

„Aki megtartja parancsait, Istenben él és Isten őbenne.”

„Férjemmel szerelmesek voltunk egymásba, ezért házasságunk első éveiben szépen ment előre a kapcsolatunk. Az utóbbi időben azonban nagyon fáradt és ingerült volt. Japánban ugyanis a munka mázsás sziklaként nehezedik az emberre.

Egyik este, amikor hazajött a munkából, asztalhoz ült vacsorázni. Leültem mellé, de rám kiabált, és elzavart: „Nincs jogod enni, mert nem dolgozol!” Egész éjszaka sírtam, és azon tépelődtem, hogy elmegyek itthonról, elválok tőle. Másnap is ezer gondolat kavargott bennem: „Tévedtem, amikor hozzá mentem, nem bírok tovább vele élni.”

Délután elmeséltem mindent a barátnőimnek, akikkel keresztényként próbálunk élni. Szeretettel meghallgattak, és a közösségben velük megtaláltam az erőt és a bátorságot, hogy folytassam. Még a vacsorát is el tudtam készíteni a férjemnek. Ahogy közeledett az este, egyre jobban féltem: vajon hogyan fog reagálni? De mintha egy hang belülről azt mondta volna: „Fogadd be ezt a fájdalmat, és ne add fel! Szeress tovább!” Ekkor lépett be az ajtón egy tortával a kezében, és így szólt: „Bocsáss meg a tegnap történtekért!”

Chiara Lubich

---

[1] Vö. Jn 15,1-5

[2] 1 Jn 3,23

[3] Ibid. 4,16

[4] Ibid. 4,12

[5] Vö. ibid. 3,16

Az Élet Igéje, 2008. május

„Ahol az Úr Lelke, ott a szabadság.” (2Kor 3,17)

Pál apostol írta ezt a korintusi keresztényeknek, akiket különösen kedvelt. Csaknem két évet élt közöttük, 50 és 52 között. Isten igéjét ültette, megvetette a keresztény közösség alapjait, melynek atyaként adott életet.[1]

Néhány év múlva, amikor meglátogatta őket, egyesek nyilvánosan kétségbe vonták apostoli tekintélyét.[2] Emiatt alá kellett húznia küldetésének nagyságát, azt a tényt, hogy nem saját elhatározásából hirdeti az evangéliumot, hanem Isten ösztönzésére. Isten igéjét előtte nem fedi lepel, mert a Szentlélek felfedte neki az ige értelmét, annak fényében, ami Jézus Krisztusban történt. Ezért tudja teljes szabadsággal megélni és hirdetni azt. Az ige lehetővé teszi számára, hogy közösségre lépjen az Úrral, Jézussá alakuljon, és így az Úr Lelke, a szabadság Lelke vezesse őt.

„Ahol az Úr Lelke, ott a szabadság.”

A feltámadt Jézus, az Úr továbbra is – ugyanúgy, mint Pál korában – a Lélek révén működik a történelemben, különösen a keresztény közösségben. Nekünk is megadja, hogy megértsük az Evangélium teljes újdonságát, és a szívünkbe vési, hogy életünk törvényévé váljon.

Nem kívülről ránk erőltetett törvények vezetnek bennünket, nem vagyunk rabszolgák, akiket meggyőződésük ellenére és beleegyezésük nélkül kényszerítenek a parancsok. A keresztényt saját belső életének lényege mozgatja, melyet a Szentlélek ültetett a szívébe a keresztség által. A Lélek hangja vezeti, és Ő Jézus szavait ismétli, tárja fel teljes szépségükben, az élet és az öröm kifejeződéseit. Rámutat, hogy ma is időszerűek, megtanítja, hogy hogyan éljük, és egyidejűleg erőt is ad hozzá, hogy gyakorlattá váltsuk.

Maga az Úr az, aki Szentlelke által eljön, hogy bennünk éljen és cselekedjen, élő evangéliummá alakítson minket.

Ez tehát az igazi szabadság, ha az Úr vezet minket, az Ő Lelke, az Ő igéje! Egyúttal ebben áll énünk legigazibb megvalósulása is.

„Ahol az Úr Lelke, ott a szabadság.”

Tudjuk viszont, hogy ahhoz, hogy a Szentlélek működjön, teljes készséggel kell hallgatnunk Őt. Készen arra, hogy – ha szükséges – megváltoztassuk gondolkodásmódunkat, és teljesen azonosuljunk azzal, amit mond.

Az ember könnyen enged a nyomásnak, és hagyja, hogy a társadalmi szokások és elvárások rabszolgájává váljon, amiből hibás döntések fakadhatnak.

Ahhoz, hogy megéljük az e havi életigét, meg kell tanulnunk határozott nemet mondani a rosszra, ami a szívünkben születik, valahányszor engedünk a kísértésnek, és olyan viselkedést veszünk fel, amely nem az Evangélium szerint való; és meg kell tanulnunk biztos igent mondani Istennek mindig, amikor arra hív bennünket, hogy igazságban és szeretetben éljünk.

Így felfedezzük majd a kereszt és a Lélek közötti kapcsolatot, ok-okozati összefüggést. Minden vágás, minden metszés, minden önzésünkre kimondott nem új fény, béke, öröm és szeretet forrása lesz, belső szabadság és önmegvalósítás: kitárt kapu a Lélek előtt.

Így Ő ebben a pünkösdi időszakban még bőségesebben el tud árasztani ajándékaival, és vezetni tud bennünket: Isten igaz gyermekei leszünk.

Egyre inkább megszabadulunk a rossztól, és egyre szabadabbak leszünk a szeretetre.

„Ahol az Úr Lelke, ott a szabadság.”

Ezt a szabadságot találta meg az ENSZ egyik tisztségviselője is, miközben utolsó megbízatását teljesítette az egyik balkáni országban. A rábízott feladatok igen jó jövedelmet biztosítottak, ugyanakkor túlságosan sok elfoglaltsággal jártak. A legfőbb nehézség a családtól való gyakori és hosszú távollét volt. Amikor pedig hazamehetett, nehezen tudta maga mögött hagyni a munka terhét, hogy szabadon a gyermekeinek és a feleségének szentelje magát.

Váratlanul áthelyezték a körzet egy másik városába, ahová lehetetlen lett volna magával vinnie a családját; mert bár nem sokkal azelőtt tűzszüneti megállapodást írtak alá, az ellenségeskedés tovább folytatódott. Mit tegyen? Mi ér többet, a karrier, vagy a család? Hosszasan beszélgetett erről feleségével, akivel egy ideje elkötelezett keresztény életet éltek. Kérték a Szentlélek fényét, és próbálták együtt megérteni, vajon mi lehet Isten akarata családjuk számára. Végül megszületett a döntés: otthagyja ezt az annyira áhított munkát. Szokatlan választás volt ez abban a szakmai közegben. „A döntéshez szükséges erő a feleségemmel meglévő kölcsönös szeretet gyümölcse volt” – mesélte később a férj. „Ő sohasem éreztette velem, hogy milyen kellemetlenségeket okoztam neki. Én pedig az anyagi biztonságon és a karrieren túl megpróbáltam a család javát keresni, és megtaláltam a belső szabadságot.”

Chiara Lubich

---

[1] vö. 1Kor 3,6.10; 4,15

[2] vö. 2Kor 2,5-11; 7,12

Az Élet Igéje 2008. április

„Az igazságosság békét terem, az igazságnak meg biztonság lesz a gyümölcse mindörökre.” (Iz 32,17)

„És újra kiárad ránk a lélek a magasból. Akkor a sivatag gyümölcstermő kert lesz, a kert meg olyan, mint az erdő.” Így kezdődik az a szentírási rész, amelyből az e havi igét választottuk. Izajás próféta a Krisztus előtti VIII. század közepén reményteli jövőt ad hírül az emberiségnek. Szinte egy új teremtésről beszél, egy új „kertről”, ahol jog és igazságosság lakozik, mely békét és biztonságot tud teremteni.

A béke új korszaka (shalom) az isteni Lélek műve lesz, az éltető erőé, mely megújítja a teremtett világot. Ám abból is fakad, hogy a nép tiszteletben fogja tartani a szövetséget, amit Istennel kötött, és ami a nép többi tagja felé is kötelezi, hiszen az Istennel való közösség és az emberek közössége elválaszthatatlan egymástól.

„Az igazságosság békét terem, az igazságnak meg biztonság lesz a gyümölcse mindörökre.”

Izajás szavai komoly és felelős elköteleződésre szólítanak fel: kövessük a társadalmi együttélés szabályait, amelyek megakadályozzák az önző individualizmust és az elvakult önkényeskedést, segítik a harmonikus együttélést és a közjóra törekvő tevékenykedést.

Vajon lehet igazságosságban élni, meg lehet valósítani az igazságot?

Igen, ha észrevesszük, hogy a másik ember a testvérünk; ha az egyetemes testvériség lelkületével az egész emberiséget egyetlen nagy családnak tekintjük.

Ez lehetetlen, ha nem vesszük észre, hogy van egy Atya, aki minden ember Atyja! Ő minden ember természetébe beleírta az egyetemes testvériséget. Egy apa ugyanis mindenekelőtt azt akarja, hogy gyermekei testvérként viselkedjenek egymással, szeressék egymást.

Ezért jött el az Atya egyszülött Fia, minden ember Testvére. Ezért hagyta ránk a társadalmi élet normájaként a kölcsönös szeretetet. A szeretet kifejeződése az, hogy tiszteletben tartjuk az együttélés szabályait, hogy teljesítjük saját kötelességeinket.

A szeretet minden cselekedetünk végső mozgatórugója, ami valódi igazságosságra indít, és békére vezet. A nemzeteknek olyan törvényekre van szükségük, amelyek mindig alkalmazkodnak a társadalmi és nemzetközi élet igényeihez. Ehhez azonban olyan emberekre van szükség, akik bensőjükben hordozzák a szeretet rendjét. Ez a rend az igazság, a törvényeknek csak ebben a rendben van értéke.

„Az igazságosság békét terem, az igazságnak meg biztonság lesz a gyümölcse mindörökre.”

Hogyan éljük hát a hónap során ezt az életigét?

Úgy, hogy még teljesebb odaadással teljesítjük szakmai kötelességeinket, az etika, a becsületesség, a törvényesség kívánalmait.

Ismerjük fel másokban, akik figyelmet, tiszteletet, együttérzést kérnek tőlünk, hogy ők is a mi családunkhoz tartoznak.

Ha életedet és felebarátaiddal való kapcsolataidat a folytonos és kölcsönös szeretetre alapozod – ami minden mást megelőz, hiszen ez lehet Isten iránti szereteted legteljesebb kifejeződése –, akkor igazságod valóban kedves lesz Isten előtt.

„Az igazságosság békét terem, az igazságnak meg biztonság lesz a gyümölcse mindörökre.”

Egy dél-olaszországi rendőr – mivel szeretett volna osztozni városa legelesettebb embereinek sorsában – úgy döntött, családjával egy épülőfélben lévő lakótelepre költözik, ahol csak földutak voltak, nem volt közvilágítás, ivóvíz- és szennyvízcsatorna-hálózat, a szolgáltatásokról és a tömegközlekedésről nem is beszélve.

Így számolt be erről: „Próbáltunk minden ott lakó emberrel és családdal megismerkedni, és párbeszédet kezdeményezni velük, hogy csökkentsük a lakosok és a közigazgatás közötti szakadékot. Létrehoztunk egy bizottságot, és rajtuk keresztül most már a lakótelep mind a háromezer lakója aktívan részt vesz a közintézményekkel való együttműködésben.”

A regionális igazgatásnál pedig elérték, hogy a költségvetésben nagyobb összeget különítsenek el a lakótelep rendezésére. Azóta ez a terület mintanegyeddé vált, amely a város többi negyedét képviselő bizottságok részére számos továbbképzésnek ad otthont.

Chiara Lubich

Marcell atya: Keresztút Máriával

Ave Maria + Sis benedictus!

Szeretteim, szeressük egymást. Aki szeret Istentől van. Isten szeretett minket és Egyszülött Fiát küldte a földre, hogy Általa éljünk. Leküldte engesztelésül a mi bűneinkért. - Csak a szeretet számít. Szeressük Istent, mert Ő előbb szeretett minket. Járjuk a keresztutat szeretetből - a Szűzanyával.

I. Elítélik. Hogyan viselkedem én, amikor elítélnek? Van-e bennem szeretet? Az Atya így akarja. Ó, örök engedelmesség!

II. Fogadja Jézus a keresztet. Örömmel, kitárt karral siet felé. S én hogyan fogadom? Jézusom, nézd, itt a Szűzanya, ő mindent szeretetből tesz.

III. Elesik. Nem bírja a keresztet. Ő viseli a szégyent. Őt lehetett - engem nem lehet megalázni. Odatartom a Szűzanya együtt érző Szívét.

IV. Anya és Fia együtt a keresztúton. Mily fájdalom! Az én keresztutamon is ott lesz a Szűzanya. A keresztutat Isten akarja. Találkoznom kell a szenvedő Jézussal. Találjam meg mindig a keresztúton a Szűzanyát.

V. Cirenei Simon. Ó, de nagy tanulság nekem! Hogyan kell a keresztet hordoznom. Szívesen vigyem. Jézus adja, tehát Jézusé. Sis benedictus! Minden keresztet kitüntetésnek tartok. Csak az tehet szentté.

VI. Veronika. Mily finom figyelem! Hogy hiányzik ez bennem Jézussal, azaz testvéremmel szemben. Jézus - Veronika szívébe - örökre bevési Szívét.

VII. Újra elesik! Újra átgondolom az első elesést.

VIII. Sirató asszonyok. Milyenek az én könnyeim? Magamat siratom. Elég ez? Milyenek Mária könnyei? Ezt ajánlom Jézusnak: tekintsd Anyám könnyeit.

IX. Harmadszor is elesik. Bűneimet lássam, melyek ezt okozzák. Hibáim végtelen sorozatát. Hallom Jézus panaszát: hová tetted első szeretetedet?

X. Levetkőztetik. Mi vetkőzteti le Jézust? Az érzékiség. Borítsam be orcámat és rejtőzzem el a Szűzanya mögött: íme a Szeplőtelen! A liliomok lilioma.

XI. Keresztre szegezik. 3 szeg: 3 fogadalom. Szeretem-e a szegeket? Áldom Jézust, hogy azokat adta? Őt lehetett engem nem?

XII. Meghal. Jézus a célnál van. Szeretett engem, s önmagát adja értem. Az én ambicióm is ez legyen: mindent Neki adni - szeretetből halni érte.

XIII. Levétel a keresztről. Mint az érett gyümölcs, úgy hullik le a keresztről a Szűzanya ölébe.

XIV. Eltemetik. Úgy kell nekem is elrejtőznöm. Naponként meghalni a világnak. Látom a Szűzanya teljes kifosztottságát.

Hogy miért mindez? Érdemes stációt járni? Egyiket sem engedi el az Úr Isten, ha üdvözülni akarok. A keresztutat szüntelenül járjam. Ellenkező esetben sok állomás elmarad az életemből. Minden sikerül, élvezem a föld örömeit - Isten mentsen meg ettől! Legyünk inkább szegények, sújtottak, száz meg száz kereszttől megáldottak. De a keresztutat mindig járjam!

Ó, örök szeretet nagy mélysége!