Korzenszky Richárd

I. Elítélik. Elítélem. (Elítélnek.)

II. Ráteszik. Ráteszem. Rámteszik. (Vállalom?)

III. Leroskad. Leroskadok. (Bírni akarja. Bírni akarom?)

IV. Átöleli. Az útját járja. (Ránézek-e? hogy az utamat járjam!)

V. Ő segíti. Elfogadja. (Segítek-e elfogadva?)

VI. Kendőt nyújt. Ő arcát adja. (Ha letörlöm, nekem adja.)

VII. Összerogyott. Összerogyom. Földre sújtja. Földre sújtom. (Újra kezdi. Újra kezdem?)

VIII. Megsiratják. Tovább járja. (Megsiratom. Megkövetem?)

IX. Földre esett. Földre rogyott. (Segítem-e továbbmenni? Magam hagyom megsiratni?)

X. Megcsúfolják. Lecsupasztva. (Bírom-e még megcsúfolva?)

XI. Felszögezik. Felszögezem. Felszögeznek. Tehetetlen. Önként teszik. Értünk teszi. (Értük teszem? Teszem értük?)

XII. Fölfeszítve teljesíti. Akaratát véghezviszi. Elsötétült. (Befejezte?)

XIII. Leemelik. (Nézem-e még?) Ölbe teszik. Sötét az ég.

XIV. Sírba teszik. (Sírba tesznek.)


Sárba tiport életeknek
Hajnal támad harmadnapra.
Föltámad majd virradatra.
Élet fakad a világnak,
Annak, aki Vele járja.

Jézus mondta: “Kérjetek és adatik nektek!”

Maga Isten evangéliuma teremti meg azt az érzést, hogy szükségünk van rá. Pál mondja: “Ha mégis leplezett a mi evangéliumunk, azoknak leplezett, akik…” – akik gazemberek? Nem, hanem “akik elvesznek, mert bennük e világ istene megvakította a hitetlenek gondolkodását”. Az emberek nagy többsége az erkölcsösséget elérhetőnek tartja saját erejéből, nem érzik szükségét az evangéliumnak. Csak Isten teremti meg ezt a rászorultságot, addig nincs is tudatában az ember ennek, amíg Isten önmagát meg nem bizonyítja. Jézus mondta: “Kérjetek és adatik nektek!”, de Isten nem adhat addig, amíg nem kérünk. Nem akarja Ő visszatartani ajándékait, de ez a módja annak, hogy a megváltás alapján véghezvigyen dolgokat. Kérésünk útján Isten elindít olyan folyamatokat és megteremt olyan dolgokat, amik nem léteznek mindaddig, amíg mi nem kérünk. A megváltás belső valósága az, hogy szüntelenül teremt. Amint megteremti bennünk Isten életét, éppúgy megteremti mindazt, ami ehhez az élethez tartozik. Senki sem elégítheti ki azt a hiányérzetet, csak az, aki támasztotta. Ez a megváltás értelme – teremt és megelégít. “És én, ha felemeltetem a földről, magamhoz vonzok mindeneket” (Jn 12,32). Mi saját megtapasztalásainkat hirdetjük és az emberek érdeklődnek is, de nem ébred fel bennük hiányérzet. De ha Jézus Krisztus felemeltetik, Isten Szelleme tudatossá teszi bennünk, hogy Őrá van szükségünk. Az evangélium hirdetése mögött Isten váltságművének teremtő ereje munkálkodik az emberek lelkében. Soha nem a személyes bizonyságtétel menti meg az embereket. “Azok a beszédek, amelyeket én mondtam nektek, szellem és élet” (Jn 6, 63).

Ha nem áldozzuk fel a testit a szellemiért, a természeti élet kigúnyolja Isten Fiának életét bennünk és állandóan ingadozóvá tesz. A meg nem fegyelmezett szellemi életnek mindig ez a következménye. Rosszul járunk, amikor nyakasan tiltakozunk az ellen, hogy testileg, értelmileg és erkölcsileg fegyelmezzük magunkat. “Engem gyermekkoromban sem fegyelmeztek” – mondod. Akkor most kell fegyelmezned magadat. Ha nem teszed, Istenért való személyes életedet teljesen szétrombolod. Isten addig nem áll természeti életünk mellé, amíg mi azt kényeztetjük. De amint kitaszítjuk a pusztába és elszántan féken tartjuk, Isten vele lesz, forrásokat és oázisokat nyit meg és beteljesíti a természeti számára adott minden ígéretét.

Az Élet Igéje - 2010. december

„Istennél semmi sem lehetetlen.” (Lk 1,37) ... ...

Amikor az angyal hírül adta Máriának Jézus születését, ő megkérdezte: „Hogyan lehetséges ez?” (vö. Lk 1,34) Az angyal ezt válaszolta: „Istennél semmi sem lehetetlen”. Bizonyítékul Erzsébet példáját idézte, aki idős kora ellenére gyermeket fogant. Mária hitt, és így az Úr Édesanyja lett.
Isten mindenható: gyakran olvassuk ezt a Szentírásban. A kifejezés Isten hatalmára utal, hogy megáldja, megítéli és irányítja az eseményeket, amelyek révén megvalósítja terveit.
Egyetlen dolog akadályozhatja mindenhatósága érvényesülését: az ember szabadsága, aki szembehelyezkedve az Ő akaratával gyengévé válik, holott hivatása szerint osztoznia kéne Isten erejében.

„Istennél semmi sem lehetetlen.”

Ez az ige (…) felébreszti szívünkben az Atyaisten szeretetébe vetett határtalan bizalmat. Hiszen ha Isten a Szeretet, akkor ennek logikus következménye, hogy teljesen ráhagyatkozzunk.
Neki hatalmában áll megadni bármilyen kegyelmet: világi és lelki javakat, lehetséges és lehetetlen dolgokat. Megadja azoknak is, akik kérik, és azoknak is, akik nem, mert – amint az evangélium mondja – Ő Atya, aki „fölkelti napját jókra és gonoszokra egyaránt” (vö. Mt 5,45). Tőlünk is azt kéri, hogy ugyanazzal az egyetemes szeretettel tegyünk mindent, mint Ő, és higgyük el:

„Istennél semmi sem lehetetlen.”

Hogyan éljük tehát ezt az igét a hétköznapokban?
Időről időre mindannyiunknak szembe kell néznünk nehéz, fájdalmas helyzetekkel, mind személyes életünkben, mind kapcsolatainkban. Sokszor teljesen tehetetlenek vagyunk, mert ragaszkodásokat fedezünk fel magunkban a dolgokhoz vagy emberekhez, és szeretnénk megszabadulni tőlük, ám érezzük, hogy gúzsba kötnek. Gyakran a közönyösség és az egoizmus falaiba ütközünk, vagy olyan események történnek, amelyek mintha meghaladnák az erőnket, ezért inkább feladjuk a harcot.
Az ilyen pillanatokban jöhet segítségünkre ez az életige. Jézus hagyja, hogy szembesüljünk tehetetlenségünkkel. Nem azért, hogy elbátortalanodjunk, hanem hogy jobban megértesse velünk: „Istennél semmi sem lehetetlen”; azért, hogy előkészítsen minket kegyelme rendkívüli erejének megtapasztalására, mely éppen akkor nyilvánul meg, amikor belátjuk: saját erőnkből semmire nem megyünk.

„Istennél semmi sem lehetetlen.”

Ha a legkritikusabb pillanatokban ezt ismételjük, felszabadul mindaz az energia, amelyet Isten igéje hordoz, és valamiképpen részesedünk Isten mindenhatóságából. Van viszont itt egy feltétel: Isten akaratát kell élnünk, sugározva magunk körül a Tőle kapott szeretetet. Így összhangban leszünk Isten mindenható szeretetével, melyet teremtményei iránt táplál, és ezáltal hozzájárulhatunk az egyénekről és az emberiségről alkotott tervének megvalósulásához.
Hogy ezt az igét éljük, és hatékonyságát teljességgel megtapasztaljuk, van még egy kiváltságos lehetőségünk: az imádság.
Jézus azt mondta, hogy bármit kérünk nevében az Atyától, meg fogja adni. Kérjük tehát tőle mindazt, ami leginkább a szívünkön fekszik, azzal a szilárd hittel, hogy számára semmi sem lehetetlen: kérjük a reménytelen helyzetek megoldódását, a világ békéjét, a súlyos betegek gyógyulását, a családi és társadalmi konfliktusok elsimulását!
Ha pedig kölcsönös szeretetben, teljes egyetértésben többen fohászkodunk ugyanazért, akkor maga Jézus lesz köztünk; Ő fogja kérni az Atyát, és ígérete szerint megkapjuk, amiért imádkoztunk.
Isten mindenhatóságába és Szeretetébe vetett hittel egy nap mi is azt kértük valaki számára, hogy a röntgenfelvételen látható daganat „tűnjön el”, mintha tévedés vagy rémkép lenne. És így történt.
Ha életünk eseményeit mindig határtalan bizalommal fogadjuk, érezni fogjuk, hogy egy olyan Atya tart bennünket a karjában, akinek minden lehetséges. Ez nem jelentheti, hogy mindig megkapjuk, amit kérünk. Ő Atya; mindenhatóságát mindig és csakis gyermekei javára használja, akár tudják, akár nem. Egyetlen dolog számít: tápláljuk magunkban a bizonyosságot, hogy Istennél semmi sem lehetetlen, és akkor soha nem tapasztalt béke fog eltölteni bennünket.

Chiara Lubich

Életige 1999. december. Megjelent: Új Város 1999/12.

Velünk is sokszor előfordulhatott, hogy olyan embertől kaptuk a sebeket, akit szeretünk. Lelkileg ezt soha nem könnyű feldolgozni. Sok esetben egy életen át tartó harag lesz a másik iránt. Minden eset más, de bölcsen kell viselnünk, mert különben megmérgezheti a mindennapjainkat.
Először is sajnos senki sem tökéletes, és ebből adódóan, nincs olyan ember, akiben ne csalódnánk legalább egyszer az életben. Ha már ezt tudatosítjuk magunkban, akkor könnyebb feldolgozni. De ilyenkor jön az a mondat, hogy „Azért ez már durva, amit tett! Ezt soha nem gondoltam volna róla!” Természetesen nem mindegy, milyen mértékben bántanak meg minket, mert valóban a bizalom elszállhat egy pillanat alatt, amihez sok idő, és bizonyítás kell, hogy visszajöjjön.
Viszont ha valaki valóban megbánja, amit tett, akkor kötelességünk megbocsátani neki. Ha megbocsátunk, nem jelenti azt, hogy minden a régi, de nem tarthatunk örök haragot. Óvatosan újra kell építeni azt a kapcsolatot, és vigyázni arra, hogy még egyszer ne történhessen meg hasonló eset.

Vele együtt megfeszítve! Elszántam-e már magamat arra, hogy a bűnt igazán ki kell ölni magamból? Sok idő eltelik, mire eljutunk erre a belső döntésre a bűnt illetően, de életem nagy pillanata az, amikor elhatározom, hogy amint Jézus Krisztus meghalt a világ bűneiért, úgy kell a bűnnek kihalnia belőlem. Nem megfékezni, elnyomni vagy megakadályozni kell a bűnt, hanem keresztre feszíteni. Senki sem juttathat el mást erre az elhatározásra. Lehet, hogy komolyan meggyőződtünk bűnösségünk felől, mégis arra van szükségünk, hogy eljussunk erre a döntésre, amit Pál itt követel. Szedd össze magad, jusson időd az Istennel való egyedüllétre, hozd meg ezt az erkölcsi döntést és mondd: “Uram, azonosíts engem a te haláloddal egészen addig, amíg magam is tudom, hogy velem együtt a bűn is halott bennem.” Döntsd el, hogy a bűn benned halálba legyen adva! Nem valami isteni sejtésről van itt szó Pálnál, hanem mélyen gyökerező határozott megtapasztalásról. Felkészültem-e arra, hogy a Szent Szellem kutató fénye mindaddig átvilágítson rajtam, míg már tudom, mit jelent a bűnös természet, vagyis az, ami Istennek bennem levő Szelleme ellen tör? Ha igen, beleegyezem-e Isten halálos ítéletébe, amit erre a bűnös természetre is kimondott, hogy ti. teljesen azonosuljon Jézus halálával? Beleéltem-e magam abba a dicsőséges előjogba, hogy Krisztussal együtt megfeszíttettem, és nem marad bennem, a testemben és véremben más, mint Krisztus élete? “Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus” (Gal 2,20).

Végy egy esetet! Kell hozzá egy vétkes, ki szándékkal vagy véletlenül, esetleg csak látszólag rossz dolgot követett el, vagy arra rágalmaztatik. Keresd meg és hívd magadhoz (ha eljön) a sértett felet, ki magában a fennt vett eset miatt megbántódott, mert erkölcsileg és/vagy anyagiakban kárt szenvedett! A megbízott tudakozókat előhíva kérd, hogy ismertessék a tényállást bizonyítékaik alapján! Minden bizonyítékot, tanúvallomásokat, tárgyi bűnjeleket alaposan megvizsgálj! Azokról hallgasd meg mind a sértett, mind a vétkes, valamint a szakértők véleményét! Közben éleslátásoddal figyeld, hogy valamelyik nem lódít-e, hogy a maga javára billentse az ügyet! A tanúktól jóeszű kérdezők segítségével tudakozódj, kik alkalmasakarra, hogy minden szót alaposan körüljárjanak és ki- illetve megforgassanak, hogy minden napvilágot lásson! Miután mindenki sorra került kérd meg a feleket, hogy mondjanak végszót! Aztán megfontolás miatt húzódj vissza átgondolás céljából! Miközben ezt teszed magadban, jól gondold meg a következőket! Mi vezetett oda, hogy a felek a törvényhez fordultak? Mik voltak indokaik és miért? Még egyszer vesd össze a vallomásokat és keress ellentmondásokat közöttük! Csak azokat a bizonyítékokat vedd figyelembe, melyek igazolást nyertek! Úgy hozd meg ítéleted, hogy azt minden ponton igazolni tudd! És ne feledd: ezek után is tévedhetsz!
Most pedig gondolj a következőkre:
- Te vagy a vétkes.
- Te vagy az áldozat.
- Te vagy mindkettő.
Tedd ezt meg minden alkalommal, mielőtt bármilyen ügyben bárki fölött ítéletet hirdetsz! Teljesen biztos vagy még abban, hogy szeretnél ítélkezni? “Mert az Atya nem ítél senkit, hanem az ítéletet egészen a Fiúnak adta; Hogy mindenki úgy tisztelje a Fiút, miként tisztelik az Atyát. A ki nem tiszteli a Fiút, nem tiszteli az Atyát, a ki elküldte őt.” János 5:22 (Restás László)

Urunk nem kényszerít az engedelmességre. Nagyon világosan megmondja, mit kellene tennünk, de soha nem használ kényszerítő eszközt arra, hogy megértesse velünk. A vele való szellemi egységünk alapján kell engedelmeskednünk. Ezért bármikor beszélt is Urunk a tanítványságról, mindig elébe tette: “HA” – nem kell megtenned, csak ha szeretnéd. “Ha valaki jönni akar énutánam, tagadja meg magát…” (Mt 16,24), “adja át nekem a magához való jogát.” Urunk itt nem örökkévaló helyzetünkről beszél, hanem arról, hogy a földi életben hasznosak legyünk neki; ezért beszél olyan keményen (Lk 14,26). Soha ne magyarázd ezeket a szavakat attól függetlenül, aki mondta. Az Úr nem szabályokat ad, hanem egészen világosan elém állítja az Ő álláspontját, és ha az én hozzá való viszonyom a szereteten alapszik, minden habozás nélkül megteszem, amit Ő mond. Ha bizonytalankodom, ez azért van, mert más valakit szeretek – magamat. Jézus Krisztus nem segít, hogy engedelmeskedjem. Nekem kell engedelmeskednem neki, s mihelyt engedelmeskedem, betöltöm szellemi rendeltetésemet. Személyes életem teli lehet kicsi kellemetlenségekkel, de ha adott helyzetemben engedelmeskedem Jézus Krisztusnak, ezek olyanok lesznek, mint a tűszúrás okozta lyuk, átlátok rajtuk Isten arcára, és vele szemtől szemben állva felismerem majd, hogy engedelmességem által ezren meg ezren nyertek áldást. Amikor Isten megváltása az ember lelkében egyszer már eljuthatott az engedelmességig, az mindig teremtő erő. Ha engedelmeskedem Jézus Krisztusnak, Isten megváltása átterjed rajtam keresztül más életekbe is, mert az engedelmesség mögött ott van a Mindenható Isten valósága.

Urunk soha nem erőszakolja ki engedelmességünket: nem vesz igénybe eszközöket azért, hogy akarata teljesítésére rábírjon. Néha szeretném, bárcsak úrrá lenne rajtam és kényszerítene egy ügy elintézésére, de nem teszi. Van olyan hangulatom is, amikor szeretném, ha nem is törődnék velem, mégis megteszi. “Ti engem így hívtok, Mester és Uram” – de valóban az? Szókincsünkben ritkán fordul elő ez a két szó; mi jobban szeretjük a “Megváltó”, “Üdvözítő” elnevezéseket. Csak egyetlen szóval tudjuk kifejezni, mit jelent szellemi tapasztalatunkban az, ha Mesterünk van: ez a “szeretet”. Nagyon keveset tudunk az Isten által kijelentett szeretetről. Ezt az bizonyítja, ahogyan mi az “engedelmesség” szót használjuk. A Bibliában az egyenlők kapcsolatára épül az engedelmesség. Ilyen a Fiú kapcsolata Atyjával. Urunk nem Isten “szolgája” volt, hanem Isten Fia. “Jóllehet Fiú, azokból, amiket szenvedett, megtanulta az engedelmességet” (Zsid 5,8). Ha az a gondolatunk, hogy uralma alá hajtott, ez azt bizonyítja, hogy nincs Mesterünk. Távol vagyunk attól a kapcsolattól, amit Ő szeretne, amelyben Mesterünk lehet anélkül hogy annak tudatában lennénk. Csak annyit tudunk: az Övéi vagyunk, hogy engedelmeskedjünk.

Urunk sohasem hangsúlyozta tekintélyét. Sohasem mondta: “Meg kell tenned.” Teljesen szabadon hagyott minket, olyan szabadon, hogy akár arcába is köphetünk, mint ahogy meg is tették ezt; olyan szabadon, hogy megölhetjük – mint ahogy meg is tették: és nem szól rá egy szót sem. De amikor élete bennem megszületett váltsága által, azonnal elismerem, hogy teljes fennhatóságú joga van felettem. Erkölcsi uralom ez: “Méltó vagy…” (Jel 4,11). Csak a méltatlan részem vonakodik meghajolni a méltó előtt. Ha találkozom valakivel, aki szentebb nálam és mégsem ismerem el méltó voltát, s nem engedek annak, amit mond és ami megállja a helyét, akkor nyilvánvalóvá válik a bennem levő méltatlan rész. Isten embereket használ a nevelésünkre, akik kicsit tovább jutottak, mint mi – nem értelmileg, hanem szentség tekintetében -, míg végre magának az Úrnak uralma alá jutunk, s akkor már egész életünk afelé van beállítva, hogy neki engedelmeskedjünk. Ha Urunk megkövetelte volna az engedelmességet, akkor mint rabszolgahajcsárnak nem lenne tekintélye felettünk. Ő soha nem erőlteti az engedelmességet, de amint meglátjuk Őt, azonnal engedelmeskedünk neki, így Urunkká lesz és szüntelen az Ő imádatában élünk. Aszerint növekedhetem a kegyelemben, ahogyan az engedelmességet felfogom. Az engedelmesség szót ki kell emelnünk a mocsárból. Az engedelmesség az apa és fiú közti viszonyra vonatkozik, nem az úr és a szolga viszonyára. “Én és az Atya egy vagyunk.” Ámbár Fiú, megtanulta azokból, amiket szenvedett, az engedelmességet” (Zsid 5,8). Isten Fia engedelmes volt küldetéséhez mint Megváltó – mégpedig azért, mert Fiú volt, és nem azért, hogy fiúvá lehessen.

Tiszta szemmel nézd, milyen szépnek teremtette Isten ezt a világot, s benne milyen szépnek, szeretnivalónak az embert. Tanulj gyönyörködni minden kis virágban. Gyönyörködj minden eléd kerülő kis csibész hamis elevenségében. Lásd meg, milyen büszke egy közismert tolvaj, ha te kivételesen megbízol benne. És meg fogod látni Isten teremtésének minden szépségét. S végül, ahogy Jézus ígérte, meglátod magát Istent az o szeretetében, és boldog leszel. Krisztusom, annyi vaknak nyitottad meg a szemét, hogy lásson. Kérlek, nyisd meg az én szememet is, hogy mindenben lássam meg a szépet. Annyi szépség van ebben a teremtett világban, s én olyan keveset látok belőle. Nem baj, ha látom a sötétséget is, a sok bűnt és nyomorúságot. Kell az, hogy különbséget tudjak tenni a jó és a rossz között. Nem fals gyámoltalanságot kérek, mindenbe beletörődő, mindennel megelégedő közömbösséget, hanem azt a belelátást, mely képessé tesz arra, hogy a tisztán látszó sötétség mögött meglássam a fényt, mely tőled származik: a jóság szomjazását a bűnös emberben, a képességet a restben, a hitre való vágyat a hitetlenben, a megszeppent gyermeket a gőgös dicsekvőben. Szépet látni taníts, Uram. Ámen. (Varga László: Isten asztaláról)

Tisztánlátásra int bennünket János, amikor figyelmeztet arra, hogy senki sem mondhatja magát bűntelennek. Ha viszont szembe kell néznie minden egyes embernek a bűn problémájával, mi lehet a megoldás? Vajon az elkendőzés, letagadás, kompenzálás, racionalizálás, mentségek keresése kiutat adhat a bűn egyetemes nyomorúságából? Semmiképpen sem. Egyedül Jézus Krisztus áldozata volt képes hatástalanítani azt, s az egyes ember életében is ennek elfogadása, s az ő személyébe való kapaszkodás jelenti a menekülést (2,2). Ugyanakkor a gyümölcsöknek is meg kell jelenniük a bűntől való szabadulás után: ez egy szóval összefoglalva a hiteles életvitelt jelenti, vagyis valódi közösséget testvéreinkkel és a világosságban való járást (1,6–7). Közösségeinkben széttekintve azt látjuk, hogy a gyónás intézményének eltörlésével a bűnvallás is nehezebbé lett a bemerített hívőknek, mert a tökéletesség leplét próbálják felölteni. Pedig valódi bűnbánat s Istentől és emberektől való bocsánatkérés nélkül nincs helyreállás. Segíts, Uram, a hamis énképtől és önigazultságtól szabadulni, és a te világosságodban járva szilárd alapra építeni!

Tisztaságra kötelező ígéretek (2Korinthus 6,14–7,1 )A tiltott dolgok sokak számára válnak kísértéssé „mi lesz, ha mégis megtesszük?” címszóval. Mi bajunk lesz, ha mégis megtesszük? Isten eltávolodik tőlünk. És ha megtesszük, amit Isten kér? Áldásában részesedünk. Sokszor e kettősség között vacillálunk. Mindig probléma, ha az olvasott igéket a magunk módján próbáljuk értelmezni. Ha kell, kifordítani az élét. „Mert Isten igéje élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál, és áthatol az elme és a lélek… szétválásáig, és megítéli a szív gondolatait és szándékait.” (Zsid 4,12) Nem az embertársi vagy testvéri kapcsolatot kell egymástól elválással megszüntetnünk, hanem a bűneinktől kell megszabadulnunk. Az erkölcstelenség szelei kavarognak körülöttünk. Jó megőrizni a tisztaságot fiatalon. Legyen szó házasság előtti erkölcsi tisztaságról vagy a házasságkötés utáni hűségről. Ebben a tisztaságban kell megerősödni a szülőknek, és továbbadni a gyermekeiknek. Megőrizhető a tisztaság. Vigyázzunk is rá! Legyünk hálásak, mert Isten gyermekévé fogadott bennünket! Dicsérjük Jézust, aki mindezt lehetővé tette számunkra! „Szívemnek mélyén hálaének csendül. Szívemnek mélyén téged áldalak…” (Erőm.Ék 123)

Tisztogatnom kell magam testem és szellemem minden tisztátalanságától, hogy mindkettő teljes összhangba jusson Isten természetével. Vajon szellemi beállítottságom teljes összhangban van-e Isten Fiának bennem levő életével, vagy értelmem még nincs neki alárendelve? Az Úr Jézus Krisztus gondolkozásmódját alakítom-e ki magamban, aki sohasem beszélt az önmagához való jogairól, hanem belső éberségben maradva szellemét szakadatlanul alárendelte az Atyának? Felelős vagyok azért, hogy szellememet egyetértésben tartsam az Ő szellemével. Ekkor Jézus Krisztus lassanként felemel az Atya akaratának való teljes odaszentelésbe, oda ahol Ő él, ahol már ügyet sem vetek semmi másra. Isten félelmében így viszem véghez megszentelődésemet. Vezethet Isten az Ő útján és meglátják Őt mások is egyre jobban az életemben? Vedd komolyan a dolgodat Istennel szemben és akkor minden mást figyelmen kívül hagyhatsz! Legyen Isten a szó legszorosabb értelmében az első helyen az életedben!

Ti az Istentől vagytok fiacskáim, és legyőztétek azokat; mert nagyobb Ő, aki bennetek van, mint az, aki e világban van. — 1János 4,4.
Mit végez benned a Szent Szellem?
A Szent Szellem csak egy „szellemi autóstoppos”? Mint egy stoppos utazik veled végig az életen? Csak valami felesleges poggyász a számodra, amit egész életedben hordozhatsz? Nem! A Szent Szellem azért él benned, hogy segítsen neked!
Ő azért él benned, hogy megerősítsen téged!
Ő azért él benned, hogy megvigasztaljon téged!
Ő azért él benned, hogy győzelemre vigyen téged az életben!
Tégy ilyen pozitív megvallásokat, ahelyett, hogy kudarcról és kételkedésről beszélnél.

Te milyennek látod magad: Krisztus csodálója netán igazi követője vagy? A kettő közötti különbséget a következőkben olvashatod:
“A csodáló távol tartja magát attól, amit csodál. Elismeri Jézus erkölcsi nagyságát (még talán feltámadását és istenségét is), szépnek tartja a Jézus által felmutatott ideálokat, de „észre sem veszi, hogy csodálatának tárgya követelményt testesít meg vele szemben, hogy váljék olyanná, de legalábbis törekedjék olyanná válni, mint akit csodál.” Kierkegaard szerint „a csodáló nem óhajt áldozatokat hozni, bármiről is lemondani, földhöz kötöttségét levetni, életét átalakítani, csodálatának tárgyához hasonulni, és életével kifejezni, amit csodál – viszont szavakban, kifejezésekben és fogadkozásokban kimeríthetetlen, ami a krisztushit fönségét és dicsőségét illeti”.
A követő ezzel szemben arra törekszik, hogy „hasonlóvá váljék csodálata tárgyához”. A követő nem csak csodálja Jézus személyét, de Úrnak is tekinti őt, akinek engedelmesség jár. A követő odaadja magát Jézusnak, akit csodál, és annak megfelelően alakítja életét, ami Jézus kérése a számára. A követő nem pusztán szemlélő és imádó, hanem tanítvány is. Egy élet követője. A követő nem vonja ki magát Jézus személyének hatása alól. Bizonyos értelemben a csodáló sem, de az ő esetében a hatás inkább esztétikai jellegű, olyasmi, mint egy műalkotás élvezete esetében. A követő ezzel szemben felszólítást hall, és a felszólításra válaszol is. Felkel, és követi Mesterét.
Ezek után válaszolj őszintén a fentebb feltett kérdésre!

Tartózkodj minden olyan, Istennek végzett munkától, amely elvonhatja figyelmedet magáról Istenről. Igen sok szolgáló testvér a saját munkáját imádja. A szolgálattévő egyedül Istenre összpontosítsa magát, másra ne legyen gondja. Ez azt jelenti, hogy életének többi területei értelmi, erkölcsi és szellemi vonatkozásban szabadok legyenek, mint a gyermek; de ez nem a szeszélyes, önfejű, hanem a hálás gyermek szabadsága. Akiben nem uralkodik az Istenre való figyelés, annak a szolgának könnyen feje fölé nő a munka; a testnek, szellemnek és léleknek nincs szabad tere és ennek következtében teljesen kimerül és összeroppan. Nincs szabadság és öröm az életében; idegei, feje és szíve olyan nyomasztó terhet hordoznak, hogy Isten áldása nem nyugodhat meg rajta. De az is igaz: ha Istenre vagyunk összpontosítva, akkor életünk minden területe felszabadul és egyedül Isten uralma alatt van. A munkáért nem téged terhel a felelősség; a te egyetlen felelősséged az, hogy szakadatlan, élő kapcsolatban maradj Istennel és vigyázz, nehogy bármi gátolja a vele való együtt munkálkodásodat. A megszentelődés után gyermeki szabadságban élünk, eltűntek azok a dolgok, amelyek az életet lekötve tartották. De mindig emlékezz arra, hogy egyetlen cél érdekében tette szabaddá életedet – hogy feltétel nélkül odaszánd magad munkatársadnak, az Úrnak. Nincs jogunk meghatározni, hova kerüljünk, vagy jó előre véleményt mondani arról, mire akar minket Isten alkalmassá tenni. Isten irányít mindent, és ahova állít, ott egyetlen célunk, hogy a neki való fenntartás nélküli odaadás áradjon ki belőlünk a munkában. “Valamit hatalmadban van cselekedni erőd szerint, azt cselekedjed” (Préd 9,12).

Tanítsák meg népemet a szent és közönséges közti különbségtételre, és oktassák őket a tisztátalan és tiszta közti különbségtételre (Ez 44,23)! Jézus azért jött, hogy a teremtés eredeti tisztaságát helyreállítsa. S ne csupán helyreállítsa (megigazítsa), hanem ebben meg is tartsa (Megtartó). A tisztaság erénye a tisztaság vágyával kezdődik. A tisztaság erényének legerősebb támogatója a mértékletesség, a józan határ. Az önuralom halálig tartó gyakorlat, nem pedig olyasmi, amit egyszer s mindenkorra végleg elsajátítottunk. Soha ne gondoljuk, hogy az már végleg a miénk, már végleg józanok vagyunk, már végleg tiszták! Legyünk őszinték magunkhoz, ismerjük el, hol tartunk az úton, s mivel kell még leszámolnunk! Éles határokat kell húznunk, és alaposan át kell gondolnunk, milyen behatásoknak tesszük ki magunkat és családtagjainkat. Lehetetlen engedékenynek lenni önmagunkkal szemben erkölcsi kérdésekben úgy, hogy ne fizetnénk meg végül az árát. Csak a tisztaságra törekvő képes különbséget tenni jó és rossz között, mert igyekezete őrzi meg erkölcsi ítélőképességét. Aki nem tud ítéletet alkotni önmaga és mások magatartásáról, tetteiről, könnyen lehet, hogy már elvesztette tisztaságát vagy tisztaság utáni vágyát is. Vajon miért helyez Isten oly nagy hangsúlyt a megtérésben a szív megtisztítására?

Sokan reszketve félnek a sátán hatalmától, mások mögé bújva mentegetik vétkeiket. Felesleges. Nincs szükség sátánra. Ez a rövid ige tudományos alapossággal magyarázza meg minden bűn okát, eredetét. Nem vagyunk képesek ellenállni ösztöneink önző vágyainak, melyeket felerősít a génjeinkben örökölt, szüleinktől, környezetünktől eltanult, az újság, a TV, a hitetlen beszédek és írások felől reánk áradó szenny tömege. Ez az eredendő bűn. Isten az embert szabadnak teremtette, hogy önkéntes szeretettel, meggyőződéssel hajtsa végre boldogságra vezető rendeltetését. Ösztöneit nem korlátozza beépített korlát, mint az állatokban, kizárólag erkölcsi meggyőződése. Ha az elvész, eredménye mindaz a szörnyűség, amit a 20. század kitermelt magából, s átadott a mi századunknak is. Hiába a tudomány minden csodálatos eredménye, nincs más reménysége egy boldogabb, szebb életnek, csak az új nemzedék erkölcsi megújulása. Az pedig elképzelhetetlen Istenre támaszkodó hit nélkül. Menthetetlenül belepusztul az emberiség a hitetlenségből fakadó erkölcsnélküliségbe. Kozmikus fontosságú, hogy ifjúságunk újra megtalálja Istenét, Krisztusát. Csak akkor lesz képes nagy szenvedések árán új életet építeni. Urunk, úgy tűnik, nagy nyomorúságok után még nagyobb veszedelmek várnak ránk. Minden előrelátás csődöt jövendöl, vagy tudatosan hazudik, vagy behunyja a szemét. Gyermekeim, unokáim vannak, mi lesz velük? Reád bízom magamat és utódaimat, tudom, hogy te kezedben tartod azt, aki bízik benned, azért bátran nézek jövőnk elé, de nagyon aggódom népem hitetlensége miatt. Tégy csodát, Urunk. Ne dobj el minket. Jézus bíztat: ami embernek lehetetlen, Istennél lehetséges. Te magad fordítsd magad felé új nemzedékünk lelkét, hogy megmaradjunk, hogy jövőnk legyen. Ámen. (Varga László: Isten asztaláról)

Semmi csodálatos nincs az olyan dolgokban, amiket meg tudunk magyarázni; azok felett mi uralkodunk, egészen természetes tehát, hogy megpróbáljuk őket megmagyarázni. Az engedelmesség nem mindig természetes; és nem is mindig feltétlenül bűn az, ha nem engedelmeskedünk. Ha nem ismerjük el a parancsoló magasabb tekintélyét, akkor nincs az engedelmességnek erkölcsi értéke. Felszabadulás is lehet valaki számára, ha nem engedelmeskedik. Amikor egyik ember ezt mondja a másiknak: “Ezt kell tenned!” vagy “Csináld!” – ezzel összetöri az emberi szellemet és használhatatlanná teszi Isten számára. Az engedelmeskedő ember rabszolga, hacsak nincs ott a szent Isten felismerése engedelmessége mögött. Sok lélek csak akkor kezd Istenhez menni, amikor már torkig van a vallásossággal, mert az ember szívének csak egyetlen Mestere van: és ez nem a vallás, hanem Jézus Krisztus. De amikor már megláttam Őt, jaj nekem, ha azt mondom: Nem akarom! Ő sohasem fog unszolni, hogy akarjam, de ha ellenkezem, máris elkezdtem aláírni lelkemben Isten Fiának halálos ítéletét. Amikor szemtől szembe állok Jézus Krisztussal és ezt mondom: “Nem akarom!” Ő sohasem fog kényszeríteni, de én már akkor elfordultam váltságának újjáteremtő hatalmától. Ha a világosságra jöttem, Isten kegyelme előtt mindegy, hogy mennyire vagyok bűnös; de jaj nekem, ha a világosságot visszautasítom (Jn 3,19-21).

“Sátán mindig munkában van és igyekszik elferdíteni azt, amit Isten mondott. Megpróbálja elvakítani az elmét és elhomályosítani az értelmet, hogy ezáltal bűnre vigye az embert. Oly nagyon egyszerűek az Úr követelményei, hogy senkinek sem kell tévelyegnie. Isten állandóan keresi, hogy miként vonja a védelme alá az embert, hogy Sátán ne gyakorolhassa felette a maga gonosz, megtévesztő hatalmát. Az Úr leereszkedett, hogy beszéljen az emberekhez, és a saját kezével írja kőtáblákra az élő igéket. Ezeket az áldott, élettel áthatott és igazságban tündöklő igéket tökéletes vezetőként adta át az emberiségnek. Mivel Sátán arra törekszik, hogy elvonja a figyelmet az Úr ígéreteiről és követelményeiről, nekünk annál nagyobb szorgalomra van szükségünk annak érdekében, hogy az Úr igéit a szívünkbe véssük, és megerősítsük az emlékezetünkben. Nagyobb figyelmet kellene tanúsítanunk az Úr figyelmeztetései és követelményei iránt… A Biblia minden fejezete, verse és szava Istentől való üzenet az emberhez. Kössük szabályait jegyül a kezeinkre és a homlokunkra! Ha tanulmányozzuk és követjük ezeket a szabályokat, akkor Isten úgy vezeti az Ő mai népét is, mint hajdan Izráelt, nappal felhő-, éjjel pedig tűzoszlop által.” (Pátriárkák és próféták, Áldás és átok c. fejezetből)

“Sátán sok embert félrevezet azzal a tetszetős elmélettel, amely szerint Isten annyira szereti az Ő népét, hogy mentséget talál a bűneikre. Sátán azt állítja, hogy azok a büntető ítéletek, amelyeket Isten Igéjében kilátásba helyez a törvényszegőknek, csak bizonyos erkölcsi célt szolgálnak kormányzatában, de nem teljesednek be szó szerint. – Isten az Ő teremtményeivel való bánásmódjában mindenkor megőrizte az igazság alapelveit. Kinyilatkoztatta a bűn igazi jellegét és megmutatta, hogy annak biztos következménye a halál. Sohasem volt, és nem is lesz soha feltétel nélküli bűnbocsánat. Az ilyenfajta megbocsátás az Isten uralmának alapját képező igazságos alapelvek feladását jelentené. Ez megdöbbentené a világegyetem el nem bukott lényeit. Isten hűen bemutatta a bűn következményeit, és ha ezek az intések nem igazak, akkor hogyan lehetünk biztosak abban, hogy ígéretei beteljesednek? Az az úgynevezett jóindulat, amely félretenné az igazságot, nem jóakarat, hanem gyengeség. Isten az életadó. Törvényei pedig kezdettől fogva az élet érdekében és védelmében adattak.” (Pátriárkák és próféták, Józsué utolsó szavai c. fejezetből)

“Sátán vadul támad, és csalásai ravaszak, de az Úr szemmel tartja népét. Gyötrelmük súlyos, a kohó tüze már-már megemészti őket. De Jézus tűzben megpróbált aranyként hozza ki őket a lángokból. Földiességük leválik, hogy Krisztus képmása tökéletesen megmutatkozzon bennük. Úgy tűnik, mintha az Úr időnként elfeledkezne az egyházát fenyegető veszélyekről és az ellenség okozta sebeikről. De Isten nem felejt. A világon semmi sem olyan drága neki, mint egyháza… Isten hűséges, imádkozó gyermekei benne rejtik el életüket. Maguk sem tudják, milyen biztonságban vannak. Sátán késztetésére e világ uralkodói életükre törnek. De ha megnyílna a szemük, mint Elizeus szolgájáé Dótánban, látnák, amint a körülöttük táborozó angyalok féken tartják a sötétség seregeit.” (Próféták és királyok, 366-367. l.)

“Sámson testileg a föld legerősebb embere volt, de önuralom, becsületesség és állhatatosság terén a leggyengébbek egyike. Az erősen szenvedélyes embert sokan helytelenül nagy jellemnek tartják. Pedig a valóságban gyenge ember az, akit legyőz a szenvedélye. Az ember valódi nagyságát a leküzdött indulatok és a fékentartott vágyak igazolják, nem pedig azok a kívánságok, amelyek úrrá lesznek rajta. Az isteni gondviselés őrködött Sámson felett, hogy felkészülhessen annak a munkának az elvégzésére, amelyre elhívatott. Életét kezdettől fogva kedvező feltételek vették körül. A testi és szellemi erő fejlődése, az erkölcsi tisztaság megadatott neki. De a gonosz társak befolyására elengedte Isten vezető és oltalmazó kezét, s így a rossz áradata magával ragadta. Akik kötelességteljesítésük közben kísértetnek meg, azok biztosak lehetnek abban, hogy Isten megvédelmezi őket, de azok, akik önként szolgáltatják ki magukat a kísértésnek, előbb-utóbb elbuknak. Sátán minden erejének megfeszítésével igyekszik tőrbe csalni azokat, akiket Isten eszközül akar felhasználni bizonyos cél elérésére. Sebezhető pontjainknál támad meg, és jellembeli gyengeségünk által akar uralma alá vonni. De nem szükségszerű, vagy törvényszerű, hogy valakit legyőzzön! Az ember nincs magára hagyatva, hogy saját gyenge erőfeszítéseivel küzdje le a gonosz hatalmát! A segítség közel van és minden lélek megkaphatja, aki valóban óhajtja. Jákób látomásban Isten angyalai fel- és alászálltak a mennyet és földet összekötő létrán, hogy segítsenek mindazoknak, akik ezt igénybe veszik.” (Pátriárkák és próféták, Sámson c. fejezetből)

Isten azt akarja, hogy az emberek erkölcsi kapcsolatba jussanak vele: ezzel a céllal kötött velük szövetséget. “Miért nem szabadít meg engem Isten?” Már megszabadított, de én nem léptem vele kapcsolatba. “Miért nem teszi Isten ezt vagy azt?” Már megtette, de az a kérdés, szövetséget kötök-e én vele? Isten nagy áldásai befejezettek és készek, de nem az enyémek addig, amíg nem lépek vele kapcsolatba az Ő szövetsége alapján. Megtestesült hitetlenség Isten jeleire várni. Azt jelenti, hogy nincs benne hitem, arra várok, tegyen valamit azért, hogy hihessek. Nem fogja megtenni, mert nem ez az alapja az Isten és ember közti kapcsolatnak. Az embernek önmagából kell kilépnie Istennel kötött szövetségéért, mint ahogyan Isten is kilépett magából az emberrel kötött szövetségében. Ez az Istenben való hit kérdése – a legritkább dolog, mert mi csak saját érzéseinkben hiszünk. Nem hiszek Istennek, ha csak a kezembe nem ad valamit, amiről tudom, hogy az enyém, akkor aztán kimondom: “Most hiszek!” Ez nem hit. “Térjetek énhozzám, hogy megtartassatok” (Ézs 45,22). Amikor valóban szövetséget kötök Istennel, teljesen rábízom magam és végleg elengedek mindent. Akkor már nem gondolok érdemre vagy emberi hozzáadásra, hanem teljesen eláraszt annak a tudata, hogy egységre jutottam Istennel, és ezt az egységet öröm és békesség ragyogja be.

Szilasi Zoltán: Alázat és önértékelés

"...mert az Isten a kevélyeknek ellene áll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ád." (1Péter 5:5)

Alázatos. Kevély. Mélységes ellentét pár. Talán olyan mélységes ellentét pár, mint: igaz és gonosz. De miért is sérti a kevélység annyira Istent?

Ésaiás próféta szavai szerint azért, mert a kevélység mögött az Isten elleni lázadás lelkülete húzódik meg: "Miként estél alá az égről fényes csillag, hajnal fia!? Levágattál a földre, aki népeken tapostál! Holott te ezt mondád szívedben: Az égbe megyek fel, az Isten csillagai fölé helyezem ülőszékemet, és lakom a gyülekezet hegyén messze északon. Felibök hágok a magas felhőknek, és hasonló leszek a Magasságoshoz"(Ésa.14:12-14). A kevélység az a bűn, amely alapja volt az Isten elleni lázadásnak, amely végül is az emberiség bukását okozta.

Vajon, hogyan született meg ez a lelki magatartás? Képzeljük el amint Lucifer, e fényhordozó a megszámlálhatatlan angyalsereg kórusát vezeti a Mennyben. Közben az Atya, a Fiú és Szentlélek a teremtés művéről beszélnek, majd tervüket kihirdetik az egész világegyetem előtt. Ebben a pillanatban Lucifer úgy érzi, hogy mellőzött lett, hiszen egy ilyen fontos terv megbeszéléséből kimaradt, így hát a megszámlálhatatlan angyalsereg felé fordult: "Nem igazságtalanság az, hogy e nagyszerű tervből Isten kihagyott engem? Nem értékeltek annyira, hogy tervüket megosszák velem! Hát nincs igazam?" S a Jelenések könyve elmondja, hogy az angyalok egyharmada igazat adott Sátánnak, amikor a saját alacsony önértékeléséről beszélt (vö.:Jel.12:4).

Az első bűn a büszkeség volt, ami azonban az alacsony önértékelésből fakadt. A helytelen látásmód egy helytelen magatartáshoz vezetett. Nagy csapdát jelentett számára, hogy saját értékét abból állapította meg, hogy mások hogyan látják őt, és nem abból, hogyan látja őt Isten! A kevélység gyökere tehát az alacsony önértékelésben van!

Egy fontos pszichológiai megfigyelés: "Hogyha nem érezzük, hogy különlegesek vagyunk, mert Isten szeret bennünket, elkezdünk úgy viselkedni, hogy az emberek kezdjenek el felfigyelni, értékelni bennünket." Hajlamosak vagyunk saját értékünket abból megállapítani, hogy mások hogyan látnak bennünket!

Gondold végig, mit teszel annak érdekében, hogy az emberek értékeljenek?! Talán úgy viselkedsz, úgy öltözködsz, hogy mások felfigyeljenek Rád?

Nem az a lényeges, hogyan gondolkodnak Rólad az emberek, értéked Jézus szeretete adja!

Ne feledd: a Te értéked nem abban van, hogy mások mit mondanak Rólad, hanem abban, amit Jézus Krisztus tett érted!

"Az Úr azt akarja, hogy választottai azon ár szerint értékeljék önmagukat, mely árat érettük a Golgotán lefizetett." (Jézus élete 573.o.).

Mint személyek, Krisztus szemében egyenértékűek vagyunk: mindannyian Isten fiai és leányai vagyunk! Éppen ezért soha ne hasonlítsd össze magad senkivel, főleg értékeidet ne, hiszen Isten mindegyikünknek külön ajándékokat adott. Értékeld úgy önmagad, ahogy Isten is Téged!

Lehetetlen harc nélkül élni mind a természet, mind a kegyelem világában. Ellenségeskedés az alapja a természeti, értelmi, erkölcsi és szellemi életnek is. Ezt bizonyítja az élet. Az egészség sem más, mint egyensúly a fizikai életünk és a külső világ között, és csak elégséges belső életerő tarthatja fenn a külső dolgokkal szemben. A fizikai életemen kívül eső dolgok mind halálra szánnak engem. Ugyanazok a dolgok, amelyek amíg élek fenntartanak, felbomlasztanak, amikor meghalok. Ha elég erőm van a harcra, megteremtem az egészség egyensúlyát. Így van ez az értelmi élettel is. Ha azt akarom, hogy értelmi életem erőteljes legyen, küzdenem kell; csak így jön létre az egyensúly, amit gondolatnak hívunk. Erkölcsi téren is így van. Ami nem az erény tulajdonsága, az mind ellensége bennem az erénynek, és erkölcsi erőmtől függ, hogy legyőzöm-e ezt az ellenséget. Ha igen, akkor létrejön az erény bennem. Amint felvettem a harcot, már erkölcsös lettem. Senki sem azért erényes, mert másként nem tehet, hanem mert harc árán szerezte meg. Ez igaz szellemi téren is. Jézus mondta: “E világon nyomorúságtok lesz” – azaz minden, ami nem szellemi, vesztemre tör, és le akar győzni; – “de bízzatok, én legyőztem a világot” (Jn 16,33). Meg kell tanulnom visszaverni a támadásokat, és így lesz meg az egyensúly: a szentség; így már öröm szembenézni a támadásokkal. A szentség adja az egyensúlyt adottságom és Isten törvénye között, így jutott ez kifejezésre Jézus Krisztusban is.

“Roppant hatalom a szeretet. A szeretet elvében szellemi és erkölcsi erő van… A tiszta szeretet kiválósága és ereje abban rejlik, hogy jót és csakis jót tesz. Bármit csinálunk is tiszta szeretetből ? mégha jelentéktelen és semmitmondó is az emberek szemében ?, tökéletesen gyümölcsöző. Isten többre becsüli a szeretetet a tetteinkben, mint cselekedeteink mennyiségét. A szeretet Istentől származik. A megtéretlen szívből nem eredhet, nem növekedhet fel benne ez a mennyei növény, mert csak ott él és virul, ahol Krisztus uralkodik. A szeretet nem tud tétlenül élni. Minden tette újra növeli, erősíti és kiterjeszti a szeretetet. Ahol az érvek és a tekintély semmire sem mennek, a szeretet ott is győzedelmeskedik. A szeretet nem haszonleső, mégcsak jutalmat sem vár el a fáradozásáért. A szeretet, bár csendesen ható, mégis céltudatos. Szíveket meglágyító és átalakító hatalma van, ezért ragadja meg a bűnösöket, ezért érinti meg lelküket, még akkor is, amikor minden más módszer eredménytelennek bizonyul. Bármilyen hatásos legyen is a felhasznált szellemi képesség vagy tekintély, ha nem párosul nyilvánvaló szeretettel, a bűnösök védekező, elutasító álláspontra helyezkednek, és ellenállásuk egyre csak erősödik. Jézusnak rendelkezésére állt az erő a gonosz legyőzéséhez, de az eszköz, amivel ellene küzdött, mégis a szeretet bölcsessége és ereje volt.” (Bizonyságtételek II. kötet, 135?136. l.)

Parancsolóan szükséges a szellemi életben, hogy aláírjuk a halálos ítéletet a bűnre való hajlam felett. Minden érzelmi benyomásnak és észbeli meggyőződésnek erkölcsi döntéssé kell válnia a bűnre való hajlam, azaz az önmagunkhoz való jog igénylése ellen. Pál kijelenti: “Krisztussal együtt megfeszíttettem.” Nem azt mondja: “Elhatároztam, hogy utánozom Jézus Krisztust” vagy “igyekszem Őt követni”, hanem azonosítottam magam vele, teljesen eggyé lettem az Ő halálával. Amikor eljutottam erre az erkölcsi döntésre és aszerint cselekszem is, akkor mindazt, amit Krisztus a kereszten elvégzett, bennem is elvégzi. Ha önként átadom magam Istennek, ez ad lehetőséget a Szent Szellemnek arra, hogy Jézus Krisztus szentségében részesítsen engem. Ebből következik, “hogy élek pedig többé nem én…” Az egyéniség megmarad, de gyökeresen megváltozott a fő indítéka, az uralkodó hajlama. Megmarad ugyanaz az emberi test, de le van rombolva az önmagamhoz való régi sátáni jogigény. “Amely életet pedig most testben élek…” nem azt, amit élni szeretnék vagy ami után vágyom, amiért imádkozom, hanem azt, amit az emberek szeme előtt ebben a halandó testben élek, ezt “az Isten Fiának hitében élem”. Ez a hit nem Pál hite Jézus Krisztusban, hanem az a hit, amit Jézus Krisztustól kapott, azaz “Isten Fiának a hite”. Ez többé már nem hitben való hit, hanem olyan hit, amely átugrik a tudatosság által emelt korláton és azonos Isten Fiának hitével. Ez pedig győzedelmes hit.

Pénz tekintetében többféleképpen lehet csoportosítani az embereket. Van, akinek akár sok, akár kevés pénze van, mindig elkölti, és nem látszik semmi belőle. Van olyan ember, akinek kevés van, de jól be tudja osztani, és bölcsen gazdálkodik belőle. Van, aki értelmes és hasznos dolgokra költi a pénzét, és van, aki nem. Salamon arra int, hogy ne kezeskedjünk másoknak, ő nem tartja bölcs dolognak. Kezeskedni akkor szoktak, amikor valaki pénzt kap kölcsön, és abban az esetben, ha nem tudja visszafizetni, akkor annak kell kifizetnie, aki kezeskedett érte. Jó, ha az ember annyit költ, amennyire futja a pénze, és nem szorul arra, hogy kölcsönből éljen. Egy magyar közmondás azt mondja, hogy addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér! Aki Istenben bízik, annak Isten megadja azt, amire szüksége van. Nekünk nem volt sok mindenünk, de amire szükségünk volt, az mindig előkerült. Isten igéje azt mondja, hogy nagy nyereség a megelégedés istenfélelemmel. A bölcsességhez és a helyes pénzkezeléshez hozzátartozik a megelégedés is. Fontos úgy kezelni a pénzügyeinket, hogy tudjunk adni Istennek is belőle, amennyit ő kér, és a szegények segítését se veszítsük szem elől.