Az Élet Igéje - 2011. március

„Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint.”    (Lk 1,38)

Isten – ahogy Máriával tette – előttünk is fel akarja fedni, amit rólunk tervez, meg akar ismertetni az igazi lényünkkel. Mintha így szólna hozzánk: „Akarod, hogy belőled és egész életedből remekművet alkossak? Kövesd azt az utat, amelyet mutatok neked, és azzá válsz, aki mindig is voltál a szívemben. Mert én öröktől fogva elgondoltalak és szerettelek, kimondtam a nevedet. Azzal, hogy elmondom neked akaratomat, kinyilatkoztatom igazi énedet.”

Isten akarata tehát nem kényszer, amely korlátoz bennünket, hanem szeretetének, rólunk alkotott tervének a kinyilvánítása. Magasztos, mint Ő; vonzó és magával ragadó, mint az Ő arca: Isten önmagát ajándékozza nekünk. Akarata olyan, mint egy aranyszál, isteni vezérfonál, és át- meg átszövi földi és túlvilági életünket. Örökkévalóságtól örökkévalóságig ível: Isten elméjéből indul, végigvezet a földi életen, és a mennyországban folytatódik.

Hogy terve a maga teljességében megvalósuljon, ahhoz Isten a beleegyezést kéri éntőlem és tetőled, ahogyan kérte Máriától. Csak így valósulhat meg az az ige, amelyet kimondott rólam és rólad. Ezért hozzánk is eljut a hívás, mint Máriához, hogy így válaszoljunk:

„Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint.”

Természetesen nem mindig világos, hogy mi az Ő akarata. Ahogy Mária tette, kérnünk kell a fényt, hogy mi is megértsük, mit kíván tőlünk. Jól, teljesen nyitottan kell hallgatnunk Isten bennünk szóló hangjára. Ha szükséges, tanácsot kell kérnünk valakitől, aki segíteni tud. Ha viszont már megértettük az akaratát, mondjunk igent azonnal! Ha ugyanis felismerjük, hogy az Ő akarata a lehető legnagyobb és legjobb az életben, akkor majd nem beletörődéssel fogadjuk, amit meg kell tennünk, mint valami kötelességet, hanem örömmel, mint egy lehetőséget: így fogadjuk Isten akaratát, azt, hogy képesek vagyunk tenni, amit ő kíván, képesek vagyunk az ő tervei szerint élni, hogy megvalósuljon mindaz, amit elgondolt rólunk. Ez a legjobb és a legbölcsebb, amit tehetünk.

„Az Úr szolgálója vagyok” – Máriának ez a mondata egyben a mi szeretet-válaszunk is Isten szeretetére. Ezek a szavak tartanak meg, hogy forduljunk mindig Isten felé, hallgatva Őt, engedelmeskedve Neki; azzal az egyetlen vággyal, hogy teljesítsük akaratát, és így olyanná váljunk, amilyennek Ő szeretné.

Ennek ellenére néha előfordul, hogy képtelenségnek látszik, amit kér. Úgy tűnik, jobb lenne másként cselekedni, szeretnénk saját kezünkbe venni az életünket. Mintha egyenesen tanácsot akarnánk adni Istennek, és megmondani, hogy mit tegyen, és mit ne. De ha hiszek abban, hogy Isten a szeretet, és bízom benne, akkor tudom, hogy a javamat és mások javát szolgálja mindaz, amit nekem és a körülöttem lévőknek Ő készít.

Így tehát átadom magam, teljes bizalommal ráhagyatkozom akaratára, teszem azt egész valómmal, míg teljesen nem azonosulok vele, mert jól tudom: ha az Ő akaratát befogadom, Őt magát fogadom be, Őt ölelem magamhoz, belőle táplálkozom.

El kell hinnünk, hogy semmi nem történik véletlenül. Nem hiábavaló semmilyen örömteli, semleges vagy fájdalmas esemény, semmilyen találkozás, családi, munkahelyi vagy iskolai helyzet, fizikai vagy erkölcsi állapot. A különböző események, helyzetek vagy emberek Istentől küldött üzenetet hordoznak, és hozzájárulnak Isten tervének a megvalósulásához. Ezt a tervet lassan-lassan, napról napra fogjuk felfedezni, ha tesszük az Ő akaratát, mint Mária.

„Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint.”

Hogyan éljük tehát ezt az igét? Igent mondani Isten igéjére konkrétan azt jelenti, hogy minden pillanatban maradéktalanul és jól tesszük, amit kér tőlünk. Egészen bele kell merülnünk az adott tevékenységbe, elfelejtve minden mást, elveszítve azokat a gondolatainkat, vágyainkat, emlékeinket és tennivalóinkat, amelyek másra irányulnak.

Minden alkalommal, amikor Isten akarata fájdalmas, örömteli vagy közömbös számunkra, megismételhetjük: „legyen nekem a te igéd szerint”, vagy azt, amit Jézus tanított a Miatyánkban: „legyen meg a te akaratod”. Mondjuk ezt minden cselekedetünk előtt: „legyen nekem”, „legyen meg”. Így pillanatról pillanatra, darabkáról darabkára állítjuk össze életünk csodálatos, egyedülálló és megismételhetetlen mozaikját, melyet az Úr öröktől fogva elgondolt számunkra.

Chiara Lubich

Az Élet Igéje - 2011. február

„Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai.” (Róm 8,14) ..   ...  ...

Ez az ige Szent Pál himnuszának a szívében helyezkedik el, amit a keresztény élet szépségéről, újdonságáról és szabadságáról énekel: ez az élet a keresztség és a Jézusba vetett hit gyümölcse, amely teljesen Jézusba olt bennünket, és általa a szentháromságos élet dinamizmusába. Mivel egy és ugyanazon személlyé válunk Krisztussal, az Ő Lelkéből és Lelkének minden gyümölcséből is részesedünk, mindenekelőtt az istengyermekség ajándékából.
Pál ugyan a keresztények „fogadott fiúságáról” beszél, de csak azért, hogy megkülönböztesse a természetes fiúságtól, ami csak Isten egyszülött Fiát illeti meg.
A mi kapcsolatunk az Atyával nem pusztán jogi kapcsolat, mint az örökbe fogadott gyermekeké, mert gyökerében érinti a lényünket, megváltoztatja a természetünket, mintha újjászületnénk. Hiszen egész életünket egy új elv, egy új lélek járja át: Isten Lelke.
És vég nélkül énekelhetnénk Pállal a halál és feltámadás csodáját, hiszen a keresztség kegyelme műveli ezt bennünk.

„Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai.”

Ez az ige valami olyat mond el, ami szoros kapcsolatban áll keresztény életünkkel, és amibe Jézus Lelke hozta azt a dinamizmust, azt a „feszültséget”, amit Pál a test és lélek ellentétébe sűrítve fejez ki. Ugyanis a test szó alatt az egész (a test és lélek) embert érti, teljes törékenységével és egoizmusával, amely folyamatosan harcban áll a szeretet törvényével, sőt azzal a Szeretettel, amelyet Isten árasztott a szívünkbe.
Hiszen, akiket a Lélek vezet, azoknak minden nap meg kell vívniuk „a hit jó harcát”, hogy el tudják fojtani a rosszra törő hajlamokat, és a keresztségben megvallott hitük szerint tudjanak élni.
De hogyan?
Tudjuk jól, ahhoz, hogy a Szentlélek működjék, a mi részünkre is szükség van. Pál ezt az igét írva elsősorban arra gondolt, ami Krisztus követőinek a kötelessége: önmagunk megtagadására, harcunkra az egoizmus legkülönfélébb formái ellen.
De amikor meghalunk önmagunknak, az életet hoz, mert minden vágás, minden metszés, az önző énünkre kimondott minden egyes „nem” új fénynek, új békének és örömnek, szeretetnek és benső szabadságnak a forrása: a Lélekre kinyitott kapu.
Szabadabban hagyva szívünkben a Szentlelket, Ő egyre bőségesebben tud elárasztani ajándékaival, és tud majd vezetni az élet útjain.

„Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai.”

Hogyan éljük hát ezt az igét?
Egyre jobban tudatosítanunk kell a Szentlélek jelenlétét magunkban: végtelen kincset hordozunk, de ennek nem vagyunk eléggé tudatában. Rendkívüli gazdagság birtokában vagyunk, de ez többnyire kihasználatlan marad.
Hogy meghalljuk és kövessük is az Ő hangját, tudnunk kell nemet mondani mindarra, ami Isten akarata ellen van, és igent mondani az Ő akaratára. Nemet mondani a kísértésekre, határozottan ellenállva a rossz sugallatoknak; igent azokra a feladatokra, amelyeket Isten bízott ránk, igent a szeretetre minden felebarátunk iránt, igent a megpróbáltatásokra és nehézségekre, amelyekkel szembetalálkozunk.
Ha így teszünk, a Szentlélek fog bennünket vezetni, és keresztény életünknek ízt, érvényt, erőt, ragyogást ad, ami csak az ő hitelességének tulajdonítható.
Így a mellettünk lévők észre fogják venni, hogy nemcsak emberi családunknak vagyunk gyermekei, hanem Isten fiai.

Chiara Lubich

Életige 2000. június. Megjelent: Új Város 2000/6.

Miért álltok ellen a kegyelem közeledésének?

Azoknak címzem e sorokat, akiknek volt világosságuk, akiknek voltak előjogaik, akiket figyelmeztettek, akiknek könyörögtek, s akik nem tettek határozott erőfeszítéseket azért, hogy teljesen alárendeljék magukat Istennek. Figyelmeztetlek titeket, hogy féljetek attól, nehogy elkövessétek a Szentlélek elleni bűnt, s így - miközben erkölcsi közönybe süllyedtek - magatokra maradjatok, és sohase nyerjetek bocsánatot. Miért engeditek meg magatoknak, hogy továbbra is a Sátán iskolájába járjatok, és olyan tevékenységeket folytassatok, melyek lehetetlenné teszik a megtérést és a megújulást? Miért álltok ellen a kegyelem közeledésének? Miért mondjátok, hogy "Hagyj magamra!", hogy majd később kérjétek Istent, hogy adja nektek a vágyat, ami már addig is a tiétek volt?
Akik ellenállnak Isten Lelkének, úgy gondolják, hogy majd egyszer a "jövőben" meg fognak térni, amikor felkészültek arra, hogy határozott lépést tegyenek a megújulás felé; de a megtérés akkor már felül fogja múlni erejüket. A nekik adott világosság és előjogok szempontjából sötétségben lesznek azok, akik visszautasítják, hogy a birtokukban lévő világosságban járjanak.
Senki se tekintsen úgy a Szentlélek elleni bűnre, mint valami rejtélyes és meghatározhatatlan dologra. A Szentlélek elleni bűn az, amikor valaki kitartóan visszautasítja, hogy válaszoljon a megtérésre szólító hívásnak. Ha elutasítod, hogy higgy Jézus Krisztusban, mint személyes Megváltódban, akkor a sötétséget szereted és nem a világosságot, azt a légkört szereted, amiben az első nagy hitehagyás is megtörtént. Ezt a légkört választod ahelyett a légkör helyett, mely az Atyát és a Fiút övezi, és Isten szabad választást enged neked. Azonban egyetlen lélek se csüggedjen el: a Mester egyetlen lelket sem enged elesni, aki küzd azért, hogy az ő akaratát cselekedje. Bízz Istenben! Az Úr Jézus bizonyítékát adta annak, hogy végtelenül értékesnek tart téged. Elhagyta királyi trónját, elhagyta a királyi udvart, istenségét emberi természetbe öltöztette, szégyenteljes halált halt a Golgota keresztjén, hogy téged megváltson. (Review and Herald, 1897. június 29.)

Ne engedd senkinek, csakis Istennek, hogy megmondja, mennyit érsz.

Ne engedd senkinek, csakis Istennek, hogy megmondja, mennyit érsz. Ez túl nagy hatalmat adna bárki kezébe. Ha az emberek felcímkézhetnek, akkor be is korlátozhatnak. Amíg nem tudod, hogy Isten mit gondol rólad, addig nem fogod tudni sem az egyéni értékedet, sem az életed célját. Aggódni fogsz amiatt, hogy nézel ki, mit gondolnak rólad mások, és hogy sikeres leszel-e az életedben. De ha hiszel Isten ígéretében: „…örökkévaló szeretettel szerettelek téged… felépítlek téged, és felépülsz…” (Jeremiás 31:3-4 Károli), akkor szabadon összpontosíthatsz arra, hogyan fejlődhetsz és érheted el Istentől kapott lehetőségeidet. Amit az élet lerombolt, Isten újjá tudja építeni.

Meg kell ragadni minden kedvező alkalmat, hogy bölcsen cselekedjünk!

Gonosz, bűnnel terhelt időket élünk. Talán voltak a történelemnek sötétebb korszakai is, de sajnos napjainkban az erkölcstelenség és az istentelenség nagyon mélyen belegyökerezett a lelkekbe. Ez a gyom pedig csak szórja és szórja magjait szerteszét. Telve van ezzel minden körülöttünk. Ne engedjük, ne hagyjuk, hogy a mi szívünkbe is gyökeret verjen és tönkretegye Isten munkáját!
Egy kátyút csak úgy tudok elkerülni vezetés közben, ha folyamatosan figyelek és éber vagyok. Minél több a gödör az előttem lévő úton, annál figyelmesebben kell haladnom. A lelki életünk során se lenne jó tengelytörést és komoly veszteségeket átélni. Ahogyan nem bátor az, aki belehajt a kátyúkba, hanem ostoba, ugyanúgy nem bátor az a hívő sem, aki belemegy a kísértő csapdáiba, hanem esztelen. Az Úr minden bűnt meg tud bocsátani, és megtisztít bennünket minden gonoszságtól, de a károkat, amelyeket okoztunk, sokszor nem lehet tökéletesen rendbe hozni.

A veszélyekkel ellentétben a jó lehetőségeket, alkalmas pillanatokat ki kell használni. Meg kell ragadni minden kedvező alkalmat, hogy bölcsen cselekedjünk! /Paróczi Zsolt/

Az Élet Igéje - 2011. január

„A hívők sokaságának egy volt a szíve-lelke. Egyikük sem mondott birtokából semmit sem a saját tulajdonának, hanem mindenük közös volt.” (ApCsel 4,32)

A világ nagy részén január 18. és 25. között rendezik meg az imahetet a keresztények egységéért, míg más helyeken pünkösdre teszik ezt az alkalmat.
Amint tudjuk, Chiara Lubich általában magyarázatot fűzött az imahétre választott bibliai részhez.
Idén a kiválasztott bibliai mondat a következő: „Állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban.” (ApCsel2,42) Hogy ezt jobban átgondoljuk, és jobban tudjuk élni, Chiara alábbi, 1994-es igemagyarázatát ajánljuk, amelyet az Apostolok Cselekedeteinek 4,32-es verséhez írt.

„A hívők sokaságának egy volt a szíve-lelke. Egyikük sem mondott birtokából semmit sem a saját tulajdonának, hanem mindenük közös volt.” (ApCsel 4,32)

Ez az ige egyike azon képsoroknak az Apostolok Cselekedeteiből (lásd még: 2,42; 5,12-16), ahol a szerző főbb vonalakban megismerteti velünk a jeruzsálemi első keresztény közösség életét. Rendkívüli lelki frissesség és dinamizmus, imádság és tanúságtétel jellemezte a közösséget, de legfőképpen nagy egység, ahogy Jézus akarta: ez legyen a félreérthetetlen ismertetőjele és a forrása egyháza termékenységének.
A Szentlélek – akit a keresztségben megkapnak mindazok, akik befogadják Jézus Igéjét – a szeretet és az egység lelke: legyőzve a faji, kulturális és társadalmi hovatartozásból fakadó különbségeket, minden hívőt egyesített a Feltámadottal és egymással.

„A hívők sokaságának egy volt a szíve-lelke. Egyikük sem mondott birtokából semmit sem a saját tulajdonának, hanem mindenük közös volt.”

De lássuk pontosabban, milyen is ez az egység.
A Szentlélek mindenekelőtt a szív és a gondolkodásmód egységét teremtette meg a hívők között, és a testvéri közösség dinamizmusával segítette őket, hogy leküzdjék az egység megszületését nehezítő érzelmeket.
Az egység legnagyobb akadálya ugyanis az individualizmusunk; a ragaszkodás saját gondolatainkhoz, látásmódunkhoz és személyes ízlésünkhöz. Önzésünk falakat épít, amelyek elszigetelik és kizárják azokat, akik különböznek tőlünk.

„A hívők sokaságának egy volt a szíve-lelke. Egyikük sem mondott birtokából semmit sem a saját tulajdonának, hanem mindenük közös volt.”

A Szentlélek létrehozta egység magától értetődően a hívők életében is visszatükröződött. A gondolatok és a szív egysége megnyilvánult és testet öltött az összefogás konkrét tetteiben: javaikat megosztották a szükségben lévő testvérekkel. Pontosan ez hitelesítette a közösséget: nem tűrhette el, hogy míg egyesek bőségben élnek, mások a szükségestől is meg legyenek fosztva.

„A hívők sokaságának egy volt a szíve-lelke. Egyikük sem mondott birtokából semmit sem a saját tulajdonának, hanem mindenük közös volt.”

Hogyan éljük hát az e havi igét, amely a közösséget és az egységet hangsúlyozza, amelyet Jézus kívánt, és amelynek megvalósítására nekünk ajándékozta Lelkét?
A Szentlélek hangjára hallgatva azon fáradozunk majd, hogy minden téren növekedjünk az egységben. Különösen lelki téren, úgy, hogy felülemelkedünk a megosztottság csíráin, amelyeket magunkban hordozunk. Micsoda ellentmondás lenne például, hogy míg egyek akarunk lenni Jézussal, megosztottak vagyunk egymás közt, és önző viselkedésében ki-ki megy a saját feje után, ítélkezünk, talán még ki is közösítjük a másikat! Újra meg kell hát térnünk Istenhez, aki egynek akar bennünket.
De ez az ige abban is segítségünkre lesz, hogy mélyebben megértsük az ellentmondást, amely ott feszül a keresztény hit és az anyagi javak önző kezelése között. Segítségünkre lesz, hogy hiteles közösséget vállaljunk mindazokkal, akik szükséget szenvednek, és itt csak lehetőségeink szabhatnak határt.
S mivel ebben a hónapban tartjuk az imahetet a keresztények egységéért, ez az Ige sarkalljon még, hogy imádkozzunk és erősítsük meg az egység, a szeretet és az osztozás kötelékét különböző egyházakhoz tartozó testvéreinkkel is, akikkel ugyanaz a hit és ugyanaz a lélek fűz össze bennünket: Krisztus lelke, melyet a keresztségben kaptunk.

Chiara Lubich

Az Élet Igéje, 1994. január. Megjelent: Új Város 1994/1.

Korzenszky Richárd

I. Elítélik. Elítélem. (Elítélnek.)

II. Ráteszik. Ráteszem. Rámteszik. (Vállalom?)

III. Leroskad. Leroskadok. (Bírni akarja. Bírni akarom?)

IV. Átöleli. Az útját járja. (Ránézek-e? hogy az utamat járjam!)

V. Ő segíti. Elfogadja. (Segítek-e elfogadva?)

VI. Kendőt nyújt. Ő arcát adja. (Ha letörlöm, nekem adja.)

VII. Összerogyott. Összerogyom. Földre sújtja. Földre sújtom. (Újra kezdi. Újra kezdem?)

VIII. Megsiratják. Tovább járja. (Megsiratom. Megkövetem?)

IX. Földre esett. Földre rogyott. (Segítem-e továbbmenni? Magam hagyom megsiratni?)

X. Megcsúfolják. Lecsupasztva. (Bírom-e még megcsúfolva?)

XI. Felszögezik. Felszögezem. Felszögeznek. Tehetetlen. Önként teszik. Értünk teszi. (Értük teszem? Teszem értük?)

XII. Fölfeszítve teljesíti. Akaratát véghezviszi. Elsötétült. (Befejezte?)

XIII. Leemelik. (Nézem-e még?) Ölbe teszik. Sötét az ég.

XIV. Sírba teszik. (Sírba tesznek.)


Sárba tiport életeknek
Hajnal támad harmadnapra.
Föltámad majd virradatra.
Élet fakad a világnak,
Annak, aki Vele járja.

Jézus mondta: “Kérjetek és adatik nektek!”

Maga Isten evangéliuma teremti meg azt az érzést, hogy szükségünk van rá. Pál mondja: “Ha mégis leplezett a mi evangéliumunk, azoknak leplezett, akik…” – akik gazemberek? Nem, hanem “akik elvesznek, mert bennük e világ istene megvakította a hitetlenek gondolkodását”. Az emberek nagy többsége az erkölcsösséget elérhetőnek tartja saját erejéből, nem érzik szükségét az evangéliumnak. Csak Isten teremti meg ezt a rászorultságot, addig nincs is tudatában az ember ennek, amíg Isten önmagát meg nem bizonyítja. Jézus mondta: “Kérjetek és adatik nektek!”, de Isten nem adhat addig, amíg nem kérünk. Nem akarja Ő visszatartani ajándékait, de ez a módja annak, hogy a megváltás alapján véghezvigyen dolgokat. Kérésünk útján Isten elindít olyan folyamatokat és megteremt olyan dolgokat, amik nem léteznek mindaddig, amíg mi nem kérünk. A megváltás belső valósága az, hogy szüntelenül teremt. Amint megteremti bennünk Isten életét, éppúgy megteremti mindazt, ami ehhez az élethez tartozik. Senki sem elégítheti ki azt a hiányérzetet, csak az, aki támasztotta. Ez a megváltás értelme – teremt és megelégít. “És én, ha felemeltetem a földről, magamhoz vonzok mindeneket” (Jn 12,32). Mi saját megtapasztalásainkat hirdetjük és az emberek érdeklődnek is, de nem ébred fel bennük hiányérzet. De ha Jézus Krisztus felemeltetik, Isten Szelleme tudatossá teszi bennünk, hogy Őrá van szükségünk. Az evangélium hirdetése mögött Isten váltságművének teremtő ereje munkálkodik az emberek lelkében. Soha nem a személyes bizonyságtétel menti meg az embereket. “Azok a beszédek, amelyeket én mondtam nektek, szellem és élet” (Jn 6, 63).

Ha nem áldozzuk fel a testit a szellemiért, a természeti élet kigúnyolja Isten Fiának életét bennünk és állandóan ingadozóvá tesz. A meg nem fegyelmezett szellemi életnek mindig ez a következménye. Rosszul járunk, amikor nyakasan tiltakozunk az ellen, hogy testileg, értelmileg és erkölcsileg fegyelmezzük magunkat. “Engem gyermekkoromban sem fegyelmeztek” – mondod. Akkor most kell fegyelmezned magadat. Ha nem teszed, Istenért való személyes életedet teljesen szétrombolod. Isten addig nem áll természeti életünk mellé, amíg mi azt kényeztetjük. De amint kitaszítjuk a pusztába és elszántan féken tartjuk, Isten vele lesz, forrásokat és oázisokat nyit meg és beteljesíti a természeti számára adott minden ígéretét.

Az Élet Igéje - 2010. december

„Istennél semmi sem lehetetlen.” (Lk 1,37) ... ...

Amikor az angyal hírül adta Máriának Jézus születését, ő megkérdezte: „Hogyan lehetséges ez?” (vö. Lk 1,34) Az angyal ezt válaszolta: „Istennél semmi sem lehetetlen”. Bizonyítékul Erzsébet példáját idézte, aki idős kora ellenére gyermeket fogant. Mária hitt, és így az Úr Édesanyja lett.
Isten mindenható: gyakran olvassuk ezt a Szentírásban. A kifejezés Isten hatalmára utal, hogy megáldja, megítéli és irányítja az eseményeket, amelyek révén megvalósítja terveit.
Egyetlen dolog akadályozhatja mindenhatósága érvényesülését: az ember szabadsága, aki szembehelyezkedve az Ő akaratával gyengévé válik, holott hivatása szerint osztoznia kéne Isten erejében.

„Istennél semmi sem lehetetlen.”

Ez az ige (…) felébreszti szívünkben az Atyaisten szeretetébe vetett határtalan bizalmat. Hiszen ha Isten a Szeretet, akkor ennek logikus következménye, hogy teljesen ráhagyatkozzunk.
Neki hatalmában áll megadni bármilyen kegyelmet: világi és lelki javakat, lehetséges és lehetetlen dolgokat. Megadja azoknak is, akik kérik, és azoknak is, akik nem, mert – amint az evangélium mondja – Ő Atya, aki „fölkelti napját jókra és gonoszokra egyaránt” (vö. Mt 5,45). Tőlünk is azt kéri, hogy ugyanazzal az egyetemes szeretettel tegyünk mindent, mint Ő, és higgyük el:

„Istennél semmi sem lehetetlen.”

Hogyan éljük tehát ezt az igét a hétköznapokban?
Időről időre mindannyiunknak szembe kell néznünk nehéz, fájdalmas helyzetekkel, mind személyes életünkben, mind kapcsolatainkban. Sokszor teljesen tehetetlenek vagyunk, mert ragaszkodásokat fedezünk fel magunkban a dolgokhoz vagy emberekhez, és szeretnénk megszabadulni tőlük, ám érezzük, hogy gúzsba kötnek. Gyakran a közönyösség és az egoizmus falaiba ütközünk, vagy olyan események történnek, amelyek mintha meghaladnák az erőnket, ezért inkább feladjuk a harcot.
Az ilyen pillanatokban jöhet segítségünkre ez az életige. Jézus hagyja, hogy szembesüljünk tehetetlenségünkkel. Nem azért, hogy elbátortalanodjunk, hanem hogy jobban megértesse velünk: „Istennél semmi sem lehetetlen”; azért, hogy előkészítsen minket kegyelme rendkívüli erejének megtapasztalására, mely éppen akkor nyilvánul meg, amikor belátjuk: saját erőnkből semmire nem megyünk.

„Istennél semmi sem lehetetlen.”

Ha a legkritikusabb pillanatokban ezt ismételjük, felszabadul mindaz az energia, amelyet Isten igéje hordoz, és valamiképpen részesedünk Isten mindenhatóságából. Van viszont itt egy feltétel: Isten akaratát kell élnünk, sugározva magunk körül a Tőle kapott szeretetet. Így összhangban leszünk Isten mindenható szeretetével, melyet teremtményei iránt táplál, és ezáltal hozzájárulhatunk az egyénekről és az emberiségről alkotott tervének megvalósulásához.
Hogy ezt az igét éljük, és hatékonyságát teljességgel megtapasztaljuk, van még egy kiváltságos lehetőségünk: az imádság.
Jézus azt mondta, hogy bármit kérünk nevében az Atyától, meg fogja adni. Kérjük tehát tőle mindazt, ami leginkább a szívünkön fekszik, azzal a szilárd hittel, hogy számára semmi sem lehetetlen: kérjük a reménytelen helyzetek megoldódását, a világ békéjét, a súlyos betegek gyógyulását, a családi és társadalmi konfliktusok elsimulását!
Ha pedig kölcsönös szeretetben, teljes egyetértésben többen fohászkodunk ugyanazért, akkor maga Jézus lesz köztünk; Ő fogja kérni az Atyát, és ígérete szerint megkapjuk, amiért imádkoztunk.
Isten mindenhatóságába és Szeretetébe vetett hittel egy nap mi is azt kértük valaki számára, hogy a röntgenfelvételen látható daganat „tűnjön el”, mintha tévedés vagy rémkép lenne. És így történt.
Ha életünk eseményeit mindig határtalan bizalommal fogadjuk, érezni fogjuk, hogy egy olyan Atya tart bennünket a karjában, akinek minden lehetséges. Ez nem jelentheti, hogy mindig megkapjuk, amit kérünk. Ő Atya; mindenhatóságát mindig és csakis gyermekei javára használja, akár tudják, akár nem. Egyetlen dolog számít: tápláljuk magunkban a bizonyosságot, hogy Istennél semmi sem lehetetlen, és akkor soha nem tapasztalt béke fog eltölteni bennünket.

Chiara Lubich

Életige 1999. december. Megjelent: Új Város 1999/12.

Velünk is sokszor előfordulhatott, hogy olyan embertől kaptuk a sebeket, akit szeretünk. Lelkileg ezt soha nem könnyű feldolgozni. Sok esetben egy életen át tartó harag lesz a másik iránt. Minden eset más, de bölcsen kell viselnünk, mert különben megmérgezheti a mindennapjainkat.
Először is sajnos senki sem tökéletes, és ebből adódóan, nincs olyan ember, akiben ne csalódnánk legalább egyszer az életben. Ha már ezt tudatosítjuk magunkban, akkor könnyebb feldolgozni. De ilyenkor jön az a mondat, hogy „Azért ez már durva, amit tett! Ezt soha nem gondoltam volna róla!” Természetesen nem mindegy, milyen mértékben bántanak meg minket, mert valóban a bizalom elszállhat egy pillanat alatt, amihez sok idő, és bizonyítás kell, hogy visszajöjjön.
Viszont ha valaki valóban megbánja, amit tett, akkor kötelességünk megbocsátani neki. Ha megbocsátunk, nem jelenti azt, hogy minden a régi, de nem tarthatunk örök haragot. Óvatosan újra kell építeni azt a kapcsolatot, és vigyázni arra, hogy még egyszer ne történhessen meg hasonló eset.

Vele együtt megfeszítve! Elszántam-e már magamat arra, hogy a bűnt igazán ki kell ölni magamból? Sok idő eltelik, mire eljutunk erre a belső döntésre a bűnt illetően, de életem nagy pillanata az, amikor elhatározom, hogy amint Jézus Krisztus meghalt a világ bűneiért, úgy kell a bűnnek kihalnia belőlem. Nem megfékezni, elnyomni vagy megakadályozni kell a bűnt, hanem keresztre feszíteni. Senki sem juttathat el mást erre az elhatározásra. Lehet, hogy komolyan meggyőződtünk bűnösségünk felől, mégis arra van szükségünk, hogy eljussunk erre a döntésre, amit Pál itt követel. Szedd össze magad, jusson időd az Istennel való egyedüllétre, hozd meg ezt az erkölcsi döntést és mondd: “Uram, azonosíts engem a te haláloddal egészen addig, amíg magam is tudom, hogy velem együtt a bűn is halott bennem.” Döntsd el, hogy a bűn benned halálba legyen adva! Nem valami isteni sejtésről van itt szó Pálnál, hanem mélyen gyökerező határozott megtapasztalásról. Felkészültem-e arra, hogy a Szent Szellem kutató fénye mindaddig átvilágítson rajtam, míg már tudom, mit jelent a bűnös természet, vagyis az, ami Istennek bennem levő Szelleme ellen tör? Ha igen, beleegyezem-e Isten halálos ítéletébe, amit erre a bűnös természetre is kimondott, hogy ti. teljesen azonosuljon Jézus halálával? Beleéltem-e magam abba a dicsőséges előjogba, hogy Krisztussal együtt megfeszíttettem, és nem marad bennem, a testemben és véremben más, mint Krisztus élete? “Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus” (Gal 2,20).

Végy egy esetet! Kell hozzá egy vétkes, ki szándékkal vagy véletlenül, esetleg csak látszólag rossz dolgot követett el, vagy arra rágalmaztatik. Keresd meg és hívd magadhoz (ha eljön) a sértett felet, ki magában a fennt vett eset miatt megbántódott, mert erkölcsileg és/vagy anyagiakban kárt szenvedett! A megbízott tudakozókat előhíva kérd, hogy ismertessék a tényállást bizonyítékaik alapján! Minden bizonyítékot, tanúvallomásokat, tárgyi bűnjeleket alaposan megvizsgálj! Azokról hallgasd meg mind a sértett, mind a vétkes, valamint a szakértők véleményét! Közben éleslátásoddal figyeld, hogy valamelyik nem lódít-e, hogy a maga javára billentse az ügyet! A tanúktól jóeszű kérdezők segítségével tudakozódj, kik alkalmasakarra, hogy minden szót alaposan körüljárjanak és ki- illetve megforgassanak, hogy minden napvilágot lásson! Miután mindenki sorra került kérd meg a feleket, hogy mondjanak végszót! Aztán megfontolás miatt húzódj vissza átgondolás céljából! Miközben ezt teszed magadban, jól gondold meg a következőket! Mi vezetett oda, hogy a felek a törvényhez fordultak? Mik voltak indokaik és miért? Még egyszer vesd össze a vallomásokat és keress ellentmondásokat közöttük! Csak azokat a bizonyítékokat vedd figyelembe, melyek igazolást nyertek! Úgy hozd meg ítéleted, hogy azt minden ponton igazolni tudd! És ne feledd: ezek után is tévedhetsz!
Most pedig gondolj a következőkre:
- Te vagy a vétkes.
- Te vagy az áldozat.
- Te vagy mindkettő.
Tedd ezt meg minden alkalommal, mielőtt bármilyen ügyben bárki fölött ítéletet hirdetsz! Teljesen biztos vagy még abban, hogy szeretnél ítélkezni? “Mert az Atya nem ítél senkit, hanem az ítéletet egészen a Fiúnak adta; Hogy mindenki úgy tisztelje a Fiút, miként tisztelik az Atyát. A ki nem tiszteli a Fiút, nem tiszteli az Atyát, a ki elküldte őt.” János 5:22 (Restás László)

Urunk nem kényszerít az engedelmességre. Nagyon világosan megmondja, mit kellene tennünk, de soha nem használ kényszerítő eszközt arra, hogy megértesse velünk. A vele való szellemi egységünk alapján kell engedelmeskednünk. Ezért bármikor beszélt is Urunk a tanítványságról, mindig elébe tette: “HA” – nem kell megtenned, csak ha szeretnéd. “Ha valaki jönni akar énutánam, tagadja meg magát…” (Mt 16,24), “adja át nekem a magához való jogát.” Urunk itt nem örökkévaló helyzetünkről beszél, hanem arról, hogy a földi életben hasznosak legyünk neki; ezért beszél olyan keményen (Lk 14,26). Soha ne magyarázd ezeket a szavakat attól függetlenül, aki mondta. Az Úr nem szabályokat ad, hanem egészen világosan elém állítja az Ő álláspontját, és ha az én hozzá való viszonyom a szereteten alapszik, minden habozás nélkül megteszem, amit Ő mond. Ha bizonytalankodom, ez azért van, mert más valakit szeretek – magamat. Jézus Krisztus nem segít, hogy engedelmeskedjem. Nekem kell engedelmeskednem neki, s mihelyt engedelmeskedem, betöltöm szellemi rendeltetésemet. Személyes életem teli lehet kicsi kellemetlenségekkel, de ha adott helyzetemben engedelmeskedem Jézus Krisztusnak, ezek olyanok lesznek, mint a tűszúrás okozta lyuk, átlátok rajtuk Isten arcára, és vele szemtől szemben állva felismerem majd, hogy engedelmességem által ezren meg ezren nyertek áldást. Amikor Isten megváltása az ember lelkében egyszer már eljuthatott az engedelmességig, az mindig teremtő erő. Ha engedelmeskedem Jézus Krisztusnak, Isten megváltása átterjed rajtam keresztül más életekbe is, mert az engedelmesség mögött ott van a Mindenható Isten valósága.

Urunk soha nem erőszakolja ki engedelmességünket: nem vesz igénybe eszközöket azért, hogy akarata teljesítésére rábírjon. Néha szeretném, bárcsak úrrá lenne rajtam és kényszerítene egy ügy elintézésére, de nem teszi. Van olyan hangulatom is, amikor szeretném, ha nem is törődnék velem, mégis megteszi. “Ti engem így hívtok, Mester és Uram” – de valóban az? Szókincsünkben ritkán fordul elő ez a két szó; mi jobban szeretjük a “Megváltó”, “Üdvözítő” elnevezéseket. Csak egyetlen szóval tudjuk kifejezni, mit jelent szellemi tapasztalatunkban az, ha Mesterünk van: ez a “szeretet”. Nagyon keveset tudunk az Isten által kijelentett szeretetről. Ezt az bizonyítja, ahogyan mi az “engedelmesség” szót használjuk. A Bibliában az egyenlők kapcsolatára épül az engedelmesség. Ilyen a Fiú kapcsolata Atyjával. Urunk nem Isten “szolgája” volt, hanem Isten Fia. “Jóllehet Fiú, azokból, amiket szenvedett, megtanulta az engedelmességet” (Zsid 5,8). Ha az a gondolatunk, hogy uralma alá hajtott, ez azt bizonyítja, hogy nincs Mesterünk. Távol vagyunk attól a kapcsolattól, amit Ő szeretne, amelyben Mesterünk lehet anélkül hogy annak tudatában lennénk. Csak annyit tudunk: az Övéi vagyunk, hogy engedelmeskedjünk.

Urunk sohasem hangsúlyozta tekintélyét. Sohasem mondta: “Meg kell tenned.” Teljesen szabadon hagyott minket, olyan szabadon, hogy akár arcába is köphetünk, mint ahogy meg is tették ezt; olyan szabadon, hogy megölhetjük – mint ahogy meg is tették: és nem szól rá egy szót sem. De amikor élete bennem megszületett váltsága által, azonnal elismerem, hogy teljes fennhatóságú joga van felettem. Erkölcsi uralom ez: “Méltó vagy…” (Jel 4,11). Csak a méltatlan részem vonakodik meghajolni a méltó előtt. Ha találkozom valakivel, aki szentebb nálam és mégsem ismerem el méltó voltát, s nem engedek annak, amit mond és ami megállja a helyét, akkor nyilvánvalóvá válik a bennem levő méltatlan rész. Isten embereket használ a nevelésünkre, akik kicsit tovább jutottak, mint mi – nem értelmileg, hanem szentség tekintetében -, míg végre magának az Úrnak uralma alá jutunk, s akkor már egész életünk afelé van beállítva, hogy neki engedelmeskedjünk. Ha Urunk megkövetelte volna az engedelmességet, akkor mint rabszolgahajcsárnak nem lenne tekintélye felettünk. Ő soha nem erőlteti az engedelmességet, de amint meglátjuk Őt, azonnal engedelmeskedünk neki, így Urunkká lesz és szüntelen az Ő imádatában élünk. Aszerint növekedhetem a kegyelemben, ahogyan az engedelmességet felfogom. Az engedelmesség szót ki kell emelnünk a mocsárból. Az engedelmesség az apa és fiú közti viszonyra vonatkozik, nem az úr és a szolga viszonyára. “Én és az Atya egy vagyunk.” Ámbár Fiú, megtanulta azokból, amiket szenvedett, az engedelmességet” (Zsid 5,8). Isten Fia engedelmes volt küldetéséhez mint Megváltó – mégpedig azért, mert Fiú volt, és nem azért, hogy fiúvá lehessen.

Tiszta szemmel nézd, milyen szépnek teremtette Isten ezt a világot, s benne milyen szépnek, szeretnivalónak az embert. Tanulj gyönyörködni minden kis virágban. Gyönyörködj minden eléd kerülő kis csibész hamis elevenségében. Lásd meg, milyen büszke egy közismert tolvaj, ha te kivételesen megbízol benne. És meg fogod látni Isten teremtésének minden szépségét. S végül, ahogy Jézus ígérte, meglátod magát Istent az o szeretetében, és boldog leszel. Krisztusom, annyi vaknak nyitottad meg a szemét, hogy lásson. Kérlek, nyisd meg az én szememet is, hogy mindenben lássam meg a szépet. Annyi szépség van ebben a teremtett világban, s én olyan keveset látok belőle. Nem baj, ha látom a sötétséget is, a sok bűnt és nyomorúságot. Kell az, hogy különbséget tudjak tenni a jó és a rossz között. Nem fals gyámoltalanságot kérek, mindenbe beletörődő, mindennel megelégedő közömbösséget, hanem azt a belelátást, mely képessé tesz arra, hogy a tisztán látszó sötétség mögött meglássam a fényt, mely tőled származik: a jóság szomjazását a bűnös emberben, a képességet a restben, a hitre való vágyat a hitetlenben, a megszeppent gyermeket a gőgös dicsekvőben. Szépet látni taníts, Uram. Ámen. (Varga László: Isten asztaláról)

Tisztánlátásra int bennünket János, amikor figyelmeztet arra, hogy senki sem mondhatja magát bűntelennek. Ha viszont szembe kell néznie minden egyes embernek a bűn problémájával, mi lehet a megoldás? Vajon az elkendőzés, letagadás, kompenzálás, racionalizálás, mentségek keresése kiutat adhat a bűn egyetemes nyomorúságából? Semmiképpen sem. Egyedül Jézus Krisztus áldozata volt képes hatástalanítani azt, s az egyes ember életében is ennek elfogadása, s az ő személyébe való kapaszkodás jelenti a menekülést (2,2). Ugyanakkor a gyümölcsöknek is meg kell jelenniük a bűntől való szabadulás után: ez egy szóval összefoglalva a hiteles életvitelt jelenti, vagyis valódi közösséget testvéreinkkel és a világosságban való járást (1,6–7). Közösségeinkben széttekintve azt látjuk, hogy a gyónás intézményének eltörlésével a bűnvallás is nehezebbé lett a bemerített hívőknek, mert a tökéletesség leplét próbálják felölteni. Pedig valódi bűnbánat s Istentől és emberektől való bocsánatkérés nélkül nincs helyreállás. Segíts, Uram, a hamis énképtől és önigazultságtól szabadulni, és a te világosságodban járva szilárd alapra építeni!

Tisztaságra kötelező ígéretek (2Korinthus 6,14–7,1 )A tiltott dolgok sokak számára válnak kísértéssé „mi lesz, ha mégis megtesszük?” címszóval. Mi bajunk lesz, ha mégis megtesszük? Isten eltávolodik tőlünk. És ha megtesszük, amit Isten kér? Áldásában részesedünk. Sokszor e kettősség között vacillálunk. Mindig probléma, ha az olvasott igéket a magunk módján próbáljuk értelmezni. Ha kell, kifordítani az élét. „Mert Isten igéje élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál, és áthatol az elme és a lélek… szétválásáig, és megítéli a szív gondolatait és szándékait.” (Zsid 4,12) Nem az embertársi vagy testvéri kapcsolatot kell egymástól elválással megszüntetnünk, hanem a bűneinktől kell megszabadulnunk. Az erkölcstelenség szelei kavarognak körülöttünk. Jó megőrizni a tisztaságot fiatalon. Legyen szó házasság előtti erkölcsi tisztaságról vagy a házasságkötés utáni hűségről. Ebben a tisztaságban kell megerősödni a szülőknek, és továbbadni a gyermekeiknek. Megőrizhető a tisztaság. Vigyázzunk is rá! Legyünk hálásak, mert Isten gyermekévé fogadott bennünket! Dicsérjük Jézust, aki mindezt lehetővé tette számunkra! „Szívemnek mélyén hálaének csendül. Szívemnek mélyén téged áldalak…” (Erőm.Ék 123)

Tisztogatnom kell magam testem és szellemem minden tisztátalanságától, hogy mindkettő teljes összhangba jusson Isten természetével. Vajon szellemi beállítottságom teljes összhangban van-e Isten Fiának bennem levő életével, vagy értelmem még nincs neki alárendelve? Az Úr Jézus Krisztus gondolkozásmódját alakítom-e ki magamban, aki sohasem beszélt az önmagához való jogairól, hanem belső éberségben maradva szellemét szakadatlanul alárendelte az Atyának? Felelős vagyok azért, hogy szellememet egyetértésben tartsam az Ő szellemével. Ekkor Jézus Krisztus lassanként felemel az Atya akaratának való teljes odaszentelésbe, oda ahol Ő él, ahol már ügyet sem vetek semmi másra. Isten félelmében így viszem véghez megszentelődésemet. Vezethet Isten az Ő útján és meglátják Őt mások is egyre jobban az életemben? Vedd komolyan a dolgodat Istennel szemben és akkor minden mást figyelmen kívül hagyhatsz! Legyen Isten a szó legszorosabb értelmében az első helyen az életedben!

Ti az Istentől vagytok fiacskáim, és legyőztétek azokat; mert nagyobb Ő, aki bennetek van, mint az, aki e világban van. — 1János 4,4.
Mit végez benned a Szent Szellem?
A Szent Szellem csak egy „szellemi autóstoppos”? Mint egy stoppos utazik veled végig az életen? Csak valami felesleges poggyász a számodra, amit egész életedben hordozhatsz? Nem! A Szent Szellem azért él benned, hogy segítsen neked!
Ő azért él benned, hogy megerősítsen téged!
Ő azért él benned, hogy megvigasztaljon téged!
Ő azért él benned, hogy győzelemre vigyen téged az életben!
Tégy ilyen pozitív megvallásokat, ahelyett, hogy kudarcról és kételkedésről beszélnél.

Te milyennek látod magad: Krisztus csodálója netán igazi követője vagy? A kettő közötti különbséget a következőkben olvashatod:
“A csodáló távol tartja magát attól, amit csodál. Elismeri Jézus erkölcsi nagyságát (még talán feltámadását és istenségét is), szépnek tartja a Jézus által felmutatott ideálokat, de „észre sem veszi, hogy csodálatának tárgya követelményt testesít meg vele szemben, hogy váljék olyanná, de legalábbis törekedjék olyanná válni, mint akit csodál.” Kierkegaard szerint „a csodáló nem óhajt áldozatokat hozni, bármiről is lemondani, földhöz kötöttségét levetni, életét átalakítani, csodálatának tárgyához hasonulni, és életével kifejezni, amit csodál – viszont szavakban, kifejezésekben és fogadkozásokban kimeríthetetlen, ami a krisztushit fönségét és dicsőségét illeti”.
A követő ezzel szemben arra törekszik, hogy „hasonlóvá váljék csodálata tárgyához”. A követő nem csak csodálja Jézus személyét, de Úrnak is tekinti őt, akinek engedelmesség jár. A követő odaadja magát Jézusnak, akit csodál, és annak megfelelően alakítja életét, ami Jézus kérése a számára. A követő nem pusztán szemlélő és imádó, hanem tanítvány is. Egy élet követője. A követő nem vonja ki magát Jézus személyének hatása alól. Bizonyos értelemben a csodáló sem, de az ő esetében a hatás inkább esztétikai jellegű, olyasmi, mint egy műalkotás élvezete esetében. A követő ezzel szemben felszólítást hall, és a felszólításra válaszol is. Felkel, és követi Mesterét.
Ezek után válaszolj őszintén a fentebb feltett kérdésre!

Tartózkodj minden olyan, Istennek végzett munkától, amely elvonhatja figyelmedet magáról Istenről. Igen sok szolgáló testvér a saját munkáját imádja. A szolgálattévő egyedül Istenre összpontosítsa magát, másra ne legyen gondja. Ez azt jelenti, hogy életének többi területei értelmi, erkölcsi és szellemi vonatkozásban szabadok legyenek, mint a gyermek; de ez nem a szeszélyes, önfejű, hanem a hálás gyermek szabadsága. Akiben nem uralkodik az Istenre való figyelés, annak a szolgának könnyen feje fölé nő a munka; a testnek, szellemnek és léleknek nincs szabad tere és ennek következtében teljesen kimerül és összeroppan. Nincs szabadság és öröm az életében; idegei, feje és szíve olyan nyomasztó terhet hordoznak, hogy Isten áldása nem nyugodhat meg rajta. De az is igaz: ha Istenre vagyunk összpontosítva, akkor életünk minden területe felszabadul és egyedül Isten uralma alatt van. A munkáért nem téged terhel a felelősség; a te egyetlen felelősséged az, hogy szakadatlan, élő kapcsolatban maradj Istennel és vigyázz, nehogy bármi gátolja a vele való együtt munkálkodásodat. A megszentelődés után gyermeki szabadságban élünk, eltűntek azok a dolgok, amelyek az életet lekötve tartották. De mindig emlékezz arra, hogy egyetlen cél érdekében tette szabaddá életedet – hogy feltétel nélkül odaszánd magad munkatársadnak, az Úrnak. Nincs jogunk meghatározni, hova kerüljünk, vagy jó előre véleményt mondani arról, mire akar minket Isten alkalmassá tenni. Isten irányít mindent, és ahova állít, ott egyetlen célunk, hogy a neki való fenntartás nélküli odaadás áradjon ki belőlünk a munkában. “Valamit hatalmadban van cselekedni erőd szerint, azt cselekedjed” (Préd 9,12).

Tanítsák meg népemet a szent és közönséges közti különbségtételre, és oktassák őket a tisztátalan és tiszta közti különbségtételre (Ez 44,23)! Jézus azért jött, hogy a teremtés eredeti tisztaságát helyreállítsa. S ne csupán helyreállítsa (megigazítsa), hanem ebben meg is tartsa (Megtartó). A tisztaság erénye a tisztaság vágyával kezdődik. A tisztaság erényének legerősebb támogatója a mértékletesség, a józan határ. Az önuralom halálig tartó gyakorlat, nem pedig olyasmi, amit egyszer s mindenkorra végleg elsajátítottunk. Soha ne gondoljuk, hogy az már végleg a miénk, már végleg józanok vagyunk, már végleg tiszták! Legyünk őszinték magunkhoz, ismerjük el, hol tartunk az úton, s mivel kell még leszámolnunk! Éles határokat kell húznunk, és alaposan át kell gondolnunk, milyen behatásoknak tesszük ki magunkat és családtagjainkat. Lehetetlen engedékenynek lenni önmagunkkal szemben erkölcsi kérdésekben úgy, hogy ne fizetnénk meg végül az árát. Csak a tisztaságra törekvő képes különbséget tenni jó és rossz között, mert igyekezete őrzi meg erkölcsi ítélőképességét. Aki nem tud ítéletet alkotni önmaga és mások magatartásáról, tetteiről, könnyen lehet, hogy már elvesztette tisztaságát vagy tisztaság utáni vágyát is. Vajon miért helyez Isten oly nagy hangsúlyt a megtérésben a szív megtisztítására?

Sokan reszketve félnek a sátán hatalmától, mások mögé bújva mentegetik vétkeiket. Felesleges. Nincs szükség sátánra. Ez a rövid ige tudományos alapossággal magyarázza meg minden bűn okát, eredetét. Nem vagyunk képesek ellenállni ösztöneink önző vágyainak, melyeket felerősít a génjeinkben örökölt, szüleinktől, környezetünktől eltanult, az újság, a TV, a hitetlen beszédek és írások felől reánk áradó szenny tömege. Ez az eredendő bűn. Isten az embert szabadnak teremtette, hogy önkéntes szeretettel, meggyőződéssel hajtsa végre boldogságra vezető rendeltetését. Ösztöneit nem korlátozza beépített korlát, mint az állatokban, kizárólag erkölcsi meggyőződése. Ha az elvész, eredménye mindaz a szörnyűség, amit a 20. század kitermelt magából, s átadott a mi századunknak is. Hiába a tudomány minden csodálatos eredménye, nincs más reménysége egy boldogabb, szebb életnek, csak az új nemzedék erkölcsi megújulása. Az pedig elképzelhetetlen Istenre támaszkodó hit nélkül. Menthetetlenül belepusztul az emberiség a hitetlenségből fakadó erkölcsnélküliségbe. Kozmikus fontosságú, hogy ifjúságunk újra megtalálja Istenét, Krisztusát. Csak akkor lesz képes nagy szenvedések árán új életet építeni. Urunk, úgy tűnik, nagy nyomorúságok után még nagyobb veszedelmek várnak ránk. Minden előrelátás csődöt jövendöl, vagy tudatosan hazudik, vagy behunyja a szemét. Gyermekeim, unokáim vannak, mi lesz velük? Reád bízom magamat és utódaimat, tudom, hogy te kezedben tartod azt, aki bízik benned, azért bátran nézek jövőnk elé, de nagyon aggódom népem hitetlensége miatt. Tégy csodát, Urunk. Ne dobj el minket. Jézus bíztat: ami embernek lehetetlen, Istennél lehetséges. Te magad fordítsd magad felé új nemzedékünk lelkét, hogy megmaradjunk, hogy jövőnk legyen. Ámen. (Varga László: Isten asztaláról)

Semmi csodálatos nincs az olyan dolgokban, amiket meg tudunk magyarázni; azok felett mi uralkodunk, egészen természetes tehát, hogy megpróbáljuk őket megmagyarázni. Az engedelmesség nem mindig természetes; és nem is mindig feltétlenül bűn az, ha nem engedelmeskedünk. Ha nem ismerjük el a parancsoló magasabb tekintélyét, akkor nincs az engedelmességnek erkölcsi értéke. Felszabadulás is lehet valaki számára, ha nem engedelmeskedik. Amikor egyik ember ezt mondja a másiknak: “Ezt kell tenned!” vagy “Csináld!” – ezzel összetöri az emberi szellemet és használhatatlanná teszi Isten számára. Az engedelmeskedő ember rabszolga, hacsak nincs ott a szent Isten felismerése engedelmessége mögött. Sok lélek csak akkor kezd Istenhez menni, amikor már torkig van a vallásossággal, mert az ember szívének csak egyetlen Mestere van: és ez nem a vallás, hanem Jézus Krisztus. De amikor már megláttam Őt, jaj nekem, ha azt mondom: Nem akarom! Ő sohasem fog unszolni, hogy akarjam, de ha ellenkezem, máris elkezdtem aláírni lelkemben Isten Fiának halálos ítéletét. Amikor szemtől szembe állok Jézus Krisztussal és ezt mondom: “Nem akarom!” Ő sohasem fog kényszeríteni, de én már akkor elfordultam váltságának újjáteremtő hatalmától. Ha a világosságra jöttem, Isten kegyelme előtt mindegy, hogy mennyire vagyok bűnös; de jaj nekem, ha a világosságot visszautasítom (Jn 3,19-21).

“Sátán mindig munkában van és igyekszik elferdíteni azt, amit Isten mondott. Megpróbálja elvakítani az elmét és elhomályosítani az értelmet, hogy ezáltal bűnre vigye az embert. Oly nagyon egyszerűek az Úr követelményei, hogy senkinek sem kell tévelyegnie. Isten állandóan keresi, hogy miként vonja a védelme alá az embert, hogy Sátán ne gyakorolhassa felette a maga gonosz, megtévesztő hatalmát. Az Úr leereszkedett, hogy beszéljen az emberekhez, és a saját kezével írja kőtáblákra az élő igéket. Ezeket az áldott, élettel áthatott és igazságban tündöklő igéket tökéletes vezetőként adta át az emberiségnek. Mivel Sátán arra törekszik, hogy elvonja a figyelmet az Úr ígéreteiről és követelményeiről, nekünk annál nagyobb szorgalomra van szükségünk annak érdekében, hogy az Úr igéit a szívünkbe véssük, és megerősítsük az emlékezetünkben. Nagyobb figyelmet kellene tanúsítanunk az Úr figyelmeztetései és követelményei iránt… A Biblia minden fejezete, verse és szava Istentől való üzenet az emberhez. Kössük szabályait jegyül a kezeinkre és a homlokunkra! Ha tanulmányozzuk és követjük ezeket a szabályokat, akkor Isten úgy vezeti az Ő mai népét is, mint hajdan Izráelt, nappal felhő-, éjjel pedig tűzoszlop által.” (Pátriárkák és próféták, Áldás és átok c. fejezetből)

“Sátán sok embert félrevezet azzal a tetszetős elmélettel, amely szerint Isten annyira szereti az Ő népét, hogy mentséget talál a bűneikre. Sátán azt állítja, hogy azok a büntető ítéletek, amelyeket Isten Igéjében kilátásba helyez a törvényszegőknek, csak bizonyos erkölcsi célt szolgálnak kormányzatában, de nem teljesednek be szó szerint. – Isten az Ő teremtményeivel való bánásmódjában mindenkor megőrizte az igazság alapelveit. Kinyilatkoztatta a bűn igazi jellegét és megmutatta, hogy annak biztos következménye a halál. Sohasem volt, és nem is lesz soha feltétel nélküli bűnbocsánat. Az ilyenfajta megbocsátás az Isten uralmának alapját képező igazságos alapelvek feladását jelentené. Ez megdöbbentené a világegyetem el nem bukott lényeit. Isten hűen bemutatta a bűn következményeit, és ha ezek az intések nem igazak, akkor hogyan lehetünk biztosak abban, hogy ígéretei beteljesednek? Az az úgynevezett jóindulat, amely félretenné az igazságot, nem jóakarat, hanem gyengeség. Isten az életadó. Törvényei pedig kezdettől fogva az élet érdekében és védelmében adattak.” (Pátriárkák és próféták, Józsué utolsó szavai c. fejezetből)

“Sátán vadul támad, és csalásai ravaszak, de az Úr szemmel tartja népét. Gyötrelmük súlyos, a kohó tüze már-már megemészti őket. De Jézus tűzben megpróbált aranyként hozza ki őket a lángokból. Földiességük leválik, hogy Krisztus képmása tökéletesen megmutatkozzon bennük. Úgy tűnik, mintha az Úr időnként elfeledkezne az egyházát fenyegető veszélyekről és az ellenség okozta sebeikről. De Isten nem felejt. A világon semmi sem olyan drága neki, mint egyháza… Isten hűséges, imádkozó gyermekei benne rejtik el életüket. Maguk sem tudják, milyen biztonságban vannak. Sátán késztetésére e világ uralkodói életükre törnek. De ha megnyílna a szemük, mint Elizeus szolgájáé Dótánban, látnák, amint a körülöttük táborozó angyalok féken tartják a sötétség seregeit.” (Próféták és királyok, 366-367. l.)