"Te vagy, Uram, az egyetlen kincsem" (vö.: Zsolt 15 (16),2).
Lisieux-i Szent Teréz mondta, hogy jobb magával
Istennel beszélni, mint Istenrõl, mert a többiekkel való beszélgetésbe
mindig belevihetjük az önmagunk iránti szeretetet. Igaza van, bár
nekünk Istenrõl is beszélnünk kell, hogy másoknak tanúságot tegyünk.
Mégis elsõsorban Istent kell szeretnünk azzal a
szeretettel, ami a keresztény élet alapja, és ami az imádságban és az Õ
akaratának teljesítésében nyilvánul meg.
Igen, beszéljünk tehát a felebarátokkal; de mindenekelõtt Istennel!
Beszéljünk Vele, de hogyan?
Minden keresztény egyszerû imájával. Ugyanakkor a
nap folyamán idõnként vizsgáljuk meg egy-egy rövid imán keresztül azt,
hogy a szívünk valóban rá irányul-e, hogy valóban Õ-e életünk Ideálja!
Tényleg az elsõ helyre tesszük Õt szívünkben, és õszintén, teljes
létünkkel szeretjük?
Szeretném felhívni a figyelmet azokra a röpimákra,
melyeket fõleg a világban élõknek ajánlanak, akiknek nincs idejük
hosszasan imádkozni. Ezek az imák olyanok, mint egy-egy
szeretet-nyílvesszõ, melyek a mi szívünkbõl, mint tüzes dárdák indulnak
ki Isten felé: úgynevezett fohászok, melynek eredeti jelentése pontosan
nyílvesszõ, dárda. Nagyszerûen megfelelnek ugyanis arra, hogy szívünket
egyenesen Isten felé irányítsák.
A Katolikus Egyház eucharisztikus liturgiája ebben
a hónapban egy gyönyörû zsoltár-részletet idéz, amit fohásznak is
tekinthetünk, ami éppen nekünk való. Így hangzik:
"Te vagy, Uram, az egyetlen kincsem".
"Te vagy, Uram, az egyetlen kincsem." Ezt
próbáljuk meg ismételgetni a nap folyamán, különösen akkor, amikor a
különbözõ dolgokhoz, emberekhez, vagy önmagunkhoz való ragaszkodás le
akarná kötni szívünket. "Te vagy, Uram, az egyetlen kincsem – mondjuk
ilyenkor –, és nem az a dolog, nem az a személy, nem én magam; hanem Te
vagy az egyetlen kincsem, és semmi más."
Próbáljuk meg ezt ismételni, amikor a kapkodás, a
sietség elvonná figyelmünket attól, hogy jól tegyük Isten akaratát a
jelen pillanatban: "Te vagy, Uram, az egyetlen kincsem, tehát az
egyetlen kincsem a Te akaratod, nem az, amit én akarok."
Amikor a kíváncsiság, az önszeretet, vagy a világ
ezerféle vonzása ki akarja kezdeni Istennel való kapcsolatunkat,
mondjuk neki teljes szívünkbõl: "Te vagy, Uram, az egyetlen kincsem, és
nem az, amivel kapzsiságom vagy gõgöm táplálkozni akar!"
Próbáljuk meg gyakran ismételgetni ezt. Ismételjük
mindig, amikor valamilyen árnyék borítja be lelkünket, vagy amikor a
fájdalom kopogtat szívünk ajtaján. Lehetõség ez arra, hogy
felkészüljünk a Vele való találkozásra.
"Te vagy, Uram, az egyetlen kincsem".
Ezek az egyszerû szavak segíteni fognak, hogy
bízzunk Istenben, és hogy megtanuljunk együtt élni a Szeretettel.
Azáltal pedig, hogy egyre inkább egyek vagyunk Vele, és Õ betölt
minket, megvetjük és újra lerakjuk igazi létünk alapjait, mely az Õ
képmására teremtetett.
Így minden jó irányt vesz majd életünkben. És ha
szólásra nyitjuk ajkunkat, szavaink nemcsak szavak lesznek – vagy ami
még rosszabb: csak üres beszéd –, hanem dárdaként hatolnak majd a
lelkekbe, és megnyitják azokat, hogy befogadják Jézust.
Próbáljunk meg tehát minden alkalmat kihasználni
arra, hogy ezeket az egyszerû szavakat ismételjük! A nap végére
megbizonyosodunk majd arról, hogy ez gyógyírt jelent a lélek számára,
és hogy ezáltal – ahogyan Szienai Szent Katalin mondaná – szívünk olyan
lesz, mint egy rezdülés nélkül egyenesen lobogó mécses.
Chiara Lubich
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése