Életige 2001. október

„Az alázatos imája áthatol a felhőkön” (vö. Sir 35,17).

Izrael népe hosszú és száműzetésekben bővelkedő történelme során gyakran megtapasztalta saját tehetetlenségét olyan helyzetekben, amelyeket semmilyen emberi erőfeszítéssel sem tudott volna megváltoztatni. Ezáltal növekedett benne az alázat: az a magatartás, amely teljesen tudatában van annak, hogy Istentől függ, és egészen Őbenne bízik. Pontosan ebben az állapotában, mint alázatos és szegény nép, Izrael több ízben is csak Istenben talált meghallgatást és menedéket, Aki örök szövetséget kötött vele.

A Messiás-várásban is egy alázatos király képe jelenik meg, aki szamárháton érkezik Sionba, mert Izrael Istene elsősorban az „alázatosak Istene”.

Mivel Jézusban teljesedett be minden várakozás, az Ő szavaiból és tanításából tanulhatjuk meg az igazi alázatot, amely imáinkat kedvessé teszi az Úr előtt.

„Az alázatos imája áthatol a felhőkön”

Jézus egész élete egy alázatról szóló tanítás. Ő, aki Isten, először emberré lett Szűz Mária méhében, majd kenyérré az Eucharisztiában, végül pedig „semmivé” a kereszten.

Ezt mondta: „Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok, és alázatos szívű” (Mt 11,29). A lábmosáskor pedig Ő, a Mester, lehajolt, hogy a legmegalázóbb szolgai munkát végezze. A kicsinyeket állította példaképül, és szamárháton vonult be Jeruzsálembe. Végezetül engedte, hogy keresztre feszítsék; megsemmisült testben és lélekben azért, hogy megszerezze nekünk a Mennyországot.

És miért történt mindez így? Mi ösztönözte erre Isten Fiát?

Nem tett mást, mint kinyilatkoztatta nekünk az Atyával való kapcsolatát, azt, hogy milyen a szentháromságos szeretet: kölcsönös „semmivé válás” szeretetből, egymásnak való állandó önátadás.

Jézus az emberiséget a szentháromságos szeretettel árasztotta el, amelynek akkor adta legnagyobb bizonyítékát, amikor szenvedése és halála által teljes mértékben odaajándékozta önmagát.

Isten ezzel mutatta meg hatalmát, mely a gyengeségben nyilvánul meg. Szeretete olyan, ami felemeli a világot, azáltal hogy az utolsó helyre, a teremtés legalsó lépcsőfokára teszi saját magát.

„Az alázatos imája áthatol a felhőkön”

Az az ember alázatos igazán, aki Jézus példája szerint semmivé tud válni mások iránti szeretetből; aki Isten elé tud állni úgy, hogy teljesen kész az Ő akaratát teljesíteni; aki annyira üres tud lenni, hogy egészen Jézus él benne.

Az ilyen ember imája valóban meghallgatásra talál, mert amikor kimondja ezt a szót: „Abba, Atya”, már többé nem ő imádkozik; és mivel a Szentlélek az, aki ajkára adja a szót, imája elnyeri mindazt, amit kér.

Jézus életének csúcsa az volt, amikor „hangosan kiáltozva, könnyek között imádkozott, s könyörgött ahhoz, aki meg tudta menteni a haláltól, és hódolatáért meghallgatásra talált” (Zsid 5,7-8), mert imája tele volt az Atya akarata iránti engedelmességgel, a teljes ráhagyatkozással.

Ez az az imádság, mely áthatol a felhőkön és Isten szívéig ér: a gyermek imája ez, aki felülemelkedik önnön esendőségén, hogy bizalommal az Atya karjaiba vesse magát.

Chiara Lubich