A
korintusi keresztények kezdték összehasonlítani Pált a többi kortárs
prédikátorral, akik több hozzáértéssel, nagyobb ékesszólással
beszéltek. Szívesen hallgatták a szép szónoklatokat és a filozófiai
eszmefuttatásokat. Pál viszont egyszerűen, az emberi bölcsesség
hangzatos szólamai nélkül[1],
s az átélt próbatételek folytán fizikai erejében megfogyatkozva állt
elébük. Jézus azonban neki nyilatkoztatta ki magát teljességében a
damaszkuszi úton. Ettől kezdve Isten élő ragyogásban tartotta Pál
szívében Fia fényét, és arra adott neki küldetést, hogy ezt a fényt
mindenkihez elvigye[2].
Pál mégis mindenkinél jobban tudatában volt annak, hogy a rá bízott
mérhetetlen értékű küldetés mennyire nem áll arányban személyének
alkalmatlanságával: olyan, mintha egy szegényes cserépedénybe kincset
helyeznének.
Hányszor megesik, hogy a ránk bízott
feladatokkal kapcsolatban mi is megtapasztaljuk szegénységünket,
korlátainkat, elégtelenségünket; azt, hogy képtelenek vagyunk teljes
mértékben megfelelni hivatásbeli kötelezettségeinknek; hogy
tehetetlenül állunk az erőnket meghaladó helyzetek előtt. Ezen kívül
olyan hajlamokat és vonzalmakat is észlelünk magunkban, amelyek inkább
a rossz, mint a jó felé irányulnak, és amelyeknek gyenge akaratunk
nehezen tud ellenállni. Úgy, mint Pál, mi is agyagedénynek érezzük
magunkat.
Ugyanezt a gyengeséget és törékenységet
könnyen észrevesszük azokban is, akik mellettünk vannak: a családban
ugyanúgy, mint abban a közösségben vagy csoportban, amelynek tagjai
vagyunk.
Hogyan
is ne jutnának eszünkbe Pál szavai ebben a hónapban, amikor részt
veszünk a keresztények egységéért tartott imahéten? Hiszen mi
keresztények, az Istentől kapott kincs ellenére, századokon át nem
tudtunk egységben élni.
„Ezt a kincset cserépedényben őrizzük”
Ha
csak azt a cserépedényt néznénk, amik vagyunk, elbátortalanodhatnánk.
Ami ezzel szemben számít, az a magunkban hordozott kincs, amire teljes
figyelmünket összpontosítani kell! Pál tudta, hogy az ő cserépedényében
Krisztus lakozik: maga Krisztus él benne[3], és ez megadta neki a bátorságot ahhoz, hogy mindenre bátran vállalkozzon Isten országának hirdetéséért.
Mi
is megtapasztalhatjuk azt a végtelen kincset, amelyet keresztényként
magunkban hordozunk: a Szentháromságot. Ha a lelkembe nézek, fölfedezem
jelenlétét magamban: olyan, mint a mérhetetlen szeretet, mint egy
kifürkészhetetlen mélység; mint a végtelen; mint egy isteni nap.
Ha
körülnézek, akkor másokban is megtanulom felfedezni a bennük lakozó
kincset, túllátva agyagedényükön, amely azonnal, világosan szembetűnik.
Nem állok meg a külsőnél. II. János Pál arra emlékeztet, hogy a bennünk
élő Szentháromság fényét „észre kell vennünk mellettünk élő testvéreink
arcán”[4].
„Ezt a kincset cserépedényben őrizzük”
Hogyan éljük ezt az igét?
Ez az ige nekünk szól. És ebbe kivétel nélkül mindenki beletartozik. „A keresztényeknek együtt kell megismertetniük másokkal ezt a kincset, amely dicsőségesen ott ragyog a Feltámadott arcán.”[5]
De ahhoz, hogy teljesen tudatában legyünk annak, hogy milyen kincset
birtokolunk, kapcsolatba kell lépnünk vele. Igen: megtanulhatunk együtt
élni a Szentháromsággal, míg fel nem oldódunk Benne. Személyes
kapcsolatra tehetünk szert mindhárom isteni személlyel: az Atyával, a
Fiúval és a Szentlélekkel; hogy maga Isten éljen és cselekedjen bennünk.
Ott
van az Atya. A mi cserépedényünkben jelen van az Atya. Minden
figyelmünket Rá irányíthatjuk, minden gondunkat Őreá vethetjük, ahogyan
Péter apostol javasolja[6].
Az ember ugyanis így viszonyul atyjához: ráhagyatkozik mindenben,
teljes bizalommal. Egy apára pontosan ez jellemző: ő a támasz; és a fia
biztos lehet abban, hogy gyermekként teljes bizalommal ölelő karjaiba
vetheti magát.
A
Fiú is ott van bennünk: Jézus, a megtestesült Ige. Ott van Jézus
bennünk. Megtanultuk, hogy mélyen szeressük Őt, mindenütt, ahol jelen
van: az Eukarisztiában, az Igében, amikor egyek vagyunk az Ő nevében, a
szegényekben, az Őt képviselő elöljáróban…, szívünk mélyén. Sőt,
megtanulhatjuk szeretni Őt korlátainkban, gyengeségeinkben,
bukásainkban, mert Ő magára vette gyarlóságunkat és törékenységünket,
noha bűnt nem követett el. Mivel Jézus, a megtestesült Ige, mindenben
közösséget vállalt velünk, ezért támaszunk lehet az élet bármilyen
próbatételében. Megmutatja, hogy hogyan legyünk úrrá rajtuk; hogy aztán
újra fényt, békét és erőt adjon nekünk.
És
ott van a Szentlélek. A Lélek, akiben teljesen megbízhatunk, mint másik
önmagunkban. Ő mindig válaszol, amikor segítségül hívjuk, és a
bölcsesség szavait adja ajkunkra. Mindig megerősít, támogat, igazi
barátként szeret bennünket, fényt ad nekünk.
Mit
akarhatnánk még többet? Az egyetlen Szeretet szállást vett szívünkben:
ez a mi kincsünk. A cserépedény – akár a miénk, akár másoké – nem lesz
akadály többé, nem bátortalaníthat el minket. Inkább arra emlékeztet
majd, hogy az a fény és élet, amelyet Isten ki akar árasztani bennünk
és körülöttünk, nem a mi emberi képességeink gyümölcse, hanem – ha
felismerjük és szeretjük jelenlétét magunkban – Ő maga működik bennünk
és általunk.
Akkor
mi is, mint Pál, mindent meg merünk majd tenni Isten Országáért, és
nagyobb erővel törekszünk majd, hogy eljussunk a keresztények teljes és
látható közösségére, hogy azután vele ismételhessük: „Ezt a kincset
cserépedényben őrizzük, hogy a nagyszerű erőt ne magunknak, hanem
Istennek tulajdonítsuk.” (2 Kor 4,7)
Chiara Lubich
[1] V.ö.: 1 Kor 2,13
[2] V.ö.: 2 Kor 4,6
[3] V.ö.: Gal 2,20
[4] Novo millennio ineunte, 43.
[5] A 2003. évi “keresztények egységéért végzett imahét” hivatalos szövegéből: kommentár az első naphoz
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése