A
zsoltár, amelyben ez az ige található, arra emlékeztet minket, hogy
Isten népe vagyunk; Ő pedig vezetni akar bennünket, mint a nyáját
legeltető pásztor, hogy eljussunk az ígéret földjére. Ő, aki öröktől
fogva gondolt ránk, tudja, hogyan kell előremennünk ahhoz, hogy
teljességben éljünk, és eljussunk az igazi létre. Mivel szeret minket,
megsúgja, hogy mit tegyünk és mit ne; megmutatja az utat, amelyen
haladnunk kell.
Isten
úgy szól hozzánk, mint barátaihoz, mert be akar vonni bennünket a Vele
való közösségbe. A zsoltár zárógondolata szerint, ha valaki hallgat az
Ő szavára, belép Isten nyugalmának országába, vagyis az ígéret
földjére, a Mennyország boldogságába.[1]
Jézus
is pásztorhoz hasonlítja magát, aki mindannyiunkat elvezet az élet
teljességére. Szól hozzánk, és tanítványai, akik ismerik Őt, hallgatnak
hangjára, és követik Őt. Ő pedig megígéri nekik az örök életet.[2]
Isten
mindenkihez szól. Erre emlékeztet minket a II. Vatikáni Zsinat is:
„Lelkiismerete mélyén az ember olyan törvényt fedez fel, amelyet nem ő
szab magának, de amelynek engedelmeskednie kell. Ennek a törvénynek a
hangja, mely mindig arra szólítja, hogy szeressen, hogy jót tegyen és
kerülje a rosszat, szükség esetén azt súgja: »tégy így« vagy »ezt ne
tedd«. Az ember valójában Isten törvényét hordozza szívében…”[3]
Mit
kell tennünk, amikor Isten a szívünkhöz szól? Egyszerűen hallgatnunk
kell erre a Szóra, tudva, hogy biblikus értelemben „hallgatni” azt
jelenti, hogy teljes mértékben csatlakozunk és alkalmazkodunk ahhoz,
amit hallunk, és engedelmeskedünk neki. Ez azt jelenti, hogy engedjük,
hogy Isten kézen fogjon és vezessen minket.[4] Rábízhatjuk magunkat, mint a gyermek, aki hagyja, hogy édesanyja karjában tartsa és vigye. A keresztényt a Szentlélek vezeti.
„Hallgassátok ma az Ő szavát”
E
szavak után a zsoltár így folytatódik: „Ne keményítsétek meg a
szíveteket”. Jézus is sokszor beszélt a szív keménységéről.
Ellenállhatunk Istennek, bezárkózhatunk előtte és visszautasíthatjuk,
hogy hallgassunk szavára. A megkérgesedett szív nem hagyja formálni
magát.
Néha
nem is rosszakaratról van szó. Inkább arról, hogy „azt a hangot” nehéz
megkülönböztetni a bennünk visszhangzó sok más hangtól. Szívünket
gyakran megfertőzi a sok fülsiketítő zaj: a bűnre vezető rendetlen
hajlamok, az Isten tervének ellenálló világi gondolkodásmód, a divat, a
reklámszövegek… Tudjuk, hogy milyen könnyen összetévesztjük saját
véleményünket és vágyainkat a bennünk élő Lélek hangjával, és hogy
ezért milyen könnyen önkényessé és szubjektívvé válhatunk.
Sohasem
felejtkezhetem meg arról, hogy a Valóság bennem van. Mindent el kell
hallgattatnom magamban, hogy felfedezhessem Isten hangját. Felszínre
kell hozni ezt a hangot, mint gyémántot a sárból: megtisztítani,
láthatóvá tenni és hagyni, hogy vezessen. Akkor majd mások vezetője is
lehetek, mert Isten halk hangja ösztönöz és megvilágosít. Ez a lélek
mélyéről felszálló sugallat: bölcsesség és szeretet, a szeretetet pedig
tovább kell adni.
„Hallgassátok ma az Ő szavát”
Hogyan
finomítsuk természetfelettire való érzékenységünket az evangélium
logikájára, hogy képesek legyünk befogadni azt, amit ez a hang tanácsol?
Mindenekelőtt
folytonosan újra kell evangelizálnunk magunkat, úgy, hogy forgatjuk és
olvassuk Isten igéit, elmélkedünk rajtuk és éljük az Evangéliumot, hogy
így egyre inkább evangéliumi gondolkodásmódra tegyünk szert. Minél
inkább megismerjük azokat az igéket, amelyek Jézus ajkáról fakadtak,
aki Isten megtestesült Igéje, annál inkább megtanuljuk felismerni Isten
bennünk szóló hangját. És ezt imádságban is kérhetjük.
Aztán
hagynunk kell, hogy a Feltámadott éljen bennünk, azáltal, hogy
megtagadjuk önmagunkat, és hadat üzenünk mindig lesben álló önzésünknek
és „régi emberünknek”. Ehhez késznek kell lennünk arra, hogy nemet
mondjunk mindarra, ami ellentétben áll Isten akaratával, és igent arra,
amit Ő kér; hogy nemet mondjunk önmagunknak a kísértés pillanataiban,
elvágva annak ösztönzéseit, és igent azokra a feladatokra, amelyeket
Isten ránk bízott; igent a minden felebarát iránti szeretetre, igent a
próbatételekre és nehézségekre, amelyekkel találkozunk.
Végül
könnyebben be tudjuk fogadni Isten hangját, ha a Feltámadott közöttünk
van, vagyis akkor, ha annyira szeretjük egymást, hogy eljutunk a
kölcsönösségre, a közösség és a testvériség oázisát teremtve meg
ezáltal mindenütt. A köztünk lévő Jézus olyan, mint a hangszóró:
mindannyiunkban felerősíti Isten hangját, amely így érthetőbbé válik.
Pál apostol is azt tanítja, hogy a közösségben megélt keresztény
szeretet egyre gazdagítja ismereteinket és javítja ítélőképességünket,
ezáltal segít minket abban, hogy mindig a jobbat tudjuk választani.[5]
Életünket
akkor a bennünk és a köztünk lévő Isten kettős tüzében éljük. Ebben az
isteni kohóban fogunk alakulni, és gyakorlatra teszünk szert abban,
hogy Jézust hallgassuk és kövessük.
Csodálatos
az az élet, amelyet – amennyire csak lehetséges – a Szentlélek irányít:
gazdag, erővel és lendülettel teli, hiteles és ragyogó.
Chiara Lubich
[1] V.ö.: Zsid 3,7-4,11
[2] Jn 10,28
[3] Gaudium et Spes 16
[4] V.ö.: Zsolt 73(72),23-24
[5] V.ö.: Fil 1,9
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése