Életige, 2003. július

„Gyertek félre egy magányos helyre, és pihenjétek ki magatokat egy kicsit!” (Mk 6,31)

Megcsodáljuk a fa koronáját, virágait, és várjuk, hogy gyümölcsöt érleljen, pedig a gyökérzet az, ami által a fa életet terem. Így vagyunk ezzel mi is. Arra kaptunk meghívást, hogy ajándékozzunk, hogy szeressünk, szolgáljunk, hogy a testvériséget építsük kapcsolatainkban, hogy egy igazságosabb világ építésén dolgozzunk. De ehhez gyökerekre van szükségünk: az Istennel való bensőséges életre, a Vele való személyes szeretet-kapcsolatra. Ez mozgatja és táplálja a testvéri közösség életét és társadalmi elkötelezettségünket.

Ugyanakkor az is igaz, hogy a felebarát iránti szeretetünk növeli, élővé és konkréttá teszi Isten iránti szeretetünket úgy, ahogyan a fény és a meleg a faleveleken áthatolva hozzájárul a gyökérzet fejlődéséhez. Az Isten és a felebarát iránti szeretet ugyanannak a szeretetnek kétféle megnyilvánulása. Külső és belső életünk egymásban gyökerezik.

Az erre a hónapra kiválasztott életige mégis arra hív meg bennünket, hogy különös figyelmet szenteljünk benső életünk gondozására, elsősorban az összeszedettségben, a magányban és a csendben, hogy képesek legyünk mélyre hatolni Istennel való személyes kapcsolatunkban. Jézus hozzánk is intézi azokat a szavakat, amelyeket egykor tanítványainak mondott, akik belefáradtak abba, hogy annyiszor ajándékozzák önmagukat másoknak.

„Gyertek félre egy magányos helyre, és pihenjétek ki magatokat egy kicsit!”

Maga Jézus is – számos teendője ellenére – nem egy esetben félrevonult. Várták a betegek, akiket meg kellett gyógyítania, a tömegek, akiket tanítania kellett és jóllakatnia, a megtérésre váró bűnösök, a szegények, akik segítséget és vigaszt kerestek, a tanítványok, akiket vezetnie kellett… Mégis, bár mindenki Őt kereste, vissza tudott vonulni, lakatlan vidékre menni, a hegyekbe, hogy egyedül legyen az Atyával[1], mintha hazatérne. Ebben a személyes, csöndes párbeszédben találta meg azokat a szavakat, amelyeket később az övéinek mondott[2], jobban megértette küldetését, erőt merített a következő naphoz. És azt akarja, hogy mi is így tegyünk:

„Gyertek félre egy magányos helyre, és pihenjétek ki magatokat egy kicsit!”

Nem könnyű megállni. Időnként magával ragad bennünket a munka és a cselekvés lendülete: mint egy gépszíj, amely felett elveszítettük uralmunkat. A társadalom gyakran rendkívül gyors életritmust kényszerít ránk, hogy egyre többet termeljünk, haladjunk előre a ranglétrán, kitűnjünk valamiben… Nem könnyű szembesülni a külső és a belső csenddel, pedig ez a feltétele annak, hogy meghalljuk Isten hangját, hogy megvizsgáljuk életünket Igéjének tükrében, hogy ápoljuk és elmélyítsük a Vele való szeretet-kapcsolatot. E nélkül a belső nedvkeringés nélkül azt kockáztatjuk, hogy „üresen pörgünk”, és sok ügyködésünk nem hoz gyümölcsöt.

Ezért fontosak az olyan időszakok, még ha rövidek is, amikor fizikailag és szellemileg pihenünk, azért is, hogy elkerüljük a stresszt. Úgy tűnhet néha, hogy csak vesztegetjük az időt, de ekkor is rá kell bíznunk magunkat Jézus szavaira:

„Gyertek félre egy magányos helyre, és pihenjétek ki magatokat egy kicsit!”

Jézus azért hívta félre tanítványait, hogy együtt legyenek, és Őbenne találjanak pihenésre: „Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok és meg vagytok terhelve – én felüdítelek titeket… s megtaláljátok lelketek nyugalmát.”[3] A legjobb pihenés az, amikor időt szánunk arra, hogy Jézussal legyünk, kegyelemben, szeretetben éljünk, és hagyjuk, hogy az Ő Igéje formáljon és vezessen minket.

Az imádság előtti pillanat egyedülálló alkalom arra, hogy „Vele legyünk”.

Ezért ima előtt különösen jót tesz, ha elszakadunk mindentől, pihenünk egy kicsit, összeszedjük magunkat, és belépünk belső szobánk rejtett csendjébe[4]. Nem szabad méricskélnünk az imádságra szánt időt. Minél többet „vesztegetünk” rá, annál többet nyerünk rajta. Ha belemerülünk az Istennel való egységbe, megtaláljuk a békét. Így folyamatos párbeszéd jön létre Vele, mindig összeszedettek leszünk, az imádság számára fenntartott időn túl is. Ez a sokéves tapasztalatom.

Egy alkalommal ezt írtam:

„…Uram!
Szívemben hordozlak Téged,
ez az a kincs, amelynek át kell hatnia minden mozdulatomat.
Kísérj figyelemmel, tekints rám, tiéd
a szeretet: öröm és szenvedés.
Egyetlen sóhaj sem lehet másé.
Elrejtőzve tabernákulumodban
élek, dolgozom mindenkiért.
Kezem érintése legyen a tiéd,
csak a te hangodon szóljon a szám…”

Még ha nem is tudunk félrevonulni a zaj elől, a minket körülvevő világ örvényéből, szívünk mélyébe térhetünk, és megkereshetjük Istent, aki mindig ott van. Néha elég, ha csak ennyit mondunk cselekedeteink vagy összejöveteleink előtt: „Érted, Jézus!” Ez is egy módja annak, hogy visszavonuljunk egy pillanatra, és mindennek értelmet, természetfeletti színezetet adjunk. Ezen kívül felajánlhatjuk Neki minden kis vagy nagy fájdalmunkat.

A Vele való közösség egyre tökéletesedni fog. Ennek fizikumunk is hasznát látja majd, és felfrissülve fogunk visszatérni tevékenységünkhöz, hogy még nagyobb lendülettel tudjunk szeretni.

Chiara Lubich

---

[1] V.ö.: Mk 1,35; Lk 5,16

[2] V.ö.: Jn 8,26

[3] Mt 11,28-29

[4] V.ö.: Mt 6,6