Ezeket
a szavakat a feltámadt Jézus intézte apostolaihoz, mennybemenetele
előtt. Bevégezte az Atyától rábízott küldetést: azért élt, azért halt
meg és támadt fel, hogy megszabadítsa az emberiséget a rossztól,
kiengesztelje Istennel, egyetlen családdá egyesítse. Most, mielőtt
visszatér az Atyához, azt a feladatot bízza apostolaira, hogy
folytassák művét, és tegyenek tanúságot Róla az egész világon.
Jézus
jól tudja, hogy ez a feladat mérhetetlenül felülmúlja képességeiket,
ezért megígéri nekik a Szentlelket. Amikor a Szentlélek pünkösdkor
leszáll rájuk, az egyszerű és félénk galileai halászokat az Evangélium
bátor hirdetőivé formálja át. Semmi sem állíthatja meg őket többé.
Azoknak, akik akadályozni akarnák őket tanúságtevésükben, ezt
válaszolják: „Mi nem hallgathatunk arról, amit láttunk és hallottunk.”[1]
Az
apostolok által Jézus az egész Egyházra bízza a tanúságtétel feladatát.
Ez a jeruzsálemi első keresztény közösség tapasztalata, akik
„örvendezve és tiszta szívvel” élve, napról-napra új tagokat vonzottak
maguk közé[2].
Ez a János apostol által alapított első közösség tagjainak tapasztalata
is, akik hírül adták, amit hallottak, amit saját szemükkel láttak, amit
szemléltek és amit kezük tapintott: az élet Igéjét…[3]
A
keresztség és a bérmálás által mi is megkaptuk a Szentlelket, aki arra
ösztönöz minket, hogy hirdessük az Evangéliumot. Jézus nekünk is mondja:
„Amikor leszáll rátok a Szentlélek, erő tölt el benneteket…”
A
Szentlélek a feltámadt Úr ajándéka. Bennünk lakozik, az Ő temploma
vagyunk. Megvilágosít és vezet bennünket. Ő az igazság Lelke, általa
értjük meg Jézus szavait, amelyeket élővé és aktuálissá is tesz; eltölt
bennünket a Bölcsesség iránti szerelemmel, és megsúgja nekünk, hogy mit
és hogyan mondjunk. Ő a Szeretet Lelke, aki eláraszt bennünket
szeretetével, képessé tesz arra, hogy szeressük Istent teljes
szívünkből, lelkünkből és erőnkből, és hogy szeressünk mindenkit,
akivel találkozunk. Ő az erősség Lelke, aki megadja a bátorságot és az
erőt ahhoz, hogy az Evangélium szerint éljünk, és mindig az igazságról
tegyünk tanúságot. Csak akkor vagyunk képesek teljesíteni azt a nagy
küldetést, amelyet Jézus ránk bízott, ha annak a szeretetnek a tüze ég
bennünk, amelyet Ő árasztott szívünkbe.
„… tanúságot tesztek majd rólam…”
Hogyan
tegyünk tanúságot Jézusról? Úgy, hogy éljük azt az új életet, amelyet Ő
hozott a földre: a szeretetet; és mutassuk meg annak gyümölcseit.
Követnünk kell a Szentlelket, aki mindig készségessé tesz arra, hogy
amikor találkozunk egy testvérünkkel, eggyé váljunk vele, tökéletesen
szolgáljuk őt. Ő megadja az erőt ahhoz, hogy szeressük azokat is, akik
valamiféleképpen ellenünk vannak. Irgalmat ad szívünkbe, hogy tudjunk
megbocsátani, és meg tudjuk érteni, hogy mire van szükségük. Ő tölt el
tettrekészséggel, hogy alkalmas időben megosszuk másokkal lelkünk
legszebb kincseit…
Szeretetünkkel
Jézus szeretetét tesszük láthatóvá és adjuk tovább. Olyan ez, mint a
lencse, mely összegyűjti a Nap sugarait: ha egy szalmaszálat tartunk
alá, lángra gyullad, mert az összegyűjtött napsugarak hőmérséklete
megsokszorozódik. Ha viszont a szalmaszálat közvetlenül a napfényre
tesszük, nem fog meggyulladni. Így van ez sokszor az emberekkel is.
Közömbösnek tűnnek a vallás iránt, de előfordul, hogy lángra gyulladnak
– mert Isten akarja így –, amikor egy olyan emberrel kerülnek
kapcsolatba, aki Isten szeretetében él, és lencseként összegyűjti az Ő
szeretetének sugarait, amely lángra lobbant és megvilágosít.
Isten
szeretetével szívünkben, és Isten szeretete által messzire juthatunk,
és nagyon sokakat részesíthetünk saját felfedezésünkben:
„… egészen a föld végső határáig…”
A
földnek nemcsak földrajzi értelemben vannak „határai”. Ez a kifejezés
pl. azokra is vonatkozik, akik ott élnek a közelünkben, de még nem
részesültek abban az örömben, hogy igazán megismerték volna az
Evangéliumot. Tanúságtételünknek egészen eddig kell eljutnia.
Ezenkívül
meg akarjuk élni az „aranyszabályt”, amely ott van minden vallásban:
tegyük másokkal azt, amit szeretnénk, hogy velünk tegyenek.
Jézus
iránti szeretetünk azt kéri tőlünk, hogy „váljunk eggyé” mindenkivel,
tökéletesen elfelejtkezve önmagunkról, amíg a másik, akit a bennünk
lévő Isten szeretete gyengéden megsebzett, eggyé nem akar majd válni
velünk: így kölcsönössé válik a segítség, az ideálok, a tervek, az
érzelmek. Csak ekkor beszélhetünk majd; és mondanivalónk a kölcsönös
szeretet talaján ajándékká válik.
Isten tegyen tanúságtevőivé bennünket az emberek előtt, hogy Jézus is, amint megígérte, megvalljon bennünket az Atya előtt[4]!
Chiara Lubich
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése