Isten
úgy szól hozzánk, mint barátaihoz. Izrael ősi népe büszke volt arra,
hogy Istene olyan Isten, aki közel van hozzá, aki igaz törvényeket és
szabályokat ad neki[1]. Ezt olvashatjuk az Ószövetségben, a Második Törvénykönyvből fent idézett részletben is.
Isten
igéjének különleges varázsa van. Ezért könnyen azt hihetjük, hogy
mindent megteszünk azzal, ha meghallgatjuk. Ezzel szemben az igét
életté is kell váltanunk, és ez alapvető fontosságú.
Az
Újszövetségben Jakab apostol is erre hívja fel az első keresztények
figyelmét: „Legyetek megvalósítói az igének, s ne csak hallgatói,
különben önmagatokat csaljátok meg!”[2] Ugyanezt tanította Mózes is, amikor ezekkel a szavakkal fordult a néphez:
„Most pedig halld, Izrael, azokat a parancsokat és törvényeket, amelyeknek a megtartására tanítalak”
Hallgatni tehát és élni az igét.
Jézus
van jelen az általa kimondott igékben; az Ő igéi: Ő maga. Örök igék,
ezért minden időben aktuálisak; és egyetemesek, tehát mindenkire
érvényesek, bőrszíntől és kultúrától függetlenül. Szavai nem egyszerűen
buzdítások, javaslatok vagy parancsok, mint az emberi szavak, hanem
magukban hordozzák és átadják az Életet.
Ezzel kapcsolatos Jézus ismert példabeszéde[3],
a hegyi beszéd. Ennek végén homokra épített házhoz hasonlít mindenkit,
aki lelkesen hallgatja igéit, de nem váltja életté. Amikor jön az eső
és a szél – vagyis a könnyű és csábító emberi megoldások és a múló
káprázatukkal elbűvölő hamis tanítások –, az ilyen ember talpa alól
kíméletlenül kicsúszik a talaj, mert az evangéliumi üzenet nem vált
benne életté.
Azokat
pedig, akik gyakorlattá váltják igéit, Jézus sziklára épített házhoz
hasonlítja: jöhetnek próbatételek, kísértések, kételyek vagy
elbizonytalanodások, az ilyen ember mégis rendíthetetlenül az
Evangélium útján marad, és továbbra is Isten Igéjében hisz, mert
megtapasztalta igaz voltát.
Isten
igéjének megélése valóban forradalmasítja személyes életünket, és annak
a közösségnek az életét is, amely osztja velünk az Evangélium üzenetét.
Jézus igéit gyermeki egyszerűséggel kell megélnünk. Ezt mondja nekünk: „Adjatok, és adnak majd nektek is!”[4]
Hányszor megtapasztaltuk, hogy minél többet adtunk, annál többet
kaptunk! Milyen sokszor láttuk, hogy nem maradtunk üres kézzel, mert
minden alkalommal, amikor adtunk a rászorulóknak, százszor annyi
érkezett cserébe! És ha nem volt mit adnunk? Jézus talán nem azt
mondta, hogy „kérjetek, és adnak nektek”[5]? Mi is kértünk… és házunk megtelt mindenféle földi jóval, hogy legyen mit továbbadnunk.
Amikor
aggódással tölt el egy-egy erőnket felülmúló helyzet, és a szorongás
megbénít minket, emlékezzünk Jézus szavaira: „Jöjjetek hozzám
mindnyájan, akik elfáradtatok és meg vagytok terhelve!”[6] Ha rábízzuk minden nyugtalanságunkat, meglátjuk, hogy visszatér a békénk, és megoldást találunk problémáinkra.
Isten
igéje megtöri énünket, eltörli önzésünket, és Jézuséhoz hasonlóvá
alakítja gondolkodásmódunkat, akaratunkat, cselekedeteinket. Az igét
élve felülkerekedik bennünk az isteni logika, az evangéliumi
mentalitás, és mindent új szemmel fogunk látni. Megváltoznak másokkal
való kapcsolataink is. Ha azok, akik korábban nem ismerték egymást,
együtt megélik Isten igéjét, és elmesélik egymásnak ebből fakadó
tapasztalataikat, felfedezik, hogy egymás testvéreivé, egy néppé, élő
Egyházzá válnak. Az evangélium egyetlen igéje, ha sokan életté
váltanák, megváltoztathatná a történelem menetét.
Isten
igéje, ha megéljük, csodákra képes. Ezért szívünkben új, határtalan
bizalom születik az Atya szeretete iránt, aki minden nap közbelép, hogy
gyermekein segítsen. Igéi igazak. Ha megéljük azokat, akkor Ő is szóról
szóra betartja őket, és megadja mindazt, amit megígért: a százszorost
itt a földön, a Mennyországban pedig az élet teljességét és a soha
véget nem érő boldogságot.
Chiara Lubich
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése