Jézus
mindig meglepetést okozott azzal, ahogyan viselkedett, ahogyan beszélt.
Távol állt tőle az általános vélemény, amely szerint a gyermekek
jelentéktelenek a társadalom szempontjából. Az apostolok viszont nem
akarták, hogy ott legyenek Jézus körül, a „felnőttek világában”: csak
zavarnának. A főpapok és az írástudók is „látva a gyermekeket, akik így
kiáltoztak a templomban: »Hozsanna Dávid fiának!«, méltatlankodtak”, és
azt kérték Jézustól, hogy utasítsa őket rendre[1].
Jézus viszont egész másképp viszonyul a gyermekekhez: odahívja és
magához öleli őket, rájuk teszi kezét, megáldja őket, sőt példaként
állítja őket tanítványai elé:
„ilyeneké Isten országa”
Az
evangélium egy másik szakaszában Jézus arról beszél, hogy ha nem térünk
meg, és nem leszünk olyanok, mint a gyermekek, nem lépünk be a mennyek
országába[2].
De
miért azoké Isten országa, akik olyanok, mint a gyermekek? Azért, mert a
gyermek bizalommal apjára és anyjára hagyatkozik: hisz a szeretetükben.
Karjukban biztonságban érzi magát, semmitől sem fél. Még ha érzékeli
is, hogy veszélyek leselkednek rá, elég, ha még erősebben apukájába vagy
anyukájába kapaszkodhat, és máris biztonságban érzi magát. Néha úgy
tűnik, hogy saját apukája viszi bele valamilyen veszélyes helyzetbe,
például hogy egy ugrás még izgalmasabb legyen. A gyermek pedig
bizalommal nekirugaszkodik.
Jézus
ilyennek szeretné Isten országának tanítványait. A hiteles keresztény
olyan, mint a gyermek: hisz Isten szeretetében. Határtalan bizalommal
van a mennyei Atya iránt, karjaiba veti magát, semmitől sem fél, mert
tudja, hogy soha sincs egyedül. A próbatételek idején is hisz Isten
szeretetében, hisz abban, hogy javára válik mindaz, ami történik. És ha
valami aggodalommal tölti el? Megosztja az Atyával, és gyermeki
bizalommal hiszi, hogy Ő mindent meg fog oldani. Mint a gyermek,
teljesen rá bízza magát, nem okoskodik.
„ilyeneké Isten országa”
A
gyermekek mindenben szüleiktől függenek, mindent tőlük kapnak:
ennivalót, ruhaneműt, otthont, gondoskodást, taníttatást… Mi is, mint
„evangéliumi gyermekek”, mindent az Atyától kapunk: úgy táplál minket,
mint az ég madarait; öltöztet bennünket, mint a mezők liliomait; tudja,
hogy mire van szükségünk, még mielőtt kérnénk[3], és megadja. Még Isten országát sem mi hódítjuk meg, hanem az Atya kezéből kapjuk ajándékként.
A
gyermek ezen kívül nem tesz rosszat, mert nem ismeri azt. Az evangélium
követője, ha szeret, elmenekül a rossztól, megőrzi tisztaságát, és újra
ártatlan lesz. A gyermek, mivel nincsenek tapasztalatai, bizalommal
tekint az életre, mint egy mindig új kalandra. Az „evangéliumi gyermek”
mindent Isten irgalmába helyez, és elfelejtve a múltat nap mint nap új
életet kezd, nyitottan a Szentlélek sugallataira, mindig kreatívan. A
gyermek egyedül nem tud megtanulni beszélni, szüksége van valakire, aki
megtanítja. Jézus tanítványa sem saját észjárását követi, hanem mindent
Isten igéjéből tanul meg, egészen addig, mígnem az evangélium szerint
fog beszélni és élni.
A
gyermek kész arra, hogy utánozza apját. Ha megkérdezik tőle, hogy mi
lesz belőle, ha nagy lesz, gyakran édesapja foglalkozását mondja. Így
tesz az „evangéliumi gyermek” is: utánozza a mennyei Atyát, aki
Szeretet; és úgy szeret, ahogyan Ő. Szeret mindenkit, mert az Atya
„fölkelti napját jókra és gonoszokra, esőt ad igazaknak és bűnösöknek”[4]; elsőként szeret, mert Ő már akkor szeretett minket, amikor még bűnösök voltunk[5]; ingyen, érdek nélkül szeret, mert a mennyei Atya is így tesz…
Ezért van az, hogy Jézus szívesen veszi, ha gyermekek veszik körül, és példaként állítja őket elénk:
„Hagyjátok, hadd jöjjenek hozzám a gyermekek, ne akadályozzátok őket, hisz ilyeneké Isten országa.”
Valóban,
a gyermekek állandóan meglepetést okoznak. „Apu tegnap azt kérte tőlem,
hogy menjek le a pincébe valamiért – írta nekem Betti, egy 6 éves
milánói kislány. – Sötét volt a lépcsőn, és féltem. Aztán imádkoztam
Jézushoz, és éreztem, hogy ott van mellettem.”
Irén,
Ilária és Laura (három testvér Firenzében) édesanyjukkal együtt autóval
mentek bevásárolni. Amikor nagyapjuk házához értek, kérték, hogy
felmehessenek hozzá üdvözölni őt. „Menjetek ti, megvárlak titeket” –
mondta anyukájuk. Amikor visszatértek, megkérdezték: „Te miért nem
jöttél?” „Nagyapátok nem viselkedett velem valami jól, ebből majd
megérti…” – válaszolta. Erre Ilária megszólalt: „De anyu, mindenkit
szeretnünk kell, még az ellenségünket is…” Édesanyjuk hirtelen nem is
tudta, hogy mit válaszoljon. Aztán kislányára nézve elmosolyodott, és
így szólt: „Igazatok van. Várjatok meg itt!” – és felment egyedül a
nagypapához.
A gyermekektől megtanulhatjuk, hogy hogyan fogadjuk Isten országát.
Chiara Lubich
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése