Megdöbbentő
szavak ezek. Jézus azt mondja, hogy vágjuk le lábunkat vagy kezünket,
hogy vájjuk ki a szemünket, ha azok bűnre csábítanak. Ezek a szavak,
bár tudjuk, hogy nem kell szó szerint értelmeznünk őket, mégis kétélű
kard erejével hatnak[1].
Azt fejezik ki ugyanis, hogy késznek kell lennünk inkább mindenről, még
a számunkra kedves személyekről vagy dolgokról is lemondani, semhogy
teret engedjünk a bűnnek. Máskülönben elveszíthetjük azt, ami igazán
értékes: az Istennel való kapcsolatot és az üdvösséget, az örök életet.
Az
evangéliumok „botránynak” nevezik mindazt, ami Isten és miközénk áll,
megakadályozva, hogy az Ő akarata teljesüljön: mint a kerék küllői közé
akadt rúd, amely gátolja, hogy Jézus nyomában járjunk; mint egy
kelepce, mely bűnbe akar csalni bennünket. Előfordul, hogy a szemünk, a
kezünk vagy a lábunk „megbotránkoztat”, vagyis olyan helyzetbe hoz
minket, amellyel megtagadnánk Jézust, elárulnánk, háttérbe szorítanánk
Őt.
Ez
volt Santa Scorese, a dél-olaszországi Bariban élő 23 éves lány
meggyőződése is. Inkább vállalta, hogy az őt zaklató fiatalember
megölje, mert csak így tudta megőrizni tisztaságát. Neki Isten az
életénél is többet ért.
„Ha lábad megbotránkoztat, vágd le! Jobb sántán bemenned az örök éltre, mint két lábbal a pokolba kerülnöd.”
Ez az életige leleplezi a bennünk élő „régi embert”[2].
A bűn ugyanis nem a dolgokból, kívülről származik, hanem belülről, a
szívünkből fakad. Akkor él bennünk, amikor a bűn cselvetésének engedve
rossz hajlamainkat ápoljuk: az önzést, a hatalom, a dicsőség vagy a
pénz utáni vágyat…
A „régi ember” át kell, hogy adja helyét az „új embernek”[3]: a bennünk élő Jézusnak.
Meg
tudjuk tenni önerőből, hogy gyökerestül kitépjük szívünkből a rendetlen
szenvedélyeket, és megszüljük magunkban az isteni életet? Egyedül Jézus
képes arra, hogy halálával halálba vigye „régi emberünket”, és
feltámadása által „új emberré” formáljon bennünket. Ő meg tudja adni
nekünk a rossz elleni küzdelemhez szükséges bátorságot és
határozottságot, és a jó iránti őszinte és radikális szeretetet. Tőle
származik az a belső szabadság, az a béke és kimondhatatlan öröm, amely
révén felülemelkedhetünk a világ minden szennyén, és már most
megtapasztalhatjuk általuk az elővételezett Mennyországot.
„Ha lábad megbotránkoztat, vágd le! Jobb sántán bemenned az örök éltre, mint két lábbal a pokolba kerülnöd.”
A
bennünk élő „új embert” meg kell védenünk a „régi ember” támadásaival
szemben. És mi ebben a mi részünk? 1949-ben így írtam erről: „Sokféle
módja van annak, hogy kitakarítsunk egy szobát: Morzsánként
felszedegethetjük a hulladékot, használhatunk ehhez egy kis söprűt,
vagy egy nagyot, vagy egy hatékony porszívót stb. Vagy pedig azért,
hogy tiszta szobában legyünk, egyszerűen átmegyünk egy másikba, és
ezzel meg is oldottuk a helyzetet. Így van ez a szenttéválással is.
Ahelyett, hogy sokat küzdenénk érte, azonnal félreállíthatjuk
önmagunkat, és hagyhatjuk, hogy Jézus éljen bennünk. Ez azt jelenti,
hogy a másikban élünk, például abban a felebarátban, aki az adott
pillanatban a közelünkben van: éljük az ő életét a maga teljességében.”
Szeretni!
Ebben áll Jézus minden tanítása. Érzékennyé tenni szívünket, képessé
tenni arra, hogy tudjon meghallgatni, azonosulni felebarátaink
problémáival és aggodalmaival, osztozni tudjon örömben és fájdalomban;
képes legyen ledönteni azokat az akadályokat, amelyek még elválasztanak
bennünket egymástól; felül tudjon kerekedni az előítéleteken és
kritikákon; ne önmagával foglalkozzon, hanem azok rendelkezésére
álljon, akik szükséget szenvednek vagy magányosak; és mindenhol azt az
egységet építse, amit Jézus akar.
Ha
így élünk, Isten egyre bensőségesebb kapcsolatra hív majd meg minket
Önmagával, és majdnem teljesen rendíthetetlenné és kikezdhetetlenné
tesz bennünket a világ hibáival és csábításaival szemben.
„Ha lábad megbotránkoztat, vágd le! Jobb sántán bemenned az örök éltre, mint két lábbal a pokolba kerülnöd.”
Jézus
azt is kéri tőlünk, hogy határozottan kerüljük el („vágjuk el”) mindazt
– tárgyakat, embereket, helyzeteket –, ami botrányra vezethetne
bennünket. Ezt jelenti az evangéliumi „tagadd meg önmagad”[4]. A kereszténynek van bátorsága ahhoz, hogy önző hajlamai ellen harcoljon, hogy azok ne válhassanak életstílusává.
Ebben
a hónapban lépjünk ki önmagunkból, és szeressük azokat, akik mellettünk
vannak! Ne ragaszkodjunk semmihez, amit nem kellene szeretnünk; és
tisztítsuk meg szívünket mindattól, ami nem oda való! Semmilyen áldozat
sem nagy az Istennel való közösségünk megőrzéséért. Minden vágás után
kivirágzik majd szívünkben az öröm – az igazi öröm, amelyet a világ nem
ismer.
Chiara Lubich
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése