Jézus
nyilvános működésének kezdetén áll: megtérésre hív mindenkit, hírül
adja, hogy Isten országa közel van, és meggyógyít mindenfajta
betegséget. Tömegek kezdik követni Őt. Ekkor fölmegy egy hegyre, és a
körülállókhoz fordulva hírül adja életprogramját: ezt nevezzük „hegyi
beszédnek”.
Jézus
üzenetének újdonsága már beszédének első szavaiból kitűnik. Nem a
gazdagokat nevezi boldogoknak, hanem a szegényeket, az alázatosakat, a
kicsiket, a tisztaszívűeket, azokat, akik sírnak, és az elnyomottakat.
Ezzel feje tetejére állítja a megszokott gondolkodásmódot, különösen
korunk társadalmában, amelyben gyakran a konzumizmus, a hedonizmus, a
presztízs kerül előtérbe. Ez a Jézus által hirdetett örömhír derűt és
reményt ad a legelesettebbeknek is. Bizalommal tölt el a szerető Isten
iránt, aki közel áll azokhoz, akik fájdalmakon, próbatételeken mennek
keresztül. Az öröm és az üdvösség hírüladása ez, melynek tömör
összefoglalása a nyolc boldogság közül már az elsőben megtalálható,
amely a mennyek országát ígéri a lélekben szegényeknek:
„Boldogok a lélekben szegények…”
De mit jelent „lélekben szegénynek” lenni?
Azt,
hogy el tudunk szakadni az általunk birtokolt javaktól és dolgoktól, a
teremtményektől, önmagunktól. Egyszóval azt jelenti, hogy háttérbe
helyezünk szívünkben mindent, ami megakadályozza, hogy nyitottan álljunk
Isten előtt, hogy tegyük az Ő akaratát. A felebarátban pedig váljunk
eggyé Vele! Úgy szeressük, ahogyan kell; arra is készen, hogy mindent
elhagyjunk: apát, anyát, „földet” és hazát, ha Isten ezt kérné tőlünk!
„Lélekben
szegénynek” lenni azt jelenti, hogy nem a gazdagságban bízunk, hanem
Isten szeretetében és gondviselésében. Gyakran az egészségünk iránti
aggodalom a gazdagságunk, vagy a rokonok miatti szorongás, egy bizonyos
munka miatti nyugtalanság, a „hogyan is viselkedjek” bizonytalansága,
vagy a jövőtől való félelem. Mindez gúzsba kötheti és önmagába zárhatja
lelkünket. Megakadályozhatja, hogy kinyíljon Istenre és a felebarátra.
Pontosan ezekben a bizonytalan pillanatokban hisz a „lélekben szegény”
ember Isten szeretetében, Őrá veti minden aggodalmát, és megtapasztalja
atyai szeretetét.
Akkor
vagyunk „lélekben szegények”, ha hagyjuk, hogy a mások iránti szeretet
vezessen bennünket. Ebben az esetben ugyanis megosztjuk vagy
rendelkezésre bocsátjuk, amink van, a szükséget szenvedők javára:
mosolyunkat, időnket, javainkat, képességeinket. Mivel szeretetből
mindent odaadtunk, szegények vagyunk; más szóval üresek, semmik,
szabadok, tiszta szívűek.
Ez
a szeretet gyümölcseként megélt szegénység a szeretet forrásává válik:
mivel kiüresítettük önmagunkat, tehát szabadok vagyunk, képesek leszünk
arra, hogy teljes mértékben, fenntartások nélkül befogadjuk Isten
akaratát, és minden testvérünket, akivel találkozunk.
Aki megéli a szívnek ezt a tisztaságát és ezt a lelki szegénységet, annak Jézus megígéri a mennyek országát: boldogok,
„… mert övék a mennyek országa.”
A
mennyek országát nem vásárolhatjuk meg pénzért, nem hódíthatjuk meg
hatalommal. Ajándékba kapjuk. Jézus ezért kéri tőlünk, hogy legyünk
olyanok, mint a gyermekek, vagy mint a szegények, akik – amint a
gyermekek is – rá vannak szorulva arra, hogy mindent másoktól kapjanak. A
Szentlélek, akit vonzani fog ez a szeretettel teli űr, be tudja majd
tölteni lelkünket, mert nem fog olyan akadályt találni, ami a vele való
teljes közösség útjában állna.
Aki
„lélekben szegény”, mivel nem tartott meg magának semmit, mindent
birtokolni fog. Mivel önmagától szegény, Istennel gazdagodik. Erre is
érvényes az evangéliumi ige: „adjatok, és akkor ti is kaptok”[1]: adjuk, amink van, és nem kevesebbet kapunk cserébe, mint a mennyek országát.
Egy argentin édesanya mesélte a következő tapasztalatot:
„Anyósom
nagyon ragaszkodik fiához, a férjemhez, annyira, hogy féltékeny rá. Ez a
magatartása mindig nehézséget szült közöttünk, és megkeményítette a
szívemet vele kapcsolatban. Egy éve daganatot állapítottak meg nála.
Kezelésekre és ápolásra volt szüksége, amelyet egyetlen lánya nem tudott
megadni neki. Az evangélium igéi, melyeket egy idő óta próbálok életté
váltani, megváltoztatták a szívemet: kezdtem megtanulni szeretni. Minden
félelmemet felülmúlva magunkhoz fogadtuk anyósomat. Megpróbáltam új
szemmel nézni rá, és szeretni őt: Jézus az, akin őbenne segítek.
Anyósom,
aki nem érzéketlen a szeretetre, nagy meglepetésemre minden
mozdulatomra hasonló szeretettel válaszolt. Isten kegyelme létrehozta a
kölcsönösség csodáját!
Áldozatos
hónapok következtek, amik mégsem tűntek nehéznek; és amikor anyósom itt
hagyva minket derűsen átment az Égbe, mindannyiunkban béke volt.
Azokban
a napokban vettem észre, hogy gyermekem lesz, akire már 9 éve vártunk!
Számunkra ez a gyermek Isten túlcsorduló szeretetének kézzel fogható
jele.”
Chiara Lubich
[1] Lk 6,38
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése