A babiloni
fogság idején Izrael népe vágyakozva gondolt vissza a múltra, arra a
dicsőséges korra, amikor Isten erős jobbja kiszabadította őseiket az
egyiptomi rabszolgaságból. Most viszont az a gondolat kísérti őket,
hogy Isten nem küld számukra még egy Mózest, és nem művel olyan nagy
csodákat, mint egykor. Emiatt örökre idegen földön kell maradniuk.
Azonban
Cirusz, a perzsa király, Kr.e. 539-ben felszabadította a választott
népet, mely ezután még különösebb módon tért vissza az ígéret földjére,
mint amilyen az Egyiptomból való kivonulás volt.
Isten sohasem
ismétli önmagát! Végtelen szeretetével túltesz a múltban végbevitt
tettein, és minden elképzelésünket felülmúlja. Ezért adja Izajás
próféta ajkára az alábbi felszólítást:
„Ne gondoljatok a régi dolgokra, és az elmúltakra ne figyeljetek! Íme, én valami újat viszek végbe.”
Könyve
végén Izajás egy példa nélküli, ragyogó jövőről is beszél: az új ég és
az új föld teremtéséről. Isten olyan hatalmas művet hoz majd létre,
hogy „a régi feledésbe merül, és eszébe sem jut többé senkinek”[1].
Izajás
gondolatát folytatva mondja el Pál apostol, hogy Isten rendkívüli módon
lép be történelmünkbe. Jézus halála és feltámadása által újjáalkotja az
embert, Fiában új életre teremti őt[2].
A Jelenések könyvében pedig Isten bejelenti, hogy a történelem végén az
egész világmindenséget újrateremti: „Íme, újjáalkotok mindent.”[3]
Izajás szavai tehát áthatják az egész Szentírást, és ma is ugyanazt mondják nekünk:
„Ne gondoljatok a régi dolgokra, és az elmúltakra ne figyeljetek! Íme, én valami újat viszek végbe.”
Mi
vagyunk az a „valami új”, az „új teremtés”, amelyet Isten létrehoz.
Fián keresztül – ha befogadjuk Őt az igében és valamennyi ajándékában –
újjáalkotja létünket és cselekvésmódunkat. Így Jézus él és munkálkodik
bennünk. Ő az, aki megújítja kapcsolatainkat a családban, az iskolában,
a munkahelyen… Ő az, aki rajtunk keresztül megújítja a társadalmi
életet, a kultúra, a pihenés, az egészségügy, a gazdaság vagy a
politika világát; egyszóval az emberi tevékenység minden területét,
ahol elkötelezetten dolgozunk.
Ne gondoljunk
sóvárogva az elmúlt szép dolgokra, és ne keseregjünk hibáinkon!
Higgyünk inkább állhatatosan Isten munkájában, abban, hogy Ő továbbra
is „valami újat” visz végbe.
Isten megadja
nekünk a lehetőséget arra, hogy mindig újrakezdjünk. Megszabadít minket
a múlt befolyásától, súlyától. Az élet így egyszerűbbé válik, könnyebb,
tisztább, frissebb lesz. Pál apostolhoz hasonlóan mi is, múltunkról
elfelejtkezve, szabadon futhatunk Krisztushoz, aki az élet és az öröm
teljessége.[4]
„Ne gondoljatok a régi dolgokra, és az elmúltakra ne figyeljetek! Íme, én valami újat viszek végbe.”
Hogyan
éljük meg tehát ezt az igét? Úgy, hogy megpróbáljuk szeretettel
megtenni napunk minden pillanatában azt, amit Isten kér tőlünk: a
tanulást, a munkát, a gyermekek gondozását, az imádságot, a játékot és
közben elvágunk minden mást, ami abban a pillanatban nem Isten akarata.
Így nyitottak maradunk arra, amit Ő akar végbevinni bennünk és
körülöttünk, és készek leszünk befogadni azt a különleges kegyelmet,
amit minden pillanatunkhoz meg akar adni.
Éljünk így,
és ajánljuk Istennek minden tettünket azzal, hogy kimondjuk Neki:
„Érted”! Ha így teszünk, akkor a bennünk élő Jézus maradandó műveket
hoz majd létre.
Chiara Lubich
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése