Jézus
az utolsó vacsorán, mielőtt otthagyná övéit, hogy visszatérjen az
Atyához, a legerősebb és legtartósabb kötelékkel szeretné őket
önmagához és egymáshoz kötni: a szeretettel. Ő a „végsőkig”[1] szeret, a legnagyobb szeretettel, olyannal, amely képes az „életét adni”[2]. Viszonzásul hasonló mértékű szeretetet kér.
Az
a szeretet, amelyet Ő vár, nem egyszerűen érzelem. Azt kéri, hogy
tegyük meg akaratát, amelyet parancsolataiból ismerünk: ez
mindenekelőtt a testvér iránti szeretetet és a kölcsönös szeretetet
jelenti. Jézus számára annyira fontos ez az igazság, hogy ebben a
tanítványaihoz intézett utolsó beszédében még háromszor kiemeli: „Aki
ismeri és megtartja parancsaimat, az szeret engem.”[3] „Aki szeret engem, megtartja tanításomat.”[4] „Aki nem szeret engem, tanításomat nem tartja meg.”[5]
„Ha szerettek engem, megtartjátok parancsaimat.”
Vajon miért kell megtartanunk Isten parancsait?
Az
Ő „képére és hasonlatosságára” vagyunk teremtve. Ezért olyan
„barátként” állhatunk előtte, aki képes a Vele való közvetlen és
személyes kapcsolatra, mely a megismerésen, szereteten, barátságon és közösségen alapul.
Olyan mértékben létezem, amilyen mértékben igent mondok az Ő rólam alkotott szeretet-tervére.
Az
emberi természet számára létfontosságú ez a kapcsolat. Az emberek –
férfiak és nők – annál jobban megvalósítják önmagukat, személyiségük
legigazibb valóját, minél inkább megélik, elmélyítik és gazdagítják a
Vele való kapcsolatot.
Figyeljük
meg Ábrahámot! Valahányszor, amikor Isten kér tőle valamit, még akkor
is, amikor az a lehető legelképesztőbbnek tűnik – mint pl. az, hogy
hagyja ott a földjét, hogy egy számára ismeretlen jövendő felé induljon
el, vagy az, hogy áldozza fel egyetlen fiát –, készségesen igent mond,
és Istenbe veti bizalmát. Ezáltal olyan jövő tárul fel előtte, amelyről
álmodni sem mert volna.
Mózessel
is ez történt. Az Úr a Sínai-hegyen kinyilatkoztatta neki a
Tízparancsolatban megfogalmazott akaratát; az ahhoz való csatlakozásból
pedig megszületett Isten népe.
Jézusnál is ezt látjuk. Őbenne teljességre jut az Atyának kimondott „igen”: „De ne az én akaratom teljesedjék, hanem a tiéd!”[6]
Jézust követni azt jelenti, hogy a lehető
legjobban megpróbáljuk teljesíteni az Atya akaratát, oly módon, ahogyan
kinyilatkoztatásaiból megértjük, és ahogyan azt Jézus is – elsőként –
megtette.
Jézus
ránk hagyott parancsolatai abban segítenek minket, hogy a
Szeretet-Isten gyermekeire jellemző módon éljünk. Törvényei tehát nem
önkényes utasítások vagy művileg létrehozott fölösleges plusz terhek,
és nem is idegenek az embertől. Nem olyan parancsokról van szó, mint
amilyeneket egy gazda ad szolgáinak; sokkal inkább annak a szeretetnek
és aggódásnak a kifejeződései, amelyet mindannyiunk iránt érez.
„Ha szerettek engem, megtartjátok parancsaimat.”
Hogyan éljük tehát ezt az életigét?
Próbáljuk
meg figyelmesen hallgatni Jézus nekünk szóló parancsolatait az
evangéliumban, és hagyjuk, hogy a Szentlélek a nap során emlékeztessen
bennünket szavaira! Ő ugyanis arra tanít minket, hogy nem elég pl.,
hogy nem ölünk meg senkit, hanem a testvérek iránt
érzett haragunkat is el kell kerülnünk; nem elég, hogy nem követünk el
házasságtörést, hanem még kívánni sem szabad a másik feleségét. „Ha
megütik jobb arcodat, fordítsd oda a másikat is!”[7] „Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért!”[8] [9]
Mindenekelőtt
mégis azt a parancsot éljük meg, amelyről Jézus azt mondta, hogy az
„övé”, és a többit is összegzi: a kölcsönös szeretetet! A szeretet
ugyanis „a törvény tökéletes teljesítése”[10], a „mindennél magasztosabb út”[11], amelynek bejárására hivatottak vagyunk.
Ezt
értette meg Dario Porta atya is. Ő az olaszországi Pármában volt pap,
és 1996 Nagycsütörtökén halt meg. Papságának első éveiben rendkívüli
módon élte meg Istennel való kapcsolatát. Később egyre inkább
megértette, hogy Jézust kell látnia minden felebarátban; így vált az
evangéliumi szeretet a szenvedélyévé. Hogy hűséges maradjon ehhez az
elhatározásához, egyre nagyobb figyelemmel igyekezett mások felé
fordulni, félretéve személyes programjait. Egy napon ezt írta a
naplójába: „Megértettem, hogy életünk végén csak az lesz fontos
számunkra, hogy szerettük-e a testvért.”[12]
Mi is, mint ő, kérdezzük meg magunktól minden este: „Mindig szerettem a testvért?”
Chiara Lubich
[1] Jn 13,1
[2] Jn 15,13
[3] Jn 14,21
[4] Jn 14,23
[5] Jn 14,24
[6] Lk 22,42
[7] Mt 5,39
[8] Mt 5,44
[9] Vö: Mt 5,21-48
[10] Róm 13,10
[11] 1 Kor 12,31
[12] Dario Porta: Testimone dell’Amore gratuito, Parma 1996, 33.o.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése