Jézus nemrég határozta el, hogy elindul a Jeruzsálem felé vezető hosszú úton, hogy beteljesítse küldetését.[1]
Néhányan követni akarják Őt, ám Jézus figyelmezteti őket: ha Vele
tartanak, ez komoly döntést jelent. Fáradságos út áll előttük, amely
ugyanolyan bátorságot és eltökéltséget kíván tőlük, mint amilyennel Ő
akarja maradéktalanul megvalósítani az Atya akaratát.
Jézus
tudja, hogy a kezdeti lelkesedés után elbátortalanodhatunk. Röviddel
azelőtt beszélt erről a magvetőről szóló példabeszédében. „A köves
talajra hullott magok azok, akik meghallgatják az igét, be is fogadják
örömmel, de nem ver bennük gyökeret. Egy ideig hisznek, de a kísértés
idején elpártolnak.”[2]
Jézus
azt akarja, hogy radikálisan kövessük őt, ne csak félig-meddig, egyszer
igent mondva, máskor nemet. Ha valaki Istenért és az Ő országáért kezd
el élni, nem fordulhat vissza, hogy ismét magához vegye azt, amit már
otthagyott; nem élhet úgy, mint korábban, egykori önző érdekeire
gondolva.
„Aki kezét az eke szarvára teszi és hátratekint, nem alkalmas Isten országára.”
Amikor
Jézus meghív bennünket, hogy kövessük Őt – amit más-más módon
mindannyiunkkal megtesz –, olyan új világot tár szemünk elé, amelyért
megéri szakítani múltunkkal. Néha mégis úrrá lesz rajtunk a nosztalgia,
vagy az evangéliuminak ritkán mondható közgondolkodás kezd hatni ránk.
Ekkor
jönnek a nehézségek. Egyrészről Jézust akarjuk szeretni, másrészről
engedni akarunk ragaszkodásainknak, gyengeségeinknek,
középszerűségünknek. Követni akarjuk Őt, de sokszor felbukkan a
kísértés, hogy visszaforduljunk, hogy saját utunkat járjuk, hogy egy
lépést tegyünk előre, aztán kettőt hátra…
Ez
az életige következetességről, kitartásról, hűségről szól. Ha már
megtapasztaltuk a megélt evangélium újdonságát és szépségét, akkor
láthatjuk, hogy semmi sincs nagyobb ellentmondásban vele, mint a
határozatlanság, a lelki restség, a kicsinyesség, a megalkuvás, a
felszínesség. Határozzuk el, hogy követjük Jézust, és belépünk abba a
csodálatos világba, amelyet feltárt előttünk! Ő megígérte, hogy „aki
állhatatos marad mindvégig, az üdvözül”[3].
„Aki kezét az eke szarvára teszi és hátratekint, nem alkalmas Isten országára.”
Mit tegyünk tehát, hogy ne engedjünk a visszafordulásra hívó kísértésnek?
Mindenekelőtt
ne hallgassunk múltbeli önzésünkre, amikor nem akarunk rendesen
dolgozni, teljes figyelemmel tanulni, jól imádkozni, vagy szeretettel
elfogadni a nehéz és fájdalmas helyzeteket; amikor rosszat akarnánk
mondani valakiről, türelmetlenül viselkednénk, vagy bosszút akarnánk
állni! Ellen kell állnunk ezeknek a kísértéseknek, a nap folyamán akár
tízszer vagy hússzor is.
Ez azonban még nem elég. Azzal, hogy nemet mondunk, még nem megyünk sokra. Sokkal inkább az igenekre van szükség, hogy igent mondjunk Isten akaratára, és arra, amit testvéreink várnak tőlünk.
Így nagy meglepetések fognak érni bennünket.
Ezt támasztja alá egyik tapasztalatom is.
1944.
május 13-án a bombázás miatt lakhatatlanná vált a házunk. Aznap este,
hogy biztonságban legyünk, családommal a közeli erdőbe menekültünk.
Sírtam, mert megértettem, hogy nem mehetek el Trentóból a szüleimmel,
akiket pedig nagyon szerettem. Társnőimben megláttam ugyanis a
születőben lévő mozgalmat, ezért nem hagyhattam magukra őket.
Az
Isten iránti szeretetnek ezt is le kell győznie? Hagynom kell, hogy
családom nélkülem induljon útnak, annak ellenére, hogy én voltam
akkoriban egyedüli anyagi támaszuk? Megtettem, édesapám pedig áldását
adta rám.
Később megtudtam, hogy családom örömmel indult útnak, és helyzetük hamarosan rendeződött.
Én
pedig megkerestem társnőimet a romba dőlt házakban és az utcákon.
Istennek hála, mindannyian életben voltak. Valaki egy kis lakást
ajánlott fel számunkra. Ez lett az első fokolár, bár akkor ezt még nem
tudtuk, de pontosan így történt!
„Aki kezét az eke szarvára teszi és hátratekint, nem alkalmas Isten országára.”
Menjünk tehát mindig előre a ránk váró cél felé, mindig Jézusra szegezve tekintetünket![4]
Minél inkább eltölt minket az Iránta való szeretet, és megtapasztaljuk
annak az új világnak a szépségét, amelynek Ő adott életet, annál jobban
elveszíti majd vonzerejét mindaz, amit magunk mögött hagyunk.
Ismételjük
magunknak reggelente, amikor új napra virradunk: ma jobban akarok élni,
mint tegnap! És ha az segít, próbáljuk meg akár számolni is Istenért és
a felebarátért megélt szeretet-tetteinket. Megtapasztaljuk, hogy estére
szívünk tele lesz örömmel.
Chiara Lubich
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése