A tanítványok látták, hogyan imádkozik Jézus. Elsősorban az érintette meg őket, ahogyan Istenhez fordul: „Atyának” hívja Őt[1].
Korábban mások is szólították már így Istent. Jézus ajkán viszont ez a
szó új, egyedülálló, bensőséges és kölcsönös kapcsolatról vall; olyan
szeretetről és életről, amely példa nélküli egységet teremt köztük.
A tanítványok is
szerették volna megtapasztalni ugyanazt az élő és mély kapcsolatot
Istennel, amelyet Mesterükben láttak. Szerettek volna ugyanúgy
imádkozni, mint Ő, ezért kérték:
„Uram, taníts meg minket imádkozni!”
Jézus többször
is beszélt tanítványainak az Atyáról. Most viszont, hogy válaszoljon
kérdésükre, kinyilatkoztatja, hogy az Ő Atyja a mi Atyánk is: Jézushoz
hasonlóan a Szentlélek által mi is „Atyának” hívhatjuk.
Jézus arra tanít
tehát minket, hogy Istent „Atyának” szólítsuk. Ezzel azt is tudtunkra
adja, hogy az Ő gyermekei vagyunk, egymásnak pedig testvérei.
Testvérként áll mellettünk. Belehelyez minket az Atyával való
kapcsolatába, Istenhez irányít bennünket, elvezet minket a
Szentháromság ölére, egyre inkább eggyé tesz minket egymással.
„Uram, taníts meg minket imádkozni!”
Jézus nemcsak arra tanít meg minket, hogy hogyan forduljunk az Atyához, hanem arra is, hogy mit kérjünk Tőle.
Kérjük azt, hogy
szenteltessék meg az Ő neve, és jöjjön el az Ő országa, hogy mi is, és
mindenki megismerhesse és szerethesse Istent! Kérjük, hogy lépjen be
végérvényesen történelmünkbe, és vegye birtokba mindazt, ami már az
Övé; hogy teljes mértékben megvalósuljon az emberiségről alkotott
terve! Ezzel is tanít bennünket, hogy ugyanaz a lelkület legyen meg
bennünk, mint Őbenne, hogy akaratunk Isten akaratára irányuljon.
Arra is tanít
minket, hogy bízzunk az Atyában. Kérhetjük Tőle – aki táplálja az ég
madarait – mindennapi kenyerünket. Kérhetjük Tőle – aki tárt karokkal
fogadja a tékozló fiút – bűneink bocsánatát. Kérhetjük Tőle – aki még
hajunk szálát is számon tartja –, hogy oltalmazzon bennünket minden
kísértéstől.
Ezek azok a
kérések, amelyeket Isten biztosan teljesít. Fordulhatunk Hozzá más
szavakkal – írja Szent Ágoston –, de nem kérhetünk Tőle mást[2].
„Uram, taníts meg minket imádkozni!”
Emlékszem,
amikor az Úr teljesen új módon velem is megértette, hogy van egy Atyám.
23 éves voltam, még nem fejeztem be tanulmányaimat. Egy átutazóban lévő
pap néhány szót akart váltani velem: arra kért, hogy ajánljak fel napi
egy órát az ő szándékára. „És miért ne az egész napot?” – kérdeztem.
Megérintette őt ez a fiatalos nagylelkűség, és így válaszolt:
„Emlékezzen mindig arra, hogy Isten végtelenül szereti Önt!” Úgy ért
ez, mint egy villámcsapás: „Isten végtelenül szeret engem! Isten
végtelenül szeret engem!” Ezt mondtam, ezt ismételtem társaimnak:
„Isten végtelenül szeret téged, Isten végtelenül szeret minket!”
Attól a
pillanattól fogva mindenütt felfedeztem Isten szeretetének jelenlétét.
Mindig ott volt, és szólt hozzám. És mit mondott? Azt, hogy minden
szeretet: ami vagyok, és ami történik velem; mindaz, ami vagyunk, és
amivel kapcsolatba kerülünk. Azt mondta, hogy a gyermeke vagyok, és Ő
az én Atyám.
Attól a
pillanattól fogva az imádságaim is megváltoztak. Nem annyira azt
jelentette, hogy Jézushoz fordulok, hanem inkább azt, hogy mellé állok,
mint testvérem mellé, és az Atyához fordulok. Amikor a Jézus által
tanított szavakkal szólok hozzá, érzem, hogy nem egyedül dolgozom az Ő
országáért. Ketten vagyunk: a Mindenható, és én. Atyának nevezem Őt
azok helyett is, akik még nem ismerték föl atyaságát. Kérem, hogy
szentsége borítsa be és hassa át az egész földet; kérem a kenyeret
mindenki számára, a bocsánatot és a gonosztól való megszabadulást
mindazoknak, akik próbatétellel küszködnek.
Amikor egyes
események félelemmel töltenek el vagy megzavarnak, minden aggodalmamat
az Atyára vetem, és biztos vagyok abban, hogy Ő megoldja azokat.
Elmondhatom, hogy nem emlékszem egyetlen olyan problémára sem, amelyet
a szívébe helyeztem, és ne törődött volna vele. Ha hiszünk az Atya
szeretetében, mindig közbelép, kis és nagy dolgokban egyaránt.
Próbáljuk meg
azzal az új tudatossággal mondani ebben a hónapban a „Miatyánkot”, ezt
a Jézus által tanított imát, hogy Isten a mi Atyánk, aki gondot visel
ránk. Imádkozzuk az egész emberiség nevében, megerősítve ezzel az
egyetemes testvériséget! Jó lenne, ha kivételezett helyet foglalna el
imáink között, hiszen tudjuk, hogy általa azt kérjük Istentől, ami
leginkább a szívén fekszik. Ő pedig teljesíteni fogja minden
kérésünket, és elhalmoz minket ajándékaival. Így aggodalmainktól
megszabadulva futhatunk célunk felé a szeretet útján.
Chiara Lubich
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése