Az
egyház Nagyböjtben arra emlékeztet minket, hogy életünk a Húsvét felé
halad, amikor Jézus halála és feltámadása által elvezet minket az igazi
életbe, az Istennel való találkozásra. Olyan út ez, amelynek megvannak
a nehézségei és a próbatételei; hasonlít a sivatagi utakhoz.
A
sivatagban történt ugyanis, hogy Izrael népe – miközben az ígéret
földjére tartott – rövid időre elhagyta Istenét, és egy aranyborjút
kezdett imádni.
Jézus
is végigjárta a sivatagi utat. Őt is megkísértette a Sátán, hogy a
sikert és a hatalmat imádja. Ám Ő erélyesen véget vetett a gonosz
minden hízelkedésének, és határozottan az Egyetlen Jó felé fordult:
„Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!”
A
zsidó néphez és Jézushoz hasonlóan minket is ér a hétköznapokban az a
kísértés, hogy a könnyebbik megoldást válasszuk. A kísértések arra
ösztönöznek bennünket, hogy saját örömünket keressük, és hogy a
hatékonyságot, a szépséget, a szórakozást, a birtoklást vagy a hatalmat
tartsuk a legfontosabbnak. Bár ezek önmagukban pozitív dolgok, gyakran
abszolutizálják őket, a társadalom pedig sokszor valódi bálványt farag
belőlük.
Amikor
nem ismerjük el Istent, és nem Őt imádjuk, menthetetlenül más „istenek”
lépnek a helyébe: újra teret nyer az asztrológia vagy a mágia…
Jézus
arra emlékeztet minket, hogy létünk nem ezeknek a múló dolgoknak a
keresésében teljesedik ki. Sokkal inkább abban, hogy Isten elé állunk,
akitől minden születik, és elismerjük Őt annak, aki valójában:
Teremtőnek, a történelem Urának, mindenünknek: Istennek!
Ha ott fönn az Égben, ahová tartunk, szüntelenül imádni fogjuk Őt, miért ne kezdhetnénk el már most ezt az imádást?
Időnként
erős vágy ébred bennünk, hogy imádjuk Őt, hogy magasztaljuk szívünk
mélyén, a tabernákulum csendjében vagy az Eukarisztiát ünneplők körében.
„Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!”
De mit jelent „imádni” Istent?
Olyan
cselekedetről van szó, amely csak Őt illeti meg. Imádni azt jelenti,
hogy azt mondjuk Istennek: „Te vagy a minden”. Más szóval: „az vagy,
aki vagy”, én pedig végtelenül kiváltságos vagyok, hogy ezt
felismerhettem.
Imádni
azt jelenti, hogy ehhez még hozzáfűzzük: „én semmi vagyok”; és ezt
nemcsak szavakkal mondjuk ki. Ahhoz, hogy imádjuk Istent, semmivé kell
válnunk, hogy Ő győzedelmeskedjen bennünk és a világban. Ezzel pedig
együtt jár, hogy folytonosan ledöntjük azokat a hamis bálványokat,
amelyeket életünk során hajlamosak vagyunk magunknak teremteni.
Van
egy biztos út, amelyen eljuthatunk annak megvallásához, hogy mi semmik
vagyunk és Isten a minden. Ahhoz ugyanis, hogy megsemmisítsük
gondolatainkat, nem kell másra gondolnunk, csak Istenre, és az
evangéliumban kinyilatkoztatott gondolatait kell magunkévá tennünk.
Ahhoz,
hogy megsemmisítsük akaratunkat, nem kell mást cselekednünk, mint
megtenni az Övét, amit a jelen pillanat mutat meg nekünk. Ahhoz, hogy
megsemmisítsük rendetlen érzéseinket, elég, ha az iránta való szeretet
van a szívünkben, és szeretjük felebarátainkat, megosztva velük
vágyaikat, gyötrelmeiket, problémáikat, örömeiket.
Ha
mindig „szeretet” vagyunk, akkor – anélkül, hogy észrevennénk – nem
létezünk a magunk számára. És mivel semmiségünket éljük, létünkkel
aláhúzzuk Isten felsőbbségét, azt, hogy Ő a minden. Ezzel nyitottá
válunk Isten igazi imádására.
„Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!”
Sok
évvel ezelőtt felfedeztük, hogy Istent imádni azt jelenti, hogy
hirdetjük az Ő mindenségét és a mi semmiségünket. Egy dalt is írtunk
erről: „Ha az égen kihunynak a csillagok / ha minden nap lenyugszik /
ha a tenger hulláma elcsitul, és nem támad fel újra / mindez a te
dicsőségedre történik. / A teremtett világ Neked dalol: / Te vagy a
minden. / És az összes teremtmény ezt mondja magában: / semmi vagyok!”
Szeretetből való megsemmisülésünk eredménye az lett, hogy a semminket betöltötte a Minden: Isten, aki belépett a szívünkbe.
Chiara Lubich
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése