Életünk nagy titka
a fájdalom. Szeretnénk elkerülni, de előbb vagy utóbb ránk talál. A
hétköznapi tevékenységünket megmérgező egyszerű fejfájásban, a rossz
útra tért gyermekünk miatti fájdalomban, a munkahelyi kudarcban, a
barátunkat vagy családtagunkat ért autóbalesetben, a sikertelen vizsga
megaláztatásában, a háborúktól, a terrorizmustól vagy a környezeti
katasztrófáktól való félelemben…
Tehetetlenek vagyunk a fájdalommal szemben. Még az is, aki mellettünk van és szeret minket, sokszor képtelen segíteni nekünk, úrrá lenni szenvedésünkön, pedig néha elég, ha valaki – még ha csendben is – osztozik velünk benne.
Jézus
is ezt tette: olyan közel jött minden emberhez, hogy mindenben
osztozott velünk. Sőt, magára vette valamennyi fájdalmunkat, és
fájdalommá lett olyan mértékben, hogy így kiáltott:
„Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”
Jézus délután
háromkor kiáltott így az ég felé, miután már három hosszú órája függött
a kereszten, átszögezett kezekkel és lábakkal.
Rövid
életét a mindenki iránti folytonos ajándékozásban élte meg:
meggyógyította a betegeket, feltámasztotta a halottakat,
megszaporította a kenyeret, megbocsátott a bűnösöknek, a bölcsesség és
az élet igéit hirdette.
Még
a kereszten is megbocsátott hóhérainak, megnyitotta a mennyországot a
jobb latornak, majd – miután odaajándékozta nekünk önmagát az
eukarisztiában – testét és vérét adta értünk. Végül pedig így kiáltott:
„Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”
De
Jézus nem hagyta, hogy legyőzze Őt a fájdalom: egyfajta isteni alkímia
révén szeretetté, életté változtatta át. Ugyanis éppen miközben
tapasztalni vélte az Atyától való végtelen távolságot, óriási és
elképzelhetetlen erőfeszítéssel, az Atya szeretetébe vetett hittel újra
ráhagyatkozott: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.”[1]
Helyreállította
az egységet az Ég és a föld között, megnyitotta nekünk a mennyek
országának kapuját, Isten fiaivá és egymás testvéreivé tett minket.
A halál és az élet misztériumát ünnepeljük ebben az időben, a húsvét, a feltámadás napjaiban.
Ez
az a titok, amelyet Jézus első tanítványa, Mária is teljesen átélt. A
kereszt lábánál arra kapott meghívást, hogy „elveszítse” azt, ami
számára a legértékesebb volt: isteni gyermekét. Abban a pillanatban
viszont, pontosan azért, mert elfogadta Isten tervét, számtalan gyermek
édesanyja, a mi édesanyánk is lett.
„Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”
Végtelen
szenvedése által – ez a mi megváltásunk ára – Jézus mindenben
közösséget vállalt velünk. Magára vette fáradtságunkat, hiú
ábrándjainkat, tanácstalanságunkat, bukásainkat; és megtanított minket
élni.
Mivel
magára vette az emberiség minden fájdalmát, megosztottságát és sebét,
joggal gondolhatjuk, hogy ahol szenvedést látunk – akár a sajátunkat,
akár testvéreinkét –, Őt látjuk. Minden fizikai, erkölcsi vagy lelki
fájdalom az Ő jelenléte, az Ő arca, Őt juttatja eszünkbe.
Ezt
mondhatjuk ilyenkor: „Téged szeretlek ebben a fájdalomban, elhagyott
Jézus. Te vagy az, aki magadévá téve fájdalmamat, látogatóba jössz
hozzám. És én téged akarlak, átölellek téged!”
Ha
aztán figyelünk arra, hogy szeressünk, hogy válaszoljunk a kegyelmére,
és azt akarjuk, amit Isten akar tőlünk a következő pillanatban, ha
figyelünk arra, hogy életünket Érte éljük, akkor megtapasztaljuk, hogy
a fájdalom legtöbbször eltűnik. Ez pedig azért van így, mert a szeretet
magával vonzza a Szentlélek ajándékait: az örömöt, a fényt, a békét, és
ott ragyog bennünk a Feltámadott.
Chiara Lubich
[1] Lk 23,46
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése