Jézus
gyakran szólt példabeszédekben és képekben. Egyszerű és hatékony
eszköze volt ez ahhoz, hogy a legmélyebb igazságokra tanítson.
Hallgatóságát a hétköznapi élet eseményeire emlékeztette az a
pásztorról és a nyájáról szóló hasonlat, amely ennek az életigének a
kerete. Jézus tolvajokról és rablókról beszél, akik mohó farkasok
módjára szétkergetik a nyájat. Önmagát a jó pásztorhoz hasonlítja, aki
valóban szereti juhait, vezeti és megvédi őket, ha kell, akár az élete
árán is.
Jézusnál nem csupán hasonlat ez, be is következett: Ő valóban meghalt a kereszten, azért, hogy általa éljünk[1].
„Én azért jöttem, hogy életük legyen…”
Azért
jött, mert az Atya küldte, hogy isteni életében részesítsen bennünket.
Isten ugyanis úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda,
hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örökké éljen.[2]
Az
élet, amelyet Jézus ajándékoz nekünk, nem azonos azzal az egyszerű
földi élettel, amelyet szüleinktől kaptunk. Az az élet, amelyet Ő
ajándékoz nekünk, „örök élet”, más szóval részesedés Isten Fiának
életében, belépő az Istennel való bensőséges kapcsolatba: magának
Istennek az élete, amelyet Jézus azért tud átadni nekünk, mert Ő maga
az Élet. Ezt mondta: „én vagyok az Élet”[3], és „mindannyian az ő teljességéből részesültünk”[4].
Isten élete azonban, mint tudjuk, szeretet.
Jézus,
Isten Fia, aki Szeretet, eljött a földre és szeretett bennünket,
ugyanazt a szeretetet adta nekünk, amely benne égett. Ugyanebből a
végtelen lángtengerből ad lángot nekünk, és azt akarja, hogy életéből
„merítsük az életet”.
„… és bőségben legyen.”
Jézus
azért ajándékozhatja oda bőségesen az életet, mivel nemcsak magában
hordozza, hanem maga „az Élet”. Hasonlóan adhatja az öröm teljességét is[5].
Isten
ajándéka mindig mérték nélküli, végtelen és nagylelkű, mint maga Isten.
Válaszolni akar az emberi szívnek a teljes és örök élet utáni
legmélyebb vágyára. Ezt a vágyat csak Isten teljesítheti, hiszen az Ő
élete „örök”, azaz nemcsak a jövőre vonatkozó ajándék, hanem a jelenre
is. Isten élete már mostantól elkezdődik bennünk, és soha többé nem
múlik el.
Hogy
is ne jutnának itt eszünkbe a szentek, akik kereszténységüket
tökéletesen megélték? Körülöttük túlcsordult az élet, annyira telve
voltak vele.
Honnan
való Assisi Szent Ferenc egyetemes szeretete, amellyel be tudta fogadni
a szegényeket, a szultán elé tudott állni, és minden teremtményben fel
tudta ismerni fivérét és nővérét? Honnan származik Kalkuttai Teréz anya
cselekvő szeretete, aki minden elhagyott gyermek édesanyja tudott
lenni, és testvére minden magára maradt embernek? Rendkívüli volt az ő
életük, az, amelyet Jézus ajándékozott nekik.
„Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen.”
Hogyan éljük ezt az igét?
Fogadjuk
magunkba azt az Életet, amit Jézus ad, ami már bennünk is él a
keresztség és a hit által, ami azonban tovább növekedhet olyan
mértékben, ahogy szeretünk! A szeretet az, ami életet ad. Aki
szeretetben él, írja Szent János, Istenben él[6],
Isten életének részese. Igen, ahogyan igaz, hogy a szeretet Isten élete
és léte, ugyanígy, a szeretet az ember létének lényege is. Ugyanígy az
is igaz, hogy amikor nem szeretünk, nincs bennünk élet.
Erről
tanúskodik ékesszólóan a mennyei hazába indulásakor Renata Borlone
fokolarina, akinek a boldoggá avatása ezekben a hónapokban kezdődött
el. Miután teljes szívéből elfogadta a hírt, hogy közeleg utolsó órája,
azt mondta, hogy arról szeretne tanúságot tenni, hogy a „halál az
élet”, feltámadás. Isten segítségével azt a célt tűzte ki, hogy
végsőkig kitart ebben. És sikerült neki, ezt a szomorú eseményt Húsvét
örömévé tudta átalakítani.
Chiara Lubich
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése