Ez
az ige határozottan Istenbe helyezi életünket. A fény és erő pedig,
melyet ebből merítünk, az emberiség szolgálatára ösztönöz.
Jézus
akkor válaszolt így, amikor a farizeusok egy csoportja és néhány
Heródes-párti ember megkérdezte tőle: meg kell-e fizetni a római
fegyveres megszállók által kivetett adót? Csapda volt ez, rá akarták
szedni. Ha ugyanis igennel válaszol, a farizeusok megrágalmazhatják
azzal, hogy együttműködik az ellenséggel, így elveszítheti a nép
bizalmát. Ha pedig nemmel válaszol, Heródes követői – Róma uralmának
kiszolgálói – lázadónak nevezhetik, és bujtogatással vádolhatják.
Jézus
azt kérte tőlük, mutassanak neki egy ezüstpénzt, amellyel az adót
fizetik, és megkérdezte, hogy kinek a képe és felirata áll rajta. Azt
válaszolták neki, hogy a császáré. Ha a császáré – válaszolt Jézus –,
adjátok meg neki, ami az övé! Ezzel elismerte az államnak és
intézményeinek értékét.
Válaszában
azonban ennél sokkal többről van szó. Rámutat arra, ami valóban fontos:
hogy megadjuk Istennek, ami eleve az Övé. Amint a római pénzen az
uralkodó képmása látható, ugyanúgy minden ember szívébe Isten képmása
van belevésve, hiszen saját képére és hasonlatosságára teremtett minket![1]
Ez azt jelenti, hogy az Övéi vagyunk, hozzá kell visszatérnünk.
Kizárólag Őt illeti, hogy személyünkkel teljesen neki adózzunk. Nem a
római császárnak történő adófizetés a lényeg, hanem az, hogy adjuk oda
Istennek életünket és szívünket.
„Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, Istennek pedig, ami Istené!”
Hogyan éljük hát ezt az életigét?
Úgy,
hogy megújítjuk felelősségérzetünket a közügyek iránt. Elkötelezzük
magunkat a törvények betartására, az élet védelmére, vagy a köztulajdon –
középületek, utak, közlekedési eszközök – megóvására.
Úgy,
hogy ötleteinkkel, tanácsainkkal és javaslatainkkal aktív, kritikus és
határozott módon hozzájárulunk lakónegyedünk, városunk és nemzetünk
fejlődéséhez, ahelyett, hogy passzívan várakoznánk.
Úgy,
hogy felajánljuk önkéntes segítségünket az egészségügyi és civil
szervezetekben, hogy tökéletesedünk munkánkban. Ha feladatainkat
hozzáértéssel és szeretettel végezzük, valóban képesek leszünk Jézust
szolgálni testvéreinkben, és hozzájárulhatunk ahhoz, hogy az állam és a
társadalom megfeleljen Isten emberiségről alkotott tervének, és teljesen
az emberek szolgálatára legyen.
„Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, Istennek pedig, ami Istené!”
Egy
milánói könyvelő – Andrea Ferrari – képes volt arra, hogy munkahelyén,
egy bank irodájában, megélje ezt az életigét. Így írt erről: „Minden
reggel fél kilenc előtt néhány perccel lepecsételtetem a
beléptető-kártyámat, bemegyek a hivatalba, és kezdődik a szokásos
hajtás. Furcsa munka az enyém: jönni, menni, lépcsőkön le és fel, zárt
ajtók előtt ácsorogni, űrlapokat hozni-vinni – és ez így megy évek óta…
Ha sikerül megmaradnom a szeretetben – a váratlan akadályok ellenére,
még ha harmadszor kell is újraírnom egy levelet –, akkor mindent
megtettem. Úgy érzem, hogy Jézus pontosan ezért helyezett ide.”
„Könyvelő
vagyok, és könyvelőként szolgállak Téged – mondta egyszer Jézusnak. –
Itt van, Uram, az életem: szeretném, hogy tiszta szeretetté váljon!”
Egy
idős hölgy észrevette, hogy az ügyfélfogadáson sohasem névtelen
kliensként foglalkozott vele, hanem „emberként”. Nem tudta, hogyan
fejezze ki a köszönetét, ezért egy nap vitt neki egy zacskó tojást.
Andrea
31 évesen halt meg Torinóban, egy utcai balesetben. A kórházban
megkérdezte: „Valóban így, egyedül kell meghalnom, anélkül, hogy
bárkitől is elbúcsúzhatnék?” Az őt ápoló szerzetesnő erre azt
válaszolta, hogy el kell fogadnia Isten akaratát. Ezt hallva Andrea
felélénkült, és elmosolyodott: „Megtanultuk, hogy mindig felismerjük Őt,
életünk ideálját, a legkisebb dolgokban is, még – és itt a rá jellemző
humorral kacsintott egyet – a pirosat mutató jelzőlámpa előtt is!”[2]
Engedelmeskedett Istennek, és ebben a szeretetből fakadó engedelmességben elindult Őhozzá.
Chiara Lubich
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése