Izajás
ezzel a reményteli kiáltással fordul Izrael népéhez, amely már 50 éve
él száműzetésben a mezopotámiai Babilóniában. Az Úr végre elküldte
hírnökét, hogy hírül adja a szabadulást, a hazatérést. Úgy, mint az
egyiptomi rabszolgaság idején, Isten újra népe élére áll, és
visszavezeti az Ígéret földjére. Ezért helyre kell állítani az utakat,
feltölteni a kátyúkat, járhatóvá tenni a hágókat, úgy, ahogy egy
uralkodó előtt szokás, aki meglátogatja birodalmát.
Öt
évszázaddal később Keresztelő János a Jordán partvidékén megismétli
Izajás próféta örömteli híradását: most maga a Messiás érkezik.
„Készítsetek utat a pusztában az Úrnak, egyengessétek Istenünk ösvényét a sivatagon át!”
Minden
évben karácsonyra készülve halljuk ezt a felhívást. Isten, aki öröktől
fogva kifejezte égő vágyát, hogy gyermekeivel legyen, jön, hogy
„közöttünk lakozzék”[1]. Ma is az ajtóban áll, és zörget, mert be akar jönni, hogy velünk „étkezzen”[2].
Mi
is gyakran érezzük a vágyat, hogy találkozzunk vele, hogy ott legyen
mellettünk életünk útján, hogy az Ő fénye árasszon el minket. Ahhoz,
hogy beléphessen az életünkbe, el kell hárítanunk az akadályokat. De
most már nem arról van szó, hogy egyengessük az utakat, hanem arról,
hogy megnyissuk a szívünket.
Jézus
maga is felsorol néhány akadályt, amelyek bezárják a szívünket: „lopás,
gyilkosság, házasságtörés, kapzsiság, rosszindulat, csalás,
kicsapongás, irigység, káromlás, kevélység…”[3].
Időnként a rokonaink vagy ismerőseink iránt táplált neheztelés gátol,
vagy a faji előítélet, közöny a mellettünk élők szükségletei iránt, a
gyér figyelmesség és szeretet a családban…
E számos akadály ellenében, amelyek meghiúsítják az Istennel való találkozást, ismét elhangzik a meghívás:
„Készítsetek utat a pusztában az Úrnak, egyengessétek Istenünk ösvényét a sivatagon át!”
De konkrétan hogyan készítsünk Neki utat?
Úgy, hogy bocsánatot kérünk tőle minden alkalommal, amikor észrevesszük, hogy gátat vetettünk a vele való közösségnek.
Az
alázat és az igazság őszinte megnyilvánulása ez, melyben olyannak
mutatkozunk előtte, amilyenek vagyunk, beismerve törékenységünket,
hibáinkat, bűneinket.
Ugyanakkor a bizalom megnyilatkozása is, mellyel elismerjük atyai szeretetét, hogy „könyörületes és gazdag az irgalomban”[4].
A bocsánatkéréssel fejezhetjük ki azt is, hogy javítani akarunk és újrakezdeni.
Időt
szánhatunk rá este, elalvás előtt – ez a legalkalmasabb pillanat arra,
hogy megálljunk, hogy átfussuk az elmúlt napot, és bocsánatot kérjünk
tőle.
Nagyobb
tudatossággal és intenzitással élhetjük meg a szentmise kezdő imáját,
amikor a közösség tagjaival együtt bűneink bocsánatát kérjük.
Ezen
felül óriási ajándék a személyes gyónás, Isten bocsánatának szentsége.
Olyan találkozás ez az Úrral, melyben odaadhatjuk neki minden hibánkat.
Felszabadultan mehetünk tovább, azzal a bizonyossággal, hogy
megújultunk, és azzal az örömmel, hogy újra Isten igazi gyermekeinek
tudhatjuk magunkat.
Maga
Isten az, aki megbocsátásával elhárít minden akadályt, aki „egyengeti
az utat”, és mindannyiunkkal helyreállítja a szeretet-kapcsolatot.
„Készítsetek utat a pusztában az Úrnak, egyengessétek Istenünk ösvényét a sivatagon át!”
Ezt
tapasztalta meg Lujza is. Sok szenvedés érte életében: haverok,
kábítószer, erkölcsi züllés. Megpróbált felülemelkedni ezen, mígnem
sikerült megszabadulnia a kábítószerfüggéstől. Addigra viszont már
végzetesen megpecsételődött a sorsa: egy elkapkodott polgári
házasságkötés után megjelentek nála az AIDS első tünetei; ezért férje
elhagyta.
Lujza
egyedül találta magát, kudarcai súlyával. Ekkor találkozott egy
keresztény csoporttal, akik élték az életigét, és megosztották az ezzel
kapcsolatos tapasztalataikat. Egy új, addig ismeretlen világ tárult fel
előtte. Most, hogy megismerte azt az Istent, aki Szeretet, nem tarthatta
meg többé magának a bűneit, hinnie kellett azok bocsánatában. Élete
megváltozott: a megbocsátás a fájdalom és a betegség ellenére egy soha
meg nem tapasztalt örömre tárta ki a lelkét. Arcán új szépség ragyogott,
melyet még a betegség súlyosbodása sem torzított el. Az orvosokat
megdöbbentette a derűje.
Megtapasztalta az újjászületést.
Halála napján fehérbe öltöztették, ahogyan kérte. Minden rög elsimult előtte a mennyei találkozáshoz vezető úton.
Chiara Lubich
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése